NYOLCADIK FEJEZET • Séta a varos kapuin belül
NYOLCADIK FEJEZET • Séta a varos kapuin belül
– Emlékszel Menczellre, a szitásra, aki akkor szerette legjobban a lányait, mikor azok örömlányok lettek? – kérdezte Rezeda úr azon ösmeretlen férfit, aki a házak falához tapadva kísérte őt sétáiban, s egyetlen percig sem maradt el; csak éppen a nevét tudta e hű barátnak. Árnyéknak hívták. Ő járt vele a Szerb utca ódon kerti fala mellett, amely fal mindig leányszöktetéseket juttatott Rezeda úr eszébe, amely szöktetésekről régi kalendáriumokban olvasott. Igen, ilyenek voltak azok a kerítések, amelyekhez a megzavarodott kisasszonyok a kertész létráját támasztották, míg az utcai oldalon kitárt karral várakozott a gavallér; a szomszéd utcában öreg bérkocsis takargatja lovait a hűs éjszakában. Ugyanott volt egy régi szép kapu a kerti falon, amelyet a ház gazdája befalaztatott, miután arra valaki utoljára eltávozott. Az árnyék megállt a kapunál, és így szólt Rezeda úrhoz: „Lásd, mindig azokat a nőket szerették, akik csalfák voltak! Kinek jutott eszébe valaha: törődni a tisztességes nőkkel?” Régen bezárt zsalugáterek alatt, elhagyottnak látszó régi házak mellett intett az árnyék: „Ezek is mind a csalfa nők emlékei; csak egy nő kegyetlen szeszélyéből tud így meghalni egy ablak vagy egy ház, hogy nemzedékeken át fel nem támad.” A Pintér utcán, ahol az árnyék a földbe ereszkedő ablakokra vetődik a járókelőről, és a házak belsejében, az elhagyott emeleteken, a kitört szárnyú vagy örökre elhomályosult ablakok mögött szomorú szegénység gunnyaszt, Rezeda úr társával azokról a boldog pesti családokról beszélt, akik itt laktak a nagy árvíz előtt. Hova lettek a jómódú polgárcsaládok, megelégedett emberek a félig rommá válott házakból? Miért nem építették fel a házakat, amelyek Pest legdrágább telkein öreg, elzüllött korhelyként könyökölnek félrecsapott tetőik alatt? Hová lett a pianínó, amelynek hangjai mellett a szép aranyművesné a Fegyverkovács című opera dallamait énekelgette Rezeda úr fiatal korában? Hova lettek a bojtos házisapkás, gömbölyű arcú polgárok, akik alkonyattal kikönyököltek az ablakba, és szíves384 szóval hívták fel ismerőseiket egy baráti szóra, baráti pohárra? Hová lett a megelégedett csend a régi házak környékéről, midőn a téli szélben zörgő gázlámpa egyedül virrasztott az utcában, és a hó vastag, meleg takarót borított reggelre a háztetőkre, hogy fénylőbbek legyenek az ablakok, színesebbek a függönyök, kívánatosabb a göndör füstű kémény?… Az árnyék felelt Rezeda úrnak: „Elvitték a nők a megelégedettséget, elvitték a csendet, a göndörödő füstöt a fülük mellé ragasztották, a függönyt szenvedélyesen letépték, a gömbölyű polgárt keszeggé aszalták, a zörgő gázlámpát leöntötték az emeletről, az ablakot beverték, miután szükségük több nem volt rá, hisz úgysem üldögéltek többé odahaza … Az egész városrésznek pusztulása arra magyarázható, hogy nem volt többé oly szükség a családi otthonokra, mint a régi világban. A háziurak nem javíttatták meg a grádicsot, hisz a nők úgyis le tudtak jönni az emeletről, hogy az utcára menjenek sétálni. A Belvárosban nem az történik, ami egyéb városokban, hogy kikapós, frivol nők kedvéért palotákat, villákat, aranyos fészkeket építettek volna a férfiak. Ellenkezőleg: hagytak tönkremenni mindent, ami a múlt idők boldogságait eszébe juttatná a jelennek.”
– De Menczell, a szitás mégiscsak akkor volt boldog ember, amikor leányai örömlányok lettek?
