NEGYEDIK FEJEZET • Talán titokban őrült?
NEGYEDIK FEJEZET • Talán titokban őrült?
Másvilági pokrócaim között rendszerint két órát töltöttem doktor Cipész rendelkezéséből, Ferenc a hevedernél fogva felemelt, kibontott, és visszaadott az életnek, amelynek nem mondhatnám, hogy nagyon örültem volna.
(Miután az illető belenyugodott abba, hogy meg fog halni, és a legközelebbi találkozásait majd csak a másvilágon bonyolítja le az ottan található esetleges élettel: nehéz visszatérni újra erre a világra, a mindennapi munkába, mert a nagybetegnek, amilyen én voltam, rettenetesen fárasztó teendői vannak részben önmagával, részben a környezetével szemben. Emberfeletti teendők, amelyet egészséges ember el tudna talán végezni.)
Nézzük például, mik voltak az én teendőim elég boldognak mondott fél-halottságból visszatérten megint a földre, a betegszobába, akkori eszméletemhez, amely mindennek volt mondható, csak rendesnek nem!
Még egyszerű dolgokon való – például megnövekedett körmeim fölött való – gondolkozás is olyan sziszifuszi teendőnek látszott, hogy visszarettentem a gondolkozástól.
(Abban a furcsa betegségben voltam, amikor fizikai fájdalmat okoz a gondolkozás.)
Hát először is figyelnem kellett a velem foglalkozó orvosokat,739 akik a nap bizonyos óráiban fehér kabátban jöttek be a szobába, és helyet foglaltak elég távol tőlem, hogy jól megfigyelhessenek.
Körülbelül úgy tartották bevonulásukat, mint egy bíróság, amely élet és halál kérdése felett dönt. – Elég érdekes vádlott vagyok! – gondoltam magamban, amikor a széken elhelyezkedtek az orvosok, és jól szemügyre vettek.
Itt ült a szanatóriumi főorvos, aki igen jóindulatú, zömök, katonáskodást és háborút végzett úriember, akitől nem lehetett félni, mert leginkább anekdotákat mondott el a betegeinek. Még a neve is olyan jó békehangzású volt, hogy csak jóindulatot lehetett róla feltételezni a betegeivel szemben. Azt hiszem, hogy fanyar orvosságok helyett leginkább töltött káposztát szeretett volna rendelni a receptjein. Jó emésztésre, a gyomor örömeire tanította leginkább a keze alá került pácienseket. Némelyiknél sikerült is eljárása, mert idők folyamán jókora csacsihassal távozott az intézetből. Horkaynak hívták, mint egy regénybeli urat.
Az én gyomrom azonban nem áhítozott sem a böftökre, sem a halcsemegék után – halott volt őkelme. Legfeljebb némi leveske vagy hasonló tudott benne darab időre helyet kapni – Horkay remek tanácsai a pompás eledelekről tehát hatástalanul hangzottak el.
A másik orvos fiatalember volt. Teendője az injekciós tű alkalmazása. A leglángolóbb rohamokban is mindig talált egy helyet a testemen, ahová tűjét beszúrhatta. Nem volt rossz embernek mondható. Csak egy rossz szokása volt. Kis acélkalapácsot hordott a fehér kabátja zsebében, amellyel a szanatórium porcelánfalait megkopogtatta, mielőtt a beteg kedve szerint meghalt volna. Ó, hányszor átkoztam ezt a kalapácsot, amely megszólalt, mintha szeget készülne verni az agyvelőmbe!
A harmadik orvos: asszonyi teremtés volt. Nevetős szemű, kövér és lármás leányasszony, de mégis szomorkás, mint a palackjában felejtett, nyitott pezsgő. Leányasszony létére volt gúnyos és ábrándos, elmerengtető és ordináré. Félbenmaradt nő, mint az orvoskisasszonyok legtöbbnyire, akik ismerik a halált és a betegséget, de az életet és annak örömeit nem ismerhették meg a maguk kötelességteljesítő napirendjében. Éjjel inspekciózni betegek rossz álma,740 nyavalygásai, rémlátásai fölött, reggel korán kelni, hogy ideje legyen a lépcsők, mellékhelyiségek, konyha és betegek bejárásához. Szerette a vén könyveket, amelyeket második emeleti szobácskájában olvasott, és hozzáértő betegeivel tartalmukat megbeszélte. Sárinak hívták a szentemet. Nagyon szívesen áldozott volna bőséges véréből, hogy egyik-másik betegét megmentse. Visszagondolva rá, inkább tanítónőnek látom, mint orvosnőnek, aki leginkább az illedelem szabályaihoz szoktatta a nagybetegeket. Nem szabad zajosan szenvedni… Nem szabad ordítozni, még a legnagyobb fájdalom esetén sem, és nem szabad főleg az emeleti ablakokból fejest ugrani az utcára. Szerettem őt, nem tartottam valószínűnek, hogy mérget keverjen az ételembe. Kérte, hogy egyszerűen Sárinak szólítsam, amely udvariatlanság nagyon megkönnyítette mindennapi tennivalóimat, mert csak hosszú tépelődés után találtam el látogatóm nevét, rangját és a rangjához illő megszólítást.
Doktor Cipészt, aki az orvosok látogatása alatt rendszerint a hátam mögé került, és onnan integetett a vizsgálat tartama alatt, állandóan csak főorvos úrnak tituláltam, holott tudnom illett volna, hogy már megszerezte az egyetemi magántanári méltóságot, s így legalábbis tanár úrnak kellett volna szólítanom. Ám haragban voltam vele, nagyon kefélt arcával, feltűnő kézmozdulataival, nyugtalanító magaviseletével, amelyet nem tartottam megbízhatónak egy orvos részéről, aki élet és halál ura… Elmeorvos volt. Hátha őt is utolérte az elmeorvosok gyakori betegsége? Talán titokban megőrült?741
