SÍRONTÚLI BOLONDSÁG
SÍRONTÚLI BOLONDSÁG
Szindbád kísértet korában egy falusi temetőben töltött néhány esztendőt, mert a környékén egypár bűnt elkövetett, amelyért vezekelni kellett. A fejfák és szomorúfüzek ismerték még abból a korból, midőn a kisvárosi hölgyekkel a régi temetőben sétált karonfogva, mint az egy cserépben nőtt virágszárak, és serényen, folyamatosan, akadály nélkül hazudozva, mint egy szorgalmas vízimalom a nagy Dunán – az öreg molnár a fiatal menyecskék gömbölyű vállára segíti a liszteszsákot, egy szomorú legény a tetőn éjjelente furulyázni szokott a malomkerékbe kapaszkodott öngyilkosok hulláinak, a holdfényben hátát villogtatja a harcsa a folyamban, mint egy ezüstruhás középkori király, és a nádasban egy öreg vadkacsa azt mondja a másiknak emberi nyelven, hogy az éjszaka ismét megölte magát valaki szerelem miatt. És a régi temetőben, ahol a hajósunk szája vízimalom módjára őrölte a színes szavakat, hogy az aranyliszttel beszórja a nők lábanyomát, végül drágalátos selyemzsákba öntvén a lisztet, hogy a szegény nők vállát a meggörnyedésig megterhelje – a régi temetőben a szúette fejfák, esőverte, rozsdás szőrű, másvilági ebekhez hasonlatos sírkövek sohasem nyújtották ki a lábukat, hogy gáncsot vessenek a nőknek a továbbhaladásban – még a szomorúfüzek is a szél leányaira bízták gallyaikat, hogy azok elemeljék az útból a hideg, nedves leveleket, amelyek az öröm és végtelen bánat felé igyekvő nők meztelen nyakát kiábrándítóan megérinthetnék... „Csak menjetek” – dörmögték a vén csontok a föld alatt, és unottan nyújtóztak a koporsóban, míg Szindbád elszánt hazugságai már aranyharmattal hintették be messze-messze a vidéket, kéklő hegyláncokat és a kopár vasúti őrházat. Emmának hívták azt, akivel itt kegyetlenül elbánt, mint egy kiéhezett, veresszakállú illavai rab, aki húszévi fogság után szabadul, és alkonyattal az erdészleánykával találkozik az erdőn.
Természetes dolog, hogy a kísértet ideje nagyrészét Emma sírhalmán268 halmán töltötte. Itt üldögélt összegubbaszkodva, mint egy fázékony őszi varjú, az ujjával néha megkopogtatta a bezárt sírt, és zivataros éjszakákon panaszos üvöltése hangzott, mint a hajókürt:
– Ó, én nem tehetek arról, hogy a nők oly hiszékenyek! Miért szeretnek elhinni mindent, ami nekik kellemes, gyönyörűséges, hívságos? Nagyorrú és formátlan szájúak, hideg, érzéketlen, lelketlen szeműek és gonosz, kis hazuglelkűek: miért hitték, hogy ők valóban szeretetre méltóak? Ó, szegény nők, okuljatok gonosztetteimen, sohase adjátok meg magatokat hosszú és heves ostrom nélkül, és mossátok ki mindennap a szíveteket a felejtés és hitetlenség vizével; sohase gondoljatok többé a férfiúra, aki innen elment; és ne sírjatok magatokban, sötét szobában, mert a könnyek a leggyorsabb paripák, amelyek a temető felé ragadják a kocsit!
A kísértet éjszakánkint úgy üvöltözött, hogy a régi temetőt már nem merészelték fölkeresni a környékbeli szerelmesek, pedig nemzedékeken át megszokták a halott nagyanyák, hogy unokájuk sírdombjukon hallja az első, szívig zengő és a lélek ezüsttükrét elhomályosító férfiszót. Szerelmi találkozója volt a régi temető úrnak és szegénynek – az árkon rejtett út vezetett át, amelyet mindenki ismert a városkában. Azonkívül itt aludtak, a temető árkában azok a kis lelkek, amelyek fészekrabláskor, pihe és toll nélkül, vagy magzat korukban, mint a gyönyörűséges, nagyszerű élet száműzöttjei kerültek a régi temető árkába, csendesen aludtak a hó alatt, míg anyjuk lengő szoknyával lejtett a Trombitásnál, de nedves tavaszkor néha kis földi béka alakjában anyjuk lábára ugrottak, midőn az ismét átlépte a temető árkát…
A kósza kísértet kiáltozása elriasztott mindenkit a szerelem temetőjéből, senki sem olvasta furcsa szórakozottsággal a fejfákról, hogy az öregasszonyok mily rengeteg időt éltek, amíg a kezek egymásba fonódtak, mint ifjú jegenyék csúcsai a szélben, és a meleg, életteljes gondolatok úgy cikáztak, mint a villás fecskék… Csak a halott asszony nem mozdult odalent a sírban, mert öngyilkos halála miatt tilos volt neki a másvilági szerelmeskedés. Hiába sírta be Szindbád éjfélkor a lyukon, amelyet a bogarak ástak: „Mondd, ó, mondd, hogy lehettél olyan balga, hogy nékem hittél?”269
Egy napon a halott asszony leánya jött látogatóba a sírdombhoz. Emma leányának látása úgy megrendítette a falevelek között alvó kísértetet, hogy megmozdult régen holtnak vélt szíve. A következő percben közölte a temetőőrrel, hogy halála napján kötött szerződés szerint halottaiból egyszer feltámadhat.
