Johanna esti vendége
Johanna esti vendége
Misley Pál nyírségi birtokos és tartalékos hadnagy a szakaszával estefelé egy kis lengyel faluhoz ért, az előreküldött Csárdás őrmester jelentette, hogy barátságos emberek laknak a faluban, kaftános zsidók és szegény lengyelek, a falusi uraság szívesen látja úri házánál a hadnagy urat.
Az urasági ház külseje semmiben sem különbözött azokétól az elhagyott, szegény nyírségi kúriákétól, hol hajdanában a magyar földesurak laktak. Ha lehetséges, talán roskadtabb, fáradtabb volt a lengyel ház, mintha már semmiben sem reménykednék, mint a szélben, amely egyszer elviszi helyéről. – Ó, bár jönne egy jó vihar! – mondták a kimerült kapubálványok, a düledező, egykor zöldre festett kerítés, amelyből a léceket tüzelőnek elhordták, és foghíjas öregemberként szunyókált a törött kőoszlopokra nyugtatva karjait, mint vén kutya a küszöbre teszi lábát. A háztető nyilván határszéli csavargó volt azelőtt, az éhségtől, üldözéstől, bujkálástól félig megtébolyodott, és mindenféle ócska pléhdarabokat, madártollakat, képzelhetetlen rongyokat és rozsdás hordóabroncsokat gyűjtött. A kémény mellett valami sárga virág nyílott, mintha a tűznek mutatná a helyet, ahol elhelyezkedhetik a tetőben.
A háziúr akkor kapta fel a piros ujjast ingére, és miután ez mindjárt nem sikerült, nyájaskodó hanghordozással – ahogyan a pálinkát kínálják egymásnak téli utazók a szánkón – megszólalt:
– Bocsánat, eddig a legyeket üldöztem ki a szobából. Így, őszfelé nagyon elszaporodnak nálunk a legyek.
Öreges, fáradt külsejű és petyhüdt magatartású férfiú volt, lehetett ötven-, de hetvenesztendős is. A szakálla és haja valamikor – talán még a nyár elején – francia festéket látott, sárga csizmája enni kért, az ujján nagy, zöld köves pecsétgyűrű, amelybe egy egész királyságnak való címer volt vésve. Misleynek az jutott eszébe, hogy már látott hasonló urakat, valaha régen, gyermekkorában, a Nyírben, akik a végrehajtón kívül évekig eleven emberrel nem érintkeztek.360
– Livinszky! – mondta az öregúr, és nyájaskodva, finoman meghajolt, mint tán fiatal kora óta nem, midőn valamely külföldi fürdőhelyen bemutatkozott az ismeretleneknek. – Tessék, százados uram, nálam vendégszerető otthont talál. Hisz már nagyon régen mondja a dal, hogy a magyar és lengyel testvérgyerek.
A szoba gerendás, de a gerendák faragottak voltak, és mindenféle sárkányok és nagy bajuszú vitézek fejei voltak láthatók a faragásban. Különösen egy oroszlán tátogatta száját.
– Mindjárt itt lesz a kisasszony lányom is – folytatta boldog mosollyal a falusi uraság. Kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját, és karácsonyi kedvvel bekiáltott: – Johanna, hercegném, angyal jött a házunkhoz, valóságos arkangyal. Egy Chevalier de Saint Louis, egy magyar huszár.
– Szolgálatodra, papa – felelt egy mély női hang.
Miután a színpadias bevezetés ilyenformán sikerült, az alacsony, egyszárnyú ajtóban, amelyen vasfaragványok voltak, mintha egy régi barátcelláról emelték volna el, megjelent a ház kisasszonya. Nyúlánk és meglehetősen érett teremtés volt. A nyakán nyomot hagyott a medália lánca („sietségében elfelejtett mosakodni” – gondolta Misley hadnagy), de hosszú szempillái és szemöldöke erősen kormozódtak a gyors festéstől. Arca a füléig igen fehér volt, és piros folt tündöklött, mint a régi képeken. A haja sötétszőke volt, mint a lengyel mezők ősszel, a szeme értelmesen, világoszölden, mintegy hosszú, unott alvásból vagy tétlenségből felébredve, reggeles jókedvvel ragyogott. Hosszú körmű, keskeny kezén barna karikán rengeteg apróság zörgött, és uszályos, zöld ruháját bizonyosan akkor csináltatta, mikor legelőször menyasszony volt.
– Uram! – mondta, és kisleányos bókot vágott, amilyenre a lembergi apácák tanítják a növendékeket.
– Maguk bizonyosan szintén rokonai a régi uralkodóháznak – mondta Misley, könnyedén felemelkedve. – A kisasszony bízvást viselhetné a lengyel koronát.
Livinszky boldogan dörzsölte össze a kezét, mint akinek gyöngéjét találták.
– A háború szerencsés befejezése után nem is mulasztjuk el papirosainkat előterjeszteni! – szólott, és ártatlan cselfogással, mintha véletlenül tenné, egy régi kép felé fordult, amely sötéten szomorkodott a szoba sarkában.
