HATODIK FEJEZET • Különös betegápolók
HATODIK FEJEZET • Különös betegápolók
– Hogyan viselkedjem látogatókkal szemben? – kérdeztem a verest, miután némi reménység mégiscsak támadt szívemben, hogy néhány emberrel beszélni fogok, mielőtt beadnám a kulcsot.
A veres elkomolyodott… Látszott, hogy nincs ínyére, hogy annyira mohó vagyok az élet folytatásához.
– A magam részéről azt szeretném, hogy ne nagyon fárassza magát a látogatókkal, akik különben sem lesznek tekintettel az állapotára. Még egy darab utat kell megtennie egészen magányosan. Nem ruházhatja át szenvedéseit senkire, mint ahogy titkon745 szeretné. Senki se lesz bolond maga helyett meghalni vagy szenvedni, az ilyesmi az embernek egyéni teendője.
(Valóban titkon azt gondoltam, hogy én a meghalás esetére valakit felkérek, hogy azt helyettem megtegye. Vállalja ezt az áldozatot. S titkon néhány hozzám közelálló szellem alakja suhant el előttem. De erről majd későbben beszélünk.)
A veres így folytatta:
– Ellenben rendelek maga mellé ápolókat – nem az ön kedvére való kövér asszonyt, aki a díványon nyújtózkodott eddig, amíg maga a szobában járt éjszaka, vagy a gangon kereste azt a helyet, ahol kiugorhatna a második emeletről. Én nem szeretem a kövér ápolónőket, mert azok miatt akár az ágyból is kieshetik a beteg. Megnyughatik benne, hogy rendes ápolók lesznek, még ha nem is nyerik meg nyomban a tetszését.
– Szóval börtönőröket, főorvos úr?
– Olyanokat, akik vigyáznak becses egészségi állapotára.
Ezzel elment a veres.
Kicsit megrémültem a komolyságától, és újabban mérlegelni kezdtem a helyzetemet. Mégiscsak az a sejtelmem, hogy csinálhattam valamit azokban a napokban, amelyeknek történetére nem tudok visszaemlékezni, amely napok oly titokzatos homályba vesztek emlékezetemben, hogy bennük minden megtörténhetett – még egy gyilkosság is, amelyet valaki ellen elkövettem. Igen, nagyon könnyen lehet, hogy ezekben az eszméletlen napokban legyilkoltam valakit, azok közül, akikre betegségem előtti időben valamiért megharagudtam. Talán a motorbiciklistát fojtottam meg, aki mindig megszólaltatta gépe összes hangszereit az ablakom alatt… Talán egy vendéglői pincért, aki nem szolgált ki megelégedésemre?… Vagy egy járókelőt, aki tiszteletlenül nézett rám, holott beteg ember létemre tiszteletben akartam legelsősorban részesülni?… Valamit tehettem, ami törvénybe ütközik, mert különben még nem volna kurázsijuk velem szemben ilyen eljárást tanúsítani, mint egy fegyenccel, aki hatalmukban van. Valami szörnyűséget követtem el, amely miatt a rendőrség keres… Mintha detektív járt volna a szobámban néhány nap előtt, és olyan kérdéseket tett746 föl, amelyekre nem tudtam válaszolni. Rokonaim, félrokonaim hangját is többször hallottam az ajtó előtt. Különösen Sárival, az orvosnővel vitatkoztak, aki ugyan nem volt kimondott ellenségem, mint a többi doktorok, de barátom se mert lenni. Hallottam például tekintélyes nagybátyám kissé palócos ízű beszédét, amint arról vitatkozik Sárival, hogy miért burkoltak pokrócba, ha nyugtalan vagyok. Nagybátyám úgy beszélt, mint egy egyén, de Sári se hagyta magát.
– Bár tudnám végre, hogy mit csináltam e szörnyű napokban! – mormogtam magamban olyan fogcsikorgatva, hogy a fogaim megfájdultak, sőt az állkapcsom is.
– Ki a fenét öltem meg, hogy ennyit kell szenvedni? – jajgattam, mikor esteledni kezdett.
Ekkor lépett be a szobába Pista bácsi, aki egyik ápolóm lett. Zömök, széles vállú, vörhenyes bajszú, némileg himlőhelyes férfiú volt, aki külvárosi micisapkát viselt a kobakján, nem sok jó biztatott a szeméből, amikor az ágyon végignézett.
– Én vagyok a Pista bácsi, maga pedig a beteg, aki engedelmességgel tartozik. Főleg ordítani nem szabad.
