HUSZADIK FEJEZET • A VIII-ik Henrik arcú ember.
HUSZADIK FEJEZET • A VIII-ik Henrik arcú ember.
– No lássuk, mit akar a másik vén mókus a sorsüldözött hírlapírótól, akinek már annyi titkot kellett elraktározni életében, hogy magának nem is ért rá élni – mond Rezeda Kázmér, amikor a „vezéri sátor” függönyeit behúzta maga után, és lépteit a kapucinus barátok közeli kolostorának vette, ahol tudomása szerint Sziromi Frigyesnek kellett a vendégszerető papok hajlékában meghúzódni, miután Alvinczi Ilonának, szeretett unokahúgának a közelében akart lenni. Sziromi Frigyes üzenetet küldött egy kolostori szolga útján Rezedának, hogy beszélni szeretne vele.
S amíg Rezeda úr a nyárfasorban a kapucinusok kettős tornyú százesztendős kolostora felé ballagott; magában sokszor hevesen gesztikulált, amit Alvinczi úr nagyon helytelenített volna, ha véletlenül egy távcsövön át figyelemmel kíséri a hírlapíró lépteit. Valószínűleg arra gondolt Rezeda Kázmér, hogy dolgai megint úgy megszaporodtak, hogy majd nem ér rá semmi teendője elvégzésére, mint olyankor, amikor a sors bizonyos pihentetések után megint csak Alvinczi közelébe sodorta. „Végzetes ember! – dünnyögte magában a hírlapíró. – Megint rám pakolja a gondjait, a gondolatait, mint valami szénásszekérre.”
Sziromi Frigyes a barátkolostor egyik emeleti ablakánál állott, és igen jó minőségű, külföldről származott látócsövön át figyelte, ami a kürti céllövészeti ünnepélyen történik. Észre sem vette, amikor a háta mögött nyílott az ajtó, és Rezeda belépett. A hírlapíró megérintette az öregember vállát, mire az visszafordult:
– Láttam innen Alvinczit a „vezéri sátor”-ba vonulni, de nem gondoltam arra, hogy ennyi időbe került az elaltatása. Amint öregebb lesz, betegsége előrehaladásával mind messzibb megy tőle az álom. Félek, hogy ő is ama emberek közé van már kiszemelve, akiknek a másvilágon kell majd aludniuk, mert a földön már nem tudnak. De még életében szeretnék elmondani önnek mindent, talán hiúságból is, hogy414 szavaim igaz voltáról meggyőződhessen, vagy talán azért, hogy még állandóbbá tegyem önben azt a barátságos érzést, amellyel sógorom és kis unokahúgom ügyeit szívén viseli.
Rezeda úr az öregember folyamatosan előadott szavaira azzal válaszolt, hogy a maga részéről feleslegesnek tartja, hogy érzelmeiben őt bárki megerősítse, mert éppen érzelmi tisztasága és nemessége miatt nem ért rá arra, hogy valamire is vigye az életben. De ez nem baj, esze ágában sincs bárkit okolni azért, hogy rendszerint elkésett mindenhonnan.
– Miután pedig az udvariasság kötelmeinek eleget tettünk – fejezte be szavait Rezeda –, térjünk arra a közös témára, amelynek megbeszélése céljából a vendégszerető barátok házát választottuk.
– Nekem nincs sok okom változást indítványozni az itt tapasztalt hóbortos dolgok miatt, mert sokkal kevésbé hóbortosak azok, mint Alvinczi Eduárdtól a távolból várhattam volna – mond az öregember, és addig udvariaskodott, míg Rezeda urat sikerült az ablakkal szemközt leültetni, mint orvosi vizsgálatoknál szokás, hogy a páciens arcát mindig tanulmányozni lehessen. Rezeda úr ezen felháborodott, mint mindig ilyenkor, ha észrevette, hogy akarata ellenére, megkérdezése nélkül került valamely helyzetbe. („Ha hoppra vették”, mint Rezeda úr magát röviden kifejezni szokta.)
– Kénytelen vagyok figyelmeztetni nagyságodat, mielőtt Alvinczi úr cselekedeteinek mélyebb megbírálásába ereszkedne: hogy bennem Alvinczi Eduárd úrnak egy régi tisztelőjét találja. Uraságod megjegyzéseit, amelyek bizonyára nagyon érdekesek lehetnek másoknak: tartsa fenn tehát olyan alkalomra, amikor nagyszerű hallgatóságot talál.
