HUSZADIK FEJEZET • Gondolatok egy megváltásról
HUSZADIK FEJEZET • Gondolatok egy megváltásról
Az ember bánatában, betegségeiben, szenvedéseiben sohasem tudhatja, hogy merről kaphatja a megváltást, mert kiszámítani nem lehet a legfejtörőbb munkával sem.
Mikor már azon a szakadékon áll a nagybeteg, hogy két karral várná a halált, amely szenvedéseitől megszabadítja, különösen vonatkozik ez a lelki szenvedésekre, akkor történik valami váratlanság, amely hirtelen megállítja a meredélyről való lefelé szédültében – az utcán egy jóindulatú idegen, aki nem engedi földre zuhanni a megtántorodottat, a halálos ágyon egy hang, amely visszaszólítja az élők sorába. Csak éppen a barátságos idegent vagy a hangot kell megtalálni… Ezért mondják a hozzáértők, hogy az emberek közé nyúlva: mindig a megfelelőt kell megtalálnunk céljainkra, és vele összeköttetésbe lépni, mert az ügyünknek akkor sikere lesz.
Így találtam én meg halálos ágyamon T. lelkész urat, aki szíves volt segítségemre jönni, amikor erőm és az emberek, de még az élettelen tárgyak is elhagytak abban a nagy lelki betegségben, amelynek magyarázatát még ma sem tudom.
Tehát ebben a nagy zűrzavarban, amely minden felől körülvett: egy délután a magam bomlott világán jártatván érzelmeimet, mert gondolataim már régen elszöktek, mint kalitkájukból a kiszökött madarak – ösztönszerűleg T. római katolikus káplán neve jutott eszembe, akiről valaha hallottam, hogy itt teljesít szolgálatot valamelyik791 közeli plébánián, kint a Városligetben, ahol levegősebbek, világosabbak, tisztábbak a templomok, mint a divatos Belvárosban, ahol a nők parfőmjei, szoknyasuhogásai, furfangos bűnökkel telt úriemberek hazug imádságai fertőzik meg a templomok leheletét.
T. egy színésznek és színésznőnek volt a fia, aki nyilván azért ment a papi pályára, mert fiatalságában eleget látott a világi életből, nyilván a színészeknél szokásos, szabadabb erkölcsökből, a sörös üvegekből, amelyeket atyja fájdalmakat okozó korhelyeskedései után már korán reggel az ágyban elfogyasztott, a családi bajokból, amelyek az ilyen színészházaspárt kísérni szokták végig az életen át, valamint a haj- és arcfestékekből, a lyukas harisnyákból, a gyűlölködésekből és irigységből, amelyek anyja színésznői életét igazgatták, mint akár a többi színésznőét.
Sajátságos, de úgy van, hogy éppen a könnyűvérű szülők gyermekeiből lesznek a legrendesebb emberek, mintha szüleik vétkeit akarnák jóvátenni. Ilyen volt T. római katolikus káplán a városligeti plébánián, akihez egyszer elküldtem Pista bácsit, a közismert gazembert egy levélkével.
Pista bácsi nyilván azt hitte, hogy a papnak fogom meggyónni, bevallani, hogy hová lett az elásott kincs, amelynek felemlítése óta határozott változás állt be az ápoló életében, bánásmódjában, magatartásában, mintha védelmezte volna még életemet is, még Zöldné elől is, amíg az esetleges kincs rejtekhelyéről valamiképpen tudomást nem szerezhet. Pista bácsi ismerte a szanatóriumi szoba berendezését, ahonnan a betegeket kémlelni, megfigyelni, kihallgatni szokták, mert hiszen doktor Cipész valószínűleg többször igénybe vette Pista bácsit és fúróját a különböző lesőhelyek megszerkesztésénél.
Pista bácsi elment T. káplán úrért, akinek boldogtalanságomban azt írtam, hogy lelki vigasztalást kérek tőle, miután azt többé sem magamban, sem a közhasználatban levő imakönyvekben nem találhatom meg. Esetleg töredelmes gyónásom meghallgatását, feloldozásomat, megáldoztatásomat és az utolsó kenetet is reméltem T. római katolikus káplán úrtól, mert megint olyan cudar napja792 volt életemnek, rejtélyes napja, amikor a halálfélelmek vadállatok módjára rohantak meg, amikor emberi gyűlölet, káröröm, gonoszság engem keresett a világon, mint a legérzékenyebb emberi lelket, amikor a legerősebb szívizgató szerek (digifolinok, chinidinumok, injekciók) sem tudtak életet verni a haldokló szervezetbe.
Csak a halált! Jöjjön a pap, hogy mellettem legyen utolsó utamnál!
Így került T. káplán úr egy délután a szanatórium folyosójára, ahonnan egyházi ornátusban, fehérben és pirosban lépett be az ajtón, mint a megváltás.
