MARABU
MARABU
Szindbád életében több nyarat és telet töltött egy fájdalmas és nemes úrnőnél, bizonyos Váraljai Irénnél, különösen olyankor vette útját a barátságos falusi otthon felé, midőn az életben sebeket kapott, csalódott, elkeseredett, s azt gondolta magában, mielőtt az öngyilkosságot végrehajtaná, elbúcsúzik Iréntől, akit másfél évtizedes ismeretségük alatt tisztelt, nagyrabecsült, hogy már szinte komikusnak látta magát, hogy végtére mégiscsak egy nőt ennyire megtisztelt.
Irén fiatal korában az első négyesben táncolt a bécsi keringőben az opera színpadán. Atyja – nyugalmazott lovaskapitány és furcsa figura egy angol regényből – a hátulsó bejárónál várta, a henteseknél hitelt nyitott végig a mindennapi útvonalon, még a Krisztinában is, ahol egy ecetfás udvaron laktak, a harangszó délben ebbe az udvarba hallatszott legelőször a toronyból. Váraljai, aki falusi földek, kisvárosi részvények és régi családi képek tulajdonosa volt, sorsa kegyes véletlenségéből az operaházba került, és anyjától örökölt színházi messzelátóján, amelynek csak egyik csövében volt üveg, észrevette Irént. Váraljai, a falusi földesúr a pesti forgatagban, e különös nagyvárosias balkáni életben lehetett volna lócsiszár, hamiskártyás, város lumpja, végül tönkrement vidéki kurtanemes, aki életét a külső Kerepesi úti kávéházban, öreg kupecek kártyázásának szemléletével tölthette volna. Ám szerencsés csillag alatt született, Szindbád őt barátságába fogadta, midőn észrevette rajongását Irénért. „Tegyük boldoggá e tudatlan vidéki fiatalembert, valamint a drága ifjú hölgyet, akinek a bokáját már régen szemlélik a bibliai aggok, akik Zsuzsannát is meglesték…” A lovaskapitánynak csakhamar alkalma nyílott megismerkedni Váraljaival, hárman kísérték Irént az előadás után a méla Krisztinába, és éjjel, hazatérőben, a Lánchídon mindig megállította Szindbád falusi barátját a lágyan zsongó habok felett. Ábrándozásra, nőtiszteletre, jóságos251 érzelmekre tanította itt, hol az égi vándorlegény sárga kabátját végigvonta a nagy Dunán.
– Csak nőért érdemes élni – mondta Szindbád, mielőtt a budai tornyok éjfélt ütöttek volna. – Sajnos, én már öreg vagyok, hogy újra kezdhetném az életet.
A nyugalmazott lovaskapitány – bár senki sem tanította erre, kettőzött gonddal őrködött a színház bejárójánál, és a ballerina tüllszoknyácskája, szinte öntudatlanul, mind varázslatosabban pörgött a táncban. A rejtelmes kulisszák mögül csodálatos fények vakítottak, és a zenekar csengő-bongó melódiái aranyhálóként ereszkedtek a nézőtérre. Váraljai, Szindbád rábeszélésére, pótoltatta a hiányzó üveget a gukker csövében, és midőn a vadgesztenyefák virágozni kezdtek a budai részekben, Váraljai ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy érzelmeiről nyilatkozzék.
A kapitány felborzolta sárga bajuszát:
– Hogyne, majd egy falusi kurtanemeshez adom a leányomat.
Szindbád azonban bólintott, és lecsendesítette az öreg urat.
– A fődolog az, hogy boldog lesz tisztelt leánya, uram. A városi vagy a falusi származás nem fontos a házaséletben. Azonkívül mindnyájan falusiak vagyunk.
Két, látszólag boldog ember hagyta el a fővárost nemsokára ezután a vámnál, és a nyugalmazott kapitány ijedten kérdezte Szindbádot:
– Ezentúl mivel foglalkozzam? Nincs senkim, árva lettem.
– Majd dominózni fogunk magunkhoz hasonlatos öreg uracskákkal a budai kávéházakban – felelt a hajós, és többé nem látta őt a kapitány.
Váraljaiék egy esztendő múlva vendégül látták Szindbádot.
Falusi házukban a hajós csodálatos otthont, meleg barátságot talált. Az első négyes táncosnője kitűnő gazdaasszony volt; olykor maga fejte meg a rugós tehenet, és már megtanulta azt a nyelvet, amelyen a falusi nők a háziállatokhoz beszélnek.
– És a menyasszonyi ajándékának, Szindbád, még nem vettem hasznát – mondta nevetve Irén.
– Remélem, hogy sohasem lesz rá szüksége – felelt a hajós.252
Szindbád Irén esküvőjére egy marabu-legyezőt ajándékozott, amelyet egy öreg grófnő hagyatékából vásárolt. Hatalmas, ünnepélyes legyező volt, a marabutollak szinte arisztokratikusán foglaltak helyet a legyezőn, mintha mindig azon finom, választékos bókokra várnának, amelyeket a legyező mögött az udvarlók a szerencsés hölgy fülébe suttognak, és várják a büszke tollak a röpke, izgalmas csókot a páholy hátterében, a látszólagos lelki küzdelem után elhangzó asszony-ígéretet: „holnap öt órakor…” Ha egy vén marabu-legyező egyszer megszólalna, bizonyára sok ó-urat és régi asszonyságot leleplezne. Hisz még nem messzi a kor, midőn művelt hölgyeink használták az azóta divatját múlt legyező-nyelvet.
