MARGIT NEM JÖTT EL
MARGIT NEM JÖTT EL
Szindbád egy időben szentképet hordott a szíve felett, amelyet imádott úrnőjének kisleánya kapott ajándékba a bérmáló püspöktől. „Szerencsére van szükségem, hogy tovább folytathassam az életet” – monda Szindbád, midőn az arannyal, kékkel, pirossal festett, drágalátosan szelíd tekintetű Mária-képet a zsebébe dugta, ahol azelőtt az erszény egy rejtett helyén csak koszorúba font asszonyhajat, különös körülmények között talált pénzdarabot, jelentős szalagdarabkát vagy hajtűt hordott, mert minden nőről azt hitte megismerkedése napján, hogy ő lesz az, aki végre-valahára az óhajtott szerencsét meghozza számára.
(Szindbád hosszú élete folyamán babonás lett, mint egy kártyás vagy egy cigány. Jósnőkhöz járt, mikor bánatos volt, és volt egy jósnő barátnője, aki gyönyörűeket tudott hazudni a nőknek, akiket Szindbád a konyhaszagú lakásra elkísért az Üllői útra; három-négy szegény asszony üldögélt mindig egy szobában a megváltó jóslatra várakozván, míg odabent a férfias képű asszonyság nyolcvannyolc évig tartó boldogságról, útban levő vendégről, elmúló bánatról, új ismeretségről, szerencsét hozó találkozásokról hazudott a nőknek, és talán már minden tenyeret ismert Budapesten.)
„Most segíts meg, Mária! Ó, irgalmas Szűz Anya!” – mondta a gyors-segélyért való ima a szentképecske hátán. Szindbád áhítatosan elolvasta.
– Nekem való – mondta hittel, bizalommal, és az asszony hajakat kiszórta a pénztárcájából.
– Minden jóra fordul ezután – lódította Margit, az imádott úrnő, akivel Szindbád egy hajó-úton ismerkedett meg. (Sokáig néztek egymás szemébe és a szemükkel elmondtak egymásnak jó előre mindent, míg a bécsi gőzhajó szorgalmasan zúgott a hullámok felett, mint egy jóra való malom; néha csengettek, máskor elhallgatott a serényen lihegő gép, a kapitány hangosan kiáltott a rézcsőbe –262 hogy az utasok ne unatkozzanak.) Szindbád az imádott nő közelébe lépett:
– Ugye, magát Margitnak hívják?
– Igen. És a kisleányomért utazom a zárdába.
– Még nincs huszonhat esztendős…
– Januárban leszek.
– És arra gondol, hogy a falusi élet unalmas, hisz gyönyörű gőzhajók szelik a folyamokat és tengereket, valahol most reggelihez terítenek egy óceánjáró fedélzetén, míg a hajózenekar amerikai marsot fúj, a távol kékségében világvárosok aranyos tornyai, piros háztetői mutatkoznak…
– Valóban falusi nő vagyok, és sokszor vagyok egyedül, mikor is ábrándozok… A regénykönyvek már nem mulattatnak, mert magam szebbeket tudok elgondolni.
Szindbád helyeslőn bólintott.
– A regényolvasmányok a betegek, a lábtöröttek, a szenvedő nők részére valók. Az egészséges emberek maguk csinálják a regényeket. Ön az előbb szomorúnak látszott, asszonyom, midőn az érseki város kupolái feltűntek a Duna mentén. Valamely emlék fűzi a városhoz? – kérdé Szindbád, mert a falusi nőkkel mindig a régi novellák stílusában kezdte a beszélgetést, majd idővel éjjeli gyilkosságról, hamispénzverésről mesélt, az illavai fegyházról és parfőmökről, amelyek a paradicsomot, az első kedves hajának szagát, nász után a kis fejpárna illatát beszélte hozzájuk, de közben a teozófiát sem felejtette ki, és olykor sikerült meggyőzni hiszékeny nőket arról, hogy Nagy Lajos budai palotájában egy lovagi tornán vagy a zsidó öldöklések alatt Moszkvában már egyszer találkoztak, látták egymást, sőt szerelmesek voltak egymásba, midőn más név alatt, más testi hüvelyben éltek a földön.
