TIZENKILENCEDIK FEJEZET • amelyben Alvinczi gyónása foglaltatik.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET • amelyben Alvinczi gyónása foglaltatik.
Alvinczi úr valóban fáradtságot érzett, mint mindig olyankor életében, amikor valami „nem sikerült” úgy, amint tervezgető magányában elgondolta. Épített légvárakat, és épített praktikus, helyes kigondolásokat, de mindig csak egymagában, mert sohase volt elegendő bizalma senkihez, akivel még csak annyit is érdemesnek tartott volna közölni, hogy másnap mit állít fel magának programul.
– Vajon jól mulatnak a vendégeim? – kérdezte Rezedát, amint az a mezőn a „vezéri sátor” felé tologatta.
– Vendéglőseink, hál’ istennek, nem panaszkodnak. Szilveszter vendéglős úrnak váratlanul beütött a traktamentum, még legjobb álmában sem gondolt ennyi vendégre – nyugtatta meg Rezeda az aggodalmaskodó házigazdát. – Akár követnek is megválasztanák nyomban, olyan lelkes a hangulat.
– Szilveszter elkésett a követséggel – mond Alvinczi úr, miután ez a momentum ragadta meg figyelmét. – Idő előtt megöregedett nemes barátom, mert mindig csak az én ügyeimmel, bajaimmal foglalkozott, s nem ért rá fiatalembernek maradni. Bizonyosan követ lett volna nálam nélkül, mert egyénileg ő ezt megérdemelte. Én voltam a teher a nyakán szegénynek. Sohase engedtem neki időt, hogy a maga életének céljaival is foglalkozzon.
– Talán nem is voltak jelentősebb életcéljai – vélekedett Rezeda Kázmér.
– Követ azonban lehetett volna Pest megyében, ahol annyi mindenféle ember lett követté, aki a nadrágját fel tudta húzni.
Ezen az eseten aztán úgy elgondolkozott Alvinczi úr, hogy minden különösebb rábeszélés nélkül sikerült őt a „vezéri sátor”-ba csalogatni, ahol fel volt állítva a fogadói ágy, amelyben Alvinczi szeretett pihenni. Ledobta felöltőjét, lehúzta cipőit, és ezüst-piros szalagos nyári kalapjával fején az ágyra feküdt, mint mindig szokta, ha fáradtságot érzett403 tagjaiban. Most is lehunyta a szemét, mint mindig szokta, és kezét összekulcsolta mellén, mert úgy szeretett elhelyezkedni ágyán, mintha nagyon sokáig nem akarna onnan felkelni, amíg a teljes kipihentséget nem érezte testében. Így szokta meg évtizedek óta, bármerre járt-kelt a világban, mert úgy lóban, mint emberben szükségesnek tartotta a pihenést. Nem történhetik nagyobb baj az olyan emberrel, aki a szükséges időt pihenésnek szenteli. Csak az álmatlan lumpok esnek a meszes gödörbe – szokta volt mondogatni.
De most bármiként igyekezett elméjéből kitakarítani a felesleges gondolatokat, amelyek jelenlétében igazi, áldásos pihenés nem képzelhető: a gondolatok nem akartak tőle elvándorolni, mint a tavakról bizonyos időben a madarak, amikor a tavakat aludni hagyják, megszabadítván őket lármájuktól… Nem: a gondolatok inkább gyülekezőt tartottak elméjében, mint ősszel a fecskék és a többi vándormadarak, az ég mind a négy tájéka felől összegyűltek, és régi ismerősök találkoztak, akik tán a tavaszi vándorlás óta nem látták egymást.
Ugyanezért Alvinczi nem engedte el maga mellől Rezeda urat, sőt kérte arra, hogy a „vezéri sátor”-ban maradjon, mert az ünnepélyről volna megbeszélnivalója ezzel az úriemberrel, akit mindig helyén talált életében.
– Amennyire a körülményeim megengedték – felelt a dicsért úriember.
