Minden órának virágát
Minden órának virágát
Nagybotos Violának (akiről már egyszer írtam) olyan járása volt, mint a hím galambnak: tötyögve, zökkenő léptekkel, roppant önérzetesen közelítette meg a nőket, a mellét kidüllesztette, a vállát hátrahúzta, és magos, széles kihajlású gallérjában némi toka keletkezett: büszke volt, boldog volt, egészséges volt, és a szavakkal olyan takarékosan bánt, mintha ajándékba adná őket. Nem csoda, hogy sok női szívet megigézett, mindig azt hitette el a hölgyekkel, hogy ő a legelső ember Magyarországon. Dicséret ritkán hagyta el a száját, a nagyopera első quadrille-ja ellen éppen úgy megvolt a kifogása, mint a Mátyás-templom toronyzenéje ellen. Nem tetszett neki a húsvéti zenés mise a Bazilikában, sem a sétaút a Halászbástyán. A zugligeti „Zöld vadász”-nál, midőn a fák sűrű levelei között csupán tenyérnyi nagyságban ereszkedtek alá a napsugarak, a cigányok régi valcert muzsikáltak (Strausstól), első kirándulásukat tették a még szögletes és szégyenlős fiatal hölgyek gavallérjukkal, és gyöngyvirágszedés címén hagyták magukat az erdő mélyébe csalogatni: Nagybotos a monte-carlói kaszinóról és festett arcú francia dámákról álmodozott. A hölgyek, akik mindenhová elkísérték Violát, tiszteletteljesen hallgatták kifogásait az élet, a természet és a karnagy ellen, s igyekeztek kedvében járni, hogy Viola Ernő az elhagyott népligeti sétányon (ahová hetekig tartó könyörgés után követte őt egy hölgy) ne ábrándozzon angliai barátairól, régi, skót kastélyokról és rózsaszínű arcú ladykről. Viola Ernő olyan ordináré ember volt, mint egy ősember. Csak addig kellett neki a vad, amíg üldöztette magát. Sok szegény és hivő leányka (akiket a nagy öblös templomban, imádkozás közben csábított, éjjel ablaka alatt órákig sétált, számtalanszor örök szerelmet hazudott, és öngyilkossági szándékból a hóna alá lőtt) megbánta, hogy engedett a könyörgő szónak, és Violát rejtekhelyre követte, hol csupán a jó Isten vigyázhatott volna már a szívre és erényre. De nem, Violának akkor mindig más jutott eszébe, és nem egy leánykának szemébe mondta, hogy jobb cipőről és finomabb fehérneműről197 gondoskodjon, ha szerelmét bírni óhajtja. És néha hisztérikus sírásra késztette a finom dámát a randevún, midőn a hetekig megcsodált bájak helyett most egyszerre egy fehér blúzos vasalónő tejszínű nyakáról kezdett megemlékezni, akit délután véletlenül a Józsefvárosban látott. Vadságot, kegyetlen éhséget, véres harapásokat ígért az erre kívánkozó nőknek, kalaptűjükkel majd a szívébe szúr, és porig fölégeti a házat, ahol találkozandanak, hogy minden végleg eltűnjön. Aztán a vad szenvedély helyett szinte verset mondott Margitról, aki most tán a pozsonyi ligetben sétál nevelőnőjével.
– Ki az a Margit? – kérdezte sértődötten az előkelő dáma, és fázósan gombolgatta kesztyűjét.
– Egy nyugalmazott kereskedő leánya, az én menyasszonyom – felelt Viola és sóhajtott.
