ÖTÖDIK FEJEZET • Égi lény a Borz utcában
ÖTÖDIK FEJEZET • Égi lény a Borz utcában
Rezeda úr nemes barátja és pártfogója, Alvinczi Eduárd engedélyével több nyári laknak bírta kulcsát, amely nyári házak a főváros különböző részein foglaltak helyet. így: szabad bejárása volt Rezeda úrnak a Svábhegy ódon kerti házába, amelyben egykor Kemény Zsigmond, a regényíró bujdosott el az emberek elől, és oly szomorú volt a ház, mintha a regényíró eltávozása után is itt maradtak volna a kísértetek, amelyek éjszakánként a különböző regényeket mondták tollba az írónak. Kulcsa volt egy zugligeti és egy margitszigeti villához, amelyek évek óta lakatlanul állottak. Ámde található volt a Borz utcában is egy földszintes ódon ház, amelynek alacsony kapuján egykor Alvinczi úr besurrant hölgyekkel, akiket a régi álarcosbálakról szöktetett meg, és most már évek óta legfeljebb Rezeda úr látogatott el a néma házba, hogy meghúzogassa a muzsikáló óra zsinórját. Ezeket a házakat és villákat a gazdag Alvinczi úr még abban a korban szerezte, mikor Magyarországon a romantikus szerelem volt divatban, és az előkelő urak kedveseiknek házakat, földbirtokokat ajándékoztak. Egy későbbi szegény korszakban el sem képzelhető, hogy voltak szeszélyes dámák, akik egyetlen pillantásukkal megparancsolták a férfiaknak, hogy érettük könyökig nyúljanak pénzeserszényükbe. Sőt ebben az időben nem ritkaság, hogy becsületet is áldoznak a férfiak a nők tiszteletére; szegény sikkasztók elmélkedhetnek erről a börtönökben és Amerikában. Alvinczi házai is természetesen női szeszélyből kerültek a régi birtokosok kezéből az új birtokoséba. A hetvenes és nyolcvanas években, amikor a női divatban a turner szerepelt, hatalmas strucctollak lengenek Rembrandt kalapjain, a kaméliás hölgy szentimentalizmusa a szívekben, és az osztrák birodalom koronahercege jár elöl jó példával, hogyan kell nőkért szenvedni és meghalni. Alvinczi Eduárd is hódol a divatnak, és olykor rabszolgájává szegődik egy-egy dámának, bár természete inkább a rideg parancsoláshoz szokott. Öregasszonyok és memoárok őszinte vallomásaiból tudjuk, hogy a pesti turf zöld gyepén, a360 jótársaság nagy virágú selyemmel bevont bútorzatú szalonjaiban, a Stefánia út lovaglók részére fenntartott útján, az akkoriban divatos drótsziget majálisain, a Hatvani utca aszfaltján, a Szervita tér virágosboltjaiban, Monasterly és Kuzmiknál, ahol a legszebb ruhákat a legszebb varrónők varrják, a népszínházi kórusban és a józsefvárosi házmesterlakásokban: mennyi nagyralátó és nagyravágyó fiatal nő szerepel, aki a ponyvaregények hercegeiről álmodozik, és szerencséjét formás bokája révén véli elérni. Ártatlanságukat nem adják olcsóbban, mint egy házért; regényességükben (miután már nem küldhetik a férfiakat az oroszlánketrecbe), áldozatok megtételével teszik próbára a férfiakat. Leginkább házakat kértek ajándékba a nők ez idő tájt. Senki se gondolta, hogy nem messzi a korszak, midőn meg kell elégedniök egy kék bársony tokban villogó ékszerdarabbal, amely ugyan „jól fest” a Váci utcai ékszerész esti kirakatában, de a zálogos alig ad rá valamit; még későbben egy ruhácska tarka rongyai vagy egy pár cipő jelentik, hogy a férfiak áldozatkészsége hanyatlóban.
