TOLLFOSZTÁSBAN NEM SZAKAD MEG AZ EMBER
TOLLFOSZTÁSBAN NEM SZAKAD MEG AZ EMBER
– Szakítani kell eddigi életmódunkkal – mondá egy reggelen Szindbád a fiának, amikor éjszaka valamely kellemetlenséggel, például hivatalos ember látogatásával álmodott. – Előbb-utóbb a pokolba jutok. Nem vigasztalás számomra, hogy te is ott leszel. Valamit tenni kell erkölcsi életünk érdekében is.
Szindbád fia, mint afféle találékony ifjú, arra gondolt, hogy jó atyja megint búcsújárásra készülődik, mikor is cipelheti majd Gödöllő és Besnyő között az abrakos tarisznyát, valamint a kulacsot. Vagy legalábbis azt hihette magában Szindbád fia, hogy az öreg valami szökött barátnak akar meggyónni, ami szokása volt, ha bűnei összegyülekeztek. És majd megint csodálkozik, hogy a gyónással mit sem könnyített lelkiismeretén: persze, mert a barátnak nem volt többé tonzúrája.
Idősb Szindbád így folytatta:
– Van nekem valahol egy nőismerősöm, aki legjobban érti azokat a dolgokat, amelyeket a vezeklés irányában elkövetni kell. Ő maga is megtesz mindent azért a célért, hogy valahol, valamerre bűnbocsánatot nyerjen. Gyakran egy hétig sem eszik húst, ha valami nyomja a lelkiismeretét. Napokig hagyja a szekrényben függeni az új ruháját. Ez az asszony bizonyára legjobban tudja mindegyik között, hogy mit kell tenni az embernek, hogy megszabaduljon a lidércnyomástól.
– Már megint valami vén satrafával akar megismertetni, hogy ismét az ablakon kellessen kiugornom? – kiáltott föl riadtan Szindbád fia.
Szindbád komolyan, szinte áhítatosan felelt:
– Eszem ágában sincs bonyolult női ügyekbe keveredni, elég bajom van az egészségemmel. Csak éppen egy látogatásról van szó, vizitről, mint mondani szoktuk. Készítsd ki a Ferenc-József-kabátomat.432
Az úrnő olyan előkelő volt, mint egy királyi kézirat.
Erzsébet királyné-korabeli uszályos ruhában és ugyancsak ama királyné által divatba hozott frufrus frizurával, valamint fekete strucctollas legyezővel fogadta Szindbádnak és fiának látogatását. És a régi divat szerint nyomban Szindbád kezére koppintott legyezőjével, amikor az arról tudakozódott nála, hogy vajon mostanában is megjelölgeti a kalendáriomban a különböző napokat karikácskákkal és kezdő és végződő vonalakkal, mint pedáns asszonysághoz illik?
A társalgás ezután más irányt vett, miután a botor Szindbád azt hitte, hogy sikerült kellő zavarba hozni a hölgyet.
– Angyalom – ha még megengedi, hogy így nevezzem négy szem között (mert hiszen a fiatalúr nem számít), valami kellemetlenséget álmodtam magáról az elmúlt éjszaka, ugyanezért kötelességemnek tartottam, hogy tiszteletemet tegyem. Hátha szüksége van reám egy és más ügyes-bajos dolgaiban.
– Itt van Krantz, ha adó dolgában el kell járni a hatóságoknál – felelt hűvösen a nyakig gombolt ruházatot viselő hölgy, aki nyilván önmagának is imponált.
Szindbád fia ezalatt körülnézett a lakásban, ahová atyját elkísérte. Budai ház volt, olyan erkéllyel, amely nyilván a török hódoltságot is látta. És az erkély sarkára, isten tudná, milyen okból, zöld luftballon volt kötve, amelyet nagy csodálkozással fogadott a szél, amely a múlt idők utcáiból kísértetiesen fújdogált. A grádics olyan kacskaringós és szűk volt, hogy a látogatónak el kellett tökélve lenni arra nézve, hogy innen majd csak holtan távozhat, mikor is koporsóját nyilván kötelek segítségével eregetik le a szivattyús kúttal fölszerelt udvar közepére. G. M. és B. betűk voltak az ajtók szemöldökfáin; nyilván nem fizetett rá a harangozó, hogy háromkirályok napján ennyi krétát pazarolt. A falakról kipödrött bajszú, vérmesképű férfiak féltékenykedve nézegettek alá aranyrámáik közül, mintha még mindig arra volnának kíváncsiak, hogy mit csinál ez az asszony, amikor egyedül van. Egy nő is mutatkozott a fal látnivalói között, de ez egy sötétebb sarokba volt elhelyezve, bár már öregebbnek látszott, mint a Fehérvári út. A féltékeny433 férfiak miatt Szindbád fia jó darabig nem merte fölemelni szemet a háziasszonyra; végre a komóton észrevett egy bronzkutyácskát, amely hűségesen öltögette nyelvét a benne elrejtett óra ketyegésére, mire Szindbád fia fölbátorodott, és megtekintette a hölgyet.
