JOBB LÁBBAL MEGBOTLANI, MINT NYELVVEL
JOBB LÁBBAL MEGBOTLANI, MINT NYELVVEL
– Ha egyszer meghalok, reád hagyom ezt az egész gyönyörű szép világot – mondta Szindbád a fiának, amikor valamely korhelykedésbe keveredett, és emiatt rosszul érezte magát.
– Tudom – felelte félvállról a reális ifjú. – Az összes régi és megunt szeretőit nekem akarja hagyományozni. De én köszönettel lemondok az örökségről.
– Ó, te borjú! – kiáltott fel Szindbád. – Mit tudod te még, hogy melyik asszony értékes és értéktelen? Megnézed az arcukat, a kezüket, esetleg a lábukat, és már akkor azt hiszed, hogy valamit tudsz felőlük. Megnézed a szoknyájuk vasalását, a hajuknak göndörödését, a derekuknak a mozgását, midőn valamiért lehajolnak… talán még azt is észreveheted, hogy milyen érdeklődéssel hajolnak le a lábasok megkavargatásához, vagy milyen érzelemmel vesznek a kezükbe egy tűt, hogy a véletlenül leszakadt gombokat felvarrják (amivel mindig magukhoz akarnak varrni… de mit tudod te, hogy milyenek voltaképpen ezek a nők, akik mindig meglepetést mutatnak, amikor egy férfi kézfogás közben a mutatóujjával megtapintja az ütőerüket, vagy amikor azt a dombocskát csókolja meg a kezükön, amelyet a kesztyű szára szabadon hagy?… Mondhatom neked, hogy azok a régi gavallérok nem voltak a legostobább emberek, akik azzal kezdték a nőkkel való ismeretséget, hogy leborultak lábaik elé. Rendesen kiismerhették a nők lábait, amikor még a hosszú szoknya is divatban volt.
– Vajon melyik régi szeretőjének akar már megint elsózni? – kérdezte tűnődve Szindbád fia.
– Egyiknek se, egyetlen fiúmagzatom, mert azoknak a nőknek sokkal jobb ízlésük van, minthogy figyelemre méltassanak egy tudatlan, faragatlan, tapasztalatlan frátert. A nők a férfiaktól éppen úgy megkövetelik az életismeretet, mint ahogy egy valóban művész férfi is elsősorban aranyműves módjára választóvíz próbájának440 veti alá a kezébe kerülő gyűrűket, karpereceket: – asszonyholmikat, csak azután kezd azok értéke felől magában tanácskozni. Az én régi hölgyismerőseim nagyon elkényeztetett portékák. Hozzá voltak szokva a vakmerőséghez, férfiassághoz és a csendes lemondáshoz egyaránt. És ha néhanapján egy-egy bókot kaptak ajándékba: azt egész életükre eltették maguknak emlékbe. Nem, uracskám, sohasem voltam addig elragadtatva a női kéz formájától, amíg pontosan meg nem tudtam, hogy voltaképpen miféle tudományok is rejtőznek az elragadó kézben…
– Vajon tudják-e hátát kellő helyeken megdörzsölni? – felek gúnyosan a reális fiatalember.
Szindbád méltatlankodva nézett fiára.
– De a lábaktól sem ájultam mindig el, ha azokon szép harisnya volt. A lábaknak tán több dolguk van, mint a kezeknek az életben. Ajánlanám nevelésed szempontjából, hogy nézzük meg egy asszony lábát, aki itt lakik mindjárt, nem messzire egy kertes házban, mert azt akarja, hogy lábai mindig a virágágyakban termesztett violaszárakhoz hasonlítsanak… Nézzük meg Ripnét, hogy újra feltámasszuk.
Ripné olyan előkelő nő volt, mint egy Ferenc József-rendjel, amelyet a módosabb kereskedők is megérdemeltek néhanapján.
