HATODIK FEJEZET • Partrészlet az óbudai Dunán
HATODIK FEJEZET • Partrészlet az óbudai Dunán
Azok a múlt századbeli, hegyes bajszú, tisztességes szakállú férfiak, akik csigába göndörítették a hajukat, a „bakombartjukat”, s az ideáljaik arcképét a nyakukban viselték, akik általában Rezeda úr barátai és ismerősei voltak a városban: nem tudtak a doktorral való összeköttetéséről. De nem az asszonyságok sem, akiket valóban tisztelt Rezeda úr; e múlt századi virágszálak, akik szemérmetességből inkább betegek voltak, legfeljebb Parád, Füred, Csiz vizével gyógyították magukat, mintsem doktorhoz forduljanak. Ugyan hol van az az arcátlan asszonyféle, aki a doktor előtt mezítelenre levetkőzik e korszakban, amelybe Rezeda úr még harminc-negyven év elmúltával is képzelte magát, hogy életét baj nélkül folytathassa?
A doktor nem volt idealista, de gonosztevő sem.
Bizonyosan sokan látták őt Pesten, mert szeretett csavarogni: a házak fala mentén szemügyre vette az embereket: mert utálta őket, és sohasem tételezett fel senkiről se valamely becsületes dolgot.
Körülbelül negyvenesztendős volt ekkor a doktor, de jókedvében néha száznegyvennek mondta magát.
Vidéki fotográfusok megsárgult kirakataiban látni ily elfelejtett embereket, akiknek már a nevét sem tudja senki, ám ők régi szalonkabátjukban tovább figyelik a piac eseményeit, szembenézegetnek a kíváncsi nőkkel, bár már a temetőbe vagy egy másik városba költöztek. A doktoron minden sárga és fakult volt, mint az arcképeken, amelyeknek a napsugár szívta ki a fényét. Egyszer Rezeda úr megtalálta a doktor fiatalkori arcképét, Óbudán, a Flórián téren. Egy fotográfus ablakában fedezte fel a doktort óbudai lányok és férfiak között, akik addig le sem telepednek a lakodalmi ebédhez, amíg a fényképésznél nem jártak. Karonfogva állnak itt fehér ruhában és fekete kabátban akár ötven esztendeig, holott a valóságban azóta sem fogták egymást karon. Itt ül a doktor magyar ruhában, rojtos kis nyakkendővel, és kopaszodó homloka alatt, füle mellett haja373 éppen úgy előre volt kefélve, mint a régi magyaroké. Akkoriban a doktornak még az volt a vágya, hogy osztályvezető orvos legyen a békésgyulai kórházban, terve azonban nem sikerült, öreg napjaira a harmadik kerületben fekvő Virág-zugba költözött, és nagyon elrészegesedett.
Kisilonka Jácint, ez volt a doktor neve, olyan családból származott, ahol a férfiak kisbőgőztek, hegedültek, vagy legalábbis valami fúvóhangszerhez értettek, amelyeket őszi délutánokon megszólaltattak. Egyetlen módos ember élt a családban, egy Jácint nevű veszprémi kanonok, hősünk keresztnevén kívül egyebet sem örökölt a kanonoktól. Kisilonka fuvolázni tudott, és esős napokon, amikor a Virág-zug ódon, törökhódoltságból itt maradt házai felett vastagon összegyülekeztek a fellegek, az esőszemek úgy kopogtak a kövezeten, mintha régi lakók járnának vissza temetőből, valamint elduruzsolták mondanivalóikat az egyébként néma házereszek, a kivénült esőcsatornák fontoskodva végezték feladatukat, mint régen nyugdíjas hivatalnokok, ha álláshoz jutnak, köd jött a Dunáról a hegyoldalba, az öregasszonyok még piszkosabbak és rongyosabbak voltak a tenyérnyi udvarokon, mint valaha, gurnyasztó vénemberek várták a félrecsapott kalapú Halált az ablaknál, hátha véletlenül erre kocsmázik (az óbudai Halál mindennap leissza magát, nem lehet józan fejjel űzni ezt a csúf