Szerelmi levelező
Szerelmi levelező
Szent Györgynek, egy falusi uraságnak magányos életét szerelmi bánat zavarta. Éjjelenkint nyitott szemmel feküdt, és néhány ismerősére gondolt, aki öngyilkos kézzel vetett véget életének. Nem, egyik sem halt meg szerelem miatt. Talán még sohasem halt meg senki szerelemért. Egyik sikkasztott, a másik váltót hamisított, a harmadik elkártyázta a vagyonát. Szent György tépelődve járt fel-alá falusi házában. Kissé szégyellte elkövetni e cselekedetét.
Egy napon házaló járt a faluban, aki többek között bibliát, pohárköszöntős könyvet és szerelmi levelezőt árult. Szent György nyomban vásárolt a szerelmi levelezőből, és felütvén a lapot, írni kezdett a könyvből, amint következik:
„Talán fel sem bontja e levelet! Eldobja, anélkül hogy kíváncsi volna, mit írhatok én még magának azóta, hogy elhagytam, elfelejtettem, szinte messzi útra keltem, hírt nem adva, mélyen, halottiasan elaludva… Azt írom magának, hogy szeretem.
Kérem, válaszoljon nyomban, hogy megvet, hogy mást szeret, szívében örvendez, hogy kitéphette onnan a képemet. Szomorú szememet, bánatos hangomat. Mást szeret: egy szép ifjú tisztet vagy egy szőke hajú bankárt vagy egy okos tekintetű orvost, és a nevemet többé nem mondja éjszaka a párnájának, sem a sötétségnek. Írja meg, hogy mily jó volt engem elfelejteni, új, friss férfiakkal megismerkedni, újabb hazugságokat hallgatni a folyóparton, és érdekesebb tapintású kezet fogni a kezébe a sétányon, midőn keleten feltűnik a hold halovány képe. Írja meg, hogy udvariatlan és lovagiatlan voltam, káromkodtam, mint egy paraszt, és azért szakított velem, mert attól félt, hogy előbb-utóbb verni fogom, mint ahogyan már csaknem elkezdtem.
A baj és a bánat, amely rám szakadt, indulatosságom következménye; mindenségem, mert kegyed a szívemre hajtotta a fejét, melynél szebbet az337 ifjúkori álmodozás sem rajzolhat a magány kárpitjára, és halkan mondani kezdte, hogy mióta nem láttuk egymást – megcsalt engem.
Bizonyosan tudom, hogy ez akkor még nem volt igaz. (Azóta talán többször megtette, mint az illedelem megengedné.) Kegyed még nem csalt meg engem, midőn szívemre borulva, mint egy gyermek őszi estve az anyja ölében, drága, mélyen zengő hangon, mint a dalnak a melódiája, amelyet valahol messze – tán az útszéli csárda mellett éjszaka, kocsin utazva vagy egy régen elfelejtett, régi város kis színházában – császárpiros páholyok alatt, az emelvény mögött öreg grófnők fehér arca tündöklik, az ősz férfiaknak katonás bajuszuk van – a színpadról hallottunk a tarlatánszoknyás Lisbeth-től, és amely hang véletlenségből késő öregségünkig a szívünkben marad mint elhagyott házban felejtett hangszernek éjszakánkint felhangzó búgása – és szemével alattomos kíváncsisággal arcomba pillantva így szólott:
– Én azóta megcsaltalak téged. Igaz, csak egyszer.
Ismétlem, te baljóslatú végzetem, hogy teljes bizonyossággal éreztem, hazugság hagyja el a szádat, amelyről Ovidius sem tudna kellő méltányossággal zenghetni – gondoltam, hogy régi regényírók receptje szerint a szerelmi üdvöt kívántad magasabb fokra emelni a kínzásommal, hisz csaknem a vérengzésig jutottunk zavartalan délutánokon, midőn a karomból kibuggyanó vért vagy könnyáras zokogásomat óhajtottad látni, te utolsó céda, te országút rongya, te, szívem verése, te álma életemnek!
És mégis nyomban arcul csaptalak.
Keményen, hirtelen, csípősen, mint egy drótfonatú karikás, lendült a jobb kezem, és arcodon pirosló nyomok jelezték az ujjaimat.
Fájt?
Kissé megzavarodva, elborulva nyitottad fel a szemed, mintha nem tudnád bizonyosan, hogy mi történt veled, körülötted. Valóban megütöttelek? Téged ért volna a megbecstelenítő arculütés, a legbüszkébbet, a leggőgösebbet, a kényeztetett dámát?
– Igen – mondottam –, még az életed is kioltom, ha csakugyan megcsalsz egyszer.
Ah, mily szép volt ezután a kora tavaszi délután!
