LEGJOBB OLYAN ASSZONYT ELVENNI, AKINEK ELSŐ URÁT FELAKASZTOTTÁK
LEGJOBB OLYAN ASSZONYT ELVENNI, AKINEK ELSŐ URÁT FELAKASZTOTTÁK
– Ha az ember megöregszik: nem nagyon válogat a megélhetési módozatok között. Így tehát meg kell ismerkedned Szerenádi Szerafinnal is, aki mostanában abból él, hogy azokat a cipőket és papucsokat árusítja, amelyeket valaha a szeretőitől emlékbe kapott. Sajnos, nemigen egyeznek egymással a cipők. Szerenádi vevői tehát az egylábúak közül kerülnek elő… Ritka az olyan bátor ember, aki kétféle cipőt, mondjuk egy hegyes és egy tompa orrú sarut merne viselni a lábán – kezdte Szindbád egy napon, amikor felébredt benne a lelkiismeret, hogy fia nevelésével keveset törődik.
Szindbád fia mekegett, mint a bárány:
– Már megint mindenféle vénasszonyokkal akar összehozni, akik azzal gyötörnek, hogy fejtsem meg az álmaikat?
– Korántsem – felelt ünnepélyesen Szindbád. – Szerenádi Szerafin nem vénasszony, hanem férfi. Női névre azért keresztelte az apja, mert az öreg előrelátó ember volt. Nem akarta, hogy fiát besorozzák katonának.
– Nagy kötnivaló lehet – monda Szindbád fia, és most már öklelő kosnak képzelte magát, hogy csak egy mihaszna öreg embert kell meglátogatni.
Hol lakott Szerenádi Szerafin? Nem is lakhatott másfelé, mint a Bakonyban, ahol még manapság is akadnak bolondos vénemberek, akik azzal fenyegetik dologtalan öreg cselédjeiket vagy megunt hozzátartozóikat, hogy majd elmennek a Sobri Jóska nyomába, szégyent hoznak a családra.
Szindbád az útra összecsomagolta azokat a szivaros skatulyákat, amelyek nagyatyja örökségéből maradtak, amely ládikák színültig meg voltak tömve szivarvégekkel. Ki pipázhatná el ezeket a szivarvégeket, ha nem Szerenádi? Arcképeket vett magához – amelyeket valaha képes- és divatlapokból vagdosott ki ugyancsak a361 nagyapja, amely képekkel közönségesen a vidéki emberek a hátsó kamráiknak a deszkafalát szokták beragasztani. Hadd izguljon az öreg Szerenádi, ha majd megmutatja neki a mexikói császárné vagy Renz lovarművésznő képeit. És az utazáshoz egy olyan régi borjúbőr ládát választott ki, amelyet az utazók mindig a kocsi végébe csatoltak, és a koffer kopott szőrében világosan látszott egy pisztolygolyó nyoma…
– De azt hiszem, akkor járnánk a legjobban, ha a bakra, a kocsis mellé libavirág színű, kendős kis pesztonkát ültetnénk, és így robognánk be Várpalotára – mondá fiának Szindbád, miután a veszprémi fogadóban még egyszer szemügyre vette a málhákat.