Mondják, hogy Ripné valóban a lábával ért volna el mindent, ami eredményt eddig fel tudott mutatni az életben: lovagkeresztet a férjének és az asztalánál új barátokat és nyugalmazott, régi szeretőket. (A barátnőket nem kedvelte, mert azok többnyire csak szégyent hoznak a gyanútlan nőre, aki barátnője miatt is kénytelen gúnyos mosolyokat zsebre vágni a Váci utcában.)
Szindbád olyan titokzatosan csengetett a kertes ház kapuján, mint akár abban az időben, mikor valóban dobogott a szíve a csengetés alatt. A csengetés hangja, mint egy vidám kiskutya csaholása, futamodott be a házba, amelynek emeleti erkélyén felemelkedett Ripné, és tenyerét a szeme elé tartva, így szólott a kert zizegő útjára lépő Szindbádhoz:
– Nyomban megismertem. Még mindig nyakába vetve viseli a felöltőjét, mint Rózsa Sándor a subáját.441
– Egy fiatalembert is hoztam magammal, akit nyomban ki lehet verni a házból, ha megfeledkezne az illemszabályokról – ajánlotta Szindbád a fiát.
– No majd meglátjuk – felelt bizonyos tartózkodással Ripné az erkélyről.
Szindbád fia a hölgyön, akinek bemutattatni szerencséje volt, bizonyára nem vett észre egyebet, mint annak kondor fekete haját, amely még ebben a sötét világban is meglepő volt sűrűségével, fénytelenségével, tisztaságával. Ellenben idősb Szindbád annál inkább tágra nyitotta szemét, amikor régi hölgyét holló-hajzatával megpillantotta, amikor az ő haja már ugyancsak közeledett ama ágypárna színéhez, amelyre fejét boldogtalan gondolatai közepette lehajtani szokta. ..
Hogy a reális fiatalember meg ne érthessen minden egyes szót, amelyet a hölggyel az erkélyen vált Szindbád, cseles beszédhez folyamodott:
– Mostanában már alig kell megtalpaltatni a cipőimet – mondta némi melankóliával. (A hölgy, ha akarta, megértette e rejtélyes kijelentésből, hogy Szindbádnak azért nincs gondja a cipője talpával, mert keveset koptatja azt nők után.)
– Én pedig elbocsátottam a Mari nénit… Tudja, azt a tenyeres-talpas, mezítlábas szakácsnét, aki magának mindig olyan nagyon tetszett, mert nem ijedt meg, akárhány vendég részére is kellett ebédet vagy vacsorát főznie – felelt az asszony, és ha szavaiból nem is, de kézlegyintéséből, valamint szemének elbomlásából megérthette Szindbád, hogy azt akarja neki mondani: „mióta te a háztól elkerültél, nem fogadunk vendéget”.
– Igen, a Mari néni – ismételte szórakozottan Szindbád. – Volt egy kedvence, bizonyos törvényszéki bíró, akinek mindig töltött karalábét akart főzni… Pedig én a borjúhúst akkor sem szerettem – monda most Szindbád némely féltékenységgel, amelyet nyomban megértett a művelt nő, mert szórakozottan nézett át a nyitott ujjain, amint kezét a levegőbe emelte.
– Az ilyen fiatal bírókat jobbra-balra szokták elhelyezni. Azt hiszem, ezt is valahová vidékre tették. – De hát miért beszélünk mi442 itt idegen emberekről? Örülök, hogy megint látom, kedves Szindbád, mert eszembe jut, hogy a Császárfürdőnél csak a véletlenen múlott, hogy egyszer el nem gázolt a villamos. Életem egyik legkülönlegesebb emléke.
(Szindbádnak az asszony e nyugodtan, szinte közömbös hangon elmondott szavaira úgy felágaskodott minden emléke, mintha öreg kost kergetne fel heveréséből a juhász kampósbotjával… Igen, a Császárfürdő környékén volt az a találkozás, amely a pokolba jutott Szindbádot megint arra ösztökélte, hogy a női nem kedvéért megint látogassa a borbélyok műhelyeit, valamint mindenféle újmódi kalapok viseletére hagyja magát rábeszélni a kalapkereskedők részéről.)