Az árnyék nyugodalmasan mendegélt Rezeda úr mellett, és odasimult a házak falához:
„Nem tudjuk ám teljes biztonsággal, hogy miféle emberek laknak a háztetők alatt, még ha ismerjük is a lakók névsorát. Azok a szürkén hangzó nevek a kapuk visszhangos boltozatai alatt (amely nevek gyakran úgy megsárgulnak az időtől, mint a temetők felírásai), megannyi emberi titkot fednek, amelyről sohase lehet tudomásunk; minden névnek van valamely titka, amelyet a halálos ágyán se vall be. Mit tudunk mi a világról, Rezeda úr? Mit tudjuk mi, hogy dugárusok szemérmetlen képecskéket árulnak a városban, amelyeket öreg férfiak fiatal nőknek példaadás céljából mutogatnak? Mit tudunk mi az érzékenységekről, a szemmeresztő álmatlanságokról, amelyek az éjszaka csendjében a házmester megkérdezése nélkül mennek be a házakba? Tudod te, mit álmodik egy tekintélyes polgár, midőn bőséges vacsora után hanyatt fekszik ágyában? Gondolja valaki, hogy a vasárnapi miséből az idős polgárné álmában csupán az a kép maradt meg, amelyet a Kishíd utcában látott: két kutya üzekedett?… Tudjuk is mi, hogy mit gondolnak magukban a fiatal szüzek, akik lerúgják magukról a takarót, és lábukat az385 égnek emelik? Az álmoskönyvek nem mondanak mindig igazat, öklendező öregemberekkel, bikával, lánccsörgéssel ritkábban álmodnak az emberek, mint a tilos dolgokkal, amelyeket a gyóntatójuknak se merészelnek bevallani. Vannak aztán emberek, mint Menczell, aki a porosz hadjáratból rézkarikát hozott a fülében, aki a „Zenélőórá”-nál az asztalt verdesi esténkint, a Párizsi utcából összegyülekező suszterek asztalánál, vérben forgó szemmel politizál, és egyszerre hajtja fel a söröskriglit. Semmivel sem mutatja, hogy az özvegy Menczell mily gyöngéd érzelmekkel viseltetik leányaihoz, akik ugyanebben az időben a Drótsziget bokrai alatt, vagy a legénylakás lámpása alatt mulattatnak szegény diákokat, szomjas katonatiszteket vagy gazdag öregurakat. Menczell imádja a leányait, de különösen azt kedveli, aki esténkint a legtöbb szerelmi hódítással dicsekszik, midőn a vacsorát feltálalják. S ez az ember, ez a gazdag szitás néhány hónap óta, mióta leányainak sikerült megszabadulni ártatlanságuktól, oly boldogan él, mint fiatal házasember korában, szerencséje van üzletében, egészsége, kedve, ifjúsága visszatért. Nem törődik vele, hogy öregasszonyok majd megrugdossák a sírját a temetőben. Sokan hordanak rézkarikát a fülükben, míg mi tudatlanul csavargunk az utcákon, Rezeda úr.”
Rezeda úr a Duna-partra ért, amelyről a párás folyót, a boldognak tetsző budai házakat, a kiránduláshoz készülődő fehér hajókat lehetett látni. Gyümölcsillata volt a partnak e júniusi reggelen, a kofák sátraikban oly komolyan üldögéltek, mint a város jóságos anyái, a halászok bibliai serénységgel mutogatták izmos karjaikon a farkukkal csapkodó halak hosszát, csikorgott a mérőlánc, és a frissen lépegető szakácsnék között piaci kalapjukban, nyári ruhájukban feltünedeztek az úriasszonyok, akiknek jó gazdasszonyi hírük volt a városban. Arcukon a friss hideg víz, szemükben az éjszakai nyugodalom jótékony üdesége, merő gond és hozzáértés minden szavuk, amíg az ebédhez való eledelekkel megtöltik kosaraikat; a petrezselyem zöldjéből kipiroslik a kakas vérpiros taréja, kiint a potyka csillogó farka, a vörösrépák megannyi testrészei a Priapuszoknak, amelyek a klasszikus országutakon vigyáztak a mezőkre, a karalábék hatalmas gömbölyűsége hasonlatos a ménlovak jellegzetességéhez. A húsok piroslanak, mint vágyak, a vajak olvadoznak, mint csókok, a föld drága terményei, a cseresznyék, meggyek, málnák üde nedveiket felkínálják a petyhüdt ízek megédesítéséhez. A Duna-partról a vásárcsarnokig tolonganak a nők, hogy gondoskodjanak családjaik táplálékáról.386 E szent helyen bizonyára nem gondolt volna Rezeda úr a szorgalmaskodó nők erkölcseire, ha árnyéka erre nem figyelmezteti.
