ZÖLD FÁTYOL
ZÖLD FÁTYOL
„Szekéren viszik szent László holttestét”, mondják a vén betűk egy üvegfestmény alatt Mátyás templomában, és az oltárnál egy délután, midőn a kulcsárné kulcsai fölött bóbiskolt a kapunál, és néhány gyászruhás budai asszonyság egymástól nagy távolságnyira, mint a francia kártya fekete makkjai üldögéltek a padsorokban, mindenki el volt foglalva a maga bajával, imádságával, a szent király képe alatt: Sz. – e régi kalandor – megeskette Mitrát, hogy örökké szeretni fogja… Ő egy ó-recept szerint járt el, midőn nőismerőseit elhagyott templomokba csalogatta csendes délutánokon, suttogva, de értelmesen mondta el a képeken lakó szentek élettörténetét, Béla király és felesége sírjánál a kis zsámolyra térdepeltette a zsidóasszonyokat, mert a főhercegnő is ezen a helyen szokott imádkozni, szentelt vízzel érintette meg a homlokukat, és a karzaton s a templom elhagyott részeiben hosszú, forró csókot erőszakolt ki szájukról… „A templomban nem szabad kiabálni” – csillapította az engedetlenkedőket. Ám régi egyházakban nem merészelnek ellentmondani a nők – különösen akik járatlanok a katolikus templomokban, félnek a csodálatos oltárképektől, a magasban lebegő áhítattól, a csúcsíves, rejtelmes ablakoktól, amelyeken a régi királynők imája úgy verdesett, mint a galamb szárnya a tömjénfüsttől és a titokzatos sarkoktól, hol alkonyattal tán megelevenedik egy szentéletű herceg, és vaskesztyűs kezével meghúzza az imádkozó nők két ágba font haját. Az oltárok lépcsőjét püspökök bársony topánja érintette, és mily szívzsibbasztó a gondolat, hogy e helyen a férfiakból s a nőkből igazi imádság bontakozik ki, és mint láthatatlan sóhajlepkék elfödték már gombostűhegynyire e boltozatokat, oszlopokat; éjjelente az örökmécs lángjánál tán megelevenednek az imádság-lepkék, és furcsa, színes levegőként lengenek, szálldosnak a magasból a földig, mint valamely különös hóesés, amelyet csillogó színekkel megvilágít a mécses.256
A rokon imádságok tán összetalálkoznak, a testvérek imádságai összeölelkeznek, a két szerelmesek sóhajtásai egymás mellé telepednek, hogy korán reggel, mikor a napsugarak leereszkednek a földre, elsőnek szállhassanak föl a magasba. Talán csak a boldog gyermekimádságok hancúroznak az éjjeli holdfényben a templom boltozata alatt; denevér-szárnyakon suhan el közöttük az aggszüzek, epekedő vénlányok bolondos, fantáziás, olykor perzsaszőnyeg lágyságú imádsága, hisz a pártában maradt lányok álmodnak legszebben az ismeretlen férfiakról: mint éji lepkék selymes, szakállas, hímporos, lágy szárnyalása a gondolat, amely hajadon, érett nők szívében ellebeg a férfiakról. A karzat magasságában, komoran, félrevonulva a horgascsőrű madarak, amelyek ezüst- és aranypénz megszerzése végett indulnak el a hajnali útra, az ég felé. Tehát itt eskette meg Mitrát, hogy örökké szeretni fogja, soha el nem hagyja.
Aztán karjára vette a hölgyet, és meghatott léptekkel kivezette a templomból.
– Mától fogva feleségemnek tekintem önt – szólt Szindbád a biedermeier cukrászdában, hol budai szerelmesek módjára uzsonnáztak.
Mitra szomorúan bólintott:
– Érzem, hogy megver érte az Isten. Elcsábított, megrontott. Nem tudom, hogyan kerülhetek majd öreg szüleim szeme elé, akik egy másik Istent imádnak.
