„J”
„J”
A holttest ruhájában zsebkendőt találtak, amelynek sarkába úgynevezett angol betűvel J. volt hímezve; tizennyolc-húsz esztendős, barna, sötét szemű, ártatlan leányzó volt, fekete selyemszoknya és fehér zubbony volt rajta. A cipőjét Pesten varrták, gombos félcipő volt; az ujján gyűrűk nyomai. A vízből kifogott hullát a temetőben, a halottasházban kiterítették. Éjszaka a falu felől egy nyurga, sovány férfiú elindult a temető felé. Köpenyege volt, és széles karimájú kalapja a szemére húzva, mint a kincsásóknak a régi regényekben. M. M. volt az éjjeli sétáló – egykor testőrtiszt, mint úriemberhez illik –, jelenleg lomha, renyhe, homokóraálmú, elvadult és embergyűlölő falusi gavallér, aki feltett kalapban járt – istenem, vadkacsatollas kalapban ült az ebédjénél, és csak a kutyájával beszélgetett – a hangja nyerített, és cselédkenyér nagyságú tekintettel nézett a parasztlányokra. Olykor kis verseket írt. Fiatal korában érzelmeseket, bámulatosakat és levendulaillatúakat; később az emésztésről verselt csupán M. M., aki fiatal korában orosz hercegnőkről, Mülbeck Lujza regényeiről és fekete selyemcipőjű táncosnőkről álmodozott, jelenlegi állapotában, bortól, pipafüsttől, keserűségtől megőszült bajuszával és kopottas ruhájában, amelyben azonban a legkülönb embernek vélte magát messzi környéken, nyugodtan beeshetett volna a tavaszi áradással ijesztően setétlő Dunába, amint a kifogott női holttesthez a hullaház felé ballagott. A faluban mindenki alszik, a fázékony holdhoz, amelybe hajdanába pisztollyal belelőtt, hiába kiáltana segítségért; a ráncolt homlokú, bánattal terhes fellegeknek valahol gyülekezőjük lehetett, mert nagyon siettek a felszél kocsiján; és az út, a sáros, mély, nedves, hideg országút oly barátságtalan volt, mint az élet.
– Csak mindenkit megölhetnék – dörmögte magában M. M. –, amint loppal, gyűlölettel, az elmebajosok kimondhatatlan haragjával civódott a térdig érő sárral. Természetesen, nem a sárra, nem a sötét éjszakára402 haragudott, hanem Venyigére, a sánta csizmadiára, aki reggeltől estig kalapált a szomszédjában, mint az öngyilkosságra űző emlékezet. A babonás csizmadiának a kalapácsában valamely titokzatos erő lakozott. Ahányszor koppant a kalapács, M. M. megrázkódott, a fogát csikorgatta, mintha a saját emlékei előtt színészkedne. A kalapácsütésre gúnyosan vagy bánatosan mosolygó nők repültek el az udvarház felett, mint siető vándormadarak. A tulipános órából bécsi zenekar melódiája hangzott. Szomorú asszonyok arcképei – csak a szomorúakat őrizte meg M. M., miután a vidámak úgyis találnak maguknak elég szórakozást – kilépkedtek a fiókokból, meghajoltak, és karban mondták:
– Bármelyikünkkel boldog lehettél volna!
M. M., mint a színpadon, a kanapéra vetette magát, és fogcsikorgatva átkozta a varázslatos csizmadiát.
A temető kapuja nyitva volt. A hullaházból világosság szüremlett, mint valamely kísérteties zene a függönyök mögül. M. M. fázékonyan megállott, mint régi randevúkon, midőn az elátkozott kastélyban a szél emberi kézzel verdeste a nyitott ablakot, valaki jött a szobákon át, ajtók kinyíltak, és rablógyilkos cigányok módjára bujdosott a holdfény a nyugtalan bokrok között.
– Pedig szerelemmel jöttem ide – mondta M. M., mentegetőzve egy bokornak, amely tüskés vénasszony módjára a köpenyegébe kapaszkodott. – Többet kellett volna inni a 92-ősből – korholta magát.
