HUSZONNEGYEDIK FEJEZET • A gyógyulás első napja
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET • A gyógyulás első napja
Ezalatt Zöldné gondolkozott. Azt hitte bizonyára, hogy hatalmában vagyok, nem sürgős neki az üzlet, minél tovább vár, annál jobban fog keresni.
Csakhogy orvosok is vannak a világon. A veres, aki megvizsgált egyszer, és úgy elnevette magát, hogy szinte megrázkódott a dereka:
– Nincs magának semmi baja, kedves úr, csak az a baja, hogy még mindig nem akar visszatérni az életbe, annyira belejött a betegeskedésbe. Mars ki a ligetbe! Szép őszi idő van.
– Kimehetek a házból? – kérdeztem elámulva.
– Sőt megparancsolom – kiáltotta még vidámabban a veres.
– Én nem veszem észre, hogy meggyógyultam volna – mondta bennem a félénkség.
– Tessék minden délelőtt a ligetben sétálni. Persze, nem egyedül, hanem Pista bácsival – ismételte erélyesen a veres. – Ágyban csak annyit fekszik ezután, amennyi az alváshoz szükséges.
A veres azután kezet fogott velem és elment.
Én pedig ottmaradtam ülve az ágy szélén, mint akit főbe kólintottak. Mit jelent az, ami velem történt? Tegnap, tegnapelőtt még teljes zűrzavar, hol az angyalok uszályába kapaszkodva, hol az ördög körmös keze után kapkodva! Csalásokon és bűnbánaton, gazságokon és jóságon törve fejemet, T. főtisztelendő úron vagy Lakicson, a házügynökön.
Mi történt itt, hogy börtönöm ajtaja egyszerre felnyílott előttem?
… Megvallom, először nem örvendeztem a dolognak, mintha valami kellemetlenség ért volna.
Talán küszöbön áll közeli halálom? Amikor az orvosok többé nem bíznak felépülésemben?
– Három teljes hónapig kínlódtunk vele – mondta például a804 veres, akit a legokosabbnak, legcinikusabbnak ismertem az orvosok társaságában.
– Három hónapig nem tudtál megjavulni, háromhónapi önfeláldozó ápolás után is még mindig szökéseken töröd a fejed, amelyeket hol a szentek, hol meg Lakics útján akartál végrehajtani. Most már meguntuk veszendő életedre vigyázni, menj a fenébe, miután gyógyíthatatlannak bizonyultál! – gondolám magamban az első percekben, kimeresztett szemmel üldögélve az ágy szélén, és a verejték csepegett rólam.
Azt is megmondom, honnan vettem ezt a gondolatot.
Még egészséges, ép ember koromban, amikor a veres először figyelmeztetett szervezetem romlására, a mértéktelen dohányzás, búfelejtő bőséges ivás és főleg szerelmi rendellenességek, kicsapongások, telhetetlenségek miatt: akkoriban különböző rendszabályokat állított fel a dolgok mérséklésére. Többek között éjszakázásaim ellen voltak kifogásai.
– Én ugyan nem szoktam lehetőleg semmit se eltiltani a betegnek, mert bolondság volna egy megrögzött vétkezőt megjavítani, de ami sok, az sok: ott már én is felemelem a szavam. Addig örüljön, amíg eltiltok valamit.
Így szólt a veres.
Így történt ez valaha, és most kiszabadulásom, felnyíló börtönajtóm küszöbén eszembe jutottak ezek a szavak. A hideg borsózott végig a hátamon… A veres nem tiltja el többé a külvilágot, nem tiltja el a szabadban való járáskelést, sőt talán a szökést sem. Tehát menthetetlen vagyok. Azért bocsát szabadon, mert nem akarja a szanatórium hírnevének érdekében, hogy itt fejezzem be az életemet. Inkább egy városligeti padon.
Ó, mennyire tévednek azok, akik egy lábadozó betegnek örömujjongásaiban hisznek! Az igazi, komoly nagybeteg, aki naponkint eljegyezte magát a halállal: az igazában nem akar meggyógyulni, mert fél a gyógyulás fájdalmaitól, amelyek még tán súlyosabbak, mint a betegségek.
Így történt velem is. Rettenetes fáradtságot éreztem minden tagomban, lelkemben, szívemben, amikor állítólag nem kell vagy805 nem érdemes a szabadságért, a gyógyulásért, a megváltásért küzdeni, hanem az bekövetkezett magától is.
– Menjünk tehát a szabadba, Szindbád nagyságos úr! – mondta mellettem egy szokatlanul alázatos hang.
Felpillantottam, Pista bácsi volt a felszólaló.
– No – gondoltam magamban –, most már csakugyan a végső óráimat élem, amikor ez az elvetemedett ember is ilyen nyájas alázatossággal szól hozzám.
Úgy megijedtem nyájasságától, mint akár az ördögtől.
– Majd holnap, holnap – feleltem.
– Ki tudja, lesz-e holnap ilyen sétára alkalmas szép időnk – nyájaskodott Pista bácsi.
– Tehát, tán holnapig se élek! – gondoltam magamban.
– Ma még nagyon fáradt vagyok – mondtam hangosan.
– A főorvos úr elrendelte. Ő aztán az egyetlen, aki igazán tudja, hogy mi történik a nagyságos úr érdekében – ha már meggyógyultunk – kedveskedett Pista bácsi, és a pipát egyetlenegyszer se vette ki a zsebéből, sőt olyanforma magatartást tanúsított, mint egy hűséges tiszti szolga, aki a legnagyobb odaadással ápolta gazdáját hosszú betegsége alatt, és most szívből örül a fölépülésnek.
– Úgy látszik, a jó doktorok előbb az ápolókat gyógyítják meg! – gondoltam magamban, és engedtem, hogy a megalázkodott Pista bácsi a cipőmet felhúzza.
– Majd meg is borotválkozunk a legközelebbi üzletben, ha az utcára érünk – csillogtatta a reménységet Pista bácsi. – Tessék elhinni nekem, hogy sokkal jobb egy tiszta, jószagú borbélyüzletben borotválkozni, mint ezeknél a rosszindulatú, halott emberek borotválásához szokott szanatóriumi borbélyoknál. Már csak a kölnivíz miatt is!806