– Csak azt akarom mondani, hogy a legnagyobb életteljesítmények egyike, ha valaki mindvégig meg tud maradni régi helyén, anélkül hogy legalább egy tucatszor helyet, nézetet, környezetet, atmoszférát változtatna, mint ebben a mai, semmire se jó Magyarországban szokás – kiáltott fel Alvinczi úr, mintha megtalálta volna gondolatai kiindulási pontját, amelyet idáig hiába keresett a napi benyomásokkal is megterhelt gondolatrajban. – Éppen abban voltak nagyok őseink (és tán ez a titka is az ezeresztendős Magyarországnak), hogy kényszerítő ok nélkül, pusztán szeszélyből nem változtatták helyüket és nézetüket. Ha egy magyar a Felvidéken vagy az Alföldön, de még a Dunántúlon is megtelepedett: ez azt jelentette, hogy ugyanazon a helyen maradt a családja, a maradéka is legalább száz esztendeig. Ugyanazon házakban laktak, ugyanazon ágyakban háltak az ősök és unokák; nem változtattak az életmódjukon száz esztendőkig, ugyanazt ették, itták, cselekedtek, amit nagyapjaik, sőt a betegségeik is egyformák voltak. Ugyanakkor házasodtak, mint apjuk, s ugyanakkor haltak meg, ha nem hagyták404 el az ősi tájat. Ugyanazokra a vásárokra jártak, és nézeteik sem a háztartásban, sem a mezőgazdaságban, sem a politikában nem változtak, nemzedékről nemzedékre se. Az utazásaik, a kalandjaik, a virtusaik vagy a pipogyaságaik is ugyanazok. Még a köhögését is úgy hallotta az ember bizonyos életkorban, mintha a nagyapja helyett köhögne, aki pedig már régen nem köhög.
– Azt hiszem, hogy a kimondott vándortörzseken, a cigányokon és a zsidókon kívül ez így van minden néptörzsnél.
– Magyarországon azonban ez jelentette a nemzet erejét, mert a háborúkban, valljuk be, sokszor jól elpüföltek, azonkívül nem is igen akadtak magyar elmék, amelyek nagy eszményképek megvalósításával növelték a nemzet ellenálló erejét. A kereszténység bevezetése óta nem történt jóformán semmi idealista dolog Magyarországon. A szabadságharcok a bosszú és a hatalom kérdései voltak hazánkban. Negyvennyolcban sem a parasztok verekedtek a tagadhatatlan ideális egyenlőségért és testvériségért, hanem az urak, akik győzelem esetén a legtöbbet veszítették volna. No de a sors ez egyszer még megmentette Magyarországot attól, hogy ügyvédek, zsidók és pórok köztársasága legyen.
– No, az nem bizonyos, hogy egészen így volt elgondolva ez a dolog! – vetette közbe Rezeda úr.
– Akárhogy volt elgondolva: nagyon oktalan cselekedet volt, mert a tizenkilencedik századnak ez a külföldről hozzánk plántált szabadságmozgalma okozta azt, hogy a magyarság, a népfaj, a törzs végleg elveszítette nemzetfenntartó erejét, szívós nyugalmát, ősi erkölcseit, és azóta se tudja megtalálni helyét az ég alatt. Azóta nem látni egyetlen megelégedett, flegmatikus, méltóságteljes, ősei életét következetesen folytató magyar embert ebben az országban, mióta Kossuth megrángatta mindenki alatt a karosszéket, kivette kezéből az ősi foglalkozást, kanócot dugott az ágy alá, és meglékelte a koponyákat, hogy a maga gondolatait öntse az elmékbe. Se a gyomor, se a szív nem kapja meg azóta a magáét, ritkaság az olyan ember, aki néha, minden ok nélkül vasútra ülni ne kívánkozna, pedig azelőtt esztendőkig is beszélgettek egy tervbe vett utazásról, amely akkor sikerült legjobban, ha mindvégig álom maradt.
Így beszélt a „vezéri sátor”-ban Alvinczi Eduárd, és Rezeda úr nagy gyönyörűséggel hallgatta, mert a hiú ember nem vette észre, hogy Alvinczi éppen azokat a gondolatokat közli vele, amelyeket tőle hallott405 az élet folyamán. Rezeda naiv ember volt, mint minden igazi forradalmár, aki jelentőséget tulajdonított az ember beszédének, nem gondolt arra, hogy a szavak éppen arra valók, hogy velük minden hazugságot el lehessen rejteni. Sohase tanultak volna meg az emberek beszélni, ha mindig csak a valódi gondolatukat akarták volna kifejezni.