A beteges fiatalember, aki még hatvan-hetven esztendővel ezelőtt is, midőn a zenében a szerenád, a versben Himfy keservei és a női szívekben a bús szentimentalizmus volt divatos, bizonyára kis pasztellkép lett volna (Barabás ecsetje alatt), és a nők a szívükön hordják violaszínű frakkos képmását (ah, Viola sohasem lett volna kíváncsi, hogy mi van a szalagos félcipőcskék fölött, amelyeket az abroncsszoknya a leülésnél pompásan megmutatott, regényhős lett volna, ábrándok lovagja, aki sohasem érinti meg a nőket még a legelhagyatottabb ligetekben sem, anyák hasonló vőlegényeket keresnek leányaik számára, jó barátok rábízzák feleségük mulattatását a koncerten vagy a jelmezbálon, a Hölgyfutár-ból sohasem felejtik ki a nevét a jelenvoltak közül, és később Jókai regényt ír róla) – korunkban azonban egy kigúnyolt és megvetett férfi volt, legnagyobb ellenségei az asszonyok, akik leánykorukban a Városmajor ecetfái alatt sétáltak vele, sőt képgyűjteményét lakásán is megtekintették, és a mirtusz mégis illatos volt homlokukon az oltár előtt. Sokat tapasztalt úrnők, akik próba alá vetették Nagybotos Violát a budai hegyek erdőségeiben vagy a félhomályos szalon sarkában, nevetve mesélgették, hogy Nagybotos egy hazug fráter, akiben annyi férfiasság sincs, mint egy fiatal kandúrban. És a színházban a színésznők összemosolyogtak a színpadon, ha Viola gukkerjét a balettnél fölemelte. Nem, többé nem ugrik be senki a Nagybotos Violának, hogy majd céltalanul és eredménytelenül esetleg egy velencei utazásra csalja magával, és a félig meghódított nőnek Dante-verseket szavaljon a nemzetközi társaság barna kocsijában. Öklelő tekintete, széles válla, komor ajka és behízelgő hangja többé senkit sem vezetett félre. A szerelem hamiskártyása lett Viola úr, és a korzón a legszentebb asszonyok is elmosolyodtak a fátyoluk alatt, ha elegáns alakja előttük megjelent.198 Ablak alatti sétái, csábító levelei, virágküldeményei és sóhajtásai többé nem hatottak meg senkit. Viola úr már azon gondolkozott, hogy térdnadrágban és rokokó kabátban jelenik meg az utcán, hogy ismét elcsalhasson valakit a húsvéti misére, midőn Bach fúgáit gúnyos mosollyal lehetne hallgatni egy oszlop mögött, és az áhítatba és szerelembe elmerült kisasszonyt kínozni, hogy úgy a húsvét, mint az orgona hangja egy kis hazugság, amellyel önmagunkat ámítjuk – midőn véletlenül egy napon a tükörbe pillantott meséink hőse, és a tükörből egy ősz hajú, fáradt, rosszkedvű úr fogadta üdvözlését.
Viola megrettent.
A bajuszában is szürke szálak voltak, és a halántéka oly fehér, mintha együtt állott volna a nagyapjával az isaszegi erdőben.
Teremtőm, mi lesz most a virágokkal, amelyeknek eddig csak illatukban gyönyörködött, cserépbe helyezte őket, emlékezetével öntözte, és naplójába följegyezte a csábító szavakat, mozdulatokat és írókat, a napokat és évszakokat, amidőn a különböző virágok nyílnak, amikor a legkönnyebben letéphetők? Ki tépi le a sok kis ibolyát, amelyeket a szívének könyvében egykor lepréselt Nagybotos? A rózsák – a teák és Rambouillet-k engednek-e majd tövisükkel az öreg kertész bácsi kezének? Emlékeznek-e még a nők a hiábavaló sétákra, éjféli beszélgetésekre, a gyönyörű, gondosan megírott levelekre, amelyeket Viola úr befektetés címén írt, hogy majd egykor a sóhajtások, vallomások és gyönyörű hazugságok alapján birtokába vehesse a hölgyeket, amikor eszébe jut…
Hamar a naplót, a pontos évkönyvet, hová csaknem minden szót fölírt, amelyet hatással mondott el a nőknek.
A napló így kezdődött:
„Amelie. Egykor táncosnő az első négyesben. Zenésze Mozart. Költője Paul de Kock. Az antik ékszert szereti, és gyakran meggyón a barátoknál. Szereti, ha a férfiak komolyan veszik táncművészetét. Séta Budán, utána vacsora csillagsugaras égbolt alatt a szabadban. Ilyenkor romantikus, és szívesen fogadja a szerelmi esküt. Szőke. Kora: 30 év. Két foga hamis. De haja valódi.”
Nagybotos most már nem hevert napokig a kanapén, amíg a szerelmi cselszövésen gondolkozott. Kissé régimódi kabátját, fodros ingét (benne antik gombok) gyorsan felöltötte, a fodrásznál egypár fodorítás a hajban, szénaparfüm és kivágott cipő.
Tíz éve nem látta Amelie-t.
Szívdobogva indult neki a városnak, hogy leszakítja annak az órának a virágát, amelyet a táncosnő egykor, csillagsugáros éjszaka megígért.
(1913)199