mesterséget), a gyermekek oly sárosak voltak, mint a patkányok: Kisilonka Jácint egy-két pint bort készített az ágy elé, azzal a feltett szándékkal, hogy nem megy el hazulról, ábrándjainak él. S így is tett mindaddig, amíg a bor és a fuvola tartott. A fuvola hangján ellátogatott bíborpiros királyi udvarokba, ahol nagy orrú fejedelmek ültek udvarhölgyeiktől körülvéve és kedveseiknek birtokot, valamint (a doktor meghívása útján) ártatlanságot ajándékoztak, midőn azoknak kedvük kerekedett férjhez menni. A szorgalmasan hajtogatott borospoharak ugyancsak kellemetes dolgokról győzték meg Kisilonkát, így a többi között azt is elhitették vele, hogy ő még egy nagy reményű ifjú ember, akinek legszebb napjai ezután várhatók. Nemcsak a doktori pályán vár szép jövendő hősünkre, de valójában inkább mint zenész érvényesül, híre messzire terjed a Virág-zugból. Ezeket a tündéri gondolatokat nem viselhette el magányában a doktor, útra kelt, hogy cimborákat találjon, akikkel zenéről és művészetekről váltson néhány szót. Gyakran, sőt leggyakrabban a reggel vetette haza a doktort kirándulásaiból, és ugyanezért a Virág-zugban egyetlen hideglelős beteg sem fordult hozzá tanácsért.
A doktor cimboráit a pesti bohémek között találta, éjszakai kiskocsmákban, mulatóhelyek szobáiban, eldugott kávéházakban, valamint a374 „Családi Kör” című klubban, ahol egész éjszaka kártyáztak és ittak a bohémek. Barátai voltak fiatalemberek, akik még semmit sem veszítettek egy átvirrasztott éjszakával, ismerősei voltak az öregek, akik már semmit sem nyertek egy ébren töltött nappallal. S ezeknek az éjszakai alakoknak nem voltak olyan barátnőik, akiknek szükségük lett volna ártatlanságra, haszontalanságra. A doktor klientélája tehát nem nagyon szaporodott se a „Paradicsom” kávéházban, se a „Macskagumi” vendéglőben, se a „Családi Kör”-ben, de még a „Jó Sógorok”-hoz címzett éjszakai női tanyán se, legfeljebb mindennapos női betegségek ellen vették igénybe segítségét. A nagy, valódi, aranyhegyeket érő találmányra senkinek se volt éjszaka Budapesten szüksége.
S a doktor, bár egy nagy titkot hordott zsebében, kezdett elfakulni, mint egy régi kép valamely arcképalbumban. Szeme körül mind véresebbek lettek a karikák, mind kevesebbet hederített kartársaira, akik veszett hírét költötték a városban. Most már csak fuvolázással foglalkozott, mindig zenéről beszélt, görcsösen átölelte a muzsikusokat, akik éjszaka reggelig a maguk mesterségéről kifogyhatatlanul, szünet nélkül beszélnek, és a világból más nem érdekli őket, csak a saját foglalkozásuk: falusi cigányok és világhírű zenészek örök tulajdonsága. Legjobb barátja egy elcsapott operai hegedűs volt, aki éjjel-nappal részeg volt, és ilyenkor képzeletében a legszebb zenéket játszotta, holott keze már nem volt biztos. „Más országban másképp volna!” – mondta Kisilonka, mikor lelkiismeret-furdalásai voltak. S ezzel mindent elintézett jelenéről s jövőjéről.
Kisilonka meglehetős örömmel fogadta Rezeda urat, hisz e férfiú is egyike volt azon kiválasztottaknak, akikkel hosszú éjszakákon át lehetett üldögélni, iddogálni és kellemetes dolgokról beszélni.
– Drága Rezeda bácsi – kiáltott a doktor, és nagyon megszorongatta a vendég kezét.
Rövid idő múltán egy közeli kocsmában üldögélt a két férfiú, ahol Rezeda úr alaposan előadta látogatása célját. Segíteni kell a leányokon, megígértem nekik.
