TIZENNEGYEDIK FEJEZET • Retyezáti
TIZENNEGYEDIK FEJEZET • Retyezáti
Bár János nénivel megjártam, mégse hagytam abba tervezgetéseimet kiszabadulásomért.
A hosszú őszi éjszakákon, mikor nyomorúságomban bátor ismerőseimre gondoltam, akik nem adnák fel a csatát helyemben, hanem utolsó harapásig küzdenének: eszembe jutott Retyezáti, egy különös ember, aki emberemlékezet óta olyan szegény volt, hogy csak az élet apró örömeinek tudott örülni. Így örült, mikor a felesége megszökött mellőle, és mással élte világát:
– Végre-valahára egyedül lettem! – sóhajtott egy boldogat Retyezáti.
De ugyanígy tudott örülni téli hajnalon egy cseppnyi tűzparázsnak, amely kipiroslott vaskályhájából, egy darab barna kenyérnek, amelyet szalonnával és vereshagymával és saját bicskájával úgy fogyasztott el, hogy a királyok se különben.
– Kata néninek ma jobb kedve volt, mint máskor! – mondogatta,767 mikor bevásárlásai miatt a piacon ténfergett, és a kofa nagyobb szelet kenyeret vágott neki.
Tudta, hogy hol lehet apró, zöld, igen erős paprikákat venni, amely ugyancsak korán reggel jó a friss kenyérhez, és ugyancsak tudta a helyet, hol mérik a valódi seprőpálinkát, mert reggel azt szerette. Két-három kupicával is bevágott, míg rendbejött magával, hogy kellő derűvel nézzen a világba:
– Most már nem történhetik velem semmi baj a nap folyamán! – mondta bicskáját becsattintva.
Kedves ember volt, lakását senki sem tudta, tán nem is volt neki, mert többnyire a tabáni kocsmákban aludt, mégse félt az élettől, ha jól megreggelizett.
– A reggeli a fontos, a többi, ami utána jön, már mellékes – mondogatta, és én valóban csodálkoztam ezen az igénytelen emberen, aki reggelinek merte nevezni, amit elfogyasztott, esetleg egy faladék szalonnát, amely utóbbit egy egész életen át nem lehet megunni. No, meg a kenyeret!
Hát erre a barátomra gondoltam legtöbbet valamennyi barátom közül, mert úgy ítéltem, hogyha ez a fejébe veszi, hogy kiszabadít, meg is tenné azt, míg többi civilizált barátaim, a civilizációval járó hervadtságok miatt nem is fognának lehetetlenségbe.
De Retyezáti a hátán vinne át a kerítésen, ha megtudná, hogy szökni akarok.
Mindig többet és többet gondoltam Retyezátira. Lerajzoltam magamban magyaros csizmáját, amelyben télen-nyáron járt, tollas, fácán- és túzoktollas vadászkalapját, amelyet szemére húzva viselt, bekecsét, botját, alattomos jókedvét és az emberek iránt érzett megvetését. De nagy erejét is, amellyel könnyedén emelt fel nagy súlyokat.
Ismét csak a naiv és ravasz beteg lettem, és Pista bácsihoz, gonosz ápolómhoz fordultam. Elmondtam neki, hogy Retyezáti az az ember, akire rábíznám életem nagy titkát, hol ástam el bizonyos pénzösszeget. Mert én nemsokára amúgy is meghalok.
Pista bácsi, mint minden ápoló, babonás volt a betegekkel való foglalkozás mellett. Egyik beteg meghalt, a másik életben maradt.768
Ezen is lehet eleget gondolkozni… De, ha még hozzávesszük, hogy Pista bácsi falusi ember volt, aki ugyan a pesti szanatóriumban szolgált, de onnan alig mozdult ki, megmaradt tehát falusinak, akkor könnyen megérthetjük, hogy miért hitte el Pista bácsi az elásott kincs meséjét az első hallásra.
– Hát hol van az a Retyezáti? – kérdezte ő maga, mikor állapotom mind rosszabbra fordult. (Kár volna, ha a beteg a sírba vinné magával az elásott pénz titkát.)
Így aztán megmagyaráztam neki, hogy miféle tabáni kocsmában találhatja meg Retyezátit, hol üti össze örvendezve a bokáját egy szépen fejlődött fokhagymának (mert azt is szerette) vagy egy ajándékba kapott cigarettának, hol vidul fel attól, hogy mások bort isznak, míg ő a reggeli seprőpálinkára gondol, amelyet orvosság, táplálék, életerő szempontjából vett magához.
Pista bácsi kijelentette, hogy a legközelebbi vasárnapon igénybe veszi régen nem élvezett kimenőjét, a vasárnap délutánt, és ellátogat a Tabánba, hogy Retyezátit megtalálja. Magához való szegény embernek nézte őt előadásomból kifolyólag, akivel esetleg szövetséget lehetne kötni a megszerzendő kincsre.
Hogy Pista bácsi, ez a ravasz, minden hájjal megkent ápoló valóban járt a Tabánban, erre nézve a következő bizonyítékaim vannak:
Egy este – már nem tudom, milyen este – mert egészséges koromban sem szoktam figyelni az egymásba folyó estékre – beállított Retyezáti a félhomályba dermedt betegszobába, ahol teljes elhagyatottságban feküdtem az alkonyattal, mint olyan beteg, akivel már nem érdemes törődni, mert csak órái vannak hátra.
A jövevénynek csizmája van, fején vadászkalap, barna bekecs a derekán, nagy bot a kezében, az első pillanatban valóban kinyújtottam két karom feléje, mint megmentőm után. De a jövevény nem szólott, csak állt az ajtónál, és várakozni látszott megszólalásomra.
(Talán mindjárt a kincs helyét jelölöm meg!)
– Pista – mondtam neki, mert Retyezátit valóban Istvánnak hívták.769
Hanem a jövevényre varázshatással volt ez a szó. Megfordult, mintha puskából lőtték volna ki, az ajtón kiugrott. Mikor háta közepét látom, nyomban felismertem, hogy ez nem volt más, mint maga Pista bácsi, kiváló ápolóm, aki ebben az álöltözetben akart a titok birtokába jutni.
Ha kedvem lett volna akkoriban a nevetéshez, bizonyára nevetni kellett volna ezen a dolgon, de miután a komor, komoly, hol ünnepélyes, hol bolond halállal vívtam mindennapi párbajomat, csak még jobban elszomorodtam. Tehát még a Retyezátival való tervem se sikerült. Ugyan ki fog végre megmenteni a pokoltól?