Az őr utánanézett a halotti szerződésnek, és néhány perc múlva a szomorúfüzek alatt egy barna, bánatos, bársonyruhás diák lépkedett Emma leánya felé, aki hervadt leveleket szedett a sírdombon.
Egy öreg denevér a cinteremben helyzetet változtatott nappali álmában, és így szólt a bagolyhoz:
– Az öngyilkos asszony leánya jár itt. Lenyelt egy aranygyűrűt, és a diák most felvágja a szívét, hogy megkeresse az aranygyűrűt, amelyet ő ajándékozott anyjának.
A bagoly így felelt:
– Úgy kell az embereknek. Miért gondolnak mindig a tegnapra! Az emberek egész élete azzal telik el, hogy arról fecsegnek, ami már egyszer úgyis megtörtént…
A diák ezalatt megismerkedett Emma leányával, és könnyűízű violaszagú szavakkal beszélt az anyáról, aki tán rémülten ült fel most koporsójában.
– Ó, az anyám! – felelte Emma leánya. – Éjjelente mindig az ágyam szélére ül, és úgy fénylik a haja, mint az ezüst betűk a koszorú fekete szalagjain. Pedig olyan barna volt, mint én, amikor meghalt.
– És kegyed boldog? – kérdezte Szindbád, mellőzvén a bevezető szavakat, mert estére hajlott már az idő.
– Okultam anyám példáján, a boldogságot messzire elkerülöm, a szívemet bezártam az imakönyvembe, és hála istennek, idáig még nem kellett imádkozni. Holott húszesztendős vagyok és tanítónő.
– Pedig a természet rendje… – kezdte Szindbád, de hirtelen elhallgatott, mintha elszégyellte volna magát a hallgatóan előrekönyöklő vén fejfák előtt, amelyek már sokszor hallották őt hasonló szavakat mondani.
– Én nagyon hosszú életet éltem – mondta borúsan –, sok könyvet olvashatnának rólam az ágyban fekvő beteg úriemberek hitetlen270 fejcsóválással, és a gyöngélkedő öreg hercegnő többször rászólna az ifjú felolvasónőre, hogy hallgasson el a gonosz történettel… És a gyermekeket zivataros teli éjszakákon nevemmel ijesztgetnék, ha tudnák, hogy ki voltam én… Ámde annyit mondhatok önnek, kisasszony, hogy a szerelem az egyetlen valami, amiért érdemes volt menni-menni, sírni-sírni, élni-élni… A tündöklő ékszerek, amelyek hajában ragyoghatnak, egykor más nők kebelén fognak villogni, színházat játszani – a finom selymek, amelyek testét födik, öregségére tán egy vidéki színkörben arra szolgálnak, hogy Masztiksz kisasszony megtörölje lakkcipőjét, mielőtt a házasságtörést elkövetné – a dalok, amelyeket a tó felett érzelmesen énekelt, elvesznek a hullámokban, és egy falánk süllő nyeli el a víz alatt a lápvirággá válott melódiát; – csak a szerelem marad meg… zengő, keserves, örökké nyugtalan emlékek… órák illata, amelyek emlékezetesek… Különös éjszakákon hallott baljóslatú hangok vagy az egész életemet elmondó sóhajtások… a szerelem, amely egykor úgy lépett be a szívébe, mint egy hetyke kérőnásznagy pengő sarkantyúval, mint bánatosképű, félénk vándorlólegény, ez a szerelem örökké megmarad. Az emlékeket sohasem nyelik el a hullámok, a szél el nem ragadhatja… Az övé, egyedül az övé marad, amit szeretett, amiért boldogtalan volt, amit a vánkosába sírt, amiért meghalt… Én szeretem kegyedet.
A bagoly a cinteremben megint megszólalt:
– Az emberek folyton a múltról locsognak.
Ekkor már este volt, a hold benézett a fák alatt, mint egy inspekciós felügyelő, az Emma sírján a leányka egyszerre azon vette magát észre, hogy a deák eltűnt mellőle – hisz szabadsága lejárt –, a keze, amelyet előbb egy forró kéz hevített, hideg és üres; szomjas füle csak a szél zúgását hallja...
Az öngyilkos asszony halkan megszólalt a sírból, mint az eső a falevelek között:
– Menj haza, és tedd azt, amit Szindbád tanácsolt, mert neki igaza van.
[1915]271
