KILENCEDIK FEJEZET • egy nagyon hosszú fejezet különböző színészekről
KILENCEDIK FEJEZET • egy nagyon hosszú fejezet különböző színészekről
Némely emberek szeretik azokat a házakat, amelyben valamikor gyerekeskedtek, vagy hosszabb ideig laktak, és meghatottan mennek el régi fogadók előtt, ahol valamikor ezzel vagy amazzal huzamosabb ideig asztalnál ültek, bolond és szomorú dolgokról beszélgettek; a csapost Maxinak hívták, és Anton, a roggyant járású öreg pincér olyan áhítattal tette eléd a pörköltet, mintha az egyetlen pörkölt ez lett volna a világon, amelyet megenni érdemes; a sör mindig friss volt, és akkoriban még madame Augusztine – a divatárusnő a fogadóval szemben levő boltocskában – fürtös fejét egyenesen tartotta gömbölyű vállai fölött, mintha éppen most csalódott volna első szerelmében, és elhatározta, hogy végképpen szakít a férfinemmel. Szindbádunk, e regény alázatos szolgája természetesen a régi kis sörházból meglehetős meleg érdeklődéssel figyelte a divatárusnő friss blúzait és szoknyáját, valamint fürtös fejét, s így csöppet sem lehet azon csodálkozni, hogy a színházak hátulsó kapuit is nagyon szerette, ahol ócska láda volt a bejárat mellett, amin üldögélni, pipázgatni lehetett, mialatt odafentről a zenekar játéka csengve-bongva adta tudomásul a legkülönbözőbb melódiákat. A nagyhercegek is itt voltak találhatók fehér parókáikban a felvonásközökben, midőn a színházi szolga vágtatva hozta a sört a folyóparti kocsmából, és maga Kisfalvi direktor úr ült a ládán, midőn az életunt rendezővel nem kevésbé életunt modorban a jövő heti műsort megbeszélte. A sokszor nyitva felejtett ajtón a női687 öltöző zűrzavaros lármája idáig hallatszott, elrejtett lámpák égtek odabenn, és a kulisszák meg hátulsó függönyök barna vásznán a raktáros gyermekfej nagyságú számjegyei látszottak. Harisnyakötőket, púdert, festéket kerestek a női öltözőben, majd két nő éles hangon támadt egymásnak – ki tudná miért –, amikor Kisfalvi (bármennyire komoly ember volt), a szenesládán megmozdult, és mély, rezdülő hangon beszólt a színpadra:
– Ügyelő!
Majd tovább folytatta a megkezdett mondatot.
– Pálházi, amilyen tehetséges ember, éppen olyan bolond. Mindig azt hitte, hogy majd hosszúszárú lakkcsizmát meg fehér nadrágot kell neki is fölhúznia, ha a felesége színésznő lesz. Sehogyan sem tudta megérteni, hogy lehetnek nők, akik a színpadi pályát azért választják, mert arra van tehetségük. Pálházi szerint a nők azért lépnek színpadra, mert a lámpák, a világítás, a zenekar, a kosztüm a legjobb kerítő. Színpadról könnyebb meghódítani a férfiakat, mint a szalonban, és a színésznők csupán hódítani akarnak. A házmester-leányokból úridámák lesznek, és az iparos-gyerekek frakkot öltenek. Mert vannak bolond férfiak, akik csupán este, a színházban melegednek föl a nők iránt, midőn táncolni látják őket, és mezítelen karjukat, vállukat közprédává teszik. Így gondolkozott a bolond Pálházi, mert a sorsa mindig olyan színpadi nőkkel hozta össze, akik akkor sem maradtak volna meg az erény útján, ha a hercegnő szalonjában üldögélnek esténkint. Tehát a szépséges, tehetséges Georgina ezért hagyta abba a színpadi tanulmányait, pedig eleget sírt, búslakodott emiatt. Az öreg asszonyság keményen rátámadt Pálházira a színpadról táplált véleménye miatt, heves jelenet volt az, uram, sokkal hevesebb, mint amilyent a színpadon szoktunk játszani. Mondják, hogy az öreg asszonyság a mágnás-asszonyok, így többek között az öreg Pálháziné erkölcseiben merészelt kételkedni, mire Pálházi széket emelt, és még aznap este elhagyta a házat, ahová többé nem volt visszatérése a dacos és büszke férfiúnak. Némelyek szerint kiutasították volna a nők Pálházit, ama kritikus estén, habár Mariettről ez nemigen hihető… Ügyelő, nem hallja, hogy tapsolnak? A függönyt!688
Szindbád a tapsból ugyan mit sem hallott, hisz ebben a színházban nem szoktak tapsolni, a dermedt közönség méltóságával ez nem fér össze, de élénken figyelt…
Valóban, Cseresznye, a régimódi komikus izgatottan jött ki a hátulsó ajtón mint operettgenerális, és a tapsot azzal érte el, hogy mozgatható bajuszt és szakállt ragasztott ezen az estén.
– Sört, rabszolga! – kiáltotta a színházi inasnak, és félszemmel dacos, gúnyos pillantást vetett a direktor felé, akinek nézetei szerint a mozgatható bajusz nem volt méltó egy színészhez.
– Sok karzati jegy kelt el ma – mondta unottan a direktor.
Cseresznye félrevonta az álszakállt, mialatt sörét fölhajtotta.
– Csak őtet egyszer kifütyülnék, ahogyan megérdemli – felelt haragos hangon a komikus. – Tudom, nem ölné továbbra is a színészeiben a lelket. Ákontót kellene adni minden színésznek, midőn ebben a sírboltban a csontkezek egyszer egy évben tapsra verődnek!
Kisfalvi bántóan legyintett:
– A tapsból még nem élek meg. Valami falusi tanítógyűlés volt a városban. Azok jöttek el, szegények, a színházba.
A generális átkozódva állott félre, és még sokáig hallatszott dörmögése.
– A lelket öli meg ez az ember!
– Mariett? – folytatta Szindbád. – Furcsa nő, nem tudtam vele tisztába jönni. Még csak annyit sem tudok róla, hogy okos vagy ostoba?