Kisilonka legyintett:
– Olyan egyszerű dolog az egész, mintha azt mondanád a szabónak, hogy varrjon fel egy gombot.
– Helyes – bólongatott Rezeda úr –, azonban a pacienseknek ezt nem kell tudni. Mindig az volt a bajod, hogy nem tulajdonítottál elég fontosságot a tudományodnak. Ha legalább szakállad volna!
– Azt szeretnéd, hogy én is mindenféle hókuszpókusszal kezeljem a375 betegeimet, mint a pesti nőorvosok? Én már nem változók meg, Rezeda bácsi; megvizsgálom a beteget, aztán: fogj be, János.
Kisilonka hóna alá csapta műszeres táskáját.
– A szerszámokat éppen tegnap főztem ki, mert megálmodtam, hogy szükségem lesz rájuk. Még ugyanabban a vízben vannak, amelyben főttek.
Kisilonka kinyitotta a táskáját. A pléhdobozban valóban ott csörögtek az acélok, amelyek rejtelmes alakjukkal úgy meg szokták ijeszteni a beteg nőket, hogy azok nyomban javulást fogadnak magukban.
A doktor nevetve, könnyű szívvel ment a Duna-part felé, ahol a lankás, gyepes, szakadékos partokon kecskék legeltek, boldogtalan vének üldögéltek a vasúti vágányok mentén, bujdosó pesti szerelmesekre füttyentett rá a szentendrei vonat masinisztája, tarka rongyokba burkolt gyermekek dugták lábukat a Dunába, hátha belekapaszkodik egy pecsenyének való hal.
A doktor derülten nézett körül a tájon, mintha tíz év előtti szerelmes levelét kapta volna vissza ma.
– És melyik érdekel a kisasszonyok közül, Rezeda bácsi?
– Egy feketés, göndörhajú…
– A hajakat csak akkor nézem a nőknél, midőn le kell nyírni vagy beretválni.
– Antóniának nevezik.
– Név szerint pláne eltévesztem őket. Fiatalabb éveimben, mikor három, négy, öt asszony volt egyszerre a barátnőm, hogy kalendáriumot kellett róluk vezetni, betűkkel és mindenféle jelvényekkel írtam tele a noteszemet, mint egy pedáns férfiúhoz illik: akkor kerültem bajba, amikor a sötétben vagy szerelmi hévben eltévesztgettem a nők keresztnevét.
– Megigézett ez a lány… Feleségül veszem.
– Ó, Rezeda bácsi, még mindig hiszel az igézetekben! Ismét házasodni akarsz, társulni valakivel, akivel semmid sem közös, minden idegen? Egy nőt akarsz már megint, aki mangalica módjára alszik melletted, amíg te álomtalanul bámulsz a sötétségbe? Ismét olyan egyedül akarod magad érezni, mint a magányos varjú a fatetőn? Az igazi, borzalmas, fagyasztó egyedüllét nem az agglegények átka, hanem a házasembereké, akik esténkint asszonyukkal bezárkóznak a hálószobába! Ők vannak aztán magukban, midőn álomtalanok, ők szenvednek leginkább a betegségükben, mert hiszen egyedül kell azt viselniök egy közönyös, hideg lény szeme láttára… s egyedül vannak, ha szomorúak, mert senkinek376 se mondhatják el szomorúságuk okát: házasok, férjek, nem lehetnek őszinték barátaikhoz, sem feleségükhöz… És senki oly egyedül nem érzi magát a halál órájában, mint a házasember. Inkább egy kecskét vegyél, mint asszonyt.
Rezeda úr élénken csóválta a fejét.