Tavasz volt; az út a Bakonyon át olyan mulatságos is lehetett volna, mint a szuplikáns-diákok utazása, akik mindenütt mernek dalolni, mert egyetlen krajcárjuk sincs. A veszprémi fiákeres inkább a söröspalackok kedvelője volt, mint a borosedényeknek; amint az útszéli csárdában a fogadós kipattantotta a dugót az üvegből, a fiákeres nyomban a szájához kapta az üveg nyakát, mert véleménye szerint nagy kár volna a kifolyó habért… Szalonna fehérségű derekú nyárfák, arany virágos sombokrok, a tavasz friss zöldségeire emlékeztető nyírfák és betyárkalapokhoz illő sötét orgonavirágok után ritkult az erdő, és még abban is szerencséjük volt az utasoknak, hogy egyetlen nyúl sem futott keresztbe az úton. De Szindbád mégis elégedetlenül dohogott:
– Úgy látszik, nincs igazi szerencsénk. Se a kocsmában, se az útszélen nem találkoztunk se betyárokkal, se betyárnőkkel. A kocsmárosnék errefelé már nem etetik meg az utazókat, hogy azok a föld másik oldaláról is visszakívánkozzanak hozzájuk. Szó sincs arról, hogy egy csizmadiás szekérrel találkozzunk, amelyen széles derekú asszony hajtja a lovakat, akivel aztán itt az erdőben darab ideig alkudozni lehetne egy pár csizmára. Nem érdemes már utazni Magyarországon. Vajon, hol fogok neked feleséget szerezni, hogy végre már magam is nyugalomba vonulhassak? – panaszkodott Szindbád a fiának, és ezenközben szőlődombok tűntek fel, amelyeken félrecsapott kalappal álldogáltak itt-ott füstös présházak,362 mintha még mindig be volnának csípve valamely régi mulatságtól. Majd egy helyen, ahol az árok vizében fehér háziludak próbálgatták olyan pirosra festeni a lábukat, mint a gólyáké, a veszprémi fiákerosnak eszébe jutott a palackba fojtott sör, és hátraszólott cipópiros arculatával:
– Mindjárt Palotán vagyunk.
– Csak jól nézd meg itt a házakat, az ablakokat, a kerteket, a kerítéseket és kéményeket; a lugasokat és a kiskapukat; a filagóriákat és a ruháskötélen száradó fehérneműket; a muskátlicserepek mögül egerésző leányszemeket és az özvegyasszonyok portáit, ahol már a fiatal kocsis olyan nagy nyugodalmassággal vagdalja kenyeréhez a szalonnadarabokat, mintha többé semmi gondja se volna a világon. Jól nézz körül az udvarokon, ahol ilyenkor ássák a virágágyakat, amelyekbe mindig eltemetnek valakit a múlt időkből. És ügyelj arra, hogy ki jár a padlásra és a kamrába és a pincébe és a jégverembe a leánynép után. És ne menj be olyan házba, ahová sok keréknyom vezet, és a tornácon nagy úton járó csizmákat szárítanak, mert ott neked nincs semmi keresnivalód. Legjobb dolog olyan udvarokon megfordulni, ahol a gyalogutat benőtte a fű, a kisasszony a kút tükrében nézegeti az arcát, az özvegyasszony pedig olyan elgondolkozással pödörgeti kezében a ruhaszárító kötelet, mintha azzal valamely különösebb célja is volna. Általában, ahol valami gyász vagy bánat mutatkozik a háznál: olyan helyen érvényesülhet a tapasztalatlan fiatalság is. Mert ismétlem, hogy már végre kedvemre akarok élni: megházasítlak – intette Szindbád fiát, amikor a régi várkastély előtt elhaladt a kocsi, amely várkastély ablakában az akkori tulajdonos éppen állatbőröket szárított.
– De hát miért akarja, hogy mindenáron megházasodjak? – mekegett ismét Szindbád fia. – Talán bizony valamely régi szeretőjét akarja a nyakamba sózni?
– Ez se volna éppen a legrosszabb eset – vélekedett Szindbád. – Mert legalább előre kitaníthatnálak, hogyan lepjed meg ügyünk érdekében a kiszemelt szívecskét. De mégse ezt szándékozom tenni, mert jobban szeretem azt a festék-szagot, amely festékkel az új363 nyoszolyákat szokták bevonni az asztalosok, mint a régi ágyakat, amelyekben nagy betegek siránkoztak, haldoklók kapaszkodtak az ágy deszkáiba. Engem már csak a fiatalság érdekel – fejezte be szavait Szindbád, amikor egy öregember, aki az utolsó napsugarakat lopkodta egy kapuelőtti kövön, elszáradó kezének egy fáradt mozdulatával megmutatta az utazóknak azt a házat, ahol Szerenádi Szerafin lakott.
