HETEDIK FEJEZET • Sárga ház a fák között
HETEDIK FEJEZET • Sárga ház a fák között
Rezeda úr egy régi házat ismert a Margitszigeten, ahol meghúzódni vélt öregségére, midőn a városi élet többé nem érdekli.
Ma már hiába keresnénk a régi lakot, elváltozott annak külseje, belseje, mióta a Margit-híd szárnyát felépítették, és Szent Margit ájtatos útjait elözönlötték a pestiek. Rezeda úr, a múlt idők barátja és a régi hangulatoknak kedvelője, természetesen akkoriban legfeljebb testileg lakott a Margitszigeten, amikor a kalendárium a jelen időt mutatja; lelkileg abban a gyönyörű korszakban maradt ő vissza, amikor a Fecske és a Hattyú nevű karcsú hajók közlekedtek a várossal, és hétköznapokon olyan csend volt a fák lombjai alatt, hogy szinte hallani lehetett a nyár lélegzetvételét. Vasárnap katonai zenekar jött a hajóval, és ezért a betegek, akik a szállodában laktak, tolókocsijaikon messzire eltolatták magukat a sziget belsejébe, ahová csak a szerelmesek bátorkodtak.
Öregemberek búcsúzkodnak itt az élettől az egyik padon, midőn a lombok között besárguló napsugarat fogdossák fáradt szemükkel, hosszasan, mintha emlékbe akarnák magukkal vinni, figyelik a rezgő leveleket, betegségeikről oly szakértelemmel beszélgetnek, mintha jobban tudnák azt a doktornál; bár erszényük telve, mindennapi gond előttük ismeretlen, rettegve várják az őszi időszak közeledtét, midőn el kell hagyni a szigetet, hol életüket vélik meghosszabbítani, mintha a halál nem tudna utánuk jönni a vízen át. Vörös öves, ezüstfejű papok és elhájasodott, fáradt szemű öreg bankárok köszöntik egymást reggelenkint azzal a kérdéssel, hogy milyen volt éjszakai nyugodalmuk; gazdag zsidó asszonyok és szürkülő hajú grófnék andalognak a gyalogutakon, mintha öregségükre apácák lettek volna maguk is, akik ezen a földön romfalak alakjában kísértenek a holdvilágos éjjeleken… és a nyugodalmas, lemondott arcú, de még sajgó szívű vénség mellett tomboló és meggondolatlan fiatalság reszket szerelmi vágyban, ahol sűrű a bokor, elhagyott a sétaút, magános a pad, titokteljes a rom. A margitszigeti alkonyatoknak380 és estéknek vágyteli költészetét az Ezeregyéjszaka meséskönyvében találjuk fel, ahol öntudatlan szemérmetlenséggel tárgyaltatnak emberi dolgok, amelyekre közönségesen leplet szokás vetni. Minden fának és fa alatt álló padnak: annyi mondanivalója volna, hogy író élete végéig nem írhatná le, csak egy keresztút történetét sem. Langyosan sóhajt a szél a lombok között, kerítő énekét zengi a fülemile, csábítást mormognak a folyam hullámai, és a kápolna lezárt ajtaja előtt meg lehet esküdni tanú nélkül; a pillanatnyi boldogság felhasználására integet a sárgarigó flótája a fa tetejéről: mély zöldjében a bokroknak csókokat legyeznek a levelek; a holdvilág csalóka képét mutogatja a jövendőnek; a szerelem szúnyog kitartásával döngicsél a fülek körül, és a nők fehér ruháját szent Margit vize fehéríti mindennap, hogy felejtsenek, és újra szeressenek. A kéjek görbítették itt meg a fák ágait, az édes bűnök vontak görcsöket a fák derekára, a paráznaság liheg azokban a pinceodúkban, ahová sok száz esztendő előtt a magukról megfeledkezett apácákat zárták.
Csak kérdezzétek meg az öregembereket és öregasszonyokat, akik már ki merik nyitni a szájukat, mennyi erkölcsrendészeti kihágást tudnak ők a Margitszigetről! Kérdezzétek meg az öreg rendőröket, a nyugalomba vonult portásokat, fa tetején üldögélő varjakat, Gyuri bácsikat, Balog néniket, hogy elmenjen a kedvetek hinni mindazon tévedésekben, amelyeket női erénynek neveznek. Lehetséges, hogy megfordulnak itt ártatlan sétálók is, ámbátor Rezeda úr sohasem hitt azoknak a nőknek, akik hosszadalmasan időztek a romoknál.
A pletyka itt bő talajra lelt, a nők rágalmazóinak nem sokat kellett törni a fejüket mondanivalókon; nagyon beteg embernek kellett annak lenni, akinek a nyári hónapok alatt ne akadt volna valami eltennivalója a szigeti estékről a zord téli napokra. Ám mindent meg lehet bocsátani, midőn abból már csak emlék lesz. Ne zavarjuk a halottakat.