– Nekem nincsenek még emlékeim – felelt az úrnő. – Eddig csak jó asszony voltam, a legjobb anya és leghűbb feleség, mint a gyászjelentésekre szokták írni. Néhány év óta az uram már nem szeret, és úgy érzem, hogy valami hiányzik a lelkemből, valamely érzés, valamely ábránd, egy hangot szeretnék hallani, amely a szívemet érintené… egy nevet szeretnék megtanulni, amelyet szeretettel,263 hittel, boldogsággal, reménységgel, az egész unalmas életet elfelejtő érzelemmel tudnék magamban elsóhajtani, mielőtt elfújnám esténkint a gyertyát…
– Mind így kezdik – dohogott Szindbád, mert helyesnek vélte, hogy olykor meg kell korholni a nőket.
– Én nem kezdem – sóhajtott az asszony. – Csak szomorú vagyok, hogy az én fülembe már nem fog hazudni többé senki édes szavakat, amelyekről tudjuk, hogy annyit sem érnek, mint a panorámában a klárisok, de mégis meghallgatjuk őket. Kérem, uram, hazudjon nekem; mondja el azt, amit már más, tán sok unatkozó asszonynak elmondott. Azt mondják, hogy minden férfiúnak van valamely betanult mondókája, amelyet legjobban tud, mint a színész szerepét, amelyben sikere volt. Tavaly, mikor erre utaztam a mostoha-leánykámért, egy úr, akinek arcát és nevét már elfeledtem, azt hazudta nekem, hogy fiatalkorában hajófűtő volt egy Lloyd-gőzösön, mert ilyenformán évenként háromszor-négyszer eljutott New Yorkba, hogy reménytelenül szeretett nőjét egy-egy percre láthassa. A nők nagyon szeretik a férfiakat, akik szerelemből óriási ostobaságokat, vad bolondságokat elkövettek. Mondja el, uram, hogy mit tett ön, mikor igazán szerelmes volt? Hogyan szenvedett, vagy miképpen volt boldog? Úgy sincs egyéb tennivalónk a hajón. Beszélgetünk, meggyónjuk egymásnak titkainkat, aztán elválunk, és soha többé viszont nem látjuk egymást.
Szindbád bágyadtan bólintgatott a fejével. Nem volt barátja a nőknek, akik a megismerkedéskor programot csináltak. Ő lélekvesztőn szeretett elindulni a barátnőivel az ismeretlen vízre, ha sötét fellegek tornyosultak is a látóhatáron, és a szél vészesen fütyült; nem lehet előre tudni, hogy melyikük vész el a tó hullámaiban, de azért menni, menni, nyitott szemmel a veszedelembe.
– Asszonyom – felelte Szindbád rövid gondolkodás után –, mondhatnám önnek, hogy egy tucat nőt öltem meg, mert szerettem… Elmondhatnám, hogy a hegyek között, egy útszéli szent lábánál van elásva a fegyver, amellyel majd kivégzem magamat egy boldogtalan napon… Beszélhetnék arról, hogy nagyon boldog voltam, fecskefészekben laktam; reggel, midőn felébredtem, dalok jutottak264 az eszembe, és vidáman tudtam nevetni, hogy a cirkuszban a bohóc pirosra fösti az orrát, de egy napon kedvesem karjaim között meghalt, s azóta nem mosolyogtam… Kigondolhatnék az ön mulattatására egy nagyszabású életkalandot a hisztériás hercegnőről vagy az ártatlan hajadonról, aki első látásra belém szeretett… És én azt mondom önnek, hogy az asszonyok nagyon jók voltak hozzám, mert sohasem szerettek.
– Senki? — kérdezte felvillanó szemmel az asszony.
– Senki sem volt kíváncsi, hogy mit hordok a kabátom alatt, aranyat vagy sárból való szívet – felelt konokul Szindbád.
– Pedig nagyon érdekes ember lehet. És mondja, miért nem szerették a nők?
– Mert nem hazudtam nekik, mert nem mutattam érzelmemet még akkor sem, ha valóban szenvedtem. Összeszorítottam a fogam, ezt a szót, hogy szeretem – sohasem mondtam még nőnek.
