Tavaszi játék
Tavaszi játék
Nemigen tudnám megmagyarázni, hogyan jutott eszembe ez a történet. Egy deresedő hajú férfiút láttam tán képzeletemben, aki valamely régi szolgájával, egykori bérkocsisával vagy talán elmúlt emlékeivel beszélget. Így kezdődik:
– Nagyságod egykor egy kis termetű és fekete szemű hölgynek udvarolt, ki a babákat szerette.
Hogy semmit el ne felejtsünk, a kis hölgy a nagyopera színpadán az első sorban táncolt, és kartársnői között meglehetős irigységnek örvendett. Antik ékszerei voltak és párizsi kalapja. A bundácskája kékrókából készült, és előadás után fehér lovak ragadták tova hintaját. Ez volt az isteni Fatmé.
Uraságod a nézőtérről (ahol tábori látócsövével helyet foglalt) minden este, amidőn balettet hirdetett a színlap, hosszasan megfigyelte Fatmé lepkeszerű táncát, virágszárakhoz hasonlatos karját, nemes vállát és a finom lábának repkedését a zenekar hangjaira. Fatmé minden estve egyformán mosolygott, a tekintete ábrándos és harmatos volt, mint egy gyermeké. Hajából sohasem hiányzott egy szalagocska. Még csak húszesztendős volt, és már ötesztendős korától táncolt az opera kötelékében. Igen sokáig táncolt a hátulsó sorban, majd lassan előbbre került. Mire az első sorba jutott, már fehér lovak vonták haza hintaját a budai villába, ahol Fatmé elmulasztott gyermekkorát kezdte élni.
Kegyed eleinte mint francia nyelvmester férkőzött Fatmé közelébe, és míg a nyelvtant buzgón forgatták, ön álmodozva nézte a Fatmé kisleányosan leeresztett barna haját, rövid szoknyácskáját és gombos cipőjét, amilyenben a kolostorba járnak a kisleányok. Délután néha sétáltak a villa kertjében, és Fatmé ilyenkor hóna alá vette tanulókönyveit. A ceruzát maga szerette meghegyezni, és hegyét szájába vette, mielőtt írni kezdett volna az irkába. Az ujja mindig tintás volt a gyakorlatok után, és kartonblúzocskájából a tanulástól felhevülten emelkedett ki barnapiros85 arca. A füzeteit nagyobb gonddal őrizte, mint az ékszereit, és nagyon boldog volt, ha nagyságod hében-korban megdicsérte szorgalmát.
A selyemuszkár, amely drága nyakövet hordott, és a fogaton az inas helyét foglalta el, a tanulás délutáni óráiban egy ketrecbe zárva ugatott, és a kertészlegénynek sem volt szabad alázatosan köszönni. Fatmé csupán diákkisasszony volt délután, és füzeteire e nevet írta: Svarcz Fáni. Valamikor gyermekkorában ugyanis így hívták.
Így élt Fatmé a budai hegyoldalban, a villa kertjében, amíg a messzi Pest felett sűrűsödni kezdett a gyárkémények füstje, a magas tornyokra és háztetőkre lábukat lógázva telepedtek le az est kéményseprői, és valahol megszólalt egy kis harang a házban.
Fatmé felsóhajtott:
– Tanár úr, isten önnel – szólt kegyedhez. – Öltözködnöm kell.
A ketrec ajtóját kinyitották, és a selyemuszkár, amely egy hercegnő udvarában pillantotta meg a napvilágot egykor, és annyiba került, mint egy pár paripa, kedveskedve ugrándozta körül a kis diákkisasszonyt.
Az est leszállott, a lámpások felragyogtak a színházban, és a balett első sorában táncoló Fatméban uraságod alig ösmerte fel a szürke ruhás Svarcz Fánit, pedig igen jó látócsöve volt.
Egy napon nagyságod így szólott a tanulószobában Fánihoz:
– Kedves növendékem, a tanítást néha felválthatná a játék. Sehol sem látok babákat a házban, pedig a kisleányok a francia nyelvtan után babáikkal szoktak játszadozni.
Fáni megtörölte hajában a tollat, és az itatóspapirost a füzet lapjai közé helyezte. Felállott helyéről, és titkosan intett a tekintetes úrnak.
