VÖRÖS ÖKÖR
VÖRÖS ÖKÖR
A fogadónak volt egy hátulsó kapuja, amely görbe mellékutcára nyílott, és térdig érő sárban kiéhezett kóbor kutyák szimatolva ácsorogtak a hulladékok körül. Mintha arra lett volna csinálva a kapu, hogy éjszaka a muzsikuscigányok ez úton hozzák be a nagybőgőt, és vonszolják a cimbalmot – vagy pénztelen vándorlegények a téli alkonyat ködében itt besompolyogjanak, és az istállóban a szalma alatt elbújjanak. Azt senki sem hitte volna el a gyanús kapuról, amelyre vidéki szokás szerint mindenféle ákom-bákomok voltak felírva vörös és fehér krétával, a kontrás neve és az istállólegény és a szolgáló szerelme emlékére egy szív kivésve, hogy e kapun, elhagyott bejáratán át majdnem hercegnők jöttek, könnyű cipőcskéik felett az álombéli szoknyafodrokat emelve, a zordon környezetben kezüket a szívre szorítva, és arcfátyoluk mögött remegett ajkuk, midőn elhaladtak a lámpaoszlop mellett, ahol éjszaka tán egy szíven szúrt utas vérzett: eljöttek, hogy Szindbádtól örökre búcsút vegyenek.
Szindbád akkoriban a Vörös ökörhöz címzett fogadót nem hagyhatta el. Bizonyos zavart csinált a városban, előidézett válópört, amely kibéküléssel végződött, és zárdába küldtek miatta egy kisasszonyt, aki egykor mindenáron öngyilkos óhajtott lenni, míg évek múltával egy féltucat gyönyörű gyermek anyja lett.
Midőn holtan, bölcsen, kísértet-korában meglátogatta a Vörös ökröt, hol ifjú éveiben bujdosott, a bolthajtásos szobában mindent a régi rendben talált. A falba épített szekrény most is olyan nehezen nyílott, mintha egy megölt kereskedő fogná belülről az ajtót. Az ágy alól a csizmahúzó kandikált, mint egy leskelődő kiskutya. A bolthajtás alatt a függőlámpás szomorú fénye mintha ma is álmatlan férfiak dúlt arcába világítana, akik az esőszemek kopogását olvassák a tetőn, vagy a pisztolyt melengetik a párna alatt. Egykor tán szerelmesek szeme tapadt a fénykörre, amelyet a lámpás246 a meszelt falra vetett; valahol nyitva van egy ablak a házban, s az éji szél keservesen lengeti. A zárat tán egy barát-cella ajtajáról lopták, és a hűvös, téglával kirakott folyosón már hallatszik is a könnyű léptek bizonytalan közelgése. Parfőm és könnyes, sós íze van a csóknak, amelyet valamely idegen hercegnő először nyújt át a férfiúnak, akivel a közbeeső állomáson való találkozást hosszú levelekben megbeszélték. Aztán továbbutaztak a postakocsival vagy a hajóval, egyik északra, másik dél felé, és a Vörös ökörben nem maradt más, mint egy elhagyott hajtű, amelyet később egy álmatlan utas megtalált, és a hajtűt forgatva, szerette volna kitalálni a történetet a hajtű tulajdonosáról.
– Hallod a szél zúgását? – kérdezte önmagától Szindbád, midőn egy téli vasárnap délután elfoglalta helyét a szobában, s a kívülről fűthető kályhában olyan zajjal lobogtak a hasábfák, mintha kósza, dermedt erdei szellemek keltek volna életre a fenyő havas kérgében, s most ökleikkel dörömbölnének a kályha falán.
A folyosón ugyanazon régi sereshordók szaga, és tegnap tán pörkölt járta villásreggelire, amelyet a hidegtől veresre mart arcú utasok bicskahegyre tűzve jóízűen fogyasztanak, az udvaron a lovak megrázzák csengőiket, mintha karácsonyi estére igyekeznének valamerre, és az út még hosszú, fűszeres bort szürcsölget egy férfikabátos, őszes nemesasszonyság, az idegen város tornyában szokatlan hangon szólal meg a déli harangszó, az erkélyes torony napsütésben áll zöld falaival, mintha vén bolond korában tetszeni akarna valakinek. A harangozás akkor szokott kezdődni, mikor az északi kapun át feltűnik a postakocsis kürtőkalapja, és a nagykerekű sárga alkotmány döngve, ünnepélyesen zörög végig a kőhídon, a havas utcán az apró boltok között, hol a kereskedők úgy dörzsölgetik a kezüket, mintha még nem ábrándultak volna ki abból, hogy egyszer gazdag vásárló jön a postakocsival a városba és nem mindig a falusi tanítóné, vagy a félrecsapott zöld kalapban, szalonkabátban a jegyző s más honoráciorok, akiknek kedvéért friss csapolás van szerdán és szombaton az Ökörnél. A barátkámzsa szagú, tiszta utcán, a fogadó mellett amint elhalad a postakocsi, a zúzmarás ablakon át egy taplószínű utazókalapkát pillant meg Szindbád,247 amelyhez hosszú, farkasbőrös kabát tartozik, szürke tiszti kesztyű és rövidszárú csizmácska. Ez ő, Franciska, aki leánykorában a legjobb táncosnő volt a téli bálokon, a sarokszobában, a