Alvinczi természetesen ugyancsak nők részére vásárolta a különböző villákat és házakat. Vett házat Pesten és környékén, vásárolt Bécsben és Badenben, amint ezt a hölgyek szeszélye parancsolta. Egyik szerelme olyan házat akart a pesti munkásnegyedben, amelyben csupa kis lakás van, és jó áron lehet bérbe adni a szegény embereknek; egy másik delnő a Margitszigethez kötötte magát, ahol majd öregségére meghúzódik, és Szent Margit történetét olvassa, de addig is jó áron bérbe adja nyaranta gazdag pesti polgároknak. Egy harmadik úrhölgy csak oly feltétel alatt hallgatta meg Alvinczi Eduárd esengéseit, ha a Borz utca táján gondoskodik szerelmi fészekről, mert ezen a tájon lakik a varrónője, tehát feltűnés nélkül mehet végig a belvárosi utcán. A negyedik szerelem a késő őszi napokban a Sváb-hegy aranylevéllel behintett útjain kívánta ernyője hegyére tűzni Alvinczi szívét, az ötödik Badenba vágyakozott. Alvinczi gáláns férfiú módjára szívesen eleget tett a nők kívánságának, utóvégre ez volt a divat, a Kaszinó-erkölcs. Ámde Alvinczi szeszélyesebb volt, mint a nők. Többnyire kiábrándult a nők bolondságaiból, elmenekült orsójukról, mielőtt végképp felgombolyították volna. A házvételek után gondolkozóba esett: vajon a házak tulajdonjogát valóban átírassa-e a nők nevére, és ha Alvinczi gondolkodott, mindig józan esze győzedelmeskedett. S így ez idő tájt, mikor Rezeda úr gyertyácskájának fénye szűrődött ki a leeresztett redőnyök közül a Borz utcában vagy a sváb-hegyi ódon villából: elmendegéltek arra öregasszonyok, akik azt regélték, hogy361 e házak az ő tulajdonukban lehettek volna, ha botor ifjúságukban nem hallgatnak a szívük szavára; vajon kinek világítja meg szerelemtől önfeledt arcát odabent a gyertyácska?
Rezeda a kulcscsomagból azt a kulcsot kereste elő, amelyen kereszt volt, mint a családi kripták kulcsán, és a Borz utcai ház kis kapuját nyitotta. Ezt a házat valamikor egy erdélyi uraság építtette, aki hetekig utazott ide hazájából forsponttal, postakocsival, hogy itt az esztendő bizonyos napján egy külföldi énekesnővel találkozzon. Az énekesnő néha egy messzi külföldi városban hagyta abba szereplését, hogy pontosan Pesten lehessen. Egy napot töltöttek az ódon kis házban, aztán az egyik utazott kelet felé, a másik nyugatra. A múlt században voltak ilyen regények, amelyeknek hallatára ma érthetetlenül csóválja a fejét az ember.
Alvinczi, mint hű királypárti, a mayerlingi katasztrófa óta nem fogadott vendéget ebben a házban. Aludtak a szobák. Alvinczi gyászolta Rudolfot. A szalon egyik asztalán ugyanis Rudolf saját kezűleg aláírt arcképe állott, amelyet Alvinczi egy vadászaton emlékül kapott a trónörököstől. Az ezredesi egyenruhába öltözött szőke férfiú most már örökké kihunyt szemmel nézett az elhomályosított szobába. A régi királyság utolsó nagy regényese, a szerelmében tragikus halált lelt koronaherceg: úgy ment el a Monarchiából, mint az utolsó habsburgi lovag, a második József császárok, Miksa császárok, Orth Jánosok utóda. A pesti pékek még sütötték darab ideig a Stefánia-kifliket, majd azok is kimentek a divatból.
Rezeda úr szerelmes korszakában szeretett a Borz utcai ház csendességében elüldögélni. A hegyes lábú íróasztalkáról lefújta a port, és az írómappából megsárgult színű, lobogós címerű levélpapirost vett elő. (Az itatóspapiroson még nyoma látható a delnő ideges kézírásának, aki itt utoljára hiába várta Alvinczi Eduárdot.) Rendesen itt írta meg hosszadalmas leveleit nemes barátjának és pártfogójának, Eduárdnak, aki már több esztendő óta Bécsben tartózkodott. Ezekben a levelekben szó volt magyar politikáról és a pesti nők magaviseletéről, a Váci utcai divatról és az ismerősökkel történt eseményekről, a városi pletykákról és a nagy kártyások sorsáról, zsidó asszonyokról, akik legújabban kikeresztelkedtek, és kokottokról, akik merészségükkel és botrányukkal feltűnést keltettek, a legújabb párbajokról és bravúrokról, Reiszné ezerkoronás kalapjáról, amely napokig közszemlére volt téve egy belvárosi kereskedésben, Daisyről és K. grófnőről, a legújabb kuplékról és utcai kifejezésekről, amely dolgokról Bécsben Alvinczi úr bízvást értesülhetett,362 akár a Pesti Hírlap-ból, de ő régi emberek módjára: inkább kedvelte a levelezést, mintha delizsáncok vinnék a híreket napjainkban is.*
* Lásd: az „Őszi utazások a vörös postakocsin” című regényt.
A három egymásba nyíló szobában néha hosszú délutánokat töltött el Rezeda úr. Elábrándozgatott a múlt idők emberein és hölgyein. Képzeletében felnyílott az ajtó, és rövid álarc alatt jelentek meg titokzatos dominók a küszöbön, mintha farsang volna Pesten: a nagy virágos foteleken fátyolos kalapú, titokzatos illatú úrnők ültek keresztbe rakott lábakkal; ruha nélkül, csupán papucsban és kalapban futkostak kurtizánok; a harmónium szent dalokat játszott, az őszbe csavarodott erdélyi birtokos énekesnőjét látta… A falakon régi metszetek, Léda hattyújával a széles ágy felett; kölnivizes üvegek, kefék és fésűk a tükör alatt; a hármas függönyökön át egy másik, messzi világból a ritka utcai kocsirobogás. Az ajtók jól záródtak, és a spanyolfal mögött fűzőjét, amelynek pattogása hallatszik, bontja valaki. Nagyúri kéjtanya, amelynek csendességét nem zavarták kétségbeesett zokogások, sem botrányok. És ha lelt is összetépett zsebkendőcskét a házmesterné takarítás közben a díványon, bizonyára más jelentősége volt annak, mint az összetépett zsebkendőknek általában szokott lenni.
