HARMADIK FEJEZET • A halálvágy
HARMADIK FEJEZET • A halálvágy
– Minden álmokon túltett azonban egy álom, amely a halálesetet jelentette – mondta Szindbád, kissé letompítva a hangját.
– Ez az álom a halált érintette. A pokrócok közé préselt, kábítószerekkel elaltatott, a kimondhatatlan testi és lelki gyötrelmektől megkínzott ember részére a halált, mely úgy jelent meg a pokrócban, mint aki végeredményesen rendet fog teremteni az összes zűrzavaros érzések között.
Örök nyugodalmat biztosít doktor Cipész hallgató lyukacskái, a vekkerórák és társaik ellen.
Az a jó halál, amely kijátssza az ördögöknek az angyalokkal való csatározását, és elviszi az erre megérettet egy másik világba, ahová csak tátott szájjal nézhetnek az orvosok, ápolók, injekciós tűk, csonttá fogyott testrészek, kimenőt élvező gyomrok és belek, rendetlenkedő szívek, megkergült agyvelők és az élettől megiszonyodott érzések.
– Meghalni! Meghalhatni!
Ez volt a leggyönyörűbb érzésem mindazok között, amelyeket a pokrócba való beburkolásom alatt éreztem.
A halálnak nincs fénye, sem árnyéka, sem feje, de nincs megtapintható alakja sem – ellenben van valami cseppnyi rozmaringszaga, amelyet különösen városi vagy vidéki templomokban történő esküvőkön erezhetni a menyasszony és kísérete társaságában, midőn az ember elhiszi, hogy valóban ártatlan hajadon lép az oltár elé a mirtuszkoszorúval a fején, nem pedig valamely olyan asszonyszemély, aki már életében többször örök hűséget és engedelmességet esküdött a férfiaknak.
A halálnak tehát szűzies illata van, mint egy új életnek, amely akkor kezdődik, amikor meghúzzák a toronyban a lélekharangot. Végre… végre… megszabadultunk egy korhadt, alaposan leromlott csizmától, egy jól kilyukadt zsíros kalaptól, egy kopott737 nadrágtól, elnyűtt mellénytől és rajta nikli óralánctól, amelyen kis csengőket, csecsebecséket viseltünk a zsebtolvajok bolondítására, de egyiknek se volt kedve a rossz óralánc felé kinyújtani a kezét. Egyszerre megszabadulunk a földi élet összes kellékeitől, a köszöngetésektől, a hazug szavaktól, az udvariaskodásoktól és a házalók jókívánságaitól. Senki se mondja, hogy szerencsés utat kívánok, mint a pályaudvarok körül lebzselő bajuszkefe árusok szokták, senki sem lobogtatja a zsebkendőt, hogy az utazónak kimarjul a csigolyája a visszaköszöngetésekben, senki se tartja a markát, hogy még utoljára egyetlen pengőjét elcsalja az utazónak…
A halál véget vet a hitelezők csámpás támadásainak, azoknak a mérges lármáknak, amelyet a pénzbeszedők, ügyvédek, megbízottaik, ezek az inkasszálásra kiküldött emberek szoktak végezni, természetesen kíméletlenül, hogy eljárásukkal gusztust csináljanak az adósnak a fizetéshez.
E halott fölött hiába csikorgatja hamis fogsorait Grószman, aki öt krajcárért vett hitelezői követelést. Ugyancsak hiába átkozódik Zombori, aki közgazdasági tevékenységét úgy kezdi el az országban, hogy cipészek és férfiszabók követeléseit vásárolta meg a lehető legolcsóbb áron, és olyan rohammal tör be a házba a végrehajtó kíséretében, mintha legalábbis kivégzéshez, akasztáshoz érkezett volna. Ezek a hízásra hajlamos, szimatolóan nagyorrú fickók, akik elszántan rohannak a lehetetlenségbe (mert megfogadták, hogy ezentúl az adósokból élnek meg), hiába trombitáinak a halott felett szokásos becsületsértő szónoklataikkal. (Én ugyan megfogadtam magamban, hogy bambuszbottal megyek neki Grószmannak vagy Zomborinak, ha spektákulumot rendez még egyszer a lakásomon, ahol nincs semmi lefoglalható portéka, de halott koromban nyilván enyhébb leszek, és csak hátamat fordítom színpadias megjelenésük felé.)
A pokrócban mindig úgynevezett kellemes halálvágyat éreztem, mint aki egy-egy zűrzavaros világból, az ördöngösek ordításaiból, a tébolyodott pénz- és embervérszomjasok közül: egy égő házból menekednék ki, amikor nem jövök ki többet a pokrócokból, hanem738 szökevény módjára eltűnök mindenféle üldöztetés elől, azaz meghalok.
Sőt a jó Ferenc ügyességéből, akinek ezt a másvilágról megköszönni készültem, mindig volt annyi helyem, hogy a két kezemet összetehessem a pokrócok között a mellemen. Szabályszerűen, mint sokszor láttam a holtaknál.