– Még ráérek agglegénnyé válni, szürke napernyő alatt, bársonykabátban sétálgatni; próbálni akarok egy és mást az életben. Sohase volt otthonom, mindig csak olyan megszálló vendég voltam azokon a helyeken, ahol letelepedtem, mint a vándorló legények a maguk herbergjében, mint az utazók az éjjeli mulatóhely hölgyeinek szívében. Negyven esztendős vagyok, és még nem aludtam szívfájás, riadalom nélkül egyetlen éjszakán sem. Minden éjjel azt gondolom magamban két és három között, hogy hajótörött vagyok, egy gerendába kapaszkodom a viharos tengeren, mindenféle zord veszély és setétség… majd meg azt hiszem, hogy egy kút fenekén ülök egy kopár pusztaságon, és oly mély elhagyatottságban, hogy még a szelet sem hallom, amely a kút szája fölött elsüvölt, mázsányi teherrel nehezedik a szívemre az éj… Nem tudok már többé gőgösen büszke lenni az egyedüllétemre, nem vagyok már többé hiú, hogy oly magányos vagyok, mint egy száradó fa a pusztaságban, senkivel sem közlöm gondolataimat, nem kérek tanácsot, jóságot, gyengédséget az emberektől, dölyfösen egyedül vagyok… ez a nagy erő kiszállott a lelkemből, a tagjaimból, a gondolkozásomból. Valakire szükségem van, aki mellettem legyen.
– Végy egy kutyát, Rezeda bácsi.
– Mindig sötétebbek, vigasztalanabbak lesznek az éjszakáim. Nem jutnak eszembe vidám gondolatok, mulatságosságok nappali életemből, amelyeken azelőtt éjszaka nevetgéltem. Sohase látom már az embereket, ismerőseimet természetes, valódi alakjukban, amint azelőtt megvigasztalódtam felettük. Láttam első Ferenc Józsefet álmatlanul, nyögve forgolódni, mint egy nyűgös gyermeket. Hálás voltam sorsomhoz, hogy nem lettem császár. Majd hálóingben, papucsban, a bútorokba kapaszkodva ment végig szobámon a tekintélyes öreg polgár, hogy az ifjú szolgálóleányokat meglesse éjjeli álmukban; egyik-másik ifjú nő kitakaródzott álmában, és a tekintélyes férfiú nem fordította el a szemét. Láttam elérhetetlen úrnőket kiszállni ágyukból és leguggolni, mint faluvégen a cigánylányok. Láttam szentkép arcú leányokat bolhára vadászni, papucsban járni, cselédeikkel bizalmaskodni… Szép éjszakáim voltak, amikor jóízűen elgondoltam, hogy mit csinálnak az emberek négy fal377 között, midőn az ajtót, ablaktáblát bezárják magukra, és azt hiszik, hogy senki se látja őket. S addig csak elviselhető volt magános életem, amikor féltékenységtől gyötrődő, szép feleségű, öreg férjeket láttam álmatlanul virrasztani, vagy kutya módjára vinnyogni. De bölcsességem elhagyott. Hasfájós szép asszony (akit tegnap este páholyában láttam cukrozott barackot enni) nem siet át magányos szobáimon, gazdag ember (akit fogatában láttam az elmúlt délután) nem guggol éjjeliedényen ülő kisgyermeke mellett aggodalmas homlokkal, polgárkisasszony (aki a Ferenciek templomában szép lábával megigézett) nem foltoz fehér harisnyát… és nem láttam többé a hideg tekintetű, büszke homlokú, megközelíthetetlen szigorúságú, erényeikre gőgös úrnők álomalakjait sem; pedig mily mulatságos volt elgondolni, hogy egy-egy hercegnő falusi kutyával vagy rőtvörös hajdúval álmodik, holott még kezén a rózsafüzér… És nem hallottam többé a titokzatos szavakat, amelyekkel a megszokott házaspárok egymást ösztökélik a szeretkezéshez: városvégre nyúló deszkakerítésre írott szavakat… Egyedül vagyok éjszaka, mint a béka a kút fenekén.