Rezeda úr felvonta Alvinczi papucsát, magára öltötte puha kelméből való házikabátját, a szekrényben mindig talált egy üveg francia likőrt vagy hollandus pálinkát, amelyből gondolatait kiszínezhette. A cigarettafüstbe nézett, és addig leste a mezítelen Lédát, amíg az Antóniához lett hasonló. Addig tartotta behunyva szemét, amíg a mellette álló fotelbe fátyolos kis kalapjával, izgult-kesztyűs kezével, kutyácska nyugtalansásával elnézegető cipőjével, az ijedelemtől és várakozástól fojtott hangjával letelepedett: Antónia. „Senkit sem szerettem soha, csak téged”, mondja a túlvilági hang, és e sokat látott spanyolfal, a régi metszet, az ezüst-darvak kinyújtott csőrén álló hamutartó nem szólalnak meg, hogy már egyéb alkalommal is hallottak ily szavakat hölgyek és urak szájából. Majd bujtogató kacaj, megelégedett nevetés hangzik az ágyasházból, és hosszú ingben ül az íróasztalnál Antónia, hogy a levelesfiókot kikutassa. Az itt felejtett kartonokon a halványlila színű tinták még mutatják a régi izeneteket. Hat órakor ott leszek nálad! vagy: Csak holnapután jöhetek, mert vendégem van! A szöveg majdnem mindig egyező, csak a levélpapír, tinta és kézírás más, mintha századok óta nem tudnának új szavakra szert tenni a találkára járó nők. A délutáni litánia után a kék hóban a ház felé363 voltak fordítva a cipőcskék orrai, míg azon időben, mikor az angyali üdvözletet húzták el a sánta, öreg harangozók a Belváros templomaiban, a lábnyomok visszafelé mennek a gyalogjárón, hogy talán csak évek múltán jöjjenek ismét a Borz utcába, és szemrebbenés nélkül menjenek el a ház előtt, amelyben egy drága óra emléke maradt. Vajon hogy koppanna Antónia cipője, ha egyszer tétován elmenne az ablak alatt? Ebben a percben meglendült alig hallható hanggal a folyosó csengője. (Régimódi húzós csengettyű volt a kapu mellett.) Rezeda úrnak a torkában vert a szíve, amíg ajtót nyitott. Antónia állott előtte.
– Bocsánat, hogy leskelődtem maga után. Sokáig maradt a házban, azért bátorkodtam a csengőhöz nyúlni. Nem tehetek róla, hogy csengettem. Akaratom elhagyott, csak azt éreztem, hogy egész életemre szerencsétlen volnék, ha nem érinteném meg kezemmel az oroszlán szájából kilógó karikát.
Rezeda úr bevezette a házba Antóniát, leültette az előre kiszemelt fotelba, és fél térdre ereszkedett lábánál.
– Így gondoltam, én kedvesem – rebegte boldogan, mert még nem tért magához e váratlan esemény folytán.
Antónia e napon szőke volt, de szőkesége nem hasonlított se Augusztáéhoz, se a vaníliafagylaltéhoz, Rezeda úr eddigi szőke ismeretségeihez, akik az elmúlt években világítottak a szívében, mint zsalugátereken beszűrődő napsugarak. Antónia olyan szőke volt, mint a nőstény oroszlán. Dús haja Cleo de Merode módjára volt fülére fésülve (amely hajviselet azért ment ki Pesten a divatból, mert a hölgyfodrászok ráfogták, hogy tüdővészt okoz), ezenkívül lila fátyol volt kis fácántollas kalapjára igazítva, és álla alatt szorosan összevonva, hogy nemes orra kiemelkedett, mint a liliom. A fátyol alatt szemei oly mélyen kékültek, mint Trieszt felett az adriai öböl. Szájából titokzatos melegség áradt, mintha a fogak között már fehéren izzanának azok a szavak, amelyek, midőn elhagyják helyüket, úgy szállnak, mint a tűzmadarak a szélben, hogy lángra lobbantsák a jámbor szénaboglyákat.
Damasztiné becsületére válott Antónia toalettje. Ízléssel és finomsággal volt felöltöztetve a leány, mintha a budai részekben volnának találhatók a legjobb varrónők és suszterek. A harisnya megfeszült a lábon, mint a lovarnőkön a trikó. És Antónia válla keskeny, és háta szelíden előrehajló, mint a szent életű apácáké vagy dámáké, akik Reichenhall enyhe levegőjében ápolgatják gyenge mellüket. Általában oly törékenynek látszott Antónia, mintha csak egy múlékony álomból ereszkedett volna néhány364 percre a Borz utcába, két kézzel kell megfogni finom kesztyűs kezét, hogy el ne szálljon, mint a selyempapirosból való balerina a kéményen át.