Bizonytalanul, sértett szívvel és gyűlölködő indulattal közelgett a hullaházhoz, mintha a szellemi találkozón idegen lovagot találna hölgye mellett.
A hullaházat valamely másvilági gyertya fényesítette, mint vallásos falvakban a szentek névnapján az oltárképeket. A halott leány arcáról sugárzott tán a világosság, vagy valamely küszködő, gyötrődő lélek fénylett a leány lábainál, egy férfi bánatos, hazavágyó lelke, aki a messziségből ide küldte fájdalmát, kétségbeesését az öngyilkos leány lábaihoz?
Radziwil hercegnő – gondolta magában az egykori testőr, amint óvatosan bedugta fejét az ablakon.
A halott leány ült a ravatalon, és a keze imádságra volt kulcsolva.
– Valóban a hercegnő – fűzte tovább M. M., amint lassan bemászott az ablakon, egyik lábát csak nehezen emelve maga után, mintha árva gyermekek lelkecskéi kapaszkodnának ólomsúllyal a bokájára.
– Tehát te is meghaltál, egyetlenem, mint tavaly nyáron Fiáker Mili403 a Kolosszeumból. Idáig úszott ő is a nagy Dunán, óvatosan elkerülte a halászokat, s itt partra szállott, mert egy hal megmondta neki, hogy állomására érkezett. Mily különös, hogy mindnyájan eljöttök utánam, az elfelejtett, elbujdosott, életében holttá válott férfiú után! Ugye, jó semminek, hullának, ismeretlen halottnak lenni? S én nem mondom meg senkinek, hogy te vagy R. Jolán, hercegnő, akinek apja a császár barátja, és palotája van a legnagyobb térségen Bécsben. Mondd meg nekem, hogyan tudjátok elkerülni ti, tapasztalatlan, finom lelkű nők, az ismeretlen, sohasem látott homokzátonyokat, hidakat, forgókat és lakatlan szigeteket, ahol a halott kereskedők mámoros hajóslegények szomszédságában elnyújtózkodnak a sövényen? Mondd meg nekem, honnan tudjátok ily pontossággal az utat e kis faluba, ahol emberektől elhagyatva, mindenkitől felejtve, mint Alexander hősei éldegél M. M., egykor testőrtiszt, nők lovagja, selyembajuszú bálvány és a frank bortól összeomlott, szerencsétlenné válott, asztal alá gurult férfiú? Eljöttök, hogy ismét szép szavakat halljatok tőlem, költők és gályarabok szavait, érzékenységeket, amelyek sírnak, mint a fuvola, midőn a gyermekgyilkos szenyóra részére a vérpadot ácsolják a börtön udvarán vagy gazság, gyilkosság, útonállás idején elmondott szavakat sóhajtsak a füledbe? Miért jöttél, te szegény?
A halott nem felelt, mert még tapasztalatlan volt, aki nem értett M. M. nyelvén.
– Szólj hozzám, hercegnő – biztatta M. M. esdeklő hangon –, mint egykor szóltál, midőn fáradt lovainkat megitattuk a badeni országúton, a cselédek messze elmaradtak, és nem vontad el arcodat, amidőn átöleltelek. A nyárfákon álmos csókákat ringatott a meleg szél, és arról volt szó, hogy adósságaim miatt szökni kell a városból, mint egy talián szélhámosnak. A lengő, hosszú szárú füveknek olyan illatuk volt, mint a nők kibontott hajának a karusszelben, és én mégis a helyőrségi kórház meszesgödreire gondoltam, ahová a pestises katonákat eltemették a régi hadjáratban. Nem volt már semmim és senkim: csak a lovam fejét láttam, azt a nagy, ostoba, hűséges fejet, amelyet a lovaglómester tanítása szerint a térdéhez szokott hajtani. De ez a nagy bolond, sörényes lófej is elveszőben volt, mint a sakkjátszmánál a „Mazur” kávéházban a lókereskedőm készen tartotta a paripa árát, ha valamely estve el akarom hagyni, búcsú nélkül, álöltözetben a vámvonalat. És én voltaképpen ehhez az elveszendőben lévő lófejhez beszélgettem