NEM VESZIK A LOVAT CSUPÁN A SZŐRIÉRT
NEM VESZIK A LOVAT CSUPÁN A SZŐRIÉRT
– Már torkig vagyok a savanyított meg kovászos uborkákkal, valami másra vágyakozom. Kis, hegyes, a belső hevülékenységtől pirosló, mogyorónagyságú paprikát szeretnék enni, amelyet egy harapással le lehet nyelni, és amelytől aztán úgy égni kezd az ember, hogy kínjában a falra mászik. Új programot kell szabnunk étkezéseinknek.
Szindbád fia gyanakodva hallgatott, nem tudta, hogy hová fog kilyukadni az öreg.
– Tudom, hogy oktalanul babonás, mindenféle női hajtűket, szoknyagombokat, szakadt harisnyakötőket felszed az utcán. A minap még egy eltorzult, fehér kavicsot is zsebre vágott, mert ráfogta, hogy abban valami ázsiai szellem lakik, aki majd hozzásegíti ahhoz, hogy a nők elhiggyék a hazudozásait. Nem értem, hogy mit akar most egyszerre a csípős paprikával.
– Ötvenedik éve felé minden embernek változtatni kell az életmódján, ha nem akar csúnya öregemberré válni, aki terhére van felebarátainak – felelt ünnepélyesen Szindbád. – Iszonyatos dolog az, ha az ember elől azért bújnak el, mert megöregedett. Rendben kell tartani a szívet, a gyomrot, a májat és az epét… Pakolj be a második számú útitáskába, amelyre azoknak a külföldi szállodáknak a cédulái vannak fölragasztva, amely fogadókban sohasem jártam. Van itt a közelben egy nőismerősöm, aki legalább tíz esztendőre visszamenőleg tudja az összes esküvőket, amelyek a környéken történtek. Ezt kell meglátogatnom, hogy darab időre megint gusztusom legyen az élethez.
– Ugyan, miféle hóbortos vénasszonynak fog megint bemutatni? – gondolta magában Szindbád fia, aki egyébként engedelmeskedett apja parancsának: készüléseket tett az útra.
Ez az előkészület nem bizonyult fölöslegesnek, mert az a hölgy, akit Szindbád meglátogatni indult: éppen három napi járóföldre448 lakott a fővárostól, mégpedig egy olyan kis házikóban, ahol legfeljebb a mesemondás férhetett el. Szindbád mindjárt észrevette, hogy fia legfeljebb a lószerszámos kamrában férhet el, ama régi nyergek, gyeplők, bőrfelszerelések között, amelyek szükségesek voltak a hölgy boldogult férjének ahhoz, hogy egy-egy lovon jó áron túladhasson. A csikók nagyszerűen viselték magukat a nyereg alatt… Emilfi úr Isten tudná hány lovat adott volna még el életében, ha egyszer szerencsétlenségére valamely megjegyzésre nem nyitja a száját a Régi Borkereskedőhöz címzett kocsmahelyiségben. Emilfi úr csak éppen annyit mondott, hogy a konkurrens lókereskedők nagyon szeretnek vak lovakat is eladni, mire azok botokat vettek elő, és Emilfi urat annyira megtámadták, hogy az nem mehetett haza a kocsmából. Emilfiné ezután, mivel megszokta az üzleti életet, házasságközvetítéssel foglalkozott.
Javakorabeli asszony volt – hogy a saját kifejezésével éljünk, amely kifejezéssel a hasonló korú asszonyokat szokta jellemezni. Arra született, hogy a férfiakkal elhitessen mindenféle kellemetes dolgokat, mint a lókupecekkel is megpróbálta ezt, midőn vendégségbe látta őket. Mindig olyan komolyan, határozottan beszélt, mintha szerződést diktálna. És valóban szokása volt, hogy mindenről írást készíttessen azokkal az emberekkel, akikkel érintkezett: „Boldogult uram megtanított arra, hogy a szó elröpül, az írás megmarad.” A szerelmes vőlegényjelöltek akár a halálos ítéletüket is aláírták volna, ha éppen arra kerül sor.
– Még megérem, hogy maga is házasodni akar – kezdte a fekete hajú, bogarászó tekintetű, vidám természetű asszonyság, amikor Szindbádot megpillantotta.
Szindbádnak ugyan eszeágában se volt a házasság, de a régen ismert asszonyság kedvéért beleegyezett a dologba.