– Tudom, hogy későbbi években majd megvet engem gyengeségemért – rebegte Antónia –, ámde én mindent feláldoznék újra, gondolkozás nélkül, hogy önnel találkozhassam. Azon este óta, midőn oly fájdalmasan megsértett, szüntelenül arra gondoltam, hogy mivel bántottam meg? Olyan nagy az én vétkem? Hisz nem teszek egyebet, mint önt szünet nélkül szeretem, ébren és álmomban, mint egy elvarázsolt, aki nem tud másra gondolni, mint szerelmére!
– Én tudom, hogy ön gyanúsít engem azzal, hogy nem vagyok ártatlan. Látom, hogy ez a kígyó mardossa szívét szünet nélkül. Észreveszem, hogy mint borítja el sötét fátyol a szemgolyóját, amint rám tekint. Ezért jöttem, hogy bebizonyítsam önnek: ártatlan vagyok, szerelmére érdemes.
– Az én anyám táncosné volt Oroszországban, és gyermekkoromban mindenféle babonaságra megtanított. Akkoriban kezdődtek Oroszországban a zsidóüldözések, amikor én születtem. Anyámnak tehát nagy szüksége volt boszorkányos tudományára, hogy életben maradhassunk, miután ő az üldözött fajhoz tartozott. Gyermekeszemmel emlékszem a hagymafejű templomokra, csengő szánokkal hangos utcákra, keresztutaknál lobogó máglyákra, piros ködmönös, Krisztus-hajú, szelíd tekintetű parasztokra, rendőrsapkás házmesterekre, földön csúszó szegénységre, padlásokra és pincékre, szakállas, félelmetes zsidókra, mindig jajveszékelő öregasszonyokra, égő házakra, robogó lovascsapatokra, a havon barnálló vértócsára, városokra, amelyeken át éjszakának idején keresztül surrantunk, idegen emberekre, akik előtt nem volt szabad egyetlen igaz szót sem ejteni, nagy szakállú papokra, akik minden városban megkereszteltek, de otthon mindig héberül imádkoztunk. Csalva, rejtőzködve, eldugottan éltünk füstös odvakban, és az ablakot sem volt szabad kinyitni. Sötét éjszaka kopogtattak az ajtónkon titokzatos férfiak, és mi gyorsan felkaptuk batyuinkat, és velük futottunk a félig felnyitott vámsorompó felé. Pusztákon vándoroltunk keresztül, ahol kóbor cigányok patkót tüzesítettek lovaink számára, a szél fütyült ponyvával bevont kocsink körül, és ugatott a nádas, mintha szörnyű nagy rókák tanyáznának benne. Puskin verseit csak később ismertem meg, de emlékszem, hogy láttam azokat a hallgatag vándorcigányokat, különös hangokkal teli pusztai éjeket, sebes léptű, ezüstkígyó hátú folyókat, hallottam a messziségben zengő szenvedélyes zenéket, epedő dallamokat, amelyek365 úgy vibrálnak a szívben, mint a szél lengeti a faleveleket; száguldottam anyám ölében sasszárnyú paripákon, a vihartól feldúlt arcú mezőkön át és hidakon át, amelyek úgy kongtak, mint a gyászfátyollal bevont dobok. Majd ódon lengyel városokban húzódtunk meg, csatakos városrészekben, ahol a férfiak nyáron is szőrös karimájú sapkát viselnek, és arcuk komor, mosolytalan, mint az elátkozottaké; fénylő kincsekkel, zöld aranyrudakkal teli ládákat segítettünk eldugdosni tarkabarka ruhás, tollas fövegű fegyveresek elől, pincékbe és romfalak közé; zsidó asszonyokkal menekültünk föld alatti folyosókon, akik oly szépek és ostobák voltak, hogy az arcfestéknek a nevét sem tudták leírni, amellyel magukat csinosították… Ötesztendős se voltam még, és úgy tudtam hazudni, mintha minden regényt elolvastam volna, amely azóta a kezembe került, hatféle kontyba csavartam rövid hajamat, hosszasan néztem Krakkóban a férfiakra, és az öreguraknak akkor engedtem megcsókolni arcomat, ha ajándékot adtak. Később fehér patkányokkal kereskedett az anyám, és ebből szép jövedelemre tett szert.