Az arc, amely egy ablak mellett feltűnt: olyanforma volt, mint egy Vexir-kép, amelyet a régi magyar házakban lehetett látni. Elölről tán Deák Ferencet mutatta a kép, de jobbfelől nézve bízvást Kossuthot, míg baloldalról Garibaldit vagy más titkolni való férfiét. A ház ablakában mutatkozó öreg kép jelenthetett bízvást egy megöregedett lókupecet, aki összevont, kimélyült szemöldökével egész életében azt az utat kereste, amelyen lopott lovaival tovanyargalhat. Őszülésében is veresedett ez a haj, mintha még mindig fűtenék alulról a szenvedélyes gondolatok. A szürke bajusznak az egyik hegye fölfelé állott, mintha ámulatában úgy maradt volna, amikor valamely női kéz utoljára megpedergette. A zergeszakáll olyan egyenesre volt fésülve, mintha az imént került volna le valamely kalandozó fiatal vadász kalapja mellől. De mégis némi gonoszság mutatkozott ezen a szakállon, mintha mindig azon törné a fejét, hogyan dörzsölhetné pirosra ifjú nők arculatait… Mert az öregemberek szakállainak már nincs sok ráérő idejük, hogy szenvedélyes indulataikat eltitkolják. Sietni kell minden csókkal, amelyet hengergő álmukban még hátralevőnek gondolnak életükben.
Bizonyára megijedt volna ettől a rablólovag arctól akármilyen férfi; erőszak, erő, emberölésig menő elszántság és az önzés hörcsög-pofazacskói duzzadtak ezen az arcon, még ha az a legnyugodtabbnak látszott is. A zsarolók arca ilyenforma, akik a nőknek utolsó pendelyét és csókját veszik el…
Még oldalról nézve annyi jelentősége se volt ennek az arcnak, mint egy kusza szarkafészeknek. Nem mondott ez az arc semmit annak, aki oldalról nézte. Az orr szinte igyekezett eltűnni; a fül a koponyához simult; a szem nem rakétázott. Ez az arc megszokta,364 hogy mindig szemtől szembe álljon, mint a hipnotizőr médiumával.
Szindbád nagy tisztelettel közeledett az öreg lókötőhöz, de az le sem tette kezéből az olvasott könyvet, amint félszemmel Szindbádra sandított:
– Miféle szél hozott ide? Én már öregember vagyok, nem foglalkozom semmiféle görbe dolgokkal, így leányrablással sem – kezdte az öregember rideg, visszautasító hangon.
– Leányrablás! – kiáltott föl Szindbád. – Engedd meg, tisztelt barátom, hogy most is, mint minden alkalommal, a legnagyobb elismeréssel szóljak azokról a dolgokról, amelyeket a te társaságodban volt szerencsém elkövethetni. A te nagy kiszámítóképességed okozta, hogy sohase kerültünk bajba legvakmerőbb csínytevéseinknél sem.
A rabló legyintett:
– Nem érdemes beszélni az egész dologról. Nem csináltunk semmi nagy dolgot, tiszta lelkiismerettel, nyugodtan várom halálom óráját. Ugyan mennyi van még nekem hátra az életből? – Látod, éppen Shakespeare színdarabját olvasom a véres királyokról. Ezek vittek véghez emlékezetes tetteket.
Szindbád, miután hiába várta, hogy az öregember hellyel megkínálja, maga vont elő egy faszéket, és akármilyen kajánul nézett házigazdája, sima szóval így beszélt:
– Igazad van, Szerenádi, minden második emberrel megtörténhetik, hogy üstben akarják megfőzni a felbőszült férfiak azokban a falvakban és városokban, ahol darab ideig tartózkodott. Igazad van, Szerenádi, nem olyan nagy dolog asszonyokat, lányokat lopni lakodalmakról, bálákról, templomokból…
– Hát miért engedték magukat? – fortyant föl a tisztelt úr, de most már korántsem volt olyan visszautasító, mint kezdetben. Darab ideig még a könyvbe nézegetett, mintha a megkezdett mondatot akarná befejezni, aztán csendesen begyűrte a lapot.