– Tudja, magának milyen asszonyt kellene elvenni? Olyant, aki megtanítsa enni.
– Itt lakik nem messzire egy barátnőm – folytatta Emilfiné, aki bár a múlt időkben bizonyos hajlandóságot érzett Szindbád iránt, ugyanezért nem engedte meg, hogy annak idején férje egy erkölcstelen csikót Szindbádra rásózzon amiért aztán nagy verést449 is kapott a farmatringszíjjal, ám most, a sok mindent felejtő özvegységben elhatározta, hogy Szindbáddal is valamely üzletet köt.
– Itt lakik nem messzire egy barátnőm – ismételte lelkendezve.
– Az a kérdés, hogy szokott-e éjszaka szöget verni a falba, hogy a férjét vagy a szeretőjét ne hagyja aludni? – kérdezte óvatosan Szindbád.
– Nagyon rendes asszony, csak a hónap bizonyos napjaiban van pörlekedő kedvében, amit egy gyenge asszonynak meg lehet bocsátani. Higgye el, urambátyám, elég nagy baj az már maga is, ha valaki nőnek születik! Csak arra kérem, hogy adjon egy írást arról, hogy Itt Jucikával maga akart megismerkedni, mert haragosom a csendőrszázados: vigyázni kell magamra.
Szindbád sohasem volt ellensége a levelezésnek, bár végeredményében igen fölösleges dolognak tartotta. Egy régi lópasszus hátára tehát fölírta a kért igazolványt: „Itt Jucika iránt komoly, tisztességes és józan meggyőződésből származott érzelmeket érez…” Emilfiné, miután boldogult férje idejéből ismeretsége volt mindenféle lovasemberekkel, lóháton küldött üzenetet Itt Jucikának, hogy férjnek való ember érkezett házához.
Amíg Itt Jucika megérkezett, Szindbád szemlét tartott a szerszámos kamrában, fiával együtt megfaggyúzta a különböző szíjakat, sőt, hogy az asszonynak kedvébe járjon: egy félsarkantyút is felkötött a lábára, amelyet ebéd idején néha megcsördített az asztal alatt.
– Mintha a boldogult uramat hallanám – mondta Emilfiné, hogy a rákleves mérése közben darab időre szünetet is tartott. – Az ollóját szereti maga is? – kérdezte, és furcsán megremegett a hangja.
– A ráknak az ollóját, a csirkének és a menyecskének a zúzáját – felelte vidéki hangon Szindbád, mintha többé sohasem akarna elköltözködni a bogárhátú házikóból. – Vajon mennyi ideig voltak ezek a rákok a hideg pincében csalán közé rejtve?
– Nem sokáig, csak két napig – felelt az asszony, miután egy ráknak a hátából és derekából kiszívogatta az ott található ízes részeket, és nem ijedt meg a keserű epéktől és más részektől sem.450
– Innen a Tiszáról hozzák a révészek a rákot, de mindig csak estefelé, ugyancsak a szigorú csendőrszázados miatt… Így aztán egy rák este kimászott a fűzfakosárból, és megcsípte a lábamat, amikor éppen a legkellemesebb dolgot álmodtam. Magával álmodtam, urambátyám. Ezért nem is nagyon csodálkoztam, hogy meglátogatott.
– Nagy boszorkány maga – lelkesedett Szindbád. – Éreztem, hogy valahol egy alsószoknya madzagjára oly görcsöt kötnek, amelynek nem állhatok ellent, mert valahol várnak! – fordult most Szindbád fiához.
– Igen, éjfélkor költött fel megint, hogy szedjem rendbe a harisnyáit, mert azok táncolnak az ágya előtt – felelt Szindbád fia, aki idegenek előtt kénytelen volt segíteni atyja hazudozásaiban.
Az asszony okos szemeivel Szindbád fiára pillantott, és így szólt:
– Szerencséje, hogy nem halat főzettem ebédre, mert okvetlenül a torkán akadt volna valamely halszálka. Csak hagyja az öregurat, úgy látom, még érti ő a seftet segítség nélkül is.
Szindbád e megjegyzésből tudomásul vette, hogy Emilfiné még koránt sincs abban az állapotban, amikor a legszemérmetlenebb hazugságoknak is hitelt nyithatna. Elmerengve nézegette a rákok hosszú bajszát, természettudományi alapon megállapította róluk, hogy melyik volt a hímnemű és a nőnemű közöttük.
– Boldogult uram száz darabot is megevett válogatás nélkül – vette föl megint az asszony a beszélgetés folytatását.