ott, a badeni országúton, midőn a hercegnő fölpirult arccal, áhítatosan, a szentek404 és királynők meglepetésével hallgatott; szomorú, fiatal életemről, amelyet úgy sirattam, mint egy komédiás, öreg szüleimről, akik miattam akár a vármegye börtönében is ülhettek volna ez idő tájt, és rajongó szerelmemről… Csak a francia regényekben, a régi, szép hosszú regényekben voltak olyan figurák, mint én, kifestve, kiszínezve. Míg az imádságoskönyvek hangján szólottam hercegnőmhöz, kondor és dús fekete hajam alatt a pohos lókereskedő abroncson ugrált keresztül; régi kedvesem, Cilcerné, a leánykereskedő herbateát főzött egy nagy katlanban, és míg kavarta a szörnyű löttyöt, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a Posta utcában zárják el a kaput, ha jönni találnék, mert ő azt hiszi, hogy előbb-utóbb elviszem az ékszereket a háztól; egy spanyol kendős leányt láttam, akivel nemrégen ismerkedtem meg, amint lomha, szenvedélyteljes léptekkel ment át a csatorna hídján… És hangosan arról beszéltem, hogy csak fiatalon szép meghalni, legalább nem ismerkedem meg a csalódásokkal és bánatokkal, amelyek roggyant lábú, vén markőr módjára jönnek a játékpénzért…
És a hercegnő kegyesen és ámulva hallgatta a bariton hangomat, amelyet az utcai nők, a férfiismerősök gyakran magasztaltak. Végül csaknem könnyes szemmel és szűzies szégyenkezéssel jelentette ki, hogy a lovagláshoz még a szokásos pénzdarabokat is elfelejtette magához venni, amelyet sétakocsizáskor a szegények között szokott szétosztani; ékszere csupán egy ezüstamulett a nyakán – ófrancia Mária, megható és finom kézimunka, kis virágkoszorúban, imádságra kulcsolt kézzel, Navarrai Margit hordta egykor a szívén – ha gondolom, hogy szerencsét hoz, vegyem magamhoz.
– Sajnos, Eduárd, hamis váltóim őrizője, nem babonás ember – feleltem a paripám fejének.
S a hercegnő, miután mélyen elgondolkozott, s a gondolkozás alatt többször elpirult, halkan és határozottan a palota hátsó kapujához rendelt estére.
(Ah, hogy örvendezett Eduárd a régi aranytalléroknak és Lajosoknak, amelyeket a hercegnő valahol valamikor a palotában megtalált!)
És ezután sokáig nem láttuk egymást… Nem engedte, hogy a kezét megcsókoljam.
– Ha meghaltam, ugye, ezt mondta, kedves –, eljöhet, és a koporsóban megcsókolhatja a kezem. Érezni fogom. Várni fogom.405
És sohasem láttuk egymást, mert bizonyos idő múlva mégiscsak fel kellett vennem az álruhát egy ócskás pincéjében.
De most itt vagyok és megcsókolom a kezét.
*
A világosság eltűnt a halott leány arcáról, hideg szél huhogott a Duna felett, mintha vízbe fulladt szabólegények kísértetesdit játszanának.
M. M. a halott leány zsebkendőjével hazaért, és varázsló módjára megrázta a kendőt a ház előtt. A vándormadarak sikoltozva elrepültek a mohos háztetőről, mintha az ördög cibálná hajuknál fogva a rossz nőket a pokol felé. A szomorú arcképek mélyen elbújtak a fiókba, mint a tiltott, szerelmes levelek meglapulnak, ha kését élesíti a megcsalt férfiú. Az öklöndöző öregember, aki a kályhában lakott, és szeles éjszakákon láncát csörgette, hogy M. M. félbolond módjára menekült egyik szobából a másikba, dühöngve, mint a fagörcs pattogása a tűzben, kirepült a kéményen.
– J. – mondta sokszor a volt testőr. Boldogan, megnyugodva, megszerelmesedve, végleg elcsöndesedve, mintha bálba menne, frakkot húzott, a tükör elé ült, és félelem nélkül a zsebkendőn át a szívébe lőtt.
(1915)406