– Hát most miben sántikálsz? – fordult Szindbádhoz.
A kérdezett őszintén felsóhajtott:
– Elhibázott életemet akarom jóvátenni. A fiamat akarom boldoggá365 tenni, mert én egész életemben szenvedtem a nők miatt. Hol ezért, hol amazért voltak halálsejtelmeim, csodálatos dolog, hogy életben maradtam.
– Én úgy tudom – monda igen gúnyosan Szerenádi úr –, hogy tisztelt barátom mindig tisztában volt a következményekkel, amikor egy és más dologgal megterhelte a lelkiismeretét. Régen meghalt az az öregasszony, aki tisztelt barátomat tudatlan gyereknek ismerte volna. Tisztelt barátom nagyon is jól tudta világéletében, hogy bortól és nőtől lerészegedni, aztán betegen kijózanodni szokás. Miért csodálkozik tehát úgy elhibázott életén?
– Azt hittem, hogy örökké tart a mámor – védekezett Szindbád.
– Maga hitt ilyesmit? Maga, tisztelt barátom, aki még azt se szokta elhinni, amit a két szemével lát? – csúfolódott az öregember. – Remélem, nem azért jött ide, hogy engem is bolonddá tegyen, mint annyi férfit és nőt életében?
– Tekintettel arra a szövetségre, amely bizonyos körülmények között kettőnk között fennállott, így például akkor is, midőn egy megfiatalító csodaszert árultunk öreg, gazdag embereknek és asszonyságoknak, és akkor is, amikor az elmegyógyintézetből kellett megszöktetni egy zsidó bárónőt, akit féltékeny férje ide bezáratott, amikor a dáma azt kezdte hangoztatni, hogy csak azokat a férfiakat szereti, akik olyan barnák, mint a fokhagymás lacipecsenye…
Szerenádi borúsan közbeszólott:
– Hagyjuk régi üzletkötéseinket, a kuncsaftok nagy részben már a másvilágra szökdöstek előlünk. És én remeteéletre adtam magam. Itt van a szomszédomban a mészáros, akihez csak a palánkon kell átkiáltani, ha egy kis húsra megéheztem. Egy öreg takarítónő hordja a bolhákat hozzám a község minden részéből (azért nem is ajánlom, hogy itt maradjanak éjszakára). Hál’ istennek, annyi bolhám van, mint a Vadkanfő istállójában, amelyről Shakespeare írt.
A beszélgetés eddigi folyamán is észrevehette Szindbád fia, hogy atyja minden tisztelete mellett, bizonyos főnöki fölényességgel beszél Szerenádival. A remete magázta Szindbádot, míg az kedélyesen tegezte az öreget. Szindbád most már nem is sokat teketóriázott:366
– Ismétlem, hogy föltétlenül számítok a segítségedre. Minden törvényszéki írnok, adóhivatalnok, útmester meg tud házasodni, ha ehhez kedve van. Miért ne tudna megházasodni az én fiam is! Kettőnket is eltarthatna egy asszony, és különben is szeretnék fiam vagyonával magam spekulálni, amellett, hogy nagyon kívánkozom a csendes családi otthon után. Egy nagy fa alatt, napsütéses padon akarok üldögélni, amikor a fiam felesége a virágmagvakat tavasszal elvetegeti. És én előre elmondom neki, hogy melyik magból milyen virág lesz.
Szerenádi dörmögött:
– Megérem, hogy olyan szent ember lesz a végén, hogy felmászik valamely toronyba, hogy onnan elrepüljön, mint valamelyik középkori szerzetes.
A remete ezután megmutatta házát… Kis, falusi ház volt; a cserepek felborzolódtak a tetőn, mint a barátságtalan ebek szőrei. Az ajtónál egy gödör volt, amelyben kitörhette a lábát a látogató. A ház végében ablaktalan szoba volt.