Szindbád a falusi házban, folyó közelében és lankás dombok között, ahol az esti felhők még Kisfaludy nyelvén beszélgettek, mindig megtalálta különbejáratú sarokszobáját, és a padló frissen súrolt, hogy nyári délután az édesanyjával és nővérkéivel álmodhatott az ember. Sok szívtelen nő cipőjének sarka alól menekült meg a hajós, baljóslatú találkozások elől megfutamodott, és sajgó szívét az utazótáskába zárta, mikor a nők céltudatosan még mindig azzal vigasztalgatták: „Ó, én is sokszor sírdogálok magamban, kedves barátom.” A falusi ház oly barátságosan, szinte önfeláldozással várta Szindbádot, mintha e ház szeretetre méltó hangulata, csendes boldogsága lett volna az egyetlen jócselekedet, amelyért a sok rossz cselekedet megbocsáttatik Szindbádnak.
És a hajós inkább a vadszőlő-levelekre fordította a tekintetét, mint Irén kivágott nyakú zubbonykájára. Évek múltak el, és nem akarta megtudni, hogy milyen színe van a papucsnak Irén lábán. És a vacsoránál többnyire a szelíd Váraljaihoz intézte a szót. „Nem – mondta az ördögnek, amely a napfényen fehérlő női ruhák alakjában incselkedett vele nyári délutánokon –, ezzel a bűnnel már csak inkább nem terhelem meg a lelkiismeretemet!” – Csak egyetlenegyszer fordult elő, hogy a sárgaszalagos kis fejpárnán, amelyet Irén sajátkezűleg tömött a vendég tiszteletére, Szindbád hosszú, barna hajszálat fedezett fel, mintha délután, távollétében egy asszonyfej álmodozott volna a fekhelyen. Az alkonyat csalóka világosságánál Szindbád Irén haját vélte felismerni, s ugyanezért253 nemsokára elutazott a barátságos házból, és csak bizonyos idő múltával tért vissza.
Váraljai ugyanis, mint a jó, szelíd, derék emberek, fiatalon meghalt. Váratlanul bekövetkezett halála megrendítette Irént. Már azelőtt is képződött egy fájdalmas vonal a homlokán, amely most kiszélesedett, mint egy glória.
Egykor gyermeteg mosolygású arca elkomolyodott, mintha éjjelenkint álmatlanul, hosszasan a sötétségbe nézegetne. A tekintete, amely a szilvafák tavaszi üdeségével szinte jó illatukra emlékeztette a férfit, akire tévedt – őszi, hosszú esőzéseket, a híves ámbituson nagykendőbe burkoltan töltött alkonyatokat, céltalanul csörgő, lehullott faleveleket juttatott a hajós eszébe… Gyermekkorában egy kis zsámolyon üldögél, és félve, szinte megrettenve néz bele az őszt ásító kertbe estefelé… Nagynénje egy kis sárga gyermekkoponyát tartogat a fehérneműs szekrényében… Síró asszonytól sietve búcsúzik egy felvidéki faluban, és az eső a sötét estében halálos szomorúsággal csapkodja az utazókocsi fedelét.
Még eljött néhányszor a házhoz. Irént rendesen kötésnél találta, és a vendégszoba nem volt mindig frissen felsúrolva. Egerek laktak a házban, és a padláson a száraz dió között futkároztak. A jóillatú ágynak olyan szaga volt, mint a régi újságoknak, amelyeket évszámra nem bont fel az előfizető, hanem halomba gyűjti egy sarokban. És a vendégszoba ablakát éjjelenkint megzörgette a jegenyefa száraz ága, s nem volt senki a háznál, aki a gallyat lefűrészelje.
– Már megint megcsalták a nők? – kérdezte nyomatékosan Irén, az egykori táncosnő, a falusi öregasszonyok szokása szerint megtörölte ujjaival száját, mielőtt beszélt volna.
Szindbád szomorúan bólintott, és arra gondolt, hogy voltaképpen szerencsétlen ember. A sors kedvezhetett volna úgy is, hogy Irén szép, fiatal és kedves öregasszony marad, aki a vasúti állomáson várja a falusi napok élveire, jótékony hangulataira vágyakozó hajóst… Irén megfordította a kötést kezében:
– Minden férfi bolond, aki a nőknek hisz, és kegyed, uram, a legbolondabb a férfiak között. Feküdjön le, majd megkenem a hátát, mert úgy látom, hogy alig áll a lábán.254
Az egykori táncosnő később herbateát főzött, majd piócát hozatott a patikából, és Szindbád nagy falusi dunyhák alatt izzadt a régi baráti házban.
Csupán egyetlenegyszer merészelte megkérdezni – már halála után, nyugtalanul kóborló kísértet korában – azon hajszálak dolgát, amelyet a párnáján talált.
– Nem igaz – felelt szigorúan Irén. – Sohasem csókoltam meg álmában. Hisz mindig mondta, hogy sohase kerüljön a sor a marabu-legyezőre.
[1915]255