Kisilonka doktor úr sajátságosan mosolygott:
– Akkor léssz csak egyedül, ha asszonyt fektetsz magad mellé. Akkor aztán ülhetsz, mint a megbilincselt rab. Vége a jókedvnek, vége a szabadságodnak, és irigyelni fogod azokat, akik egyedül járnak éjszaka az ablak alatt; irigyeled, akik éjfélkor könnyed szívvel mennek át a hidakon és dalt dudorásznak; boldognak hiszed azokat, akik felgyűrt kabátban sietnek a viharos éjszakában, és egy utcasarkon istenhozzádot mondanak egymásnak a jó barátok; mindenki boldogabb lesz, mint te. Szíved megkötözve, féltésed felébresztve, erőd gyöngülve… és a vidám gondolataid, amelyek most csak vándorúton vannak, hogy egykor visszatérjenek még hozzád, ezek a szajkóhangú, harkálytarka elképzelések, a magános embernek kincsei végképpen elvesztek, amint egy asszony széles hátával rátelepedik a szívedre.
Az óbudai Duna-parton elérték azt a helyet, ahol a hajógyár felett oly szakadékos a folyam partja, mintha az öngyilkosjelöltek erre koptatták volna legtöbbször a csizmáikat. A zsidó templom mellett sikátorok lapulnak, mint Eugen Sue regényeiben, és a szél csendes időben is lóbálja az ablakokra akasztott rongyokat. A kapuk alatt szenny folyik, a grádicsokat az eső mossa, döglött patkányt húznak az utcagyerekek, és ezen az omladékos tájon sétálnak a titkos szerelmesek, akik Pestről ide menekülnek. Hány úrihölgy tette már gondosan varrott cipőjét erre a378 földre az önfeledt szerelmi sétában! Ha megszólalnának a sikátorokban maradt lábnyomok, hány előkelő pesti asszonyság nevét mondogatnák! A legrégibb randevúhely az óbudai partnak ez a része, már a nagymamák ide jártak, ha nem bírtak a szívükkel.
Most is egy ifjú pár andalgott a keskeny utcán, a földbe süllyedt házikók között. A nő oly elszántsággal karolt az ifjúba, mintha az imént esküdtek volna meg, hogy örökké szeretik egymást.
– Antónia! – kiáltott fel Rezeda úr elsápadva, midőn a hölgy táncos lépteit messziről észrevette.
Kisilonka nyugalomra intette:
– Nem Antónia, Rezeda bácsi. Ezt, a patkányfogó eb lábával hasonló lábú hölgyet ismerjük már Óbudán. Mindig ide hozza a gavallérjait sétára, mikor nagyon szerelmes. Azt mondják, három férjet szerzett már magának az itteni hangulatok segítségével.
– Akkor csak Margaréta lehet – dühöngött Rezeda úr. – Egykor engem is itt sétáltatott, mikor kettős öngyilkosságot terveztünk.
Kisilonka ásított.
– Az bizony meglehet… Általában a pesti nőkben kevés a fantázia, meg a város környéke sem alkalmatos rá, hogy minden új szerelmükhöz új randevúhelyet találjanak. Ezeknek a szeretőtartó és szerelem nélkül boldogtalan asszonyoknak megvannak a maguk padjai, ahol már tizenöt év előtt is üldögéltek a Városligetben, pontosan tudják a hajók menetrendjét az újpesti kikötőbe vagy Vácra, minden szeretőjüket elviszik őszidőben a Normafához, kirándulnak a „Kutyavillá”-hoz, boldogan néznek körül új kedvesük társaságában a Flórián tér kofasátrai között, mintha akkor látnák először, felkeresik a tabáni templomokat, és nem jut eszükbe, hogy tavaly vagy a múlt hónapban ugyanazon fekete képű szent előtt tettek fogadalmat egy másik gavallérnak; némelyek csak a Császár fürdő 100-as számú szobájában érzik jól magukat, mások legénylakásokon, és többnyire ugyanazon szövegű névtelen levelet írják, ha a férfiú elpártol tőlük. Szeretném már hallani, hogy csak egyetlen pesti asszony is kifelejtette volna programjából a Kacsa utcát.
Rézveres arcú, bocskoros öreg csónakos állott a parton, mint Charon, aki lelkekre vár.
– Itt van Drapcsik, hajósom – szólt Rezeda úr, és a doktorral csónakba ülve, a sziget felé indultak.379