Ő ama divatlapból jött, amelyet Náray Iván szerkesztett, amikor az aulikus urak truccolásból is az orosz cárok nevéről keresztelték el fiaikat és agaraikat. Szindbád fia nem csodálkozott volna, ha a hölgy élettörténetének előadása folyamán arra is kitérne, hogy ekkor meg ekkor udvarhölgyként volt beosztva egy főhercegnő mellé. Szép, energikus, nagy orra volt, mint akár Viktória angol királynőnek azokon az aranyfontokon, amelyeket a kereskedők minden lehető alkalommal a zsebükbe csúsztatnak. Kis bajuszkája volt, amely női bajuszról eleget hallotta Szindbád fia atyja oktatásai közben, hogy azért vannak a földön és a nők ajkai fölött, hogy azokat férfiak csókjaikkal kipödörjék. Igen energikus álla volt, amely akár gyilkosságra is buzdíthatná azokat a férfiakat, akik előttük letérdepelnek. „Vedd a pisztolyt!” – mondhatná ez az áll; és a férfi habozás nélkül nyúlna a lőfegyver után... És arca – vanília torta, szőke, keringős butácska, az élet édességeire emlékeztető arca olyan finom volt, hogy egy valódi férfiember örökké a nyakában viselhetné azt, mint valamely amulettet. (Valériának hívták, mint minden nőt, aki számítani akart valamit az életben, amikor Mária Valéria volt Ferenc József kedvenc leánya.) A fülkagylója kicsiny volt, mintha tegnap szúrta volna ki a bábaasszony, hogy darab ideig vörös pamutot viseljen benne. A haja – szőkén, bodrosan, fodrosan, könnyelműen és dallozva, ingerkedve és meghunyászkodva, álmodozva és rikoltozva mutatkozott a fején, amely fejnek a formája egy nemes kancáéhoz is hasonlított, amely kancáért a legfurfangosabb huncutságokat találják ki a lócsiszárok.
No, most még itt volna a szeme, amelybe Szindbád fia bizonyos ideig nem merészelt beletekinteni.
Majális szeme volt.
Ennek a szemnek a láttára a betegségtől jellegzetes férfiúnak se lehetett egyébre gondolnia, mint bizonyos jóízű mulatságokra,434 amelyeket itt-ott az életben elkövetett. Sikerek, beváltott remények, készpénzzé lett tervek, eredményes éjjeli zenék, leányszöktetések és négykézre való zongorázások jutottak eszébe még annak a férfinak is, aki azért nem barátja az akácfának, mert gallyai nem bírnák meg a kötelet, amelyre magát fölhurkolná. Az élet pezsgett ebben a szemben, mint a szénsav a francia pezsgőben. „Nem is olyan bolondok, akik ezt isszák!” – gondolta magában Szindbád fia, és bizonyos irigykedéssel kezdett tekingetni jó atyjára.
A strucctollas legyező olyan mozdulatot tett, mint amikor a francia-négyesben a rendező azt a figurát vezényli, hogy a hölgyeknek kell előre menni egymás üdvözlésére: amikor is a legyezők rendszerint leereszkednek…
– Tehát szerelmi életem érdekli, kedves barátom? – kérdezte Valéria előkelő hanghordozással, mintha valamely emlékkönyvből beszélne. – Szerelmi életem a következő: kiállok az utcasarokra, és fogok magamnak egy férfit, aki egy félóráig vagy egy hónapig tetszik.
Az öregebb Szindbád bizonyos tiltakozást akart kifejezni, ugyanezért megbocsátó arcot vágott, de a hölgy egykedvűen nézett vele szemközt, és még csak lábait sem vetette egymásra, mint ez a nőknek a szokásuk, mikor valamely rendkívüli dolgot eresztenek ki a szájukon.
A nő elbeszélő, úgynevezett társalgási hangon folytatta a maga mondanivalóját:
– Nem egyéb ez, mint vezeklés, mindazokért a dolgokért, amelyeket életemben büntetés nélkül elkövettem… Itt volt például maga, tisztelt nagyatyám, akiről majdnem egy esztendeig azt gondoltam, hogy az öngyilkosságom után megkapott végrendeletemet tiszteletben fogja tartani, mindennap friss virágokat hoz ki a családi sírboltunkhoz… Hát nem kell életem végéig vezekelnem ezért a botorságomért?
– Nem lett öngyilkos – mormogta bocsánatkérőleg Szindbád.