Egy sarokszobába vezette, amely szoba telis-tele volt a játék babákkal. Voltak ott gyermek nagyságú francia babák, amelyek egész mondatokat tudtak beszélni, és voltak hercegkisasszonyok tündöklő ruhákban. Tündérleánykák vagyont érő fátyolokban és tarka ruhás dámák, mintha egyenesen a francia király udvarából jöttek volna.
– Éjjelenkint, midőn ismét szabad vagyok, a babáimat felöltöztetem és levetkőztetem – mondta Fáni.
Az úr megtapogatta az aranyhajú kontesznek a kontyát.
– Ezek nem igazi babák. Egyszer utazásaim közben jártam a Vág mellett, egy kis tót faluban. Ott laknak a játékcsináló tótok. Igazi babákat abban a falucskában láthatni. Jöjjön el velem abba a faluba, babákat veszünk.
Fáni a kezét nyújtotta.86
– Igaza van. Ezek a babák túlságosan finomak. A nemes herceg, atyai pártfogóm, aki nekem ezt a kastélyt berendezte, bizony elfelejtkezett arról, hogy én valamikor nagyon szegény kisleányka voltam, akinek semmi esetre sem voltak ilyen babái. Ha játszhattam volna, akkor csak kukoricacsutkából lehetett volna a babám.
– Menjünk tehát a tótokhoz – ismételte nagyságod.
– Ma este táncolok – mondta Fáni elgondolkozva –, de holnap és holnapután ráérek. Ugye, nem kell automobilon utaznunk?
– Vegyesvonattal megyünk. A szomszédos kocsiban a parasztlegények énekelnek. Érsekújvárott virslit eszünk, de egy kis kosárban viszünk elemózsiát is az útra.
Fáni örömében leült egy székre.
– Nagyszerű! – kiáltotta háromszor egymás után.
Délután volt, midőn a játékcsináló tótok falujába megérkezett kegyeddel Fánika. Az úton valóban boldogok voltak, a vonat mentén már március volt, és a mezők mindenfelé színesedtek.
– A pesti Városligetben már festik a Vitéz László házikóját – sóhajtotta Fáni elmerengve.
Furcsa kis falu volt az, ahová gyalogosan belépkedtek.
A kis házak szorosan sorakoztak egymás mellé, és a házak falán friss festék nyomai látszottak.
Az egyik házikón csupa lovacskák voltak láthatók; nagy szemű, piros testű, kerekeken járó lovacskák voltak a ház falára festve. A másik házon kis négykerekű kocsik, amilyent a gyermekek húznak az út porában, a harmadikon zöld fejű, sárga nadrágos emberkék.
Fáni összecsapta a kezét:
– Istenem, milyen boldog vagyok!
Egy házon aztán csupa tarka szoknyás, nagy fejű, hosszú hajú baba látszott táncolni a fehérre meszelt falon.
– Helyben vagyunk – mondotta az a bizonyos úr. – Itt laknak a babacsináló tótok.
Beléptek a színes házba.
Az udvaron már egy nagyon nagy szekeret találtak, amely színültig meg volt rakva tenyér nagyságú babákkal.
A babák feje többnyire fából, és arcuk piros, mint a rózsa. A szoknyácskák színét a közeli rétek színeiről mintázták, és fehér kis bocskorok voltak a lábukon.87
A játékcsináló tót – egy ősz hajú, széles vállú ember – barátságosan nyitott ajtót:
– Erre tessék, kisasszonyka!
Odabenn, a műhelyben a csodák folytatása következett.
Voltak babák, amelyeket csak most öltöztettek, másoknak éppen most pirosították az arcát kék szemű tót lányok. Amott kendert tiloltak, amelyből majd hajat csinálnak a kopasz babáknak.
Fáni kivette az erszénykéjét, és egy kosárra való babát válogatott össze. Mind egyforma volt, de Fáni mégis mindegyiknek más nevet adott.
– Ó, milyen boldog vagyok! – mondta a férfinak. – Most már elhiszem, hogy szeretsz. És én is szeretlek téged.
Karonfogva mentek végig a falun. A házikó előtt, amelyre a sárga csizmás faemberkék voltak festve, Fáni megállott, és egy nagy bajuszú babára mutatott:
– Ez vagy te. És ezért szeretlek.
Március volt a réteken, és mert sokáig kellett várni a vonatra az állomáson, boldogok voltak.
(1912)88