– Igen, de nem így, húslevesben és tojásos, petrezselymes rizskásával töltve – védekezett Szindbád az újabb kínálás elől. – Azt hiszem, hogy nem lesz ártalmas az a túróscsusza, amelyet gyúrni és szaggatni láttam a konyhán délelőtt…
– Meg lehet győződve róla, hogy nem egérszagú lisztből gyúrtam. Ismerem kényes ízlését – felelt megint csak a régi elmerengő hangon Emilfiné, hogy Szindbád ismét reménykedni kezdett a szigorú hölgy szívhajlandóságában.
De ekkor hirtelen fölállott Emilfiné, és így szólott Szindbád fiához:451 – Mindjárt pofon ütöm, ha nem hagyja abba a lábam nyomogatását.
Az öreg Szindbád szégyenkezve bevallotta, hogy ő volt a vakmerő, és nem a fia… Az asszony elgondolkozott, merengve nézett egy fecske után, aztán megbocsátó hangon így felelt:
– Az élet eliramlik… Csaknem elfelejtkeztem, hogy magának a szokása az asztal alatt lábakat nyomogatni.
Délután a lovasposta híradása nyomán megérkezett Itt Jucika. Gyékényes, mézeskalács szagú, nagy ládával fölszerelt szekéren jött, amilyen szekérről azok a szegény futóbetyárok álmodnak, akik a nádasok, erdőcskék szélén gyomruk korgása elől a kalap alatti alvásban keresnek menedéket.
Itt Jucikának gyertyaöntő-üzlete volt, Szindbád szerencsésnek mondhatta magát, hogy ezen a napon sem nagyvásár, sem búcsú nem volt a környéken… A kisasszony korántsem úgy szállott le a szekérről, mint a kövér csizmadiánék szoktak, akiknek a kocsiról való leszállásukhoz összegyülekeznek a haszontalan férfiak, akiknek nincs egyéb dolguk, mint nevetni egy asszony szoknyás ügyetlenkedésén a kocsiból való leereszkedésnél. Itt Jucika félig-meddig leugrott a kocsiról, miután a kocsist előbb figyelmeztette, hogy fölképeli, ha hátra merészel nézni az esemény alatt. Ama megtermett, vastag gyertyák közé tartozott, amelyeket húsvét előtt szoktak meggyújtani bizonyos templomokban. Kisasszony volt, és igen nagy súlyt helyezett arra, hogy ne úgy beszéljenek vele a férfiak, mint menyecskékkel szokás. Csokonai talán fölvette volna őt Dorottya hadába, ha véletlenül ismeri, de Szindbád gyermekkora óta különös vonzalmat érzett ama nők iránt, akik inkább megmaradtak vénlányoknak, mintsem egy rossz házasság révén a boldogtalanság pecsétjét üttessék magukra…
Szindbád tisztelte azokat a nőket, akik egymagukban indulnak el az élet rengetegében, nem a férjük kedvéért vezetik a háztartási naplójukat, csak akkor sírnak, amikor senki sem látja őket, az árgyélusát emlegetik minden bitang férfinak, aki tisztességtelen szándékkal közeledik hozzájuk, éjjel megmosakodnak, ha azt álmodták, hogy férjhez mentek valamely ringy-rongy452 emberhez, és mezítelen lábukra cipőt rántanak, ha tűzilárma keletkezett a környéken: hátha örökbe lehetne fogadni egy gyereket…
Itt Jucika természetesen szőke volt, miután barna barátnője volt.
Megtermett, szőke, kék szemű, aki úgy forgatta az esernyőjét szürke, szárnyas utazókabátjában, mintha mindig azt a szolgabírósági írnokot keresné, aki a hivatalos iratok kiállítása után elkísérte őt a falusi nagyvendéglőbe, és itt sörözés közben, kipödrött bajsza alól kijelentette, hogy ezentúl minden ügyes-bajos dolgában rendelkezésére áll… „Maga csak ne féljen, Jucika, amíg engem lát” – mondta az írnok, és Jucikának emlékezetében végigfutamodtak azok az események, amelyek férfiakkal való érintkezéseiben voltak. Ujjuk van a férfiaknak, amellyel a nők álla alá nyúlnak, megtapogatják különböző testrészüket, mintha még sohase láttak volna nőt világéletükben, nagyot bámul ez az ujj a harisnyakötőn, mintha azt nem árulnák minden zsidó boltosnál…
A szolgabírósági írnok tehát korhelyszagú bajszával nem mondott valamely olyan dolgot, amelyet visszautasítani kellett volna, mint egy tolvaj veréb föllépését az ebédlőasztalon.