Így szólt fölényes hangon, mire nyomban a fejéhez vágtam az ágy mellett álló villamos lámpát.
– Én beteg vagyok, tőled tiszteletet követelek, te bugris paraszt! – volt a szóbeli feleletem.
S magam is csodálkoztam hőstettemen.
– Maga egy kötnivaló gazember – felelt ugyancsak Pista bácsi a villanykörte darabjait összeszedegetve. – Majd lesz gondom magára, innen élve ki nem szabadul.
– Maga az én emberem, Pista bácsi, úgyse akarok mást, mint meghalni – szóltam, és a fal felé fordultam, hadd üssön hátulról agyon az ápoló, csak jót tesz velem, megszabadít elviselhetetlen kínjaimtól.
Ám úgy látszik, Pista bácsi egyedül nem merte végrehajtani a gyilkosságot, bevárta az estét, amíg a mellérendelt ápolónő is megérkezik, hogy majd ketten elbánnak velem.
Ez az ápolónő a fővárost környező falvak egyikében lakott, és747 külsejére nézve olyan félig városi, félig falusi volt. Igen ócska ruhaszagot hozott magával, mintha az öreganyja ruhájában jött volna be a szanatóriumi szobába, aki (az öreganyja) bizonyosan maga is ápolónő volt, és már ő tanulta meg, hogyan kell a beteget halálra kínozni.
De akkor riadtam csak meg igazán, amikor a hangját meghallottam. Mintha a holló szólalt volna a holttetem fölött! (Mert még mindig a fal felé fordulva feküdtem, alvást szimuláltam, hogy így kiismerhessem azokat az embereket, akikkel halálomig egy szobában kell élnem.)
Az őszi táj fölött, a lombtalan bokrok alatt didergő betyár fölött kárognak úgy a varjak, mint Zöldné megszólalt fölöttem, az ágy lábához állva:
– Ez volna hát az a disznó beteg?
– Ez a gazember! – felelt Pista bácsi, akivel (ha tán nem ismerték volna egymást) nyomban összebarátkozott a ráncos képű, csontos, boszorkány külsejű Zöldné.
Álltak egymás mellett, és nézték alvásomat.
Elnéztem, hogy olyan vademberek, akikkel egyetlen közös szavam, közös gondolatom vagy közös érzésem se lehet. A civilizáció legalsó fokáról való emberek, akik elvégzik ugyan a betegek körüli piszkos tennivalókat, de ezzel szemben gyűlölik a rájuk bízott beteget, akit csupán azért nem ütnek agyon, mert hetipénzt kapnak utána.
Ezután megbeszélték, hogy hogyan helyezkednek el körülöttem éjszakára, hogy kéznél legyenek.
Pista bácsi a díványon alszik, miután ő napközben is szolgálatban van.
– Bizony kifárad az ember az ilyen akasztófára való mellett – mondta bizalmasan Zöldnének (holott egész idő alatt mellettem volt, nem tett egyebet, mint a folyosóra járt pipázni egy rettenetes szutykos kis fapipából, amelyet könnyen zsebre lehet dugni az orvosok elől).
– Nekem is sok háziteendőm van otthon, mióta a lányom férjhez748 ment. Most már nemcsak őrá kell dolgozni, hanem a vőmre is. Nem tud állást kapni a szerencsétlen.
– Mi a foglalkozása a vejének? – kérdi Pista bácsi.
– Utazó kereskedősegéd, aki jó időben a ruhásokkal, bazárosokkal, sőt a panorámásokkal is együtt járta a vidéki városokat. De ennek most vége. A gazdák maguk árulnak – mondta Zöldné. – Nem lehet a parasztnak egy nadrágot sem eladni.
Pista bácsi ugyan részvéttel hümmögött, de mégse mondott le a díványról, miután az ápolók között ez így volt szokásban.
– Két nagy széket, ezekből a béleltekből teszünk majd ide, szembe egymással, maga ott is pihenhet, Zöldné, legalább közelebb van a beteghez, ha az éjjel nyugtalankodik.
Zöldné méltatlankodva kérdezte:
– A fekete fene egye meg, azt is szokta?
– Szokott ez az alávaló mindent – felelte Pista bácsi.
… Magamban néha azt gondoltam, hogy ez a megbecstelenítő bánásmód ugyancsak doktor Cipész találmányai közé tartozott, mint egyéb kínzó szerkezet, és ilyenformán akarta az aluszékonyságra, testi és lelki lemondásra hajlamos beteget ébren tartani, ha trombitái nem szóltak.