– Szeretem a spanyolt, ha büszke – felelt az öregember. – Valószínűleg magam is ezt a megjegyzést tettem volna, ha más társaságban bírálni hallom sógorom nem mindennapi cselekedeteit, amelyek némelyek szerint már nem pászolnak a mai demokratikus, felvilágosodott és az emberi élet „másabb” céljai felé törekedő életünkbe. Az utolsó úriember véleményem szerint V. Károly császár volt, de annak birodalmában sohase nyugodott le a nap. Azóta csak merő önámítás, ha valaki úriembernek adja ki magát Európában.
– Ez a bizonyos V. Károly, akit említeni méltóztatott, távozott az árnyékvilágból olyanformán, hogy senki se volt mellette szerzetesi cellájában? – kérdezte Rezeda.
– Ez az V. Károly császár volt az, aki vénségére azzal próbált megmenekedni az emberek megvetése, gúnyja, fölényeskedése elől, amelynek415 mi, öregemberek ki vagyunk téve, hogy bezárkózott egy kolostorba, és lehetőleg senkit se engedett magához, aki megöregedése miatt kinevetné. De még leghűbb, legmegbízhatóbbnak vélt emberei közül sem akadt egyetlenegy se, aki rányitotta volna az ajtót, kitárta volna az ablakot, amikor szívbajos ember módjára levegő után kezdett kapkodni. Az természetes, hogy fiai, testvérei hagyták legelőször cserben a leghatalmasabb császárt, amikor észrevették, hogy egészsége, ereje, kegyetlensége, erélye megrendült. Ez a császári példa, amely ötszáz esztendős, mindig jó lehet az Alvinczihez hasonló urak részére, akik azt hiszik, hogy tágas ismerős köreiknél fogva majd nem engedik meghalni a kellő időben.
– Hogy majd levegőt adnak neki, ha fuldokolna – mond Rezeda Kázmér, mintegy kiegészítve az öregember gondolatát.
– Nagyon jó, ha az ember már nem várhat különösebb meglepetéseket, sikereket, például a visszatérő ifjúságot az élettől: leszámol azokkal a dolgokkal, amelyek akkor következnek be, ha a közvélemény megelégedésére elmegy az útból, hogy helyet adjon másoknak… Pedig még egyetlen embernek se töltötték be megfelelően a helyét, mióta a világ fennáll – szólt az öregember. – De az a legnagyobb bolond, aki azt hiszi, hogy egy nappal is meghosszabbíthatja az életét, ha már életében felad bizonyos pozíciókat, amelyeket a maga erejéből volt szerencséje elérhetni. Ezért hálát és elismerést senkitől se várhat, legfeljebb megaláztatást és szidalmat, hogy már nem távozott korábban helyéről. Csak nézzük az apákat, akik gyermekeik kedvéért már életükben visszavonulnak. Nem tehetik meg ezt elég korán: a jussolók, akármilyen érdemtelenek is az örökségre, gyorsabban lovagolnak, mint azok a szomjas csatlósok, akik a temetésekről szoktak a legközelebbi kocsmáig lovagolni.
– Régi nóta, hogy az ember elsősorban magának hal meg – felelt Rezeda.
Majd türelmetlenül felkiáltott:
– Uraságod tehát azt hiszi, hogy rövidesen temetés lesz a háznál, és ebből a célból tartózkodik itt a közelben, mint valami szegény rokon, akinek idáig nem volt szabad kinyitni a száját?
Rezeda úr kérdése oly vakmerő és félreérthetetlen volt, hogy az öregember megint csak elismerőleg bólintott:
– Szeretem a nyílt eszű, gyors felfogású, találékony embereket, mert az övék az élet, míg a csalódás és kijózanodás a szamaraké. Igen, abban a véleményben vagyok, hogy Eduárd körülbelül elkészült azzal az életerővel,416 amely neki porcióul adatott. Sokkal többet élt, spekulált, fáradozott Eduárd, mint hogy vénségére is megmaradhatna az élet pénzbeszedőjének, miután már lehetőleg behajtott minden követelést, amellyel adósai voltak az emberek, a sikerek, a körülmények. Ha nem volna vagyona: azt mondanám, hogy még nem engedhet darab ideig, és élné azoknak a pénztelen öregeknek az erőszakolt, mindennap nehezebben újított életét, amely a pálinkamérésekben szokott végződni. De Eduárdnak nincs szüksége többé arra az életerőre se, amellyel még kicsikarhatná az emberektől a már jogosulatlan követeléseket, az alaptalan adósságokat, azokat az üzleteket, amelyekkel az öregek a múltjukat, az elmúlt ifjúságukat bocsátják áruba. Néha találnak is egy vevőt, aki a múlt időt, a kiélt, elhasznált levegőt megveszi tőlük, habár az ilyen üzletek lebonyolításához sokkal több ravaszság szükségeltetik, mint a jövendő légváraira épített reménységek eladásához. De Alvinczinak nem kell eladni a múltját, mert a vagyonából megélhet, még híveket is tarthat maga körül, akik együtt gajdolják vele az ősmagyar liturgiákat. De mégis múladozóban van belőle az életerő, mert már senkivel sem tud szembeszállni, még a leányával sem.
