TIZENEGYEDIK FEJEZET • Pillanatnyi elmezavar
TIZENEGYEDIK FEJEZET • Pillanatnyi elmezavar
„Kedd. Reggel 6 óra
Úrnő, letérdepelek, és Istennek ajánlom a telkemet. Régi Werndl-féle fegyver megtöltve fekszik díványomon, csak azt sajnálom, hogy csúnya lesz a póz, amidőn lábam ujjával meghúzom a ravaszt. Régi íróim és saját meggyőződésem szerint: hat lat por és tíz deka ólom segít rajtam. Elutazom, pedig úgy szeretnék élni, mint a Toscában a tenorista szívre hatóan énekli. (Kár, hogy két bal lába volt a színésznek.) Emlékszik Mannheit facques-ra gróf Almaviva szerepében? Egymás mellett ültünk a nézőtéren, de a Toscát egyedül hallgattam a nézőtér zugából hajdanában, és elhatároztam, hogy egykor, ha Isten is úgy rendelte, szomorú képű kisbőgőssel fülembe, szívembe játszatom e dalt – hajnalodik az Angyalvárban! –, és reggelre meghalok. Fölhúzom a függönyt, és éji pihenőben elárvult ablakomon (hisz senki sem sóhajtott alatta éjjel, a hold, mint mesebeli jelvény állt a ház régi tetője felett, hogy „szeretlek, szeretlek, hozzád kívánkozom, mindenem!” és erkélyem néma volt, mint a szevillai regényekben), a napsugár játékos kedvvel jön Rákos felől, kocsik szaladnak, emberek mozgolódnak odalent, négy emelet mélységében, hajnali utazásra gondolok tán, midőn gyorsvonaton mentem északra vagy délre, és egész éjszaka a vasúti kocsik láncainak a csörgése mulattatott, amint összecsapódtak, meg elváltak, tam-tam, betegség elől futó úriember módjára bújtam el a hálókocsi pamlagán, holott tejfehéren, alsószoknyában ment a fülkém előtt a kívánatosan borzas román asszony. Franciául kellett volna hozzá szólni, a navarrai grófnak bemutatkozni, kis szentséges húgomról beszélni, aki Avignonban a nővérek zárdájában apácának készül, mert rangjához méltó férfiút nem talál, őseimről: őrült Fülöpről és a szécsényi rablóvezérekről regélni, a sánta lordot emlegetni, majd az orléans-i házat, és a titokzatos hegyekre, andalító síkokra, a Hernád furcsa völgyeire vagy a hajnali homályban pirosló vashámorra mutatni, félig megtébolyodni versektől és szerelemtől – és elcsábítani a szép román asszonyt, aki egyébként a hálókocsik Henry IV-szakállas kalauzát kereste.138 Mozdulatlanul maradtam keskeny agyamon, és csupán önre, az ismeretlenre, az egyetlenre, szívem királynőjére gondoltam mindig, mindig… Más nők jöttek, sárga selyemruhában, zsidó asszonyok, akik mozdulataikkal, szemükkel, különös nyakukkal, kéjes orrukkal, piros nyelvükkel édesített vastag ajkukkal és szerelemre váró, ringó és emelkedő hátukkal csábítóan vonultak el az ifjú költő előtt… Sajnálom, úrnőm, hogy ezt leírtam. (Hisz remélhetőleg kiadja A Nap ezen utolsó levelemet!) Senki sem jött felém: ez az igazság. Szinte félig haldokolva néztem a gyönyörű nőket, akik az utcán, kávéházban vagy a színházban eljártak mellettem. Továbbmentek pocakos és zsíros külsejű férfiakkal, akik napközben talpalnak rossz szagú üzletekben az Andrássy úton vagy a Király utcában, sommás keresetet írnak, vagy a szegény munkások orvosai, míg én hiába néztem meg a házszámot, ahová betértek. Olykor éjszaka gyilkosságra gondoltam a látott nők miatt. Ilyenkor voltam a legboldogabb. A kést a bal szembe eresztem, ameddig csak lehet. A pisztolyból a golyót a két szem közé küldöm. Kemény öklömmel a gyomorra és az orra irányítom a célzást. Vagy kardpárbaj lesz az ismeretlen nők ismeretlen férfiaival: midőn is teljes biztonsággal gondoltam gyermekkori barátomra, Kázmér A. lengyel hercegre és táncmesterre, aki csupán bordaközi vágásokra, hasra mért, traverzón sujtá-sokra és a térdre, az inakat átvágó cselfogásokra tanította a fiatalembereket. A karcsú flöret egykor oly könnyedén járt kezemben, mint egy finom cigaretta, és a pisztoly célgombját megszoktam ellenfelem lábához irányítani. Gyilkosság, halál valakit megölni, esetleg börtönbe menni, kötelet kapni, a browningot egyetlen kézmozdulattal használhatóvá tenni, verekedni, orrot leharapni, fület kitépni, fogsort széjjelzúzni: egykor úgy tűnt fel nekem, mint a világ rendje. Szerettem megvadult lovakat megállítani, kardot viselő hadnagyokkal szembeállani puszta kézzel, tíz erős ujjam tán a bikát is megfojtotta volna – és most írok önnek, úrnőm, a Toscából zenehangok járnak át vad szívemen, hogy reggelre meghalok.
Mindenkinek megbocsátok, úrnőmnek is. Hódolattal, mélyre hajtott fejjel, szilaj indulatoktól megmenekülten, elcsüggedve és csupán az ólomban bizakodva vallom önnek, drága hölgy: szeretni többé nem tudok.
Egykor regényhős voltam, most unott, rosszkedvű, fáradt úriember lettem. Nők is lettek volna tán, akiket megöleltem… Nem, csupán ön volt az egyetlen, akit valaha szerettem. Az előbb sírtam kegyedért. Furcsa, hogy nagysága előtt igazolom magam. Ugyan mi köze az egész dologhoz?
Reggel van. A nap, az élet, nagysága, meg egyéb ostobaságok … Verseket olvasok majd Anyeginből. A balettet vagy a Tavaszt. Isten önnel, királynő!”137
Horváth kisasszony estefelé kapta meg a levelet. Kocsira ült, és Rezeda úrhoz hajtatott. A hírlapírót ekkor már elvitték a mentők. A katonafegyver derék sebet vágott szíve fölött. A kórházban még életben volt, vén apáca ült ágya mellett, és a spanyolfalat előkészítették az éjszakára.140