– Minden asszony ostoba! – felelt Kisfalvi direktor úr tragikus mozdulattal. – Csak azt ne higgye, hogy Fátyol valami lángész! Fátyolnak sikerült elhitetni az emberekkel, hogy több esze van, mint amennyi nőknek szokott lenni! Ördögöt. Az én kedves feleségem éppen olyan okos nő, mint itt valamennyi. Tegnap például azzal fenyegetett, hogy egyszerűen megmérgezi magát, ha az ő szerepét, Júliát, Pálháziné játssza. Mondtam neki, hogy hiába mérgezi meg magát. Biztos teli házat jelent a Pálháziné föllépése. Teli házunk nem volt a forradalom óta.
Kisfalvi a vállát vonogatta.689
– Tudja, Szindbád, én színházi ember vagyok, vén róka vagyok a színpadon, fiatal koromban Nagy Imrével, Szigeti Józseffel is játszottam együtt; a nagy Laborfalvi gyerekkoromban megnézte a szemem, és azt mondta, hogy igazi színész-szemem van. Hisz maga tudja, hogy csak azért nem megyek a Nemzetihez, mert a magam ura szeretek lenni. De ha egyszer itt tönkretesznek majd ezek a tehetségtelen gazemberek, ezek a botozni való sehonnai színészek, hát viszem a sátorfámat, aztán elmegyek a Nemzetihez. Játszani fogok kedvemre való szerepeket, és a jó, finom gázsit elsején fölveszem az állam pénzéből. Nincs jobb az állami pénznél!
– Bizony nincs – mondta Szindbád, és bizonyos elmerengéssel nézett a női öltöző felé, ahol félig öltözött nők voltak láthatók a kicsapódó ajtók mögött a lámpafényben. Finom kis nadrágok és jó vállfűzők, amit föl sem lehetett volna tételezni a helybeli színház többnyire rosszul ruházkodó hölgyeiről.
– Rómeót természetesen én fogom játszani – mondta most nagy önbizalommal az öreg Kisfalvi. – Tudom, hogy nem az én koromhoz illő e szerep, de én még azoknak a híres régi színészeknek a gárdájához tartozom, akik sohasem vénülnek meg a színpadnak. Mi tudjuk, hogy festékkel, ügyességgel és tudással mit lehet elérni. Megjátszani egy szerepet! Tudják ezt ma a színészetnél? Ugye nem? Együtt, Pálházinéval biztosan nagy sikerünk lesz, mert az asszony elég jó lesz Júliának. Elég fiatal hozzá, ami az én öreg Fátyolomról bizony már el nem mondható.
A direktor kiverte kis rövid pipáját, és leereszkedett a ládáról, amelyen elkeseredve üldögélt. A pipát a zsebébe dugta, és megköszörülte a torkát.
– Hát tudja, ami azt a Mariettet, azt a másik Pálházinét illeti, arról mégiscsak azt hiszem, hogy a legostobább nő a föld kerekségen. Úgy tudom, hogy önként mondott le Pálháziról, midőn észrevette, hogy az az úr Georginába szerelmes. Békésen elváltak, és Mariett állítólag sohasem sírt emiatt. De hát, uramfia, az én szegény öregemnek hányszor kellett volna már elválnia tőlem, midőn észrevette, hogy másba vagyok szerelmes?
– Ugyan, édes direktor úr, maga a legjobb családapa a városban.690
A direktor hamisan hunyorított ráncos szemével.
– Muszáj, Szindbád úr. A feleségem nem engedi, hogy más legyek. A városi tanács, a színügyi bizottság, a polgármester, a térparancsnok és a legutolsó zsöllyebérlő is ügyel arra. hogy a helybeli direktor tündököljön a polgári erényektől. Engem nem is lát senki a kocsmában! – De ha lehetne, minden este a kocsmában ülnék!
Szindbád nevetett.
– Érdemes is!
– A legjobb kocsmában lenni – felelt mély meggyőződéssel az öreg direktor. – Kocsma, kávéház, orfeum, varieté – ez való egy nobilis férfihoz. A színház már sokkal kevésbé, habár Pesten szeretek színházba menni. Mégiscsak más publikum van, mint itt. Még a női öltözőkbe is benézegetek Pesten. De itt? Ezeket nézzem? Isten-uccse, elmegy az embernek a kedve a nőktől, amikor az én színésznőimet látja! Egyik vénebb a másiknál… Majd megmutatnám én, Szindbád úr, ha szép színésznőim volnának! Virágvasárnapra szerződtettem is néhányat. Csakhogy ebben a városban rossz a víz, rossz a levegő. Mind megvénül, amint hozzám kerül.
Az öreg színházi igazgató komoly fejcsóválással lépett be a hátulsó kapun, mert az előadás végefelé közeledett, és mert alaposan meg akarta tudakolni a fölhangzott taps okát.
Szindbád vidáman nézett sárga, gavalléros kabátja után, amilyent Pesten már a jobb fiákkeresek sem hordanak, és a borotvált nagy arc most profilban látszott a kulisszák lámpás fényében, amely arc hasonlított a régi római pénzeken látható arcokhoz. Antik bánat rejtőzött a mély szürke szemekben, vén komédiás fájdalma a régi tapsok után.
Szalánczi kisasszony lepke-fürgeséggel sietett el Szindbád mellett, mintha nagyon sietős dolga volna. De aztán megállott, és a prémgallért összevonta mellén.
– Csak azt akartam mondani, Szindbád úr, hogy nem ismer még mindig… Tudja, miért nem lettem öngyilkos a múltkor? Megmondom önnek. A boncoló asztaltól féltem és a bonctani szolgáktól. Egy tiszta nő még halála után is megrendül attól a gondolattól,691 hogy a halottasház őrei mezítelenül látják, és a temetkezési vállalat tisztjei veszik karjaikba. Ezt akartam mondani. Ezért nem választottam a halált! És most Isten önnel!