– Mily régi kép? – mondta a hadnagy.361
– Ez? – mormogta Livinszky, és a karos gyertyatartóval hol közelről, hol távolról világította meg a képet. – Ez egy Ulászló, ősünk…
A hadnagy a lengyel hölgyhöz fordult: – Mily meglepő, hogy maguk még jól beszélnek magyarul.
– A nyarat határszéli fürdőhelyeken töltjük, hol a magyarok barátaink. Ah, én sok felvidéki fiatalembert ismerek Magyarországból. Például Riesz Lászlót, a podolini erdőmestert. Azt hiszem, a legjobb táncos odaát a Kárpátokon túl. Nem ismeri véletlenül?
Az öregúr egy darabig még tologatta a gyertyát a kép felé, miután azonban senki sem figyelt rá, hirtelen felkiáltott: – Gyerekek, menjünk ebédelni.
*
A vacsora – amelyet Livinszky ebédnek nevezett – meglehetősen körülményes hangulatban ért véget. Az öregúr mindenféle pókhálós palackokat, időtől megbámult butykosokat és vesszőfonatú edényeket szedett elő egy rejtekhelyről, és a közelgő szabadság örömére valamennyit végigkóstolta.
– Menj a szabad levegőre, papa – mondta Johanna odavetőleg, mire az öregúr egy palackkal hóna alatt elsietett.
Johanna ezután, mintha a legelőkelőbb szalonban ülne, fél mozdulattal Misley felé fordult, és melankolikusan megszólalt:
– Amint látja, anya nélkül nőttem fel. Anyám valamely tragikus véletlen folytán eltávozott a háztól… Önnek van édesanyja?
A hadnagy megcsóválta a fejét.
– Nekem senkim sincs.
– Érdekes – mormogta a lengyel kisasszony, és elmerengett. – Kedvese? – kérdezte hirtelen, és világos tekintetét a hadnagy szemébe vetette.
– Nincs. De régen, egyszer, volt.
– Úgy szeretném, ha őszinte volna hozzám, mi talán többé sohasem látjuk egymást – szólott hízelgő mozdulattal a kisasszony. – Azt sem bánom, ha tegez, ha önnek jólesik. Tudja, akkor könnyebb őszintének lenni. A regénykönyveknek már nem hiszek, az apám csupán a nőcselédeinkről tudna egyet-mást elmondani, a gavallérjaim, akik voltak, mindig hazudoztak. Amint már a nőknek szokás. Maga csatázni jött erre a tájra, jó volna, ha könnyítene bűnös lelkén…
– Én nem vagyok babonás – felelt nevetve a nyírségi uraság.362
– Ha maga elmondott nekem mindent, én is őszinte leszek – mondta Johanna, és melegen megragadta a hadnagy kezét. – Megcsalta a nő?
– Elhagyott.
– Nagyon szerette? – kérdezte a kisasszony, és szinte önfeledten, hangosan lélegzett.
– Három esztendeig voltam az árnyéka. Mindig mellette, mindig vele, még álmomban is… Azt hittem, hogy azért süt rám a nap, mert ő szeret. Ha játszottam, és reá gondoltam, mindig nyertem – neki. Férje volt, és nagyon féltékeny. Badenben találkoztunk egy kerti házban, mert akkor Bécsben laktam. Aztán egyszer nem jött.
– Szép volt?
– A legszebb. Sohasem fogom elfelejteni. A falusi házamban éjszaka felébredek, és levelet írok neki, amelyet nem küldök el.
– A haja, a szeme, a foga? Van olyan fehér foga, mint nekem?
A hadnagy a sárgult, régi abroszra nézett.
– Nótákat dalolt a fülembe, és ha megérintett a fehér kezével, mintha kicseréltek volna. A fákat kéknek láttam, a folyókat zöldnek, és gyönyörű pirosnak az életet, mint a császárok ruhája. Jaj be nagy rongy volt!
– Én is az vagyok! – kiáltotta boldogan, magánkívül a lengyel kisasszony. – Tudja, mi az, „La Traviata”? Nos, én bukott nő vagyok. Nyáron mindig szeretőim vannak. Néha kettő is. És most menjen, ne fájjon a szíve utánam, mint az én szívem fog fájni maga után.
Johanna felemelkedett, és a tiszt kitárt karjaiból kimenekült. Megkerülte az asztalt, és pityergő bánattal, mint egy gyermek, kinek játékszere eltörött, elkeseredve nézett a hadnagyra:
– Miért mondta, hogy mást szeret?
Az éjszakában hirtelen trombitaszó reccsent fel, a hadnagy az ablakhoz ugrott, a falu végén tüzes, fehér felhő röppent fel a sötétségben.
A tiszt felkapta a csákóját. A viharszíjat az álla alá nyomta.
Johanna hirtelen a nyakába ugrott, és kétszer vadul szájon csókolta a hadnagyot:
– Isten veled, az Isten oltalmazzon, te kedves, te drága… Örökké szeretlek!
– Még egyszer csókold meg – mondta a háttérben az öregúr, és egy pohos butykost akart a hadnagy atillájába erőszakolni.
(1914)363