– Csak egy Isten van – felelt meggyőződéssel Sz. –, aki a szívünkben lakik, aki szerelmünkben született. Az az Isten, aki vigyáz reánk, hogy titokban találkozhassunk, hogy senki meg ne tudhassa, hogy egymást szeretjük. Aki a gondolatát elhozza nekem. Aki vigyáz reánk, hogy a szemünk mindig egymás szemét keresse, hogy a kezünk összekapcsolódjék, mint viharból menekedő madarak a szíveink, amelyek egymásra találnak…
– Ön hisz a szerelemben? – kérdezte Mitra, és kerekre nyitott szemmel nézett a férfiúra.
– Csak a szerelemben hiszek. Jóformán minden azért van a világon, mert férfiak és nők szeretik egymást. Régi iskola ez, de lépten-nyomon257 tapasztalom, hogy a férfiak manapság is a nők szemébe néznek. Lássa, ez a hely, ez az ó cukrászbolt azért van e helyen, hogy a szerelmesek benne találkozzanak. Az asztalkák úgy vannak faragva, hogy a lábak szabadon találkozhassanak, a kezek föltűnés nélkül érintkezhetnek az asztal fölött, és az arcok oly közel vannak egymáshoz, hogy áprilisban a nők arcán meg lehet számlálni a tavaszi szeplőket. Mennyi hevülés, szenvedély lakott e simára csiszolt székeken, midőn a testek, amelyek rajtuk üldögéltek, még fiatalok voltak. A cipők, amelyek egymást tapogatták, most már csak a lőrinci szeméttelepen találkoznak, és a kesztyűk, amelyeket életbevágó fontossággal levontak a kezekről, hogy az ujjak megérthessék egymás beszédét – vajon hová lettek a régi kesztyűk? Ez a szó, hogy „szeretlek”, ebben a régi kis cukrászboltban többször elhangzott, mint a nagyváros tornyainak a harangütése elszállott a Duna fölött. Itt üldögéltek a nők és férfiak, egymást nézték, egymást óhajtották, s egyik sem kérdezte, amit kegyed, hogy hiszek-e a szerelemben?
– Az iskolák az apácáknál, a könyvek, amelyeket olvastam, szüleim óvó, ijesztő hangja, Henry, mind arról beszélt, hogy a szerelem nagy kellemetlenség. A barátnőim kinevetnének, ha megtudnák, hogy önnek örök hűséget esküdtem. Miért? Hisz nem szeretem. Azt sem tudom, mi az: szeretni! – felelt Mitra, akit Szindbád hosszas rábeszélés után csalt el Budára, sétálni, szerelmet vallani, a bástyasétányról a Vérmezőre nézegetni, és a királyi kertekben andalogni.
Fekete szemű, élénk kisasszony volt, sokszor imádkozott otthon öreg szüleinél, és bánatos volt, hogy mindig üzleti ügyekről hallott az asztal fölött. Sz. – ez ismert kalandor – napokig ácsorgott az ablakok alatt, szürke kalapjával mindenféle tréfákat csinált, megismerkedett a fűszeressel, szenessel, sarki kofával, és már a rendőr is köszönt neki, amint hosszú léptekkel az utcát rótta, ahol Mitra lakott. Szindbádnak hosszú fáradozásába került, amíg célt ért a leány körül, megismerkedett, összes hazugságait elővette, mint a vásári árus kirakja csillogó üvegjeit. Mitra komolyan, elgondolkozva hallgatta a szép szavakat. „Művelt és romlott ember!”,258 mondta egyszer odavetőleg. Már tizennyolc éves volt, s még nem ábrándozott senkiről.
– Emlékszik Eszterre, akiről B. Jósika Miklós regényt írt? – vallatta Szindbád, és másnap kézbesítette a könyvet a leánynak, aki unatkozva lapozott a regényben.
Később színházba csalta délután, hű barátnő társaságában. Mitra ásított, midőn a zene csábítással csengett, és a szép színésznő fáradtra táncolta magát a színpadon.
Majd megkérte, hogy éjjel, bizonyos órában vonja félre a függönyt ablakán, és a holdfényben ott fog állani Szindbád mozdulatlanul, mintha már meghalt volna, és a másvilágról jönne látogatóba.
Ismét: napokig nem törődött vele, és virágot mutatott, amelyet egy ismert pesti démontól kapott a kabátjára. Hosszú, bánatos levelet írt, Amerikába készült, és antik gyűrűt vont Mitra kezére.