Mielőtt Szindbád felelhetett volna, már ismét kibontotta a gallér alatt rejtegetett szárnyakat, hogy tova repüljön a régi városka zegzugos utcáin, megrendülve egy kiáltástól vagy a kerítés mögött ugató kutyától, hogy végre elérje kis lakását a város végén, hol magános vacsorája mellé bizonyára csupán bánatos gondolatokkal telepedik le.
Szindbád egy darabig utána nézett… „Kis boldogtalan!” – gondolta magában, és maga sem tudta, miért, nagyon megsajnálta Edit kisasszonyt, aki a láthatatlan rablólovagok elől menekül tova a sötét utcákon.
Miután a színházban Júliából a próbákat megkezdte Georgina, Szindbád mint világban járatos ember, a helybeli kritikus urak „megdolgozásához” hozzáfogott. Három ilyen veszedelmes férfiú létezett a városban, akik a színházi szolga véleménye szerint igen alkalmatosak volnának ágyútölteléknek, és akik egyszer »kihúzhatják a lutrit«, ha a színházi szolgával szembe kerülnek.
A három életveszélyes férfiú föltalálásában segítségére volt Szindbádnak a már többször említett Stánczy Pista, aki városi írnok létére minden kocsmát ismert közel és távol. Igaz, hogy Stánczy Pista csak napközben írnokoskodott a városnál, és az összejövetelekre alkalmatos helyeken mint népdal-költő működött, de a rendőrök már ismerték, és éjjel szalutáltak neki a piacon.
Korán elhízott, bánatos tekintetű férfiú volt Stánczy, aki népszerűségét élvezte ugyan egyes kocsmákban, de voltak ellenpárti kocsmák is, ahol Pistát mint garázdálkodó duhajt nem szívesen látták megtelepedni. És Stánczy, amint egy kis bort ivott, nyomban az ellenség hadiszállására kívánkozott, mintha most jött volna el az alkalom, hogy kiválóságáról, pompás hangjáról, levente voltáról tanúságot tegyen, és egy csapásra bevegye az ellentábort. Minden jószándéka hajótörtést szenvedett azonban egy szirtfokon, az érzékenységén. Míg a Hófjágerben Tercsi kisasszony sohasem mulasztotta el megdicsérni a Híradóban megjelent verseit, addig a Régi692 trombitásnál Bekker, a nagyerejű csapos (aki vándorcirkuszokban többször küzdött a pályadíjért) ingujját gyűrögette fölfelé, midőn Pista a legbékésebb indulattal csupán saját szerzeményét dalolva, a helyiségbe belépett. Arról sem tehetett szegény Stánczy, hogy ellenséges helyeken mindig belebotlott valakibe, aki (valószínűleg fölbérelve) nem tisztelte őt eléggé, és dalait sem méltányolta. Pista régi szokásához híven a kalapot a tiszteletlen fejébe verte, és hadiállapotba helyezkedett. Ilyen csekélységek miatt sok baja volt szegény Stánczynak másnap, sőt harmadnap is, midőn a polgármesteri hajdú az irodába idézte, és talán sohasem csóválta a fejét annyit az öreg polgárnagy, mint ilyen esetekben. Stánczy jámborul megfogadta, hogy többé sohasem megy el a Régi trombitásba. De jött szombat este, midőn a dalárda gyűlését tartotta a Hófjágerben, és Pista egyszerre eltűnt a barátságos helyről, hogy most végre kibéküljön a Régi trombitással.
– Ismerek én minden hírlapírót, csupa jóbarátaim – mondta Stánczy Pista, midőn Szindbád az ügyet előadta –, hisz munkatársa vagyok minden helybeli közlönynek. Csupán Sichermann-nak nem írok. Az öreg negyven fillért akar fizetni egy versért. Nem, inkább ne fizessen semmit! Vagy fizessen egy kispörköltet, két pohár sört a Három Hollónál. De negyven fillérért nem ír verset Stánczy Pista.
Szindbád ezt tőle telhetőleg helyeselte, de mégis aggódott, hogy a fösvény Sichermann tán kritikájában nem lesz barátságos.
– Nem számít az öreg. Csak hetenkint jelenik meg a lapja, és különben is cselédszerző intézete van. A Híradó emberei a Két nyúlhoz járnak, oda menjünk – indítványozta Stánczy Pista, és erre megindultak.
– Nagyra becsülöm a sajtó munkásait – mondta útközben Szindbád, mintegy gyakorlatból. – Világító fáklyák ebben a sötét országban.
– A Híradó csupán vasárnap közöl verset, de darabjáért egy pengőt fizet Szomolenszky – dörmögte Stánczy. – És a pengőt néha nehéz kihúzni. De ő a legtekintélyesebb lap.
A Két nyúlban már víg társaság volt a „hírlapírói asztalnál”.693
Borotvált és borotválatlan arcú fiatal és öregebb férfiak, az asztalfőn Cseresznye, a színházi komikus, aki miután ma nem játszott, már meglehetősen vörös volt az italtól. A falnál vastag pápaszemek alatt a bagolyfejű kövér Szomolenszky, aki a helybeli hírlapírókat röviden „nihilisták”-nak nevezte, mert hajdan Pesten is működött a régi Fővárosi Lapoknál, és különböző álnevek alatt temérdek karcolatot írt.
Majd Bögrey úr, adóhivatalnok és vezércikkíró, távolabb a nihilisták csoportjában egy ábrándos fejű, hosszú hajú fiatalember, aki világfájdalmasan meredt söröspoharába.
– Ez Lenszky, azelőtt Kozsuba – döfte meg Pistánk Szindbádot. – A legfélelmesebb.
Az éljenzaj lecsillapodott, amely Stánczyt belépésekor fogadta, a nihilisták csakhamar helyet szorítottak az újonnan érkezetteknek.
– Barátom rajong az irodalomért – mondta Stánczy. – Nyúl úr, az óborból hozzon néhány literrel.