– Mert a pisztolygolyó okosabb volt, mint a kezem. Két ujjnyival435 a szívem fölött suhant el a halál, és jó paraszt-természetem hamarosan kiheverte a bajt.
Az öreg Szindbád meghatottnak látszott, és remegő hangon szólalt meg:
– Engedje meg, zárdafejedelemnő, hogy megcsókoljam azt a kezet, amellyel halált akart osztani a legdrágább életnek.
– Fölösleges lelkesülnie, mielőtt történetemet pontosan nem hallaná… – monda a hölgy a társalgási hang olyan egykedvűségével, mintha valamely szakácsnői receptről volna szó. – Kevésnek tartottam a büntetést, amelyet bárgyú szerelmem miatt magamra mértem; öreg szomszédasszonyok addig nyavalyáskodtak körülöttem, addig boszorkánykodtak az ágyam mellett, amíg visszatértem az életbe. De hát most hogyan folytassam tovább? – kérdeztem magamban a néma éjszakákon, amikor itt Budán a baglyok huhognak, és csak azok az emberek vannak ébren, akiket a kaszárnya udvarán kivégeznek. Hogyan folytassam tovább az életemet maga nélkül, akiről azt hittem, hogy mindenem, lélegzetem és ebédem, az ingben talált bolhám, amelyet nem mertem megölni, hanem egy ablakon át kieresztettem?… Hogyan vihetem tovább az életem keresztjét? Kinek a lábát fogom megmosni alázatosabban, mint ama bibliai asszony? Kinek a rám való gondolatára kell fölriadnom éjszaka a legmélyebb alvásomból? Kinek a kedvéért mosom ki saját kezemmel az ingeimet, hogy meg ne érezze rajta a kövér mosónő szagát?… Nem volt más menekvés, mint az utcasarokra kiállani.
Szindbád megértőleg bólongatott, mintha valamely nagyon is természetes dolgot hallana – például csak annyit, hogy a tej kifutott a konyhán; ellenben szavaiban némi izgalom volt észrevehető, amikor továbbfolytatta a tárgyalásokat:
– Legalább bűnbánatból tette?
– Vajon miért tettem volna? Vezekelnem kellett. Szenvednem kellett, mint Mária Magdolnának és mint mindazoknak a nőknek, akik keservesen csalatkoztak az életben. A legnagyobb megaláztatásokat kellett eltűrnöm, hogy fölemelkedhessek abból a szédítő mélységből, ahová a maga szerelme miatt jutottam. Talpra kellett436 valahogy állnom, hogy még mulatozást találjak abban, hogy éjszaka az eső esik, és nappal fúj a szél.
Az idősb Szindbád szeretett elkomolyodni, amikor ezt helyénvalónak vélte:
– Hát nem emlékezett, mint mondott Hamlet Ophéliának?
Az asszony kezében olyan vidáman lendült meg a legyező, mint mikor a rendező végre a francia-négyes utolsó figurájához ér, és a pincéből a padlásra vezényli a kolónt. Kedvük szerint mozoghatnak a legyezők és a szoknyák. Valéria nevetett:
– Ó, maga vén bolond, aki mindig az írók kigondolásai szerint akarja irányítani az életet… Bármit mondhatott Hamlet Ophéliának, nekem az volt a legfontosabb, hogy meggyógyuljak. Ne járjak egy titokkal a szívemben, amelyet a legvénebb barátnak se merek bevallani a kolostorban. Ne féljek attól, hogy a barátnőim gúnyosan hahotázzanak a hátam mögött. Ne rettegjek, hogy valamelyik régi férjem kiszáll a képrámából, és felelősségre von maga miatt. Ezért kellett a legutolsónak lennem Pest összes nőszemélyei között… Mondhatom, hogy nagyon mulatságos dolgokat tapasztaltam.
Szindbád csaknem megsemmisülve dőlt hátra a székben, amint az imádott nő egyszerű hangon beszélt, mintha a nagytakarításról tartana előadást:
– Természetesen a rendőrséggel kellett legelőször barátságot kötnöm. Két rendőr szokott ezen a tájon járni. Egy kis cigányképű, suszterlegény forma, aki arra volt a legbüszkébb, hogy Várpalotán szőlője van a bátyjának, ahová szüretre szokott járni. Ezt hamarosan zsebre dugtam. A másik: egy szőke, nagybajuszú, kikefélt, kiegyenesedett rendőr volt, aki még éjszaka is kivikszelt cipőben és fehér kesztyűben jött az állomására. Ez a rendőr ismeretségünk elején mindig a tekintélyt tartotta a legnagyobb dolognak a világon. Ám néhányszor ebédet, vacsorát adattam neki a konyhámon, és így rövid idő múlva belátta, hogy a rendőri tekintélynél vannak még egyéb észrevehető dolgok is a földön. Ez a komoly, nagybajuszú, mindig kefélt, szőke rendőr beszélt nekem nagyon sokat a lovasrendőrökről, akik valamely külön kategóriát jelentenek a pesti férfiak437 között. Sajnos, ezen a tájon nincsen lovasrendőr. Magának tán van némi ismeretsége a főkapitányságon… Nem ártana a közbiztonságnak, ha erre a tájékra lovasrendőrt vezényelnének.