A férfiak sokat megbocsátanak azoknak az asszonyoknak, akik maguk járnak a piacra. A jó gazdasszonyoknak majdnem oly erkölcsi privilégiumuk van, mint a jó torkú énekesnőknek. A jó feleség, amellett, hogy férje gyomrát ellátja, nem feledkezik meg annak szerelmi kielégüléséről sem. Ezek a megtelt gyomrú férfiak szívesen veszik, ha feleségük udvaroltat magának, egyben azért, hogy felmentődjenek a megszokott, megunt bókolástól, részben azért, hogy nejüktől több szerelemben részesülnek, ha az eléggé felizgult az udvarlók suttogó szavaitól. Ezért van az, hogy némely férj elvárja nejétől, hogy az szeretőt tartson. Csak más férfiak pásztorórája után izgul fel a vágy a férj ereiben. S ezek a házastársak a legboldogabban élnek, mint a galambok bújnak össze, miközben az asszony kigúnyolja iménti kedvesét, a férj barátját, akitől alig egy órája vált el. Mily jólesik ezeknek a nyújtózkodó férjeknek, ha feleségük rosszat mond legjobb barátjukra, akivel titokban gyanúsítják őnagyságát!”
– Mi közöm ehhez? – kérdezte Rezeda úr. – Én nem vagyok férj, se házibarát.
Árnyék csendesen nevetett:
„Le kell tenni arról a régi szokásról, hogy a hűtlen vagy kacér nőket megöldössük, Rezeda úr. Úgy kell venni a nőket, mint szolgálóinkat, akik ingünket vasalják, ebédünket megfőzik, rendelkezésre állnak szerelmi kívánságainkban, elmulattatnak unalmas óráinkban, megvigasztalnak gondjainkban, ámde, ha szemünk letéved róluk: nyomban álmodni, ábrándozni kezdenek, más férfiakra gondolnak, mint mi más nőkre, hisz alkotásuknál fogva több és vadabb vágy bizsereg ereikben, mint a férfiakéban. Mit jelent az, hogy testükkel mást is szeretnek? Semmit se jelent, ha lelkük a mienk.
Ezek az úrihölgyek, akik bevásárlásaiknál arra is gondolnak, hogy ebédlőasztaluknál esetleg barátjaikat is üdvözölhetik, a legjobb, leggondosabb feleségek. Nézd meg őket, mily csatát vívnak a kofával, halásszal, húsvágóval néhány krajcárért. Nézd meg őket, mily örömteli arccal süllyesztik kosarukba a jó falatokat, amelyekkel háznépüknek örömet okoznak. Nézd meg őket hazafelé siettükben megállni, ha valamit elfelejtettek. Nézd meg őket konyháikon sürögni, aztán mondj rosszat a nőkre! El kell választani a szerelmi állatot és az emberi lelkes részt; mindjárt érthetőbb, hogy miért a legjobb feleségek, a leggondosabb élettársak, hírneves jó gazdasszonyok tartanak szeretőt. Ezzel is férjük kedvében387 ki vannak járni, megkímélvén őket a fáradságoktól. Ó, csak ne rejtélyeskedjünk az emberekkel. A férjek rendesen magukat érzik megcsalatva, midőn feleségüket a megszokott, a társadalmi törvényszéken bejegyzett szerető elhagyja. Nem emlékszel Maci férjére, Rezeda úr, aki csaknem pisztolyt szegezett rád, mikor feleségét végérvényesen elhagytad?”
Rezeda úr dühöngött.
– Mi közöm az emberi romlottsághoz és aljassághoz? Mi közöm a piaci úrhölgyekhez, akik azért vesznek kakast, mert szeretőjük a kakaslevest szereti? Én szerelmes vagyok, és megvetem az egész világot. Tisztaságot akarok magam körül. Azt a levegőt akarom szívni, amit az aprószentek, akik jóságban, isteni félelemben töltötték életüket.