– Uraságod jól megtanulta a megfigyelést, Alvinczi úr valóban sokat engedett elhatározásaiból. Leánya azt teheti mellette, amit akar… De nem gondolja, hogy Alvinczi Eduárd éppen azért nem avatkozik a leányka ügyeibe, mert azoknak menetelét teljesen jó irányúnak tartja?
Az öregember szomorúan rázta a fejét:
– Alvinczi Eduárd nem az a természetű ember, aki megnyugodna abban, hogy a dolgok a legjobb irányba mennek körülötte… Sohase láttam mosolyogni elért sikerein, pedig igen szép sikerei voltak az életben, amikor végre bejutott a legmagasabb arisztokrácia légkörébe, és imponáló nyugalmával, öntudatos költekezésével, emberfeletti hidegvérével, mindig a kellő időpontban alkalmazott gőgös magatartásával és magyar köznemesi származásának felemlegetésével a legelbizakodottabb cseh arisztokrácia köréből is bizonyos nimbuszra tudott szert tenni. Gavallériájában nem kételkedhetett senki, mert két marokkal szórta a borravalót olyan helyen, ahol más garasoskodott. Fáradhatatlan figyelmességeivel, sőt bölcs tanácsadásaival is számon tartotta maga körül azokat az embereket, akikre adandó alkalommal szüksége lehet. Egy herceget lekötelezni vagy egy lócsiszár jóindulatát megnyerni: neki egyre ment, mert képzeletében mindig ügyelte az emberek sakkfiguráit, amelyeknek segítségével egyre-másra nyerte a legnehezebb partikat. Hiábavalóan,417 perspektíva nélkül alig állott szóba valakivel, de mikor szinte odavetőleg nyomott fejedelmi ajándékokat egy hüledező inas kezébe, az nem tudhatta, hogy egy esztendő múlva nem a gazdája elárultatását követeli-e tőle… Ha adott: sokat adott, hogy emlékezetes maradjon. Adott szakajtó aranyat, ha veszített, és némelyek azt hitték a városban, hogy most már a szerencsecsillaga hanyatlani kezd. Egykedvű köhintéssel, szinte unott léptekkel mendegélt, amikor legendákat beszéltek nyereségeiről. Alvinczi nem az a természetű ember, aki megnyugodna abban, hogy a dolgok a legjobb irányban mennek körülötte: játszani kell neki a sorssal, mert játék, szerencse vagy szerencsétlenség nélkül semmi értéke nincs előtte az életnek.
– Hm. Még a kisasszony se tudná arra bírni, hogy nyugodtan maradjon a helyén, és várja meg élete elmúlását csendesen? – kérdezte Rezeda úr.
– Attól félek, hogy Ilonka kérése csak egy okkal több volna arra nézve, hogy Alvinczi észrevegye magát, unatkozni kezdjen, és gyorsan elhasználja a még benne levő életerőt. Esetleg hasznos dolgokra. De minden valószínűség szerint balszerencsével, amit nem tudna olyan vállvonogatva fogadni, hogy egykedvűségével, lényének érintetlenségével, sőt felülkerekedő egészségével maga mellé parancsolja ismét a hűtlenkedő szerencsét. Alvinczi, ha még egyszer játszana, nagyobb veszedelemnek tenné ki egész egzisztenciáját, mint akkor, midőn egy-egy tétre tette fel megkettőztetés végett már akkor is számba vehető vagyonát. És a pisztoly sohase volt az éjjeliszekrény fiókjába készítve. Mert mérhetetlen hiúsága, becsvágya, érvényesülni való akarása nem engedte volna megretirálni az élet elől, ha ügyét balszerencse kíséri. Egy olyanfajta ember, mint Eduárd, sohasem lehet öngyilkos. Elpusztulhat, de csak egyféleképpen. Ha az életerő utolsó szikráját is kilobbantotta magából.