A különböző nihilisták csakhamar élénk iddogáláshoz fogtak, egy darabig Stánczy vitte a szót, mint aki az est sikere körül az érdemeket szerezte, majd mások mondták el, amit legjobban tudtak, Lenszky a színészetről, egy kis, vörösszeplős fiú a rendőrséget és a tűzoltóságot szidta, a komoly Bögrey úr is előrehajolt, és rászólott Szindbádra:
– Rövidesen kitekerik az ellenzék nyakát! – mondta nagy szemhunyorgatással, mintha féltve őrzött titkát közölte volna.
A hangulat emelkedésével egy többszörösen összehajtogatott papírdarabkát csúsztattak Szindbád kezébe. „ T. Uram! Kérek 73 krajcárt kölcsön holnapig. Híve Szomol...”
A bagolyfejű szerkesztő azonban a vérvörös képű komikussal vitázott régi, elmúlt színészekről, a tréfát tehát valamelyik nihilista követte el.
Szindbád, miután Lenszkyt és az összes jelenlévőket többszörösen megdicsérte, megkérte az urakat (különösen Lenszkyt), hogy a kávéházban, az Aranygolyónál vendégei legyenek. A kocsmai számla fizetésére már előzetesen pénzt csúsztatott Stánczy Pista kezébe, azonban a derék költő teljesen megfeledkezett erről. Távozásnál694 Nyúl úr barátságosan megszólította Szindbádot a borok irányába, mire Szindbád gyorsan és restelkedve rendezte a rendezendőket.
Az „Aranygolyónál” aztán sokáig együtt voltak az urak. Hogy ki mit beszélt, és milyen nézőpontból látta a körülötte forgó világot? Erre kíváncsiak lehetnének azok, akik az Aranygolyónál éjfél után még nem jártak, de hisz a többség már volt az Aranygolyóban! Csak éppen annyit jegyzünk föl, hogy a kávéházban az ajtónál kucséber ült, akinél Stánczy Pista szerencsésen eljátszotta a kocsmaszámlára kapott pénzt (amelyről azt hitte, mint később monda, hogy Szomolenszky küldi neki régi vers-honoráriumok fejében), a kasszában pedig egy igen hervadt és meglehetősen kövér hölgy ült, aki Lenszkyt bizalmas mosollyal fogadta, majd vele valamin összeveszett, de még távozás előtt kibékült…
– Holnap a Mályvába megyünk – tervezte Stánczy Pista hazafelé menet –, ott vannak csak az igazi mágnásgyerekek. A Hírcsarnok kadétjai tanyáznak ott.
– Nem – mondta Szindbád –, holnap kialusszuk a mai nap fáradalmait. Úgy látom, éppen elegendő, hogy Lenszky urat lefegyvereztük.
– A Hírcsarnok egy vérengző fenevad, már sok vendég-színésznőnek kiszedte a máját. Brómy úr valóságos tigris – mondta Pista ijesztő hangon.
Szindbád vállat vont. Szótlanul ballagott a rendőri szalutálásokat számon kérő Pista mellett. Mindazonáltal magában nyugtalankodott, hogy a tigris valami kellemetlenséget írhat lapjában Georgináról. A fogadó kapujánál nem állhatta meg, hogy a kissé mámoros Stánczy vállára tegye a kezét.
– Igen tisztelem a sajtót, de megmondhatod a barátaidnak azt is, hogy igen jó pisztolylövő vagyok.
Mire a szobájába ért, már végképpen megbánta elhamarkodott szavait. Egy pillanatig azon töprengett, hogy utána siet Stánczynak, félremagyarázza szavait, majd megnyugtatta magát, hogy a derék Pista reggelig úgyis elfelejt mindent az éj eseményeiből.
Stánczy Pistának pedig az a furcsa természete volt, hogy mindent695 elfelejtett a világon, csupán azt nem, amit bízvást elfeledhetett volna. Szindbád néhány nap múlva már tapasztalta, hogy a városban itt is, ott is furcsán néznek rá az emberek. A boltokból utána sietnek, és a városbeli nők, akik annyiszor látták, hosszasan rajta felejtik a tekintetüket, mintha egyszerre valami rendkívülit vettek volna rajta észre. És egy délután Georginát ismét kipirult szemmel találta, mintha nemrégen sírt volna.
– Ugye, mondtam, hogy udvaroljon egy kissé Mariettnak? Miért nem teszi?
Szindbád csendesen mosolygott.
– Asszonyom, ön legjobban tudja, hogy miért.
Georgina hosszan, melegen nézett Szindbádra.
– Furcsa ember maga – mondta csendesen –, hiszen azért érezhetné tovább is úgy, amint jónak gondolja. De az az asszony már csaknem megöl maga miatt. Az imént is szemrehányásokkal illetett, hogy a maga kedvéért lépek a színpadra, és a városban az a hír van elterjedve, hogy maga a vőlegényem vagy micsoda…
– Én azt nem mondtam senkinek – felelte kissé kedvetlenül Szindbád. (Valóban, házasságra eddig nemigen szokott gondolni, midőn szép nők körül forgolódott.)
– No lássa – kiáltott földerülve Georgina –, hisz én úgysem megyek férjhez soha. Elég volt abból egyszer. Maga a barátom, a jóbarátom…
Kezét előrenyújtotta, és a homlokát, fehér, fellegtelen, leányos homlokát Szindbádnak kínálta.
Szindbádot jódarabig vigasztalta a csóknak az íze, illata, de azért mégiscsak megrázta volna Stánczy Pistát, ha megtalálja.
Stánczy Pista a következő éjszakán szinte magánkívül riasztotta föl Szindbádot a Francia kastélyban.
Szindbád mélyen aludt, és haragosan ébredt.
A fogadói szoba ajtajában állongó vén kapusra ráförmedt:
– Hogy merészelte beereszteni hozzám ezt az embert? – kiáltotta.
– Kérem, az úr azt mondta, a rendőrségtől van! – felelt a portás.696
– Bocsáss meg – lihegett Stánczy Pista –, mindenáron beszélni akartam veled. A legnagyobb, legszenzációsabb eset történt, ami a világon előfordulhat. Az embernek megáll az esze!… Kérlek, küldd el a portást.