Szindbád nyugalmát látszólag megtartotta, amint így felelt:
– Épp csak annyiban emlékszem a Császárfürdőre, hogy innen vezet az út ama óbudai kártyavetőnő lakására, aki hiszékeny koromban annyiszor vetette ki kártyáiból, hogy ez vagy amaz szerelmes belém. Nagyon szerettem az efféle asszonyokat elhívni a félhomályos, fülledt szobákba, ahol már az előszobában való várakozás idején olyan csókszaguk volt a nőknek, mintha már előre éreznék azt a szerelmi gyönyörűséget, amelyet odabent majd a vetőkártya ígér. A vetőasszony rám emelte pesztonka-ijesztgető szemét, és síri hangon így szólott hozzám: „Uraságodért majd megvesz egy szőke nő!” – Csaknem összeestem a meglepetéstől.
– Pedig annak a kártyavetőnőnek igaza volt – szólt most a kondorhajú asszonyság, csalfán, cigányosan, boszorkányosán, mosolygósan, mintha valamely titkot akarna most, annyi esztendő múltán is Szindbádból kihúzni, amely titoknak bevallása után majd a konyhakés végzi el a maga teendőjét. – Csak vallja be nyugodtan, hogy az a vereshajú, kékszemű nő üldözte magát szerelmével! Talán maga is emlékszik úratyja különös kalandjaira? – fordult most Ripné első ízben Szindbád fiához.
A reális ifjú még nem felelhetett, amikor Szindbád felkapta a szót.
– Miért tagadnám életem alkonyán, hogy lehettek volna sikereim a nőknél, ha visszaéltem volna gyöngeségükkel, hiszékenységükkel?…443 Valóban volt egy szőke nő a játékban, bizonyos telefonoskisasszony, aki forró beszélgetéseimet, amelyeket hölgyekkel folytattam, önkéntelenül kihallgatta… Ugyancsak ennek a tizenhat esztendős ártatlan leánykának kellett végighallgatnia azokat a beszélgetéseket, amelyeket a szerelmükben fékevesztett nők velem folytattak, amikor reggeli ébredésük alkalmával zűrzavaros álmok után felemelték az ágyuk mellett levő telefonkagylót, hogy túláradó érzelmeiket legalább egy férfihang hallásával kielégíthessék… És miközben izgalmas álmaikat velem közölték, tudója lett annak a telefonoskisasszony is.
– Csak folytassa – monda most egérfogó, fulladt hangon Ripné, és ezt úgy is lehetett érteni: csak folytasd! – Ugyanekkor Szindbád fia észrevette, hogy az asszonyság egyik lába tapogatózva megindul a kerti asztal alatt. Nem mindennapi láb volt. Ez a láb már iskolás kora óta tudta, hogy nemességénél fogva jogai vannak az életben. Úgy is nevelkedett, hogy akárhová léphetett: akár szívre, akár férfiak fejére. Bizonyosan orron rúgná a nagydobost, ha a színpadra lépne, és a nagydobos nem haragudhatna meg. Piros szattyán papucs volt a mezítelen lábra húzva, és a lábszáron gyengéd madár-pihék mutatkoztak… Nyár volt, bizonyára nagyon meleg lett volna a harisnya.