Rezeda úr kezdte észrevenni, hogy a rejtélyes öregember, innen a főtisztelendő urak kastélyából jobban ismeri Alvinczi urat, mint akár az, aki mellette tölti napjait.
– Igaza van – mond kénytelen elismeréssel Rezeda Kázmér. – Ez a féktelen ember balszerencsében még dacosabban ragaszkodott volna az élethez, mintsem azt eldobni képes lett volna komolyan magától, mikor esetleg megismeri az emberek igazi, gyűlöletes, megvető, kiábrándító arculatát, amelyet mindnyájan ismerünk mi, akik a balszerencsében laborálunk. Vissza az álarchoz! – kiáltotta volna Alvinczi, ellenkezőleg ama418 régi színdarabból való mártírral, aki mindig azt suttogta hölgyek fülébe: Le az álarccal.
Miután Rezeda úr e régi színdarabra való emlékezéssel kellő hangulatba hozta magát, most már nyugodtabban nézett a szomorúságot sugárzó öregemberre.
– Mi volna tehát a teendő, hogy a harmóniát megtartsuk, hogy ki ne zökkenjünk a taktusból, mint a régi táncmesterek tanítgatták a szólójukra váró balerinákat, hogy azok bizonyos melódia dúdolgatásával a karnagy intésére, nyomban beléphessenek a táncpartijukba?… Más szóval, mi volna a teendő, hogy Alvinczi vagyonát, Ilonka jövendőjét, és ezzel járó egész világmindenséget a csillagokig: a jövendő számára megtarthassuk?
– Csak egy dolog volna célravezető, ha Alvinczi Eduárd rövidesen felfordulna.
Igen nyugodtan, meggondolva mondta ezt az öregember, mintha már sokszor gondolkozott volna a dolgon.
A meglepetés sora tehát Rezeda Kázméron volt, aki darab ideig való hallgatás után, felkiáltott:
– Nem mindennapi ötletei vannak uraságodnak. Gondolja, hogy egy idejében elkövetett gyilkossággal rendbe hozhatná a szénát? Mit szólna hozzá, ha ezért a szerencsétlen ötletért kidobnám az ablakon?
Rezeda úr nem egyszerű hangulatkeltés céljából vetette fel az elhangzott kérdést, de valóban torkon ragadta a „jámbor remeté”-t, mint idővel az öregembert magában elnevezte, és kísérletet tett arra nézve, hogy a vendégszerető kapucinus barátok kolostorának emeleti ablakából egy urat kidobjon. „Puhára esett volna: egy virágágyra!” igazolta magát Rezeda úr ugyancsak későbbi időben. De a „jóságos agg” sem vette tréfára a dolgot, és bizonyos testmozdulatok után visszagyűrte Rezeda Kázmért a karosszékbe, „ahová nyilván már kezdetben ezzel a szándékkal invitálta”.
– Nem is vártam mást öntől az „első ruff”-ra – mond az öregember, erőt sugárzó, világos tekintetét bizonyos megelégedéssel szegezve Rezeda úrra. – Ön nem is cselekedhetett másként, mint Alvinczi Eduárd leghívebb versenylova, aki a versenyek elmúlásával most röpiratokat ír gazdájának: céllövészeti ünnepélyeket rendez az unatkozó dámák tiszteletére; sőt még a felesleges kenyérpusztító táltost, szegény ártatlan Remete C. Szervácot is elzavarja a háztól, pedig ez a derék ember lett volna kiszemelve arra nézve, hogy Alvinczi urat olyan nevetséges helyzetbe419 hozza Ferenc József és a Ferenc József akaratától függő közvélemény előtt, hogy Eduárd barátunk többé az orrát sem dughatta volna be a Jockey Clubba… Egy levitézlett versenyistállós, aki most vénségére Ferenc Józseffel akar „mutyi” lenni a fejedelemségben.
– Mindjárt gondolhattam volna, hogy a papot ön küldte a nyakunkra! – dörmögte Rezeda úr. – Csak öntől telik ki ilyen furfangos dolog, hogy új csendriasztó szenvedélyt küldjön Alvinczi nyakára, hogy az fejest ugorjon valamely jóvátehetetlen hóbortba. Most majd megtanítják hosszú „lonzs”-on ügetni a berényi laktanyában.