Árnyék csendesen ballagott, mintha valami ravaszságon törné a fejét: „Megengedem, hogy szükséges néha a tiszta szerelem, amely körülbelül háromszor látogatja meg a férfit élete folyamán. Ki nem esett el az első és második szerelemben, aki épkézlábbal jön vissza a búcsúról, ahova összetört szívét vitte megoperálni, akinek kétszer megkegyelmezett a sors, hogy nem halt bele a szenvedélybe, féltésbe, szomorúságba, boldogtalan házaséletbe, amellyel minden tiszta és nagy szerelem végződik, az valóban bolond, ha újra belépked abba a házba, ahol az éjszakák álomtalanok, a nappalok kínteljesek, nagyobb nyomorúság van, mint a rokkantak tanyáján, gyötrelem, mint a purgatóriumban, féltés, mint a vadállatok ketrecében. Okos ember tudja azt, hogy harmadszor nem mászik ki ép bőrrel a nyavalyából, a harmadik szerelem földhöz veri a legokosabbat, legbátrabbat, ezután már nem szedi magát össze a jóravaló férfiember; ha életben marad: lesz belőle légycsapó vagy vonalzó, görnyedt vállú, megráncosodott nyakú, aggodalmasan alázatos hivatalnok, nem nézhet többé bátran az erősek szemébe. A harmadik szerelem elviszi a férfit, mint az ősz a mellbetegeket.” Rezeda úr rajongott:
– Van szebb dolog a világon, mint igaz szerelem miatt meghalni, választhat dicsőbb halált egy férfiú negyvenedik évén túl, mint a szerelmi boldogtalanság halálát? Újra átérezni a kínt, amely ifjúkorában fegyvert adott a kezébe, és öngyilkossági kísérletbe vitte? Ismét megállapítani, hogy mindaz, ami idáig történt, amit eddig érzett a szív, susogott a gondolat: mind hazugság, elképzelés, az igazi színdarab most következik? Most szólalt meg a bibliai medve az erdőben emberi nyelven a tévelygő emberhez. Most következik el annak az ideje, hogy összeadjuk, hány R betű van a Miatyánkban, mert ráérünk imádkozni.388 Most látjuk égi jelnek, ha a körtefáról lábunkhoz hull a körte. Most járunk el a metodista templomokba, Budára és Pestre, a prédikálások bölcsességét és harmonium játékát hallgatni; meglátjuk szombat este a baptistákat a Wesselényi utcai imaházukban, és a félhomályban megremeg a lelkünk a pap istenes szavaitól. Mi vallás után áhítozunk, amely vallást eddig nem ismertünk. Mert új szívet kaptunk az igaz, mély szerelem által, és azt érezzük, hogy Szent Antal módjára képesek volnánk Páduából Lisszabonba repülni, mert életünk új fluidumot kapott az új szerelem talajából, amely nedv azonos a barackfa nedvével, amely megkeményíti a barackmagot…
„Ha így haladunk – vélekedett Árnyék – nemsokára eljutunk oda, hogy kenyérbélből levelibékát gyúrunk, és azt reméljük, hogy valamely csoda révén megelevenedik a béka. Csendes elmebetegekkel barátkozunk, és az ő fehér szakállukat bámuljuk, ahelyett hogy az asszonyok lábszárai közé néznénk, midőn a szél belefúj tengerzöld szoknyájukba. Lenézzük majd a pesti nőket, akik harminc-negyvenszer képesek igazán szeretni, mindaddig, amíg csak el nem hervad ifjúságuk és gyűlölködve gondolnak a legénylakások buzgó látogatóira; régi szeretőinkre, akiknek magunk mutattuk meg először a pornográf fotográfiákat és képecskéket, hogy ez ábrák alapján eltanulják a szerelem művészetét. Gőgösen megyünk el az úrnők kihívó mosolya mellett, amely mind kíváncsibb, amely mind biztatóbb, amint arról értesültek, hogy szerelembe estünk. Valóságos nemzeti hősökké leszünk rövidesen Pesten, bolond szerelmesek, akiket hátuk megett ugyancsak kinevetnek a város cinikus hölgyei és férfiai.”