A portás behúzta az ajtót. Szindbád szemügyre vette Stánczyt; teljesen józan volt, és amint lecsillapodott, meglehetős érthető formában, mint amennyire ez már Pistától tellett, a következőket adta elő.
Stánczy úr az esti órákban, éppen a Hírcsarnok kadétjaihoz volt menendő a Mályvába, hogy, bár erre fölhatalmazása nem volt, „megdolgozza a fiúkat”, mert hiszen a szívességekre nem mindig szokás direkte megkérni az embert, lehet indirekte is – azon ház előtt vezetett el útja, ahol doktor Corvinusz lakott, aki tőzsdei differenciák miatt megszökött a városból. Ő, Stánczy azt is tudja, hogy egy Szindbádhoz nagyon közel álló nemes, drága úrhölgyet érzékenyen megkárosított az emberkerülő hírében álló vén doktor, habár följelentést ellene nem tett az a bizonyos nagyon tisztelt úrnő, akit a város legszebb, fennkölt lelkű angyalának nevez mindenki.
A doktor házában világosság volt.
Benne (Pistában) fölébredt a kötelességét ismerő hivatalos ember – „mégiscsak az vagyok” –, és belesett az ablakokon. Legnagyobb megdöbbenésére doktor Corvinuszt pillantotta meg saját szobájában, saját íróasztalánál, még a bársonysapka is a fején volt. „Ennek fele sem tréfa!” gondolta Stánczy. Nyomban a rendőrségre sietett – „ahol engem, mint hivatalos embert jól ismernek” –, és némi kis hazugságok révén két rendőrt sikerült kieszközölni. Pista tudniillik azt gondolta, hogy legjobb lesz megkötözni a doktort másnapig, hogy addig el ne illanhasson, midőn is Szindbád majd rábeszéli azon nagyra becsült tündért, aki nemsokára Magyarhon csillaga leend a színművészetben, hogy doktor Corvinusz ellen sikkasztás, rablás vagy bárminemű címen a följelentést megtegye.
Főként Szindbád iránt érzett baráti vonzalma számlájára kell írni ezt az egész dolgot, mert hiszen senkinek másnak a kedvéért nem mulasztotta volna el a Mályva szokásos társas összejövetelét,697 midőn is Brómy úr legújabb verseit átveszi, megbírálja, és a közlendők közé helyezi. „Semmiféle doktorért!” – ismételte Pistánk. A rendőrökkel tehát a házba behatolt, a pincétől a padlásig mindent fölkutatott, de a doktor süket gazdasszonyán kívül senkit nem találtak.
– Te szerencsétlen bolond! – kiáltott föl Szindbád.
– Azonban! – szólalt meg talpra ugorva Stánczy Pista – hagyjuk a véleményt a vers végére. Lehet, hogy az eleje gyönge, hisz a költő is az utolsó, hatékony sorokra tartogatja gyakran olympi erejét. A doktor fiókjában ezt a sürgönyt találtam, amelyet volt szerencsém észrevétlenül zsebembe csúsztatni.
Szindbád kezébe nyomta a táviratot, bár az nagyon habozott, hogy Pistát sürgönyével együtt kilódítsa a szobájából.
– Csak olvasd el – biztatta Stánczy. – Ha valaki bűnös ebben a dologban, az én vagyok.
A sürgönyt Alexandriában adták föl. Tartalma ez volt: „Köszönöm értesítéseit. Ügyvédemnél intézkedtem. P. F.” Szindbád elgondolkozva nézett maga elé.
– Neked tudnod kell, hogy ki a P. F. Én csak egy népdalköltő vagyok, de még én is kitalálom. A doktor egy kém, egy spion, akit a forradalomban nyomban fölhúztak volna a legelső fára. Az asszonyokat elárulja a tengeri úton levő Pálházi Ferencnek.
– Ostoba fajankó vagy! – dörmögte Szindbád. – Nekem semmi közöm az egész dologhoz. És most menj, hagyj magamra.
Hogy Pista milyen csalódott, keserű szívvel hagyta el a Francia kastélyt, arról csak az analízishez értő írók tudnának írni.
Szindbád sokáig nem tudott elaludni. A sürgönyön gondolkozott. Úgy lesz a dolog, hogy Corvinusz doktor megírta Pálházinak, hogy a hölgyek a régi házban tönkrejutottak, segítsen tehát rajtuk. Ezért végeredményében még köszönetet érdemelne a furcsa csodadoktor, ha ugyan Szindbád föl tudna melegedni irányában. De másnap nem gondolt többé doktor Corvinuszra sem Szindbád, mert az utcán, a hirdetőoszlopokon, a színház első és hátsó kapuján megjelentek a zöld színlapok: Rómeó és Júlia Shakespeare-től. Rómeó: Kisfalvi, Júlia: xxx. A helybeli harsonákat pedig számtalanszor698 elolvasta Szindbád a cukrászboltban, a függöny mögé rejtőzve, ahol a hírlapírók olyan körülményesen leírták a kiváló és szenzációs föllépést, mintha az valóban országos esemény lenne, xxx asszonyról, szépségéről, finomságáról, tehetségéről áradozva emlékeztek meg a „nihilisták”. Csupán a szigorú Lenszkynek volt ez a megjegyzése: „Elismerjük, hogy a direktornak olcsóbb és jövedelmezőbb föladat egy köztiszteletben álló, a bonton köréből való grandé dame-ot színpadán fölléptetni, de némelyek mégis kíváncsiak volnának egyszer-másszor az ország elismert művésznőit, pl. Jászait, Márkust, Pilisvári Magdát (a komáromi társulatnál) a Kastélyban élvezni. Bis dat, qui cito dat. L-szky.”
És este Szindbád hosszú idő után ismét frakkba öltözött, mint ifjú herceg, ruháját megillatosította, és nem haragudott a borbélyra, midőn az a forró vassal bajuszát könnyedén megérintette.