Szindbád fia oldalról, olyan alattomosan, mint egy iskolásfiú, figyelte a láb közeledését jóatyja felé, míg az öreg Szindbád gyanútlanul folytatta:
– Mondom, akkoriban telefon volt felszerelve a lakásomban, mert még bolond fiatalember voltam. Azt hittem, hogy mindig fel kell emelni a kagylót, amikor az emberre rácsöndítenek. Numero tíz volt a telefonom száma, és ezt a számot valóban akármilyen csirkeagyvelejű nő megtarthatta emlékezetében. Ott volt a számom a miniszterek, zászlósurak és más notabilitások számai között, amely számok kezeléséhez a legügyesebb és legintelligensebb kezelőnőket szokták kirendelni. Hogyan jutottam eme előkelő telefonnumerusokhoz? – kérdezné ön. Megmondhatom azt is. Egy hölgyismerősöm révén, aki erőszakosságánál, elszántságánál irántam való szerelme révén: hatalmasabb volt egy miniszternél is.444
ő szerezte a telefonomat, hogy a nap bármely órájában ellenőrizhessen, ilyenformán csillapíthassa féltékenységét…
– Tudok erről a nőről, ha ugyan nőnek lehet nevezni az ilyen elszánt bestiát.
– Szent nő volt – röppent ki hirtelen a szó Szindbád száján, mikor is Szindbád fia leshelyéről észrevette, hogy a piros papucsok már megközelítették szegény atyja bokáit, és kígyó öleléssel átkarolták azt, hogy Szindbád a különös öleléstől darab ideig szóhoz sem juthatott.
Ripné olyan hamiskodva nevetett, mint valamely cifra fülönfüggő egy vándor cigánynő fülében.
– Folytassa no, úgy tetszik. Ábrándozzon hölgyeiről.
Az öreg Szindbád azonban nem olyan fából volt faragva, aki egykönnyen beadja a derekát, ugyan azért tovább beszélt, az igaz, hogy hangfogóval.
– A szegény, ártatlan telefonoskisasszony az erőszakos hölgy beszélgetéseit is kihallgatta, mert kénytelen volt vele. Kihallgatta, amint parancsolgatva, fenyegetőzve vagy könyörögve kérte azokat a találkozásokat, amelyekre a báva férfiak rendszerint ráfizetni szoktak. Szinte hallottam a szegény, ismeretlen telefonoskisasszony izgatott lélegzetvételét, amint a tárgyalások végét várja indulatos hölgyemmel… Szinte hallottam, amikor megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor az asszonyság kérését különböző kifogásokkal megtagadtam. De hallottam keserű csuklását is, amikor néhanapján kénytelen voltam elfogadni a szenvedélyes nő óhajtását arra nézve, hogy itt vagy amott találkozzunk. Meg kellett nyugtatni a hölgyet változatlan szerelmemről, és emiatt a szegény telefonoskisasszony nagyon szenvedett.
– Azt hiszi? – kérdezte Ripné az asztal felett kancsalító, téveteg két szemével, míg az asztal alatt a két piros papucs térden alul kulcsolta át Szindbád lábát.
(Szindbád fia nagyon csodálkozott, hogy tiszteletre méltó atyja tűri ezeket a dolgokat, végre is azzal nyugtatta meg magát: „az öreg egész életében bolond volt”.)
Szindbád pedig most már alig hallható hangon folytatta:445 – Igen, hát a „numero tízhez” beosztott telefonoskisasszony addig-addig hallgatta az én akkori céltalan beszélgetéseimet hölgyeimmel, amíg megszerelmesedett… Így szokott az lenni a jó barátnőknél, akik együtt hallgatják egy férfi vallomását; így történik a nőtestvéreknél, akik végül közösnek tekintik az egy szál vőlegényt, így történik a serdülő leányoknál, akik előbb-utóbb beleszeretnek anyjuk udvarlójába… Szegénykének sok csalfa, hazug, csábító beszélgetést kellett kihallgatnia ott a telefontábla előtt. Bizonyára nagyon csodálkoztak a zászlósurak, amikor az én beszélgetéseim idején nem kaptak nyomban összeköttetést.