– Az írnokot bizonyos hibás lópasszusok miatt bezárták Nyíregyházán – mondta mesélgetve Emilfiné. – Ki tudná, hogy kinek van igaza az ilyen dologban?
Itt Jucika ezalatt megérkezett a bogárhátú házikóba, összecsókolózott a barátnőjével, mintha csak annak a látogatására érkezett volna. Szindbádra egyetlen pillantást sem vetett, ellenben megengedte, hogy Szindbád szemügyre vegye szürke köpenyegét, amelyet a miskolci kereskedők árulnak a vásárokon; nevetve panaszkodott, hogy a míder mennyit kínozza utazásában… „Azt hiszem, az egyik acéldarab el is törött, mert vérzik a derekam.” És egész úton arra gondolt, hogy mily nagyszerű lesz itt sóban áztatott retket vajaskenyérrel enni, a mészárosnál talán kapni egy darab húst, amelyet lacipecsenye módjára ki lehetne sütni… Jó, egészséges, emésztéses természetesség költözött a bogárhátú házikóba Itt Jucika megérkezésével, egy pillanatig sem éreztette Szindbáddal azt a kötelezettséget, hogy őtet oltár elé kell vezetni.453
– Csak csöndesen – mondta Szindbád ájuldozó szívének, amikor szemügyre vette az álmai világából való bolondságmentes, egészséges hölgyet. – Csak csöndesen, te vén bolond, még megérem, hogy szeretője akarsz lenni a gyertyaöntőnének.
A hölgyek olyan magas hátú kanapén foglaltak helyet, amilyen kanapékon a hatvanas években üldögéltek a nők, amikor egymás kezét fogva: a temetőbe szökött férfiak gazemberségeiről beszélgettek a kézihímzéssel bevont bútoron, és nem féltek attól, hogy egy kipödrött alak megszólal a képrámák közül. Üde, új petrezselyem-illata volt a beszélgetésüknek… Szindbád nagyon sajnálta magában, hogy nem pakolt be az utazáshoz valamely régi bálrendezői jelvényt, amelyet most vállára tűzhetne.
– Tehát sok lópasszus maradt Emilfi után? – kérdezte kétszer is Itt Jucika, és fél szemmel szemügyre vette a zsámolyon cigarettázó Szindbádot, mintha ez az úr csak ama lópasszusok végett jött volna három nap és három éjszaka.
– Az üzleti életben nem tudhatja az ember, hogy mely dolgokban, mikor és milyen körülmények között veheti hasznát – mondá most Szindbád, nagyot pöffentve cigarettájából. Mire darab idő múlva megjegyezte Itt Jucika:
– Kár, hogy ez az úr oly mértéktelenül dohányzik. Árt vele az étvágyának.
…Szindbád erre a kijelentésre későbben válaszolt. Elmondta, hogy az üzleti életben feltétlenül szüksége van az embernek bizonyos pihenésekre, amilyen dolgok az ivás és a dohányzás. Mindezek a káros dolgok jótékonnyá fordulnak, amikor az ember jóllakott velük. Sokkal élesebb az elméje egy olyan férfinak, aki kialudta a részegségét, mint annak, aki sohase volt részeg bortól vagy szerelemtől… A szerencse, ha esedékes: pipaszó mellett is megtalálja a férfit. Más, szerencsétlenségre ítélt férfi le táncolhatja a lábát, nem tud egyetlen jó vásárt sem csinálni.
– Mit mondjak? Az üzlethez csak szerencse kell. Én pedig egész életemben szerencsés embernek éreztem magamat. Rablók támadtak meg, kigyulladt a háztető a fejem fölött, a falon át szöget akart belém verni a szomszédasszony, mert nem kedveltem: íme mégis454 itt vagyok, a hölgyek szolgálatára vagyok. Gyertyát még nem adtam el életemben, de ezentúl gyertyaárusítással is fogok foglalkozni.
Szindbád szavai annyira megnyerték a hölgyek tetszését, hogy a vacsora után megállapodtak abban, hogy a vendégek a bogárhátú házikó első szobájában fognak aludni, míg a háziasszony Jucika barátnőjével a lószerszámos kamrában. Kevés fekvőhely volt a háznál.
[1925]455