Margit előbb hangosan nevetett e mulatságos dolgon, majd elgondolkozva nézett a Duna hullámaira. Hogy e szőke habok mit mondtak neki, azt még Szindbád sem tudhatta. Mintha a gondolatait folytatná:
– Holnapután visszatérek… Itt van egy város a parton, a fogadót benne „Arany Bárány”-nak hívják. Ha ott megvárna, ott megszállnék.
Szindbád szomorúan bólintott.
– Megvárom önt, asszonyom, bár tudom, hogy eddigi nyugalmas életét feldúlom; szenvedés és szomorúság, gyötrelem és álmatlan éjszakák várnak önre… Ha újra hazamegy falura, többé nem örvendez majd annak, hogy tehenei kövéren a buja fűtől, tejtől duzzadva jönnek meg a legelőről; midőn a gyermekét csókolja, s az én csókom jut az eszébe, s boldogtalan lesz; éjjel, ha fölébred a zivataros időjárásra, a villámok cikázása nem azt juttatja majd eszébe, hogy az időváltozás jót vagy rosszat tesz a termésnek, hanem arra gondol, hol bolyong az a férfi, akivel a dunai hajón megismerkedett.
Margit titkon megszorította Szindbád kezét. Hosszas, boldog kézszorítás volt ez.
– Arra gondolok, szenvedek, és nagyon boldog leszek. És hogy265 bizonyosan menjek oda, ahol maga engem vár, itt van e szentkép, a kis leányom szentképe, amely eddig megőrzött minden bajtól, minden rossztól. Fogadja el tőlem zálogul.
Szindbád elrejtette a képet.
Később, midőn az imádott asszony kiszállt a hajóról s lassan visszanézett, Szindbád fütyörészni kezdett.
– Van eszembe várni – gondolta magában. – Azoknak a szegény férfiaknak példáját nem követem, akik egész életüket ácsorgásokkal töltik ablakok alatt, kalaposboltok előtt és kis cukrászdákban.
Egy bécsi táncosnőt vett szemügyre, aki láthatólag meg volt elégedve felöltőjével.
– Valódi londoni… – dörmögte Szindbád a táncosnő közelében, és a kisasszony barátságosan mosolygott.
A jelzett időben Szindbádunk hol járt vajon e tágas földek-mezőkön, széles tengereken? Sehol sem járt, hanem az „Arany Bárány” fogadóban üldögélt, várt, az ablakokhoz lépett, kilépett a folyosóra az ajtón, és a közömbös portást többször megkérdezte, hogy a szenyóra – fekete hajú, fekete szemű, kócsagtollas – vajon megérkezett-e a vonattal, a gőzhajóval, a gyorsvonattal? A veresbajuszú portás egy utassal volt beszédbe merülve, aki negyven esztendeje látogatja a várost, és a halottakat is ismeri, akik a temetőben alusznak, s ezért rideg szolgálati hangon válaszolt mindig, hogy a hölgy nem érkezett meg idáig.
Később az utazó jókedvűen kinyitotta esernyőjét, és szélestalpú cipőjében nevetve nekivágott a városnak, sör- és pörköltszag áramlott a kapualjban. Szindbád meglehetősen elszontyolodva álldogált a portás üvegházikója előtt.
– Pedig bizonyosan ígérte, hogy a „Bárány”-nál fog megszállni – mormogta a hajós.
A fogadó portása bölcs nyugalommal lapozott a vendégek tintafoltos könyvében. A tekintély kedvéért csíptetőt helyezett az orrára.
– A nyolcas estére elutazik – szólt az álmos bérszolgához, majd becsapta a könyvet, és részvéttel Szindbádra nézett:
– Asszony vagy leány az illető dáma? – kérdezte fontoskodva.266
– Magam sem tudom most már, a teremtésit! – káromkodott Szindbád.
A portás levette a szemüvegét, ásítást fojtott el:
– Nem érdemes, nagyságos uram… Becsületemre, még ha eljönne, akkor sem volna érdemes.
Szindbád ezután még néhányszor kinézett a Duna mentén, és bosszúsan gondolta magában, hogy ha találkozna a nővel, a csalfával, most majd tele hazudna a fejét, a szívét, hogy arról koldulna. „Ott követtem el a szamárságot, hogy szóhoz engedtem jutni – gondolta néha magában a kalandjáról –, és ő hazudta, amit nekem kellett volna mondani,”
[1915]267