– Amikor tizedik évemet betöltöttem, egy bécsi külvárosban találtam magamat, ahol vasárnaponként a harmonika szólt, testes kirándulók sört ittak a kertekben, a lóvonatot este zöld gallyakkal díszítették fel, és a pasasérok úgy daloltak, mintha ez volna utolsó vidám estéjük, ezután mindig szomorúak lesznek. Az előváros mezítlábas gyerekei között határozottan feltűntem cifra ruhámmal, a zsidónegyed kifestett arcú asszonyai megnézegették világosszőke hajamat, megbecsülték kék szememet, édességet nyomtak a kezembe, és oly heves hangon beszélgettek körülöttem, mint a veszekedő papagájok. Ó, hogy sajnálom, hogy sohase volt bátorságom és kedvem átmenni a Duna-csatorna hídján, ahol a Rothenturm utca, a Graben kezdődik, ahol az igazi nőket látni fénylő toalettjeikben, ahonnan csak néha robogott egy batár a mi szegény külvárosunkba! Anyám ekkor különböző vallási gyülekezetekbe cipelt, ahol esténként a harmónium zengett, nagy szakállú emberek kétfelé törölték a hajukat. Jártunk mormonokhoz, methodistákhoz, baptistákhoz, nem egyesült görögkeletiekhez, és így tengettük-lengettük életünket. Végre anyámnak sikerült egy spiritiszta társaságot összehoznia, amelyben körvezető lett. Találtunk egy megfelelő öregemberre, aki tizenhét esztendeig ült Döblingben, az őrültek házában: Theodor bácsi nagyszerűen mondogatta el a saját komponálásában készült imákat a gyülekezetben, és mindenképpen hasznunkra volt, amint a gombot az asztal közepére helyeztük, hogy az felemelkedjen, vagy a médiumot elindítottuk.366 Ebből az időből emlékszem anyámnak egy csipkeköpenyegére, amely hasonlatos volt a szenyórák mantillájához. Ebbe a puhaságba kapaszkodtam esténként, amint külvárosi utcákban elszaladtunk a sarki gázlámpa mellett. Ibriket és fazekat cipeltünk hazafelé. Némelyik világos kirakatnál megállottunk, és anyámmal együtt megigazítottuk hajunkat, egymásra néztünk, összemosolyogtunk, hogy okosak, csendesek, lemondók vagyunk. Mi sohasem láttunk bécsi tartózkodásunk alatt fehér Csipkekézelős, lakkcsizmás, szarvasbőr nadrágos hercegeket, sem tollbokrétás, selyemhajú hercegnőket, akik ŕ la Daumot kocsin jöttek volna a patkány utcába, hogy a túlvilági szellemekkel megismerkedjenek. Ellenben klienseink közé tartoztak nagy bérházak házmesterei, akik vasárnaponként bizonyos kitüntetéseket akasztottak fekete kabátjukra, amelyeket a császártól vagy a polgármestertől kaptak, idősebb polgárok, akiknek a háziorvos megtiltotta a sörivást; ezenkívül anyám régi ösmerősei közül is ellátogattak néhányan a vasárnapi délutánokon: nyugalomba vonult légtornászok, akik a Práter kávéházaiban a biliárdasztal mellett működtek, táncosnők, akiknek virágkereskedésük volt, unott, rosszkedvű emberek, akik tisztában voltak az élet hiábavalóságával.
– Mikor Pestre, az Aranykéz utcába jöttünk lakni, már kilenc fodor volt a szoknyámon. A Calderoni kirakatjában a divatos férfiak arcképei álltak, innen ismerkedtem Alvinczi Eduárd szakállas képmásával, akiről az a hír járta, hogy a legfinomabb gavallér Pesten. De megismertem másokat is, akik mindennapi útjukat a Váci utcába vették, hogy a százszor látott női arcokban, és saját képmásukban gyönyörködjenek a boltok üvegtábláiban. Anyám el volt ragadtatva az előkelő pesti néptől. Mindig azt mondogatta, hogy lánykorában Madridban ismert hasonló fényes szenyórákat, akik udvariasságban és előkelőségben a, pestiekkel versenyezhettek. Itt is annyi ősük van az uraknak, mint Spanyolországban. S e dámák oly szenvedélyesen szeretnek, mint a szenyórák; a kártyavető nőket felkeresték a nap minden órájában, ha valamely különös dolog előfordult velük. Titoktartó vénasszonyok gondoskodnak a szerelmesek találkozásáról, akik törvény szerint nem lennének egymásé. Kár, csak régebben épült házakon vannak olyan erkélyek, ahová éjnek idején fel lehet mászni az esőcsatornán. Kártyavetéssel és jóslással foglalkoztunk tehát e városban; miután egy véletlen folytán (anyám egy régi, Pestre származott barátnéja révén), sikerült néhány titok birtokába jutni, amely előkelő urakra és úrnőkre vonatkozott. Anyám pedig szenvedélyes regényolvasó volt. Azt mondta, hogy Pesten legalábbis annyi a titok,367 mint Sue Jenő Párizsában, és a férfiak oly szentimentálisak, mint a XIX. században voltak. Egy okos nő, aki kellemesen tud csevegni, azt teheti itt a férfiakkal, ami eszébe jut. Ugyanezért anyám megtanított, hogy hosszan felejtsem a szemem a férfiakon, és ezáltal zavarba hozzam őket; rászoktatott, hogy a kezem a kezükben hagyjam darab ideig; valamint kioktatott arra is, hogy elég némely kérdésre csak szempillantással felelni. Nagy tervei voltak anyámnak, midőn a helybeli nők vallomásán át alaposan kiismerte a férfiakat. Ezek az előkelő úriasszonyságok, akik néha órák hosszáig várakoztatták gavallérjukat kapunk előtt, vagy találkozót adtak kedvesüknek előszobánkban: annyi mindenfélét bevallottak anyámnak a hosszú téli délutánokon, hogy esténként alig győztük rendbe szedni a hallottakat. „Boldog lesz az a férfi, aki téged egykor feleségül vesz, mert téged már nem kell tanítani az életre!” – mondogatta anyám, amikor esténként kis lámpásunk mellett számba vettük a hallottakat.