– Gyerünk vissza a templomba – mondta Sz. komoly, szomorú arccal. – Önnek vissza kell vonnia az esküt, amit az imént az oltár előtt fogadott. Hisz nem mondta komolyan, nem hisz a szerelemben. Nem akarom, hogy ily nagy bűn terhelje a lelkiismeretét.
Mitra vállat vont, és a táncosnőhöz hasonló karcsú lábain gondtalanul, hanyagul követte a férfiút, a már csaknem besötétedett templomba.
Egy gyászruhás, szőke asszony szoknyáját megemelintve térdet hajtott a templom közepén a főoltár felé, mint a Toscában látni tán. Szindbád idegesen fogta a leány kezét.
– Jöjjön, maga kis bűnös, és kérje vissza esküjét, mielőtt az messzebb érne, mintsem utol lehetne érni. Az én szívem már elcsendesedett, kihűlt, megbocsátottam magának. De itt e szent falak, tiszteletre méltó szentek, az örökmécs és minden-minden, amit az emberiség nagy része magasztos érzéssel őriz a szíve közepén, vajon megbocsátják-e önnek bűnét? Térdepeljen le, és imádkozzon.
A szent király már elhomályosodott az üvegfestményen, mély csendesség volt a boltozat alatt, mint szerte a városban a szívekben, amelyek itt megkönnyebbültek az imádkozás után. Fenn a karzat setét magasságában egy eltévedt madár megszeppenve pityegett.259
– Imádkozzon – mondta szigorúan Sz. – Mondja, hogy a szent király bocsássa meg önnek előbbi esküjét, adja vissza fogadalmát, lelke békéjét, nyugalmát. Kérje őt buzgón, hogy felejtse el önnek esküvését, amelyet a szerelemre a mindenható kezénél elhelyezett. Kérje, hogy sohase legyen leánya, sem fia, aki boldogtalan lehetne mások hamis esküje miatt. Imádkozzon, hogy sohase szeressen életében, hogy ne is csalódhassék oly keservesen, ahogyan maga engem megcsalt…
Mitra halkan, áhítatosan utána mondta a kalandor szavait, aztán megkönnyebbülten, mosolyogva fölemelkedett az oltár lépcsőjéről.
– Milyen különösen érzem magam – mondta, és széttárta karjait, mintha furcsa szédület lepné meg. – Az imádság alatt eltűnt a király arca a háttérben, és helyébe a maga arca emelkedett lassan. Szindbád komolyan, szomorúan nézett reám az üvegfestményről, amíg halkan az esküt végigmondtam. Mozdulatlan arca hasonlított valamely régi szentképhez, amely már századok óta hallgatja az előtte térdeplő nők szenvedését, bánatát, örömét, bűnét. Ah, azok az öreg szentek nagyon megbízható, rendes férfiak. Sohasem árultak még el senkit. A titkokat csöndben eldugták a kabátjuk alá, mint a hétpecsétes leveleket. S ezért, ha megengedi, néhány szót halkan, titokban az eskühöz fűztem, hogy senki sem hallotta más, csak a szentkép és az én szívem.
A kulcsárné csörgette kulcsait, a templom elsötétedett, egy sarokban, ahol koldusasszony vagy hercegnő szokott üldögélni a kis padban, Szindbád magához vonta Mitrát:
– S hogy hangzottak az elhallgatott szavak? – kérdezte halkan.
– Ha ön volt a szentképen, akkor hallania kellett – felelt kitérőleg Mitra. – Szent László talán az ön alakjában él most a földön.
Ezután szorosan egymáshoz simultak, amint májusi estve lámpások alatt kongó, üres budai utcákon mendegéltek. A torony csodálkozva nézett utánuk.
– Szent László vagyok – sóhajtotta a hiú Szindbád –, ennél szebbet nem mondhatott nekem ma délután.
Az aranymíves leánya halkan nevetett.260
– Mily furcsa férfi ön. Jobban hisz az eskünek, mint a szememnek, a kezemnek, a hangomnak. Mint a szent királynak. Itt van egy sötét kapu. Jöjjön, csókolja meg a számat a mai délután emlékére.
Fölemelte a zöld fátyolt – először – arcáról.
[1915]261