numero 7-ben laktak, midőn faluról a városkába jöttek, és a Thököly nevével ellátott erkély alatt, a derékig érő hóban sokszor megcsendült az éji zene. Egy téli éjszakán, midőn a forralt bor szaga összekeveredett a hideg folyosón a női báli-ruhák illatával, a táncosnők haja kibomlott, mint szélben a hosszúszárú füvek, a muzsikusok édeskés valcerjei dúdolásra kényszerítették a hallgatag női ajkakat: Franciska sokkal kegyesebb volt Szindbádhoz, mint hogy a hajós ezt bármikor megérdemelte volna. Örökre lekötelezte Szindbádot ama régi báli éjszakán, midőn rövid időre eltűnt a táncteremből, és Szindbád még egy óra múltán is örök hűségről dadogott, mint egy kábult diák, midőn hideg, éles, szinte bántó tekintettel mérlegelte őt Franciska, midőn a négyest együtt táncolták. „Hagyjon el, menjen el, rossz kedvem van!” – mondta a leány. Szindbád hajnalban elutazott, égő fejét, fájó homlokát a sötét postakocsi sarkába hajtva, és mind messzebbre maradt mögötte a báli muzsika; egy-két nap múlva még fülébe, emlékezetébe sodort a szél egy-egy hangfoszlányt a menyegzői zenéből, amely mintha a hegytetőről, egy kivilágított várkastélyból hangzana… A szomszéd szobából háromszor kopogtattak a falon. Szindbád a megbeszélt jeladásra oly izgatott és félénk lett, mint mindig, amikor találkozóra ment hosszú életében.
– Milyen fehér lett a haja! – monda Franciska, midőn tetőtől talpig végignézett Szindbádon. – Azóta sokszor akartam felidézni alakját magam előtt, midőn az unalmas, hosszú falusi estéken a lábamat melegítem a nyitott kályha vasrostélyán, de csak a hangjáig jutottam el. Egy lócsiszárnak volt azóta olyanforma a hangja, midőn egy félvér kancámat el akarta csalni.
Szindbád bánatosan mosolygott:
– Én sohasem felejtettelek el végleg.
– Leszokhatott volna már a hazugságokról, hisz tudtommal ezért kurtavas jár mostani tartózkodást helyén, a másvilágon.
Az asszonynak még élesebb, keményebb, parancsolóbb lett a tekintete,248 mint leánykorában volt. Talán már bekormozott arcú rablók is rátörték éjnek idején az ajtót, és ő hidegvérrel lőtt közibük… Vagy megvadult lovak elragadták a kocsiját, a kocsis lezuhant a bakról, és az asszony elkapta a gyeplőt… Vagy gyermekei haltak meg ragályban, és ő éjszaka ölében tartotta a kis halott fejét… Szindbád visszatette tarisznyájába a fuvolát, amelyet az asszony tiszteletére megszólaltatni akart. Hideg, vizsgáztató hangon fordult Franciskához:
– Nem bántad meg, hogy éltél? Boldog voltál vagy boldogtalan?
– Mind a kettő voltam, mert szamár az, aki az életét egyformának rendezi be. Szerelmes voltam, szerettek, szerettem, adtam, kaptam. Sírtam. Majd örültem a reggelnek, amely friss hidegvízzel lepett meg mosdó tálamban, és a faleveleken a hűvös harmat elfelejtette velem, hogy éjszaka forró levegőjű bálban voltam, remegő kezek érintették a derekamat, vágyakozó csókok reszkettek a nyakszirtemen, és bolondul elhittem, hogy nekem van a legszebb hajam Magyarországon. Mindig nagyon szerettem a hidegvizet, a tisztaságot, a szappant magam főztem, és az ágyamat magam vetettem. Talán azért volt, hogy nem haltam bele sem a bánatba, sem az örömbe. Minden fogam megvan, Szindbád. Sőt nemrégen nőtt egy új fogam. Maga pedig felfordult, mint egy madárijesztő a hóban – felelt Franciska, és megsimogatta Szindbád arcát:
– De azért nem haragudtam komolyan… Csak úgy szelíden, öregasszonyosan, mikor nem akart az alakja megjelenni előttem, bármiként hívogattam.
Szindbád bólintott:
– Ha szerettél volna, eljöttem volna. De most már mindegy. Mondd meg, ha van valami kívánságod. Jó barátságban vagyok a halottakkal; nem alkalmatlankodik a házad körül valamely kósza lélek, dörömbölő kísértet?
– A halottaktól nem félek, az élőktől sem. Negyvenéves vagyok, s már évek óta abban telik örömem, hogy háziállataim tavasszal szeretik egymást.
– Egykor szeretted a táncot, az érzelmes zenét. Mondd, sohasem hallod az elhagyott kertekből az üvegharang zengését?249
Franciska halkan nevetett:
– Pörköltet szeretnék enni, s hozzá habos sárga sört inni. A paprikáslé piros színét szeretem, és az útszéli fogadósok elmondják ügyes-bajos dolgaikat nekem, mert barátságos arcom van. Menjünk ebédelni, az est hamar leszáll, s besötétedés előtt otthon akarok lenni a falumban.
– Élet – gondolta Szindbád. – Ledér, szent és megunt élet! Mily jó volna visszamenni beléd!
[1915]250