– Emlékezetünkbe véstük, hogy vannak férfiak a városban, akik női cipőket gyűjtenek, mások hajfürtöket raknak párnájukba. X. azt kedveli, ha oly gorombák hozzá a nők, mint egy hordárhoz. Y. nem tud ellenállni, ha szerelmi kalandjai felől érdeklődnek nála a hölgyek. Egy tekintélyes úriember azt szereti, ha a felesége megcsalja a kocsissal vagy házmesterrel. Egy gazdag lovag a meztelen lábát csókoltatja kedveseivel, és az a passziója, ha selyempapirosba göngyölt régi négykrajcárossal ajándékozhatja meg imádottjait. A krónikások azt mondják, hogy Schiller romlott citromot szagolgatott, mikor költött. Az előkelő pesti úriemberek szerelmi szokásai felülmúlják a költőét. Ó, hányszor jött hozzánk parasztleánynak öltözve egy előkelő úrihölgy, amíg kedvesét, a hintáslegénynek öltözött gróf urat várta!
– Ez volt lánykorom Pesten. Úgy gyűjtögettem a furcsa embereket, mint a bogarász gyarapítja skatulyáit. Talán, mert oly korán nyílott fel szemem, mikor más lányok még konfirmálás előtt állnak, talán, mert megszoktam a tragédiák sírógörcseit anyám kabinettjéből hallani, vagy mert esténként anyámmal nagyokat nevettünk a vetőkártyához menekülő, félgyászos úriasszonyságokon, akik elsápadtak, midőn a katona figurája az ő kártyájuk alá került… talán, mert láttam és hallottam, hogyan játsszák ki a férfiak a nőket és a nők a férfiakat, a cukrászinas is megunja az édességet, és ártatlan maradtam.
– Anyám veszítette el hamarább a fejét, beleszeretett egy vidéki lókereskedőbe, férjhez ment, falura mentünk lakni, ahonnan csak anyám váratlan halála után kerültem ismét a fővárosba, de most már Budára.368 Damasztiné gondjai alá. A vikleres, régimódi Damasztiné vigyázott rám, holott én jobban ismertem az életet, mint egy gyóntatóbarát.
Rezeda úr először olyan nagyot sóhajtott, hogy majd megszakadt a szíve:
– Tudtam, hogy maga különb azoknál a nőknél, akiket eddig ismerni szerencsém volt. Maga a legderekabb nő.
– Akit én szeretek: azért gondolkozás nélkül feláldozom magam. Tizennyolc esztendős vagyok, de eddig nem találtam férfit, akiért érdemes lett volna csak sóhajtani is – felelt Antónia. – Magát szerettem meg, és már régen elhatároztam, hogy megkérem: fogadjon el engem kedveséül, tegyen nővé, vegye birtokába azt, ami minden nőnek a legdrágább, ártatlanságomat. Itt vagyok uram, az ön legalázatosabb szolgája.
– Antónia – felelt áhítattal Rezeda úr –, mivel érdemeltem ki a jó Istennek ezt a kegyelmességét? Mit tettem én, szegény bűnös, hogy angyalok tartják alám a kezüket, mielőtt a pokolba zuhannék? Hol követtem el azt a nagyfokú jóságot, erényt, amelyért ily jutalommal fizet a sors? Melyik lehetett az az imádság, hogyan kezdődhetett a bevezető szava, mit tartalmazott a sóhajtás, amely eljutott Szűz Mária trónusáig, hogy téged nekem elküldjön? Mily babonaságot követtem el tudtomon kívül, hogy sikerült megnyerni egy ártatlan leány hajlandóságát? Milyen napot mutat ma a kalendárium?
– Ma Szilvia napja van,* az ön első szeretőjének a neve napja – szólt csendesen Antónia.
* Lásd: „A vörös postakocsi” című regényt.