Igen szép volt minden. A nézőtér az utolsó helyig elfoglalva, mindenfelé kíváncsi vagy kárörvendő arcok, Stánczy Pista a karzat kellős közepén verejtékező homlokkal és állandóan tapsra emelt tenyérrel, míg körülötte a Hófjágerből és a többi baráti szállásokról fölszedett ismerősök várták a jeladást. Csupán Mariett ismerős halovány arcát kereste hiába Szindbád látcsövén. És Kisfalvi úgy szavalt, hogy az embernek a könnyek hullottak szeméből, mintha valamely régi bűvös-bájos históriát olvasnánk. Szindbád Anyeginre gondolt, Zareczkyre, a moszkvai balettre. Majd Pickwick úr postakocsiján utazott, míg Kisfalvi úr a dobogón vékony lábszáraival, hosszúorrú cipőjében, barettos fövegében olyanforma volt, mint egy régi angol illusztráció.
És Júlia? Fehér szűzi ruhájában, gyönyörű arcával, búskomor szemével és mélyen zengő hangjával elérte a kellő sikert? Szindádtól kérdjük ezt, akinek a szíve néha szinte hallhatóan, máskor csaknem kialvófélben vert? Nem, Szindbád helyéről sem mozdult el az előadás alatt, és halovány arcán az indulatokat fékezni erős munkája lehetett. A szemét néha lehunyta, a színlapot sokszor olvasta, mert azt hitte, hogy alattomos, gúnyos tekintetek lesik, egy páholyban csaknem világosan hallotta a nevét, és Stánczy Pista dörgő brávója mindaddig hangzott a karzatról, amíg Szindbád elismerésképpen699 hátrafordult a kitűnő férfiú felé. Bűvös este volt az, a levegő tele villamossággal, mély sírjában Shakespeare sohasem hallott tán hasonló tapsokat.
Szindbádnak engedelme volt arra nézve, hogy előadás után az ódon házban vacsoránál megjelenjen.
A függöny végre legördült, és Stánczy Pista még néhány rohamot indított a Hófjágerrel és környékével a függöny ellen, aztán a páholyajtókat csapkodták.
Az előcsarnokban a vörösszeplős „nihilista” Szindbád mellé lépett, és a fülébe súgta:
– Már elment a sürgöny a pesti újságoknak!
Szindbád csaknem megölelte a fiút, pedig különösebben nem szerette.
Az asztalon virágbokréták állottak, és talán utoljára előkerült a lefoglalt régi ezüst.
Mariett szótlanul, komolyan végezte a háziasszonyi teendőket. Georgina hallgatott, mélyen lélegzett és ajka fölött gyöngéd verejtékcsöppek jelentek meg. Hálás, bizakodó, boldog és hosszadalmas pillantást vetett néha Szindbádra, amint a jó háziorvosra néznek az anyák egy nagy kimerültséget okozott esemény szerencsés elmúlása után. Az öreg asszony olykor minden ok nélkül élesen fölkacagott, görcsösen, szinte sírva.
– Istenem… Metternich Klarissz! – mondta.
A vacsora végén a nagybajuszú őrmester egy névjegyet hozott be a tálcán.
Mariett vette át a névjegyet, és úgy elhalványodott, hogy Szindbád ijedten emelkedett föl.
Georgina a névjegy után kapott.
A keze megremegett, de aztán dacos, szinte kihívó hangon fölolvasta.
– Dr. Pankotai Pál ügyvéd Budapestről. Ereszd be – intett a régi cselédnek. – A Pálházi ügyvédje. Vajon mit akar?
Egy atléta termetű, borotvált arcú fiatalember lépett be az ebédlőbe. Elkényeztetett, bátor modorú férfiú volt, aki olyan hidegen hajtotta meg magát a hölgyek előtt, mintha egy ércszobor meghajlik.700
Későbben megtudta Szindbád, hogy Pankotai igen büszke volt arra, hogy a fővárosban egy szobor mellékfigurájaként szerepel.
– Talán négyszemközt parancsolna? – mondta hűvösen Georgina felé.
Az asszony idegesen megrázta a fejét.
– Családi körben vagyok. Szindbád úr a házunk barátja.
Pankotai kezet fogott Szindbáddal; erősen, szinte brutálisan megszorította a kezét, mialatt keményen Szindbád szemébe nézett. Szindbád (néha ez igen nagy dolog a férfiúnál) meglehetős izomzatú ember volt, és mielőtt Pankotai visszavonhatta volna kezét, bizonyos japánoktól tanult fogást alkalmazott az ügyvéd kezén. A Pankotai szemén megrázkódott a monokli, aztán tetőtől talpig végignézett Szindbádon.
– Már ez a késői óra is, amelyben alkalmatlankodom – kezdte némileg rekedtes hangon.
– Ó, kérem, mi tudjuk, hogy a mi házunkba önnek törvényadta joga van bármikor belépni – szólt közbe Mariett olyan megvetéssel, mintha egy zsandárral beszélne.
– Tessék helyet foglalni – mosolygott az öreg asszonyság. – A karosszékbe talán.
– Pardon, úrnőim, rosszul értelmezik a törvény idevágó rendelkezéseit – kezdte az ügyvéd, mialatt a monoklit rendes helyére igazította. – De hiszen nem is ez a fontos e percben. Vonatomat, mellyel a fővárosból kellő időben elindultam, baleset érte útközben, amiről akár a lapokból is meggyőződhetnek. Valami vízáradás vagy más efféle. A pályán soká dolgoztak, és így nem érkezhettem meg azon időpontra, hogy Georgina asszonynak ma esti szereplését megakadályozhattam volna. Sajnos, a dolog már megtörtént.
– Mi éppenséggel nem sajnáljuk – szólt közbe élesen Mariett.
– Vagyok bátor hivatkozni nagyságod válóperi aktáira, amelyekben bizonyára találtam volna elegendő nyomós kifogást a mai föllépés elhalasztására, de miután ügyfelemtől, Alexandriából vett sürgöny alapján külön megbízást kaptam, azt hiszem, mi sem gátolta volna nagyságodat abban, hogy a kétségen kívül ünnepélyes,701 de végeredményében olyan sajnálatos kimenetelű színjátszásról könnyű szívvel lemondott volna.
