GYŐZTÉL, KOSSUTH!
GYŐZTÉL, KOSSUTH!
Szindbádnak szokatlanul sok dolgot adott egy rettenetes erejű szerelem, amely égiháború módjára lepte meg, mint valami régi regényben, és a szerelem hősnője nem volt más, mint Bercsényi Dánielné, akit elsősorban a magyar történelemtől kellett elhódítani.
Bármilyen elbizakodottnak látszott a hajós a régebbi kalandjaiban, mikor sikerrel vagy sikertelenül ostromlá a női szíveket, még nem volt dolga olyan ellenfelekkel, mint amilyenek Bercsényi Dánielnét körülvették: szentszakállú, régi magyarokkal, vértanúságot szenvedett hazafiakkal, históriai zászlótartókkal, költeményekben is megénekelt szabadsághősökkel… Bercsényiné eleinte magába az öreg Kossuth Lajosba volt szerelmes, amíg élt; az óriás halála után pedig átvitte szerelmét annak fiaira.
Hogyan konkurrálhatott volna Szindbád egy Kossuth-fiúval?
Bercsényiné, egy asszonyság, aki maga is oly ünnepélyes volt, mintha derékig egy hazafias albumban, Vahot Imre vagy Gratza György képeskönyvében töltötte volna addigi életét; akinek merengő szemtekintetéből látszott, hogy nála a férfi annál kezdődik, aki legalábbis esztendőkig ült nehéz vasban a hazáért Kufsteinban, Olmützben vagy azokban a börtönökben, ahol a múlt századbeli honfiak tarka hálókabátban, törökös házisapkában, csibukozva várták halálos ítéletüket vagy megkegyelmeztetésüket… Bercsényiné, egy honleány, aki a Kossuth-fiúkat látta vendégül, főzvén nekik töltött káposztát, sütvén lacipecsenyét, és vetvén kényelmes fekvőhelyet az ebéd utáni pihenéshez: nem adhatta alább nőies kegyét, mint egy honvédtábornoknak vagy egy ezredesnek, aki végigszenvedte az emigrációt keleten vagy az Újvilágban.
Szindbád tehát majdnem minden remény nélkül kísérletezett volna Bercsényiné meghódításán, ha egyszer nem veszi észre, hogy a gyászruha igazándiban olyan ragyogó női lábakat takar, amely526 lábak operettekben is bátran szerepet vállalhattak volna, de szerelmi költeményben teljes bizonyossággal dalolásra ösztökéltek volna egy költőt.
Kalandra termett lábai voltak a legtiszteletreméltóbb asszonyságnak!
Már a fehér harisnya, amely a lábat födte, választékosabbnak, keresettebbnek, finomabbnak látszott, mint az e nembeli harisnyák szoktak lenni.
A térd alatt egy rózsaszínű szalag odaadóan ölelte át a lábat, és a szalag olyan pillangó formájú csokorra volt kötve, amely csokor feltételezte, hogy művészi kéz kötötte meg.
– Az ilyen csokrokat nem azért kötik, hogy egész életükben láthatatlanok maradjanak a gyászruha alatt – mond megfigyelése után magában Szindbád.
Ezenkívül a saru (a félcipő) is sokat elárult viselője titkaiból. A fekete, apácás papucsnak a lábszár karcsúságával egyező, karcsú sarka volt…
Ha valaha áruló volt egy cipősarok: Bercsényiné cipősarka egy jeladás volt a bizonytalankodónak. Ezenkívül a különböző szalagok, amelyekkel a rendkívüli finom (talán krokodilusbőrből készült) cipőcskéket a bokához erősítették, a cipőszalagok, amelyeknek rendezettsége feltételezte, hogy a hölgy, aki őket megköti: öltözködés közben gondol arra, hogy kifogástalan legyen öltözéke ott is, ahol emberi szem nem láthatja, így a szoknya alatt is… a szalagok Szindbáddal azt hitették el, hogy lehetetlenség az ilyen öltözködés azoknál a honleányoknál, akik mindig csak az aradi vértanúkért mondott gyászmisékre kívánnak járni a hosszú életen át. Titkos találkozókra szokták ilyenformán, csokorra kötni a szalagokat.
– Megengedem, hogy Bercsényiné derékig, a szíve felett viselt nemzetiszínű kokárdával csak a történelemnek, a Kossuth-kultusznak szenteli életét. De lába még nem öregedett meg eléggé, hogy mindig csak térdepeljen, mindig csak templomokat látogasson. Teste fiatal maradt, mint akárcsak némely asszonyoké, akiknek nagymama korukban is ékszerdarabhoz hasonlít a kezük, lábuk… 527 Csodálatos asszony! Sokkal szebb, mint a szabadságharc előtt volt! – rajongott Szindbád.
Honnan tudta Szindbád az ősz hajú dámának fentebb elmondott titkait?
Ó, nem kell mindjárt azt gondolni, hogy a hajós valamely fürdőház hasadékán vagy alvószoba kulcslyukán leskelődött, hogy hölgyéről intim dolgokat megtudjon! Amint ez némely férfiak szokása, akik a nők titkait gyűjtögetik.