– Itt lakik a kísértet – mondta a remete.
– Hogyan jutottál ehhez a házhoz? – nevetett Szindbád.
– Végrendelet-tanú voltam egy öregasszonyság mellett.
– Hát egyébként vannak még cipőid, amelyeket eladogatsz?
– Régen eladtam már a hercegné papucsát is, pedig erről azt hittem, hogy szívem fölé tétetem, mikor a koporsóba zárnak! – szólt a remete, és valóban könnyezni kezdett.
– Hát akkor miből tudsz megélni?
Szerenádi szipákolt:
– Zongoraleckéket adok. (A házban valóban volt egy rossz zongora.)
– De hát tudtommal: sohasem értettél a zongorához!
– Most sem. De valahogy megélek belőle. Két növendékem van. Sohasem szerettem az egynejűséget.
– No, vén lókötő – kiáltott fel Szindbád. – Hát végre eljutottunk oda, hogy régi barátodnak, aki helyetted annyi szerelmes levelet367 írt, mert te magad sohasem voltál barátja az irka-firkának: most vallomást teszel. Miféle növendékeid vannak?
– Mindjárt itt lesz az egyik – felelt Szerenádi, és a falu közepén álló torony órája felé nézett.
– Pontosságra szoktattad őket – szólt Szindbád elismeréssel, amikor valóban megérkezett egy falusi leány, aki nyomban nagyon izgatott lett, amikor Szindbádot és fiát megpillantotta.
– Klein Sári kisasszonyt bemutatom a „főigazgató” úrnak.
Szindbád csippentett szemével fia felé.
– Vedd karodra Sárikát, és nézzétek meg a kertet, amíg én a tanár urat levizsgáztatom.
Szindbád hosszasan nézett a fiatalok után. A leányka olyan piros volt, mint az újszülött.
– A derekára tedd a kezed – kiáltotta ki az ablakból Szindbád, és a zongorához ült, hogy egy nehéz, hosszadalmas zenedarabot eljátsszon, mintha azt maga a vén Szerenádi játszana.
– Tekintélyt kell tartanod a faluban – monda Szindbád a remetének, amikor a zenedarabbal végzett.
– Hm – felelt Szerenádi. – És ha a fiad elcsábítja a növendékemet?
– Ott a kísértet-szobában? – nevetett Szindbád.
– Akár ott, akár a káposztáskertben… Ti tovább utaztok, én itt maradok.
– Nem történik semmi… Ne bolondozz, öreg. Sárika annál hűségesebb növendéked lesz, mert gondoskodtál mulattatásáról.
Ám most megérkezett a második számú növendék is. Erre már Szindbád felállott a zongorától. Strucckalapja volt… Gyűrű gazdag szeme nézett Szindbádra kezéről. A fülledt selyemszoknyából falusi unalom és vágy áradozott, hogy szinte megszédítette melegével Szindbádot. A regálbérlőnek volt az özvegye, és iskoláit Pesten végezte. Az orra, amely eddig szomorú volt, mintha valami örök bánat miatt nyúlott volna meg, szinte piszévé változott, amint a „főigazgató úr” ajánlkozott, hogy a mai zongoraleckét ő adja a tanár úr helyett.368
– Te csak menj a kocsmába, kedves kollégám – biztatta Szindbád barátját, és olyan pillantást vetett a kezekre, mintha még sohasem látott volna ily húsos, fehér és izmos kezeket, amelyek nyilván megfojthatnának egy férfit. Vajon őt is megfojtják-e? Szindbád így kezdte mondókáját:
– Barátom leveleiben sokat olvastam nagyságodról… Valóban igaz volna, hogy a legszebb hangja van egész Várpalotán? A zongorában virtuóz és lelke nemességével senki sem veheti fel a versenyt?
Fogorvosoknak vannak ilyen biztató szavaik.
Szerenádi nyilván fulladási rohamot kapott útközben, mert haragos köhögéssel állott meg darab ideig az ablak alatt.