– Majd rajta leszek, Angyalom.
– Tudom, hogy nagyon szeretné hallani utcai ismeretségeimet, hiszen maga a legromlottabb ember, aki Pesten található. Csak éppen azért nem égették meg eddig, mert nem mer hittérítéssel foglalkozni.
– Papot! – kiáltott Szindbád a fia felé, de az mozdulatlanul maradt, mert az előkelő hölgy elbeszélése lekötötte figyelmét.
– Magának arról sejtelme se lehet, hogy mily furcsák a férfiak éjszakának idején, amikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket! A szobalányom ruhájába öltözködve vártam őket az utcasarkon, még festéket is tettem az arcomra, ami egyébként nem szokásom. A kendőt a homlokomba húztam, és egy nótát dúdolgattam magamban.… Ismétlem, nagyon boldogtalan voltam ebben az időben. – Maga miatt.
– Köszönöm – felelt az illedelmes férfiú.
– Csak a szobalányom cipőjével nem voltam megelégedve, mert hiszen maga tudja a legjobban, hogy milyen kényelmes papucsokat szeretek általában hordani. Az én félcipőm felvételéhez soha sincs szükség cipőkanálra. A harisnyám is bántott, mert nem az én kézzel kötött, londoni vastag selyemharisnyám volt, de mindenesetre elhelyeztem benne néhány bankót, mint ezt a regényekben is olvastam.
– Csak tovább, Angyalom, azért vagyok férfi, hogy elbírjak ilyen dolgokat.
– Tehát dúdolgatva sétáltam az utcasarkon. Jött egy kövér, megtermett férfi, aki legalábbis iskolaigazgatónak látszott messziről. Egyszerre csak azt látom, hogy a tekintélyes ember lépést változtat. Az eddigi presbiteri lépések helyett hirtelen kakaslépésbe kezd, amint engem észrevesz az utcasarkon. Nyár volt, és ő mégis azt kérdezte tőlem, vajon nem fázom-e? Mire én elmondtam élettörténetemet. Árvalány vagyok, és férjhez szeretnék menni itt a nagyvárosban. Mikor erről értesült az igazgató úr, hirtelen nagyon megmérgesedett.438
Azt kérdezte tőlem, miért nem dolgozom?… Nem szeretem a céda életet, feleltem én, amire ő figyelmeztette a szőke rendőrt a kikapós nőszemélyre.
– Katonatiszt stiglic-fütyürészéssel közeledett. Olyan nyugodtan monda, hogy kísérjem el lakására, mintha régi menyasszonya volnék. Azt feleltem neki, hogy egy pincért várok, aki a közeli kávéházban dolgozik. A tiszt eltávozott, a földhöz koppantottá kardját, és azt mondta, nagy kár, hogy nem jár erre az őrjárat, majd ellátná a bajomat.
– Félénk fiatalember jött, aki kétszer is körüljárt, mielőtt megszólított. Elmondta, hogy ő menekült fiatalember, szeretne közös háztartásba menni egy helybeli nővel, mert ő a városban nem ismeri ki magát.
– Vak muzsikus jött, aki nagyon csodálkozott, hogy nem hívom őt meg magamhoz, holott a vak zenészeknek ez kijár éjfél után, amikor az utca hölgyei már unatkoznak. Részeg emberek mondogatták a legmulatságosabb dolgokat. Egy fiatalember bemutatkozott, mint pesti lapszerkesztő, letérdepelt az utcán, és csak arra kért, hogy megsimogassam a haját. Öreg úr kesergett, hogy őt már senki nem szereti a világon… Némelyik férfi kiköpött előttem, másik pedig mindenáron feleségül akart venni. Drótostót ment el mellettem, és azt várta, hogy megszólítsam. Hajnalban nevetve jöttem haza. Nos és mindezek után, kérdem tisztelt úr: szeret-e még?
– Szeretem – felelt igen egyszerűen Szindbád.
Szindbád fia a történet ezen fordulatánál sóbálvánnyá merevedett, majd magához tért, karon fogta atyját, és elvonszolta az udvarhölgy házából.
– Még képes volna egy ilyen mostohaanyát a nyakamra hozni! – dohogott a komoly fiatalember.
– Hagyjad! – felelt idősb Szindbád. – Tollfosztásban nem szakad meg az ember.
[1925]439
