TIZENNYOLCADIK FEJEZET • A lovasrendőrség merénylete
TIZENNYOLCADIK FEJEZET • A lovasrendőrség merénylete
A drága doktorok gyógyítási kísérleteinek következménye természetesen az volt, hogy magányos óráimban magam is reszketni kezdtem az elhízott Karvalyinétól, aki télidőben bizonyos drótokra feszített fátyolkalapot hordott, míg nyáridőben valamely kiadós bársony kalapot, talán prémet is, mint a nőknek ez szokása.
– Pénzt ide! – hallottam egy gyanúsan kifestett, manikűrözött körmű nő elvetemedett hangját betegségemben, bár pénzem tudvalevőleg egy fillér se volt, mert jó emberek gondoskodtak arról, hogy a pénzt, mint az élet lehetőségét elvegyék tőlem.
– Pénzt ide! – kiáltotta Karvalyiné az ajtó előtt, és a hideg rázott ki, hogy ez a nő betörhet az én szobámba is, hogy kedvesét eltartsa, miután férjét az utolsó fityingig kifosztotta.
Ismertem ezeket a Pénzt ide! kiáltással járó hölgyeket. Többnyire nagyétkűek voltak, rendszerint a kirántott borjúhúst tömködték magukba, de hajlamosak voltak a különböző édes tésztákhoz is, amelyeket elgondolkozva emlegettek. Levest fogyókúra782 szempontjából nem fogyasztottak, és kétségbeejtették a velük élő férfiakat állati önzésükkel.
– Ó, milyen boldog lehet Karvalyi úr, hogy túladott az ilyen fajta nőn – gondoltam magamban világos perceimben. De aztán felhangzott a Pénzt ide! kiáltás az ajtóm előtt, és én kétségbeesve kutattam párnáim alatt, pedig tudtam, hogy egy fillérem sincs.
Ugyanezek a nők édespálinkákat, pezsgőket és más hasonló italokat kedveltek a gramafonzene mellett, elbújva, mint boldogtalan regényhősök mindenféle díványpárnák mögé, amelyek szerelmi kalandjaikból ismeretesek voltak, és férjüket a lehető legnagyobb megvetéssel kezelték, miután az fél liter bort engedélyezett magának valamely bormérő helyen, ahol felváltva hallgatta a betévedő téli fuvarosok mendemondáit a mérőasztal körül vagy pedig a törvényszéki irodatisztek fontoskodását törzsasztaluk körül.
– Hitvány kocsmajáró gazember! – üvöltöttek ezek az édespálinkás hölgyek Karvalyi úrnak és más uraknak, akik nem akartak mindenben engedelmeskedni nekik. – Pénzt ide! Tán csak nem hagytad az utolsó garasodat is a kocsmában?
Mondhatom, hogy betegségemben nem voltak kellemes látogatók ezek a Karvalyi úr által felidézett, múltbéli hölgyek, de szerencsére jött újabb kellemetlenség, amely a rosszindulatú hölgyekről elterelte a figyelmemet kíntól nedves betegágyamban, ahová hiába csalogattam a megváltó halált.
Egy napon éjjel vagy nappal, mert az idők megint összefolytak körülöttem, a kedves Karvalyi úr jóvoltából, aki új veszedelmeket ígért az eddigiek tetejére – valami borzasztó dologra riadtam fel.
Mint mondám, amúgy is folyton rendőrökre, ügyészekre, törvényszéki bírákra gondoltam, akik majd valamiért felelősségre fognak vonni – gondoltam éppen, de semmiféle észbontó szerelembe, színpadi vagy költeményes könyvbeli jelenetbe nem megyek bele – vélekedtem magamban még mindig Karvalyi úr hatása alatt állván, amikor tébolyító jelenség mutatkozott sablonszerű ideggyötrelmeimben, mintha tűzoltók rohanták volna meg a kórházat, ahol nyilvánosan kárörvendő tekintetek előtt szenvedtem.
Feküdtem a fekete pápaszemes ember tekintete előtt macskával783 harcolva, feküdtem a virágkereskedő kutyája előtt, akitől fohászkodva kértem, hogy hagyná abba bömbölését, feküdtem Karvalyt úr előtt, hogy mentsen meg titkaitól. Amikor a pesti lovasrendőrök kezdtek rohamozni a kikövezett Aréna úton, amely felé ablakaim nyíltak. No, most a lovasrendőrök elé kell feküdnöm, hogy megkegyelmezzenek.
A lovasrendőrök le- és felvágtattak, hol csak egyenletesen trappolva, de később rohamozva, mintha most akarnák végre bevenni a szanatóriumot, hogy az itten elbújt bűnös embert felelősségre vonják. Képzeletben láttam kifeszített kardjaikat, csillogó rézsisakjaikat, rettentő véres sarkantyújukat, hallottam harci kiáltásukat, éreztem lovaik forró leheletét, mellemen acélpatáikat, lobogó sörényüket. No, most mindjárt meghalok, amint az első lovasrendőr beugrat az ajtón, és széttapossa fejemet. A párna alá menekültem, de odáig is elhallatszott a vad rohamozás, amely lassan távolodott.
Mint később kiderült, a tejeskocsisok sztrájkoltak Pesten, és a szanatórium körül verték szét őket a lovasrendőrök.
Tehát nem hallucináció volt az egész esemény, amire később büszke is voltam Sári kisasszony előtt, aki minden panaszomra csak legyintett, és harminckét fogát mutogatta:
– El fog múlni az egész dolog, csak türelmesen viselje magát.
No, türelmesebb már nem lehetett beteg, amilyen én voltam a magam idejében.784