– Ezt bizony elég rosszul tette a táltossal, Rezeda úr – mond megint a régi szomorú hangon az öregember. – A táltos megmagyarázta volna, hogy az Árpád-ház kihaltával, az Anjou-királyok, a Hunyadiak, a Jagellók elmúlásával Mária királynővel a trónöröklés kérdésében az akkor talpon levő Alvinczi csak azért nem vette fel a harcot, mert nagyobb udvariassággal viselkedett a női nem iránt, mint az ugyanakkori Szapolyai János. Alvinczi félreállt egy húszesztendős világszépségű és kimondhatatlan kedvességű özvegy királynő kedvéért, aki egyébként később erélyességét nemcsak Magyarországon bizonyította be, amikor a magyar urakat megrázta a csizmaszárban, és királyokul kinevezte a bátyját, I. Ferdinándot, hanem később, évtizedeken át, Németalföldön mint kormányzónő sikeresen magyarázta a bűvös és a női bájak iránt kevésbé fogékony hollandusoknak, hogy adót kell fizetni. Nem csoda, hogy abban a kritikus időben, amikor arról lehetett volna szó, hogy Alvinczi vagy egy Habsburg legyen a király Magyarországon: a habsburgi Mária kedvéért Alvinczi félreállott. De amit megtett a családi érdekeivel nem eléggé törődő Alvinczi a lebilincselő és a férfiak szívével kénye-kedve szerint rendelkező özvegy II. Lajosnéért, nem vállalhatja ugyanezt a gavalléros gesztust egy másik Alvinczi éppen az öreg Ferenc Józseffel szemben, akinek különben is van elég vagyona, hogy famíliástul akárhol megélhessen a világon. Ezt magyarázta volna meg a táltos, ha elég időt engednek neki a beszédre.
– A táltos nem kezdte célravezetően a dolgát, úgy látszott, hogy sohase fog elmozdulni a Sajou folyó mellől – felelt Rezeda úr, aki érthető érdeklődéssel kísérte az elrontott haditervet. Meg kell adni „VIII. Henrik”-nek, hogy eléggé ismerte a magyarok történelmét.
– Talán még a bolondokházában is külön tornyot kaphatott volna Eduárd a táltos révén, de az gyermekjáték lett volna, hogy gondnokság alá helyeztessük őt, mint ez már kisebb téveszmékért is megtörtént420 Magyarországon – mond a kolostori vendég. – Ezt a tervet rontotta el ön, Rezeda úr, aki azt mondja és vallja magáról, hogy őszinte jó barátja az Alvinczi háznak, főként pedig unokahúgomnak, Ilonkának, olyan lelkes tisztelője, hogy érte minden áldozatra hajlandó volna.
Rezeda úr megint elvesztette egy másodpercre azt a kitűnő fölényességét, amelynek már birtokában érezte magát:
– Mondja, Frigyes testvér, tud erről a tervéről Ilonka?
– Nem hinném… nem gondolnám… Nem beszéltem vele ebben az ügyben, sőt általában nem beszélhettem még vele, miután a helyzet még mindig nem alakult ki eléggé arra nézve, hogy itteni mulatozásomról bővebben nyilatkozhatnék. Csak annyit mondhatok, Rezeda úr, hogy nem akarok egész életemben világ csavargója lenni. Igényeim nincsenek, de tiszteletre méltó, szeretett nagybácsi még akkor is szeretnék lenni, ha ez Alvinczi Eduárdnak nincsen ínyére.
– Énmiattam olyan tiszteletre méltó férfiú lehet ön, hogy az állatkerti elefánt is előre köszöngessen önnek – felelt Rezeda úr, akit szerfelett megnyugtatott a kolostor bujdosójának az a közlése, hogy Ilonának semmi köze nincs ahhoz a bonyolult regényhez, amelyet némely fantáziák az édesapja körül szőttek. Mi is érdekelhette volna e világon Alvinczi Ilonán kívül ezt az érzelmes és érzelmességében sokszor bakot lőtt, de végeredményben becsületes embert, amilyen Rezeda Kázmér volt?
Csakhamar ajánlotta tehát magát Frigyes testvér jóindulatába arra nézve, hogy majd ha az általános tisztelkedés ideje elkövetkezik, az ő mélységes kalapemelését is észrevegye. „Nem szeretném, ha észre se venne!” – ismételte Rezeda Kázmér úr, és kihátrált a kolostori vendégszobából, mielőtt a lakó ezt megakadályozhatta volna.421