– Azt semmi szín alatt sem tettem volna, tessék ebben megnyugodni – mondta Georgina, és finom orrcimpái megremegtek.
– Ezen már túl vagyunk, a törvény rideg akaratát többé nem állíthatja meg semmi. Emlékszik nagyságod válópöri szerződésére? Emlékszik a tartási díjra vonatkozó megállapodásunkra?
– Nem kell többé egy fillérjük sem – kiáltotta Mariett. – Elég volt az örökös megaláztatásokból. Önálló nők vagyunk. Azt tesszük, amit jónak látunk.
– Csodálom, hogy ügyvéd úr állandóan vállalkozik e furcsa szerepre – mondta Georgina, és mélyen elpirult.
Pankotai kiegyenesedett.
– Asszonyom, az én szerepem nemes és tiszteletre méltó. Egy kis gyermek jövőjéről van szerencsém a törvény és megbízóm parancsa értelmében rendelkezhetni.
Az ügyvéd most Marietthez fordult.
– Kegyeskedjék a gyermek felőli rendelkezést átruházni reám, mert a törvény ezt megengedi, ügyfelem pedig ezt kívánja. Íme sürgönye. Egy pillanatnyi haladékot sem engedélyez e távirat.
Mariett kétségbeesetten csapott a táviratra.
– Tudtam előre…
Hirtelen könnyek lepték el a szürke szemeket, és kezét tördelve fölkiáltott:
– Ó, miért tetted, Georgina!
Olyan kétségbeesett fájdalom vett erőt a máskor jéghideg teremtésen, hogy az ügyvéd tanácsosnak vélte néhány pillanatig elfordítani a fejét.
Georgina lehajtotta a fejét, és a szempilláján könnyek csillogtak. Az öreg asszonyság megzavarodva nézegetett hol egyikre, hol másikra, és értelmetlen szavakat dadogott.
– A kocsim a kapu előtt vár – mondta rövid hallgatás után az ügyvéd.
– Tehát most mindjárt? – riadt föl Mariett, és szinte fölsikoltott.702
Ez a sikoltás talpra állította Georginát. Méltóságteljesen kiegyenesedett:
– Nem adom oda a fiamat! – kiáltotta.
Az ügyvéd a szőnyegre nézett:
– Akkor kénytelen leszek a rendőrséghez fordulni. Az összes iratok e lépés célra vezető megtételéhez zsebemben vannak. Remélem, önök is éppen úgy utálják szent Hermandad embereit, mint jómagam.
– Ön? – mondta Mariett végtelen megvetéssel. – Ön, aki ilyen fájdalmat tud okozni szegény, elhagyott nőknek. Ez nem férfihoz való viselkedés.
Az ügyvéd fölállott a székről. Lángoló arccal fordult Szindbád felé:
– Kérem az urat, hagyja el a termet… Ezeket a szavakat nem hallgathatom végig egy férfi jelenlétében. A hölgyek rendkívül izgatottak…
– Ebben a házban én parancsolok! Szindbád úr maradjon – kiáltotta Mariett. – Még különbeket fog tőlem hallani ez az ügyvéd, ez a véreb, ha el nem áll szándékától.
– Uram, ön is férfi – szólt most kérlelő hangon az ügyvéd. – Engedje meg, hogy beszélhessek a hölgyekkel olyan dolgokról, amelyek ügyfelem érdekének tán nem mindenben felelnek meg. Ügyvédi esküm van. Kérem, a hölgyek érdekében mentsen meg tanúzásától.
– Az úrnők érdekében szívesen – felelt Szindbád. – Egyébként a szomszéd szobában leszek.
Amíg Szindbád behúzta maga után az ajtót, hallotta az ügyvéd kérdését.
– Ki ez az úr?
– Mi köze önnek ahhoz? Akár a vőlegényem – felelt Mariett nagy fölindulással.
Aztán egy nagyon hosszú negyedóra múlott el, amíg Szindbád magányosan üldögélt a félig megvilágított szalonban. Bölcs és mérsékletes férfiú volt mindig, de most igen nagy kedvet érzett ahhoz,703 hogy egy revolverlövéssel kimentse a hölgyeket kétségbeesett helyzetükből. A homlokába, a szeme közé annak a becstelen fráternek, akár tíz lépésről, hisz a pique-ászt gyakran kilőtte a lövöldében. A Browning-golyó a feje búbján repülne ki, és a falba akadna.
Becsuknák és ezzel vége.
Majd az eset titokszerűsége, szinte félelmetes természete ejtette gondolkodóba. Milyen kegyetlen ember lehet az a Pálházi, aki a tenger másik oldaláról bosszút állani igyekszik az ellene vétőkön. Ez az ügyvéd csak fölbérelt ember, kár volna a puskaporért, de Pálházi egy dúvad, akit kiirtani emberi kötelesség. Karddal vágni pergamenszínű arcába, hosszan, mélyen, a kardot meghúzni, mint a hasítókést a sertésen. Akadjon csak egyszer kezébe!
Amíg így dúlt-fúlt a jó Szindbád a régi osztrák uralkodókkal ékesített szalonban, a hangok odabent lecsillapodtak, az ügyvéd fölnyitotta az ajtót, a hölgyek előtt mélyen meghajolt, aztán a szalon közepén álló Szindbádhoz fordult.
– Kénytelen vagyok önnek köszönetet mondani, hogy megkímélt jelenlététől – mondta igen élesen a Szindbád szemébe nézve.
– Köszönettel én tartozom önnek, hogy a ház hölgyeit immár nem húzza tovább kínpadra – felelt sötéten Szindbád, és készen volt arra, hogy úgy kapja el az ügyvéd búcsúra nyújtott kezét, hogy annak legalább egy ujját kitöri.
De az ügyvéd nem nyújtotta a kezét. Ellenben csaknem Szindbád füléhez hajolva, baljóslatú hangon a fülébe dörmögte:
– Pálházi úr Alexandriából igen óhajtaná az önnel való találkozást. Ne méltóztassék tehát mostanában elhagyni Közép-európát, mert az úgyis hiábavaló volna.