A növendékek már eltávoztak, Szindbád az ajándékba kapott szivarvégeket és divatképeket rendezgette. Szindbád fiának kacsafarkához hasonlatos haja még jobban meggöndörödött; kijelentette, hogy Sárit feleségül veszi szívesen; gondoskodjon atyja valamely üzletről, amelyből itt Palotán megélhessenek.
– Legjobb volna mindjárt zongoramesternek felcsapni – vélekedett Szindbád.
Szerenádi ekkor lépett a szobába, és komoran nézett Szindbádra:
– A régi időben, amikor még üzleteink miatt gyakrabban találkoztunk: az volt a szokás, hogy ha valahol elvégeztük a dolgunkat, onnan lehetőleg sürgősen elutaztunk… Vajon most más szokások vannak divatban?
Szindbád a fiára mutatott:
– Nem lehet utazni. A fiatalúr házasodni akar. Sárival már megegyezett a dologban.
A remete egy darabig tetőtől talpig nézegette a fiatalembert. Nem krákogott, nem káromkodott, a hangja mogorvaságán sem sokat változtatott, amikor így kezdett beszélni:
– Sajnos, nekem nem volt szerencsém ahhoz, hogy fiam szülessen. De ha fiam volna, azt úgy nevelném, hogy tartózkodjon a fiatal nőktől. A fiatal nők csak rontanak az emberen… Először azért, mert semmi hasznos tudományt nem lehet tanulni tőlük, csak369 érzékenységet, amire az embernek nincs szüksége az életben. Másodszor a fiatal nő szereti magát rábízni az első férfira, akivel megismerkedett. A nyakába ül, dermeszti a szívét, és éjszaka rossz gondolatokat terjeszt. A fiatal nők nekünk, öregembereknek valók, akik már nem egykönnyen kaphatók bolondságokra.
Szindbád nagyon helyeselt a remete szavainak, mire az ismét gunyorosra fordította szavait:
– Azon csodálkozom, hogy nekem kell elmondani mindezeket a fiatalembernek, amikor tisztelt úratyja, az én zenekedvelő tarárom ezt – jobban tudja nálam.
– Hát mit tegyek? – kérdezte Szindbád fia, és már megint a gödölye hangját utánozta.
Szerenádi Szerafin hidegen, mint egy szigorú, erkölcsös emberhez illik, a következőket mondta:
– Az embernek számolni kell azzal, hogy miből fog megélni öregségére. Zongoraleckéket akar adni vénségére Palotán, vagy pedig kocsikázni akar Veszprémben és egyéb fővárosokban? Élvezni akarja az életet, vagy pedig rabszolgája akar lenni a létnek? Harangozó akar lenni vagy pedig megrendelő, akinek a harangozó elhúzza a nótáját?
– Fiam természetesen rendelő akar lenni! – szólt közbe Szindbád, fia védelmében.
– Nos, ebben az esetben, azt vélném, hogy akkor cserélni kell a növendékeim között. Sárit át kell engedni az én igen tisztelt barátomnak, a regálbérlőné pedig amúgy is özvegyasszonyság, tehát éppen arra való, hogy férjhez menjen.
– Azt a vén duennát? – mekegett Szindbád fia.
Szerenádi Szerafin erre már nem is tartotta méltónak a válaszadást. Szindbádhoz fordult:
– Sajnálom, tisztelt barátom, hogy fia még mindig azt hiszi szavaim után, hogy az évszámok jelentenek valamit egy házasságkötésnél.
Szindbád fia (nyilván Sáritól tanulta) felkiáltott:
– És a szerelem?370
Sz. Szerafin már búcsúzóra nyújtogatta a kezét. Az ajtóban mondta a vendégeinek:
– Legjobb olyan asszonyt elvenni, akinek az első urát felakasztották.
– A bérlőnéét is? – kérdezte összeborzongva Szindbád. (És ezután jó darab ideig igen kedvetlen volt.)
[1925]371