– Majd messzire megyünk Antóniával – felelt Rezeda úr, oly lágyan ejtvén ki Antónia nevét, hogy maga is csudálkozott a gyöngéd hangsúlyon. – Elmegyünk, ahová nem ér a párizsi szőkére festett hajú, porcelán arcú úrnők gúnyolódó tekintete, ahol nincs gyalogjáró, amelyen fehér lábukat és fehér harisnyáikat mutogatnák, ahol nem rázzák rövid szoknyájuk alatt hátukat, ahol nem lobban fel a kéj vágy a széniekben, mint a pisztoly lángja…
„Ahol mindig az eső esik, hogy nem lehet kilépni a régi házból – nevetett Árnyék –, ajánlanám, Rezeda uram, hogy vess véget a tiszta szerelemnek, amely csak arra való, hogy a férfiak erejét sorvassza. Keresd fel régi szeretőidet, a budai főhercegnőket és a pesti zsidó asszonyokat, látogasd meg az ingerlő Margarétát, aki egykor egyetlen kancsal tekintetével, amelyet mellényed gombjaira vetett, a hetedik tűzbe dobott, amelyben acéllá keményedik az akarat; igyekezzél találkozni a Gozsdu389 ház zegzugos udvarán Rozinával, aki gyakran megy át délidőben az átjáróházon, mióta az egyik lépcsőházban vad hévvel megigazítottad harisnyakötőjét; üzenj a szenvedélyes Macának, hogy a „Habsburg” szállodában várod őt; újítsd fel az azóta férjhez ment Böskével szerelmi kirándulásaidat a budai vendégfogadókban, a „Fehér Farkas”-nál még vár a félszemű szobalány… Hidd el, a hosszú szünet után ők valamennyien újnak és kiválónak tűnnek fel. Meghallgatod őket, hogy mit tanultak azóta a férfiaktól, az élettől, megtudod a legújabb városi pletykákat, az újabb keletű szerelmi viszonylatokat, a készülő házasságokat, kártyanyereményeket, családi botrányokat, a pásztorórán megláthatod a legújabb divatot az alsó ruhák terén, és a ráncokat, amelyeket azelőtt nem vettél észre; ismét hallod az ő különös babonás szavaikat, amelyeket úgy mondanak szeretkezés közben, mint az imádságot. Megcsókoljátok egymást, mielőtt elváltok, s újabb találkát adtok, amelyre egyikőtök sem megy el.
Általában a bölcs férfiú, ha már betöltötte negyvenedik évét, Pesten, bízvást elmulatgat azzal, hogy a régi kedveseihez hében-korban ellátogat. Nagyon néha szabad valakit észrevenni a még ismeretlen nők közül, de ezeknek is ugyanarra a tanfolyamra kellett járniok a tánciskolában, amelyben mi végeztünk, de valamely véletlen folytán kimaradtak, így ajánlom: régi kedveseink régi barátnőit, akik bizonyosan gyöngédséggel és kíváncsisággal gondolnak reánk a múlt időből, és náluk biztos sikert remélhetünk. Ajánlom: régi kedveseink nőtestvéreit, akikről feltehető, hogy tudtak a szerelmi viszonylatról, amely vérrokonukhoz fűzött bennünket; ajánlom esetleg régi kedveseink leányait, akik látták mamájukat kétségbeesetten sírni, sápadozni… Remélhető a siker a szobalányoknál, akik úrnőjük titkait ismerték, mikor mi álltunk a szín közepén. Nincsen olyan nő, akinek környezete ne volna, amely környezetre egykor átsugárzott az irántunk érzett szerelem, és ott kielégítetlen emléket hagyott. Így volt az lehetséges, hogy jókedvű férfiak egyes postahivatalok valamennyi hölgyével, varróiskolák valamennyi növendékével, sőt leánynevelő intézetek sok tanulójával megismerkedhettek, ha egyet sikerült már kiragadni a csokorból. A megszokott utakon kell maradni, Rezeda úr, sohasem kell természetfeletti tulajdonságokat feltételezni a nőkről, nem kell csodákat várni a szerelemben, és akkor életben maradhatunk.”
– Antónia – sóhajtott Rezeda –, meghalok érted.
Egy régi utcában állott ekkor bolyongásaiban Rezeda Kázmér. Egy nyitott ablak mögött a Fegyverkovács áriáját énekelte egy behízelgő hang: „Nem adnám oda egy hercegért!”390