– Szilvia – mormogta Rezeda úr, és a homlokára szorította a kezét. Antónia a vállára hajolt:
– Én tudom az ön egész élettörténetét. Hosszúak voltak Budán a téli esték, amikor Damasztinéval a vasrácsos ajtójú porcelán kályha mellett ültünk a szőnyegen, és a parazsak úgy hamvadtak el a kályhában, mint azoknak a történeteknek hősei, akikről Damasztiné regélt. Több férfi és nő élményeit ismertük meg a hosszú téli estéken, mint ahányról az Ezeregyéjszaka tud. Mikor az ön történetére került a sor, a parázs nem hamvadt el a vasoroszlán mögött a kályhában, hanem tovább égve maradt az a szívemben, de úgy, hogy lehunyt szemeimen át is láttam, mintha ettől az időtől fogva ön nézegetne rám éjjel és nappal; olykor szürke és szomorú a tekintete, midőn betegesen búcsúzott a nap a Gellérthegy mögött; máskor oly vidáman tekingetett rám, mint a kovácsműhelyben369 a láng. Én az önről hallott történeteket annyiszor megismételtettem a bóbiskoló Damasztinéval, hogy végül büszke lett az öreg hölgy, hogy ismerősei közé tartozhatott.
– Vajon miket álmodott ez a szegény öregasszony? – kérdezte szerényen, de nem minden belső büszkeség nélkül Rezeda úr.
Antónia elmerengő hangon beszélt, miközben két mezítelen tenyerébe vette Rezeda úr arcát.
– Akkoriban különböző színű ruhában járatott bennünket Damasztiné; egyik leány világoszöld szoknyát kapott, a másik kék ruhát, a harmadik fehéret. Én leginkább a kék pettyes ponzsiruhámat szerettem, mert ilyenben járt Fátyol Szilvia, akit az ön első kedvesének mondanak. Kalapomhoz fácán tollat tettem, mert a mese szerint ugyanilyen kalapja volt Krónprinc Irmának, a legszeretettebb leánynak Budán, aki ugyancsak az ön vonzalmát bírta.
(Altató mesék, amelyeket öregasszonyok találnak ki, midőn összekavarják a valóságot az álmokkal. Hajdanában minden öreg rokkant szerelmes volt Elisabeth császárnéba, a vénasszonyok meg Andrássy Gyulával járták a kontratáncot. A vén férfiak képzeletében fehér harisnyás lábbal, őzléptekkel jönnek az ifjúkori emlékek a múlt sűrű bokrai mögött, míg az asszonyok minden repedt fazék hangjában sarkantyúpengést hallanak.)
– Ne mondjon ellent, uram. A végzet akarta így, hogy azok legyenek a legboldogabb téli estéim, amikor Damasztiné mesemondásaiban az ön kalandjait sorolta fel; néha féltékenység és bánat gyötört, amikor a tyúkeszű nőkről hallottam, akik megcsalták önt legszentebb érzelmeiben, máskor fél éjszakákon át sírdogáltam ágyamban, amikor Casanova Jakabbal, a Hadnagy utca egykori lakójával vont párhuzamot Damasztiné, és hideglelést kaptam a gondolattól, hogy egykor én is csak egy elmosódott emlék leszek az életében, akiről az öreg budai asszonyságok majd fogatlan szájjal beszélnek, mikor a téli szél süvöltözik a Tabánban, és a felhők bujkáló félholddal rémítgetik az ifjú nőket, akik már nyakukba kerítették a nagymama kendőjét, hogy elmenjenek az első szerelmi találkozóra.
Rezeda úr sóhajtott:
– Én már nem lehetek válogatós a szerelemben, mert időm lejárt. Te, drága lény, akit a jó Isten küldött nekem, hogy őszbe boruló fejemet ismét hálatelten emelhetem az ég felé, te földre szállott angyal: te lesz utolsó legnagyobb szerelmem. Letérdeplek, és úgy adok hálát a jó Istennek,370 hogy kegyelmes volt lángot gyújtani a szívedben, a templom kövére helyezem alázatos fejemet, hogy megajándékozott egy olyan kinccsel, amelyért érdemes tovább folytatni már-már megunt életemet. Idáig csak szerelmi bánataimban kerestem fel a csodatevő képeket, a délutáni templomok elhagyatottságában, a mellékfülkékben, hogy elsírjam nekik csalódásaimat. De mától fogva a főoltárnál talál a déli napsugár, hogy felmagasztosult szívvel mondjak köszönetet Teremtőmnek, hogy téged nékem adott. Engedd meg, hogy megcsókoljam a lábodat, amely utánam, értem hozott.