Szindbád egy kocsikerékre és onnan egy bakra látta felszállni Bercsényinét, és ezen mozdulata közben többet látott az asszonyságból, mint eddigi találkozásokkor.
Igaz, hogy nyomban az asszonyság után Szindbád is felmászott a bakra, és a kanca gyeplőjét kezébe vette.
Megindította az öreg lovat, és szüretre hajtott a szőlőskertbe, miután ezek a dolgok éppen szüret táján történtek. Valamely hazafias összeesküvés volt tervbe véve ezen a szüreten, a Bercsényi Dánielné szüretjén…
De Szindbád nem gondolt az összeesküvésre, a várható veszélyekre, ellenben egész úton, amíg a kancát a szőlőskert felé hajtotta, úgy akarta lábát a Bercsényiné lába alatt elhelyezni, hogy annak cipőtalpát érezze. A karcsú, francia cipősarok kétszer önkéntelenül vagy önkéntesen megnyomta Szindbád lábát. Ez nagyon jólesett a vállalkozónak, mert egy nőnek, akit nem ismerünk még: a tapodása is jólesik.
„Vajon mit jelentsen ez a két érintés?” – kérdezte magában Szindbád.
Ha vonatban ült volna szemközt egy ismeretlen nővel, bízvást arra magyarázhatta volna a kétszeres lábnyomást, hogy az ismeretlen nő innen a második állomáson fog leszállni.
Ha omnibuszon utazott volna hölggyel, a két érintés a második utcát jelentette volna, ahol a nő majd elhagyja az omnibuszt, és követhető.
Ha toronyóra alatt történik a jeladás: nem jelenthetett volna mást, mint azt, hogy két óra múlva találkozunk itt és itt… De a magas bakon, ahol Szindbád Bercsényiné mellett a kancát hajtotta,528 nem tudta nyomban megmagyarázni a kettős érintés jelentőségét.
Csak sokára jött rá, hogy a két lábnyomás a két Kossuth-fiút jelentette, akikbe Bercsényiné halálosan szerelmes volt, és a vendégség alatt a lábaikat nyomogatta. Szokását később is megtartotta, és mindig kétszer telegrafírozott az asztal alatt, ha csak egyetlen hazafi meghódításáról is volt szó.
Bercsényiné arca azonban egész idő alatt teljes közömbösséget mutatott a mellette ülő férfi iránt.
Ha Szindbád levette a szemét a kanca füleiről, és Bercsényiné meleg madonna-szemének bársonyát kereste, a bársonynak mindig csak a visszáját látta. Zavartalanul, szinte babonásán keresett egy távoli látnivalót az asszonyság, mikor Szindbád szokása szerint bűvölve függesztette rá szemét. Talán a Kossuth-családot kereste a távolban.
Ha kis fehér fülét nézte őszülő haja alatt: az nem pirult el, mint a női fülek szokták! Ha gömbölyű, formás állat nézte, amelyen nyoma se volt a borotválkozásnak, mint némely sűrű hajú nők állán – ha kivágott ruhájába mélyesztette szemét aranyásó bányászként, ha kezének formáit szemlélte, hogy elképzelje e nagyon fehér kezeket abban a helyzetben, hogy nyakát átölelik, ha ajkát nézte, és arra gondolatban forró, nyelves puszikat rakosgatott, mint rímeket a versben: nem történt semmi változás az elgondolkozott Bercsényinén. Látszólag a haza sorsán gondolkozott.
Meg kellett maradni tehát a lábak figyelésénél; itt kellett lesben állni, minden mozdulatra figyelni, mert a lábakkal különben is egyoldalú ismeretsége volt már Szindbádnak, miután a magas bakra felszállni látta őket.
Igaz, hogy ez az ismeretség nem jelentett sokkal többet, mint az a furcsa ismeretség, amelyet egy véletlenül ruháját igazító nővel, anélkül, hogy a nő látna bennünket. De mégiscsak ide, a lábakhoz kellett a bizalmat koncentrálni: innen kellett valamit remélni a jövőre nézve… Innen kellett a szerelemnek jönni, ha van általában szerelem a világon! – gondolta Szindbád már kishitűen magában,529 miután csak hajtott a szőlőskert felé, és egyetlen hangot sem tudott kiejteni.
Hallgatott Bercsényi Dánielné is.
A magas hajtókocsi (Tilbury gyártmánya) gurult; a szőlőskert szabadtüzű füstjével és összeesküvőivel, azaz szüreti vendégeivel már látszott a hegyoldalban, amikor Bercsényiné így szólt:
– Álljunk meg: itt volt valaha az isaszegi csata, amelyben Kossuth Lajos zöld dolmányban, személyesen megjelent, hogy a honvédeket bátorítsa. Szálljon le, és szedjen fel néhány göröngyöt, Szindbád, a szent földről.
Így az asszonyság, és Szindbád felkiáltott:
– Még Kossuth kedvéért se száll le?
– Nem, mert nem tetszett, hogy olyan vadállat módjára néz reám, uram! – felelt Bercsényiné, és a gyeplőt, ostort kivette Szindbád kezéből. – Mint Görgei.
– Elvesztettem a csatát! – gondolta magában Szindbád, míg a földgöröngyöket gyűjtögette kalapjában. – Győztél, Kossuth!
[1931]530