– Mások is voltak, akik nem kaptak magával összeköttetést! – mondá most egy felemelt kés alattomosságával a szívarcú nő, amely arcnak gyöngédségében, önfeláldozásában valóban aligha lehetett volna kételkedni bárkinek, amint a legnagyobb odaadással hallgatta Szindbád történetét.
Szindbád fia azonban oldalról csak az asztal alatti láb manővírozására figyel, és valóban a láb már oly magasan kúszott fel Szindbád térde felé, hogy nagyon valószínűnek látszott: darab idő múltával ő is részt vesz az asztal fölötti beszélgetésben: kidugja fejét az asztal szélén… Míg az öreg Szindbád gyanútlanul folytatta:
– Telefon útján csakhamar megismerkedtem az elég kellemes hangú telefonoskisasszonnyal, és rövidesen megértettem vele, hogy mindazok a szenvedélyes szavak, szerelmi beszélgetések, esküdözések és őrjöngések, amelyeket már telefon útján az ember elkövetni szokott, ha hölgyekkel diskurál: voltaképpen egytől egyig hozzá, a telefonoskisasszonyhoz vannak intézve…
– Elhitte? – kérdezte Ripné a tőr villanásával, míg lábaival Szindbád mellényén megszámlálhatta volna a gombokat.
Szindbád darab ideig nem is felelt, csak legyintett. Borúsan, mint ahogy bölcs férfiak szoktak a múlt emlékein.
– A nők többnyire mindazt elhiszik, amit kellemes nekik elhinni. – Ilyenformán aztán megszokott hölgyeim, akikkel naponta telefon útján szoktam érintkezni, hogy meg nem szűnő tiszteletemről és nagyrabecsülésemről biztosítsam őket, talán még máig sem értik, hogy miért lettem egyszerre oly szenvedélyesen szerelmes446 a telefonon át. Miért használtam olyan vérforraló, kiszámított, cseles szavakat, mondásokat, tréfákat beszélgetéseimben, amelyeket odáig sohasem hallhattak tőlem, mert hiszen voltaképpen én akkor nem is nekik tettem már a szépet, hanem a telefonoskisasszonynak, és a beszélgetések végén nemegyszer elhangzott egy halk „köszönöm”, mintha csak egy telefondrót pattant volna.
– No ezt jól csinálta – monda Ripné, miközben papucsai Szindbád mellénygombjaival cicáztak. – Képzelem azokat a szegény nőket, akik azt hitték, hogy az ő részükre találta ki a bódító, konty alá való hazugságokat…
– Sohasem tudta meg egyik se.
– No és mi lett azzal a távbeszélő frajlával?
– Egy délután – monda most Szindbád gyónó, alázatos, bocsánatkérő hangon – egy kopott, szegény verébke tévedt a szobámba. Hasonlatosan egy káposztalepkéhez, amely a kert napfényes életéből egy nyitott ablakon valamely komor szobába téved… A szegény leányka nem várt érzelmeivel, és meglátogatott, amidőn egy szabad délutánja akadt. Elmondá, hogy elszegényedett úricsaládból származik, atyja nyugalmazott államhivatalnok, anyja rokonságban van a nevezetes peleskei nótáriussal, fivére – igen, így mondta – fivére ellenőr… Sohase tudtam meg, hol ellenőr a jó fiú, mert a kisasszony az életben sokkal unalmasabbnak bizonyult, mint a láthatatlan telefonon át… Én nem voltam szerelmes belé!
– Ó, maga gazember! Engem akar most bolonddá tenni? – kiáltott fel vércse visítással Ripné, és régen szerzett jogok alapján hirtelen visszavonta lábát, hogy aztán piros papucsával alaposan megrúgja Szindbádot.
– No lássa – monda Szindbád fia, mikor atyját hazavezette –, ilyenek a nők, akiknek violaszár lábuk van.
Szindbád fölsóhajtott:
– Először mondtam igazat egy nőnek… Tovább kellett volna hazudni. Jobb lábbal megbotlani, mint nyelvvel.
[1925]447