Szindbád valami rettentő sértéssel akart válaszolni, de még idejében eszébe jutott, hogy idegen házban van.
– Magam is szeretnék szeme közé nézni a gazdájának! – felelt tompán.
Az ügyvéd szótlanul távozott. A három asszony kisírt szemmel ült az ebédlőasztalnál, mint temetés után szoktak a nők. A vasúti útmutatót lapozgatták.
– Elutazunk, Szindbád – mondta könnyes szemmel Georgina. –704 Elmegyünk a mamával, mégpedig ma éjjel. Itt hagyjuk Mariettet a kisfiammal.
– Hallatlan erőszak! – hördült fel a dühös Szindbád, és már csaknem az ügyvéd után akart rohanni.
Mariett szótlanul, összefont karral állott az asztal mellett. Aztán száraz hangon megszólalt:
– Miután Szindbád úr már úgyis eleget tud rólunk, talán fölkérhetnénk, hogy az éjjel átmenő expresszvonatra számotokra megfelelő helyekről gondoskodjon.
– Ó, mostanában üres az expressz – sóhajtott föl Georgina. – Emlékszem, mikor… Most mindenki nyugatra megy, Párizsba, a Riviérára. Csak mi megyünk Budapestre.
– Az óvatosság mit sem árt! – folytatta Mariett kérlelhetetlen üzleti hangon. – Tudomásom szerint a helybeli állomásfőnök útján, a bécsi pályaudvarnál kell megrendelni a helyeket. Szindbád úr, ha kedve van hozzá, megteszi.
Georgina a homlokára szorította a két kezét.
– Egy óra és ötven perckor ér ide az expressz… Ébren lesz addig, Szindbád?
Szindbád csak a szemével felelt.
– Mi most csomagolni fogunk – szólt közbe Mariett kopogó hangon. – Isten önnel.
Szindbád kábult fejjel ért az utcára. Régen történt vele annyi esemény egy nap alatt. A frakkján még ott a virág a Georgina hajából. A szíve telve olyan hangokkal, amelyeket mindig ismeretlen ismerősöknek vél az ember, midőn az életben újra hallja. A kezében még a Georgina tenyerének a melege, és a harmatos szempár szinte ott csillog a folyó fekete tükrében. Minden, minden reá emlékezteti… És mégis mennyi változás történt rövid órák alatt.
– Hiszen ideje, hogy magam is hazamenjek Pestre – dörmögte szinte önkéntelenül. És erre egyszerre megkönnyebbült.
A Francia kastély mellett elhaladva a kávéház ablakán át észrevette Stánczy Pistát, aki még mindig agyonizzadt fehér kesztyűjében ült, és fáradtan kavargatta rumos groggját.
Belépett a kávéházba. Stánczy, mintha csak őt várta volna, fölugrott,705 a nyakába borult, a tekintete már kissé homályos volt az elfogyasztott szesztől.
– Szívemből gratulálok, drága barátom – kiáltotta, és fehér-kesztyűs kezeit, ki tudja hányadszor ez estén, ismét összecsapta. – Gyönyörű volt. Sohasem láttam szebbet az életben.
– Pista, egy szívességre kérlek – kezdte Szindbád kibontakozva az ölelő karokból. – Az állomás meglehetős messze van ide, és én még csomagolni akarok. Ülj kocsiba, és a főnöknél rendelj három helyet az expresszvonatra.
Pista először meglepetten, bambán nézett Szindbádra. Aztán megindultak a gondolatai:
– Neki, neked és?…
– Mi közöd hozzá!
– A mamának – dörmögte kedvetlenül Pista. De aztán szó nélkül vette a kalapját, és minden további kérdezősködés nélkül elrohant.
Szindbád még javában csomagolt szobájában, midőn Stánczy úr szokásos lihegéssel betört az ajtón.
– Alig akart fölengedni az a kutya portás – kezdte elfulladva.
Aztán igen nagyon nevetni kezdett:
– Rendben van, mindent rendbe hoztam.
– Helyes.
– Bizony nagyon helyes – nevetett Pista, hogy a könnyei csorogtak.
Miután Stánczy barátunk előadását igen nehéz volna nyomon követni, röviden csak ennyit jegyzünk föl: Pistának régi barátja a főnök, iskolatársa, Nagyszombatban együtt voltak, habár mostanában ritkán találkoznak. Pista alaposan tájékozódott a vasúti szabályokról, és miután meggyőződött arról, hogy a megrendelt helyeken kívül más hely nem áll a helybeli publikum rendelkezésére, Bécsben két helyet rendelt meg az expresszvonatra.
– Te boldogtalan ember! – kiáltott föl megrökönyödve Szindbád.
– Hát a harmadik, a mama legföljebb lemarad a vonatról. Mehet ő reggel a személyvonattal, nem kell neki expresszel utazni – így szólt Pista, és jóízű nevetéssel dőlt el a kanapén.706
Színdbád nem tudta, hogy mit csináljon vele. Abbahagyta a pakolást, szomorúan ült helyén, és nagyon sokára csak ennyit mondott Stánczy Pistának:
– Te hatökör!
Aztán bérkocsiba ült, és búsan az állomásra hajtatott.
A váróteremben már ott találta sűrűn lefátyolozva Georginát. Hosszú köpönyegében elragadó, finom, előkelő dáma volt, amilyen csak Georgina lehetett. Nem sokat beszélgettek most már, Szindbád odavetőleg megjegyezte, hogy nemsokára Pestre utazik.
– Derék ember – mondta az öreg asszonyság.
Georgina nem felelt, csak megszorította a Szindbád kezét.
Az expresszvonat barna kocsijaival csendben begördült. Egy Henri IV. szakállú vasúti alkalmazott kinyitotta a hálókocsi ajtaját. A mama lassan kapaszkodott a lépcsőkön, míg Szindbád, a sűrű fátyolon át, egyetlen boldog, büszke csókot váltott Georginával.
A vonat lassan megindult, a kocsik lágyan tovább gördültek. Szindbád percekig bámult az utolsó kocsi piros lámpása után.