A leány csendesen felemelte Rezeda úr alázatos fejét:
– Még ne, drága párom, hadd mondom el neked, hogy mióta megismertelek: sokat változtam. Hajamat azelőtt homlokomba fésültem, míg mostanában kifésülöm a hajamat arcomból. Szerettem úgy lépkedni, mint a huszártisztek, akiket szorít a nadrág, és ugyanezért lábukkal néha különös mozdulatot tesznek. Nem dicsekszem többé azzal, hogy fiatal lány koromban leugrottam az emeletről, magas keréken bicikliztem, férfinyeregben lovagoltam, és emiatt bizonyos fogyatékosságban szenvedek, amely miatt szemrehányást kapok a házasságomban. Nem kérkedem többé, hogy én Casanova Jakab szeretője voltam, hogy más név alatt éltem a földön, de a lelkem ma is egy démoni nőé, aki királyok, költők és koldusok szeretője volt… Ó, én már felhagytam a balgatag gyönyörrel, mely elfogott, midőn barátnéim bámész tekintetét láttam. Ó, én már nem hazudok többé romlottságot a szememmel és derekammal, büszkén és boldogan mondom, hogy ártatlan vagyok. A tiéd lesz ártatlanságom.
Amíg beszélgettek, belopódzott a boldog ifjú este a szobába, és körös-körül fonta őket füstbarna selyemfonalával.
– Húsz éve várok erre a napra – rajongott Rezeda úr. – Akkor gondoltam először arra, midőn a pesti aszfaltra tettem a lábam, gyümölcsszaga volt a Dunának, ser és szaftos virsli illata a Korona utcának, és a nők tarkabarkaságaikban úgy libegtek előttem, hogy a szívem meghasadt utánuk; jön egyszer egy nap, amikor igazán boldog és győzedelmes leszek az idegen, kőarcú városban. A Dunából felszálló nyári párázatokon át elmosódott Buda, fátyol mögé állott Mátyás temploma, olyannak tűntek fel a messzi háztetők, mint egy álomváros díszletei, ahol a varázslót várja mindenki, aki az elátkozott lelkeket érintésével vagy szavával felébresztgeti. Az emberek közönyös arcai alatt egy másik arc lakik, az utcai járókelők baromfilelke helyett egy másik lelket is tartogatnak valahol371 eldugva, a mindennapi szavak kárpitja mögött gyönyörű mondások remegnek, a bazáros női szemek alatt más szemek is rejtőznek, amelyek lehetnek oly éjsötétek, mint Sevillában, vagy ragyogók, mint északon… Húsz évig kerestem e megsejtett arcokat, hangokat, szemeket, várva várt perceket a lakosság álarca mögött. Néha elcsüggedtem, mert azt hittem, hogy tévedtem feltevésemben. Közönyös, életunt és értéktelen emberek városába jutottam, amelyet elkerülnek vándorútjukban az álmok színes madarai. Évek múltak évek után, és nem hallottam egyetlen hangot sem, amely szívemig hatolt volna. Sok nővel fogtam kezet, váltottam szót és tekintetet, jártam bújócskát és szalont, leveleztem, csókolóztam, szeretkeztem, de sohasem éreztem, hogy megérkezett volna az, akit áhítva vártam, akiért a városba jöttem. Mind zordonabbak lettek körülöttem az arcok, mind hidegebbek a szemek, közömbösek lettek az ismerősök, mint a sokszor látott cégtáblák a boltok felett, a hangokat már nem is hallottam, mint a kovácsműhelyek mellett lakók nem hallják a kalapácsok csengését. Már bohó ifjúkori ábrándnak véltem, hogy valaha boldog leszek ebben a városban… amikor a Mindenható elküldött téged hozzám, hogy megbocsássak húszesztendős fogságot, alvatag közönyt… sok nőt, aki elment mellettem, anélkül hogy észrevett volna.
Antónia csendesen simogatta Rezeda úr arcát, és könyörögve nézett rá.
– Én senki se vagyok… Kérem, hallgasson, nem érdemlem meg ezeket az imádságos szavakat, amelyeket hozzám intéz. Én csak egy mindennapi lány vagyok, és szerencsém az, hogy maga észrevett a sok közül.
– Mily sokat gondoltam rád, Antónia, mikor a muzsikáló órát meghúztam itt magányos délutánokon. Még nagyon kis lány lehettél, amikor már itt jártál előttem hercegnőként, kokottként, apácaként. Te voltál az, akit mindig vártam, amikor szomorú voltam. Te súgtad a fülembe búskomoly órákban, hogy legyek víg, még minden megváltozhat. Te kopogtál az ablakon, midőn oly mélyen lehajtottam a fejem, hogy többé tán fel sem emelhettem volna azt nélküled. Te vagy az a szerelem, akinek jönni kellett, hogy a járókelők a kedvesebb arcukat mutassák felém az utcán, hogy muzsikásabb legyen a hozzám szólók hangja, hogy megint érezzem az ifjúkori Duna nyári illatát, lássam a háztetők színeit, halljam a kocsikerekek víg pörgését, az Andrássy út távolát, a nők fehér harisnyáját, a férfiak lovagiasságát, az élet gyengédségét…
Rezeda úr felzokogott elragadtatásában. Kinyitotta a két kezét, a szék, amelyben Antónia ült, üres volt. A falon a muzsikáló óra régi valcert pengetett, mintha valaki elmenőben megvonta volna a szerkezet zsinórját.372