Rezeda úr Alvinczi Eduárd régi házát bocsátotta Damasztiné és leányai rendelkezésére, és a hölgyek nagy ruháskosarakkal költöztek a szigetre, hogy ott néhány napot töltsenek. Ezt a házat valamikor a boldog emlékezetű nádorispán építtette, és öles falai között vígan töltötte napjait: rózsákkal vette körül a házat, és hallgatta a fák zúgását. Későbben más lakók is megfordultak itt, akik egyéb szórakozásokat is felvettek programjukba. Egy úri hölgy a hatvanas években fehér patkányokat tenyésztett itt, és abban gyönyörködött, hogy mezítelen férfiak éles karddal vívtak a ház egyik szobájában, majd színes kendőjű pesti nyaralók konyhája füstölgött. A ház éppen annyi történetet tudott, mint akármelyik régi381 ház Pesten; emberi szenvedésekről, betegségekről, örömökről, csalódásokról. Rezeda úr azért kedvelte a régi lakot, mert itt éppen úgy ábrándozhatott, mint a Borz utcában.
Kisilonka Jácint műszeres táskájával eltűnt a házban, amíg Rezeda úr a csónakban várt a Dunán. A budai tornyok elütötték a négy órát, a doktor azt ígérte, hogy egy óra múlva visszatér, ennyi idő éppen elég neki akár négy meggondolatlanság jóvátételére.
Mily nagy volt Rezeda úr csodálkozása, mikor a doktor alig negyed óra múlva megjelent a parti homokbuckákon.
– Csak vénasszonyokra és féltékeny férfiakra ne hallgasson soha az ember! – dohogta, amíg a csónakban helyet foglalt. – Semmi tennivalóm nem akadt. A vén bolond asszony készpénznek vette a leányok szokásos hazugságait. Az a falusi szépség, akit Mányának neveznek: oly ártatlan, mint a Flórián szobor. A másik, aki Aranka néven mutatkozott be, példa lehetne arra nézve, hogy öregember akkor se merje nőül venni, ha doktor Dávid kínálja neki megfiatalító, erősítő piruláit. A szemüveges Erzsébet pedig elmehet még sok randevúra, amíg erényét komoly veszedelem éri. Szinte megcsaltak, hogy nem akadt semmi tennivalóm. Ezentúl óvatosabb légy, Rezeda bácsi, a nők hazugságaival. Igen gyakori eset, hogy teljesen ártatlan nők, félrevezetésül, úgy viselkednek a férfiakkal szemben, mint tizenhárom próbás örömleányok.
– És Antónia? – kérdezte alig leplezett izgatottsággal Rezeda úr.
– Ő sokkal okosabb volt, nem hagyta magát vizsgálat alá venni.
– Te hatökör! – kiáltott fel magából kikelve Rezeda úr. – Mit gondolsz, miért csónakáztattalak át Budáról Pestre? Azt hitted, hogy érdekel engem a falusi kisasszony erénye vagy a szemüveges hölgy kalandja? Érdekel engem Damasztiné egész nevelőintézetéből bárki, mint az egyetlen Antónia?
Kisilonka szemhunyorítás nélkül felelt:
– Én pedig reád nézve a legjobb esetnek éppen azt vélem, hogy Antóniáról nem tudunk semmi bizonyosat. Nem hinnéd se az egyik, se a másik lehetőséget, mert szerelmes vagy. A szerelmesek a saját szemüknek sem hisznek, hát még egy doktornak! Drága Rezeda bácsi, teljesen tőled függ, hogy mit gondolsz Antóniáról. Azt vélem, hogy bármit tapasztaltam volna, te tovább is imádnád, mint ez már a férfiak szokása.
Rezeda úr megragadta az orvos kezét:
– Észrevettél valamit?
– Nem vagyok bolond! Hogy majd a Dunába dobjál.382
Rezeda úr a folyam közepéről hosszadalmasan nézte a zöld lombok között sárguló régi házat ott a sziget közepén. Világoszöld zsalugátereivel, cserepes tetőjével, sárga falával a ház is utánanézett, mintha hívogatná magához. „Hová mégy, te bolond, sehol jobb helyed nem lehet, mint itt”, szólt utána az öreg lak. De Rezeda úr csak a dobogó szívére szorította a kezét.
– Nem hittem, hogy még ilyesmi előforduljon az életemben! – rebegte. – Hol vegyem az erőt, hogy lebírjam magamat? Hol vegyem a kedvet más nők fehér lábai után, mikor azt az egyet látom mindig? Csak legalább jól megvertem volna azon az éjszakán a „Fácán”-nál, amikor megcsalt. Vagy talán nem is csalt meg, csak igen kacérkodott?
Kisilonka felvette az egyik gazdátlan evezőt, és segített az öreg csónakosnak messzire vinni Rezeda urat a sárga háztól. A Duna közepén járt már a csónak, amikor egy nyúlánk, barna hölgy megjelent a parton, és fehér kendőjével búcsút intett.383