A falusi nyári lak ablakából a messzi égi tájon hívogató felhőket és szálló madarakat láttunk. Lassan járt-kelt a kertész a csendes kert mélyében, mint a közelgő virághercegnők vén útimarsallja, akit kvártélycsinálás céljából előreküldtek a tavasz drága utasai. Amerre lehajlik az égbolt, az országúton már közeleg a fehér kocsi, amelynek ablakán ibolyák és nefelejcsek tekintgetnek a tájra, és a kocsis hosszú szárú liliomot tart a kezében.338
A kerti ház ablakából hosszan, megindultan figyeltük a közelgő évszakot, és te, Dorottya, oly lágy és szentimentális lettél, mint Werther szenvedései idejében a költemények, amelyeket a német kisvárosokban írtak. Fél szemmel figyeltem arcodat, amelyet szenvedélyem, csókom fehérített, mint a középkori zárdaszűzét, aki éjjel a Rajna menti dombok termését nyakalta a barátok pincéjében, mezítelenül táncolt, és az Assyát káromolta boldogtalanságában, míg nappal fehéren, mint a sötétségből felébredő kócsagmadarak szállnak a kelő nap felé, tündöklő menetben, Isten angyalaiként vonulnak a császárné elé, aki lelki vigasztalásra a kolostor falai közé vonul.
Ah, mennyi mindenre tanított kegyed, bestia, egy-egy délután, amelyet magányos falusi birtokán mint szökevények eltöltöttünk. Voltam kegyed mellett portlandi herceg, míg selyemfelöltője borította vállát, voltam diák, akit megríkat úrnője, majd gyilkos, aki egykor éjjel, lopva ölni fog gazdag öreg asszonyságot, kinek ékszereit kegyed megkívánta, és a külföldi szálloda folyosóján fekete trikóban, késsel a kezemben nyitok be szobájába… Estefelé költővé tett, aki elmerengett a búcsúzó napgolyón, a párás réteken, bandukoló öreg parasztokon – ah, gyönyörű volt önnek szeretője lenni.
És talán még most is az lehetnék, ha nagyságod nem önállósít egy önfeledt pillanatában, ha nem bízza reám titkát, ha nem tart méltónak arra, hogy komolyan férfiúnak tekint, és kezéből letéve a kutyaidomító ostort, a bűvész varázsvesszejét és a boszorkányok bűbájosságát, a drága, szépséges hazugságokat, a francia illatszeres üvegeket, Paquin ruháit és fehérneműjét, amely egy pártában maradt főhercegnő kelengyéjéből való, és nem adja oda magát mint egyszerű, természetes, mindennapi asszony:
– Megcsaltalak…
Ah, tehát ön, szentkép, meg is csalhat engem? Tehát csalásnak számítja a többi szerelmeit, amelyek az én szerelmemen kívül elmulattatták? Ön is egyszerű, földre szállott angyal, mint a többi nők, akik bűnt is elkövethetnek, és ennek mardosását érzik?
Valóban csodálom, te, céda, hogy jobban el nem vertelek azon alkalommal, midőn a rabszolgaságból férfivá szabadítottál.
A férfi csupán addig hű ebe a nőnek, amíg tudatára nem ébred annak, hogy a nő is húsból, vérből, bőrből és hajzatból létrejött személy, nem különb nála, nem felette lévő másvilági hatalom, hanem alattvaló, gyöngébb, puhább, engedékenyebb sár, akit megvetni, megverni, gyűlölni is lehet.
A nagymamám arra tanította a menyecske lányait, hogy sohase öltözzenek a férjük előtt.
Én jó tanácsul adom önnek, elmúlt, gyönyörű álmom, hogy sohase mondja339 meg az igazat annak, aki kegyedet majd még szeretni fogja. Én nem megyek ön után, asszonyom, mert félek a megvetésétől. Egyszer aztán igazán megcsalna, nemcsak szóval, de a valóságban. Hisz nem érdemelnék egyebet, mint megaláztatást, ha kijelentése után ismét kegyeiért esengenék. A kegyek lehetnek másoké, de csupán azután, hogy én lemondtam róluk: szép hajáról, bánatos szeméről és hangjáról, amely a boroskancsók csengésében éppen úgy mámorítja a szívemet, mint magányos sétáimon hirtelen felhangzik bennem, hogy megállok, hallgatózom, figyelek a szívemből hangzó neszre, és azután mélyen, szomorúan, halálra sebzetten továbbmegyek. Te nőstény eb.”
Szent György borítékba csúsztatta a levelet, miután aranyos porzóval behintette. Piros pecséttel bőven ellátta a falusi postáskisasszony kíváncsisága ellen. Egy óra múlva már úton volt a levél, a falusi postakarriol kürtölve szaladt el az ablak előtt.
Szent György ezután befogatott, és a vasúti állomásra hajtatott. Útra kelt a nőhöz, hogy a levelet megelőzze.
„Milyen kár volt, hogy nem a pohárköszöntős könyvet vettem meg – gondolta siettében. – Most utazás helyett poharat koccinthatnék önmagammal, mialatt a lapokat forgatnám.”
(1914)340
