HUSZONHARMADIK FEJEZET • Még egyszer az ördög karmai közt
HUSZONHARMADIK FEJEZET • Még egyszer az ördög karmai közt
De ez volt talán az utolsó éjszakám, amikor Zöldné komolyan törődő szavait figyelembe vettem, és általában foglalkoztam kiállhatatlan lényével. Az embernek elsősorban az ápolói behatás alól kell szabadulni, ha komolyan akar gyógyulni. A rossz ápolás már sok embert segített a másvilágra. Nem lehet betegen, érzékenyen, halálra fáradtan belecseppenni mindenféle, sohasem látott emberek markába, kik a legjobb esetben sem cselekszenek vele többet, mint az ápolói szabályok előírják. Talán minden ezer ápoló között801 lehet egy jó szanitéc vagy irgalmas nővér, akivel harmonizálni lehet, aki komolyan fogja fel hivatását.
Ám Lakics érdekelt, mert rájöttem, hogy ezt a kövér, oldalszakállas, igen mulatságos úriembert magam is ismertem valaha a pesti kávéházakból, amikor még valóban óbudai házat vagy telket, termetemhez szabott díszmagyar ruhát, trafikjogot vagy hasonlót akart eladni a legmulatságosabb formák között. Sőt politikai és társadalmi összeköttetéseket is árult, nem beszélve bíróságról és gazdag partikról, közben forintos kölcsönökből, ügyesen elzálogosított holmikból és különböző rendjelek kijárásának ígérgetéséből élt. Egy Kerepesi úti szabónak udvari szállítói címet ígért, a kávésnak lump grófokat, akiket majd elhoz a kávéházba, a kasszírnőnek gazdag udvarlókat.
Igen, ilyen karikalábú, mindig jókedvű, az élettel mindig táncmesterkedő barát kellene nekem, aki innen megszöktetne, kiszabadítana, mert mondanom sem kell, hogy a szabadulás vágya megint felébredt bennem, amint a szentek és a rájuk való gondolás révén kissé magamhoz tértem.
Ilyen gyarló az ember! Nem tudtam megmaradni az igaz úton, a töredelem, a lelki bűnbánat útján, hanem megint a törvénytelenség, a huncutság kacskaringós ösvényére gondoltani, amikor egy megfelelő szélhámost, terveimhez való társat pillantottam meg a szemhatáron. Azt hittem, hogy Lakicsban jobban megbízhatom, mint a szentekben vagy T. káplán úrban. Ó, milyen botorság!
De mondjuk el, hogyan történtek a dolgok.
Mindenekelőtt Zöldnéhez szóltam oda!
– Mondja, asszonyom, nem volnának még Óbudán eladó házak, mert ha meggyógyulok, szeretnék óbudai lakos lenni.
Zöldnében nyomban felébredt igazi szenvedélye, a ház- és ingatlanközvetítés, mintha erre külön születni kellene, és így beszélt:
– Inkább másfelé, a pestkörnyéki falvak, községek felé terjed most a közérdeklődés. Sokan vannak már, akik nem tudnának máshol lakni, mint faluhelyen. Így például én se tudnék többé városban lakni. Óbuda pedig, akárhogy vesszük, városnak számít.802
Tessék talán azon a házon gondolkozni, amelyet a Madámnak kellett volna megvenni, ha egy csöpp esze van! Én így folytattam:
– Arról a Lakicsról hallottam ugyanis, mikor házat akartam venni, de aztán elfelejtettem, beteg lettem, ide kerültem. Talán meggyógyulok azonban, és szükségem volna házra. Ilyen nevezetes ember, híres házeladó ismeretsége nem ártana.
Zöldné gondolkozott, vajon megoszthatja-e a hasznot mással, miután az utóbbi időben megszokta, hogy önállóan dolgozzon. Nem is felelt mindjárt, mintha megbánta volna, hogy előbb Óbudát szóba hozta. Én is jobbnak láttam a hallgatást, mert ravasz beteg módjára nem akartam gyanút kelteni magam iránt.
Inkább alvást tettettem, de most már nem a jóságos szentekre gondoltam, hanem Lakicsra, aki egy házeladási üzletért nyilván hajlandó volna a szanatóriumból megszöktetni.
(Láttam is képzeletben a szentek eltorzult arcát. Láttam páduai Antalt, aki eddig gyermekkel a karján tán a folyosón sétált, hogy jó magaviseletemért esetleg segítségemre legyen. De most elment ő is, a legjobb, miután Lakicsot hívtam segítségül, nem akart vele konkurrálni.)
Félálomban hallottam, hogy Zöldné azt kérdezi a krákogva ébredező Pista bácsitól:
– Mondja Pista bácsi, lehetséges, hogy ennek az egyénnek házvételre való pénze lenne?
– Beszélt valami elásott pénzről, de nem mindig lehet az ilyen sült bolond szavára adni – felelt mogorván Pista bácsi, mert nem tetszett neki, hogy Zöldné is az elásott pénzre kezd gondolni.
Aznap hiába vártam T. tisztelendő urat. A jó papnak bizonyára megsúgta valami, hogy rosszban töröm a fejem, vagy tán kezdettől fogva nemigen hitt megtérésemben.
– Bizonyosan temetése van – mondta Pista bácsi, mikor szóvá tettem előtte a dolgot.803