– Tehát uraságod az üldögélést tartja a legszebb nemzeti erénynek? – kérdezte Rezeda úr, habár nem szokott kérdezősködni, de itt, a vezéri sátorban a nyugtalankodó és szemmel láthatólag izgult úriember mellett nem volt más alkalma arra nézve, hogy gondolatait foglalkoztassa.
Alvinczi úr hanyatt feküdt, és lehunyta a szemét. Arca sápadtabb volt, mint rendesen, de ez lehetett a szokatlan fáradozástól is, amely napját mindenképpen emlékezetessé tette. „Habár az ő korában már nem ritkák a lappangó betegségek sem…” – gondolta magában Rezeda Kázmér, és valamely olyan szagot érzett váratlanul, amelyet valahol, valamerre temetésen érzett, amikor fáklyákkal (és zeneszóval) kísértek ki valakit a sírok kertjébe. A fáklyák gyantás szaga emlékezetében maradt Rezeda úrnak, és a „vezéri sátor”-ban felkereste…
Alvinczi úr megszólalt:
– Ha nem ismerném a magyar históriát oly alapossággal, mint ahogy azt a kálvinista főiskolákon tanítják, az oxfordi egyetemen megvilágítják, a diplomácia iskolájában előadják: akkor is azt mondanám, ha csak a magam életét tekinteném, hogy a magyarság részben annak köszönheti nagy múltját, mert sohasem sietett a történelem elébe, hanem megvárta azt, amíg hozzá érkezett. Hallgatni és várni! Ez lett volna nemzeti erényünk, ha úgy élünk, mint ahogy kellett volna… Nagy, százesztendős fák alatt végzetet nem siettetve, sohase türelmetlenkedve, várni, amíg mindennek eljön a maga ideje. Amíg megérnek a dolgok… Ezzel szemben mit csináltam akár jómagam is?
Alvinczi kérdőleg nézett Rezedára, de az nem akart most segíteni pártfogójának, rábízta Alvinczire a mondanivalókat.
– Elmentem keletről nyugatra – mond Alvinczi.
Miután megint elhallgatott: a hírlapíró biztatólag kezdte mozgatni a nyakán az ádámcsutkáját, le és fel eregetvén azt, mintha valamely titokzatos gimnasztikára tanítgatná a fáradozó Alvinczit.
– Elmentem keletről nyugatra, amit úgy kell érteni, hogy kimozdultam ősi fészkemből, és olyan életbe fogtam, hogy leginkább megijedek, ha ifjúkori vakmerőségemre gondolok.406
– Keveselltem a szülői házat, mert beteg és szeme világát veszített ember volt az apám, aki nem ment tovább a magyar életben, mint amennyit még látott belőle.
– Keveselltem, hogy csak úrfi vagyok, pedig az a világon a legjobb foglalkozás, mindenki bolond, aki úrfiból úr akar lenni, mint ezt Levente nagybátyám esete is bizonyította, aki megunván az úrfiskodást, vénségére megházasodott, és szánalmas, nevetséges úr lett, aki nem mert hazajárni a feleségéhez, mert mindig annak volt igaza.
– Keveselltem magam, hogy a szüleim nyakán éljek, a legjobb édesanyának engedelmeskedjek, régi cselédeinkkel tegeződjek, meghallgassak falusi atyafiakat, akik mit sem tudtak az életről, csak régi közmondásokon és avult életnézeteiken rágódtak, mint rossz szagú pipaszáraikon.
– Keveselltem, hogy alantas jókedveken nevettek körülöttem, hogy számon tartották a temetőt, az évfordulót és az időjárást, vén szamarak mondásait, amelyeket mint életbölcsességeket ismételgettek. Keveselltem az atyafiakat, akik mindig így kezdték mondanivalójukat: „Én már megmondtam akkor is…” Pedig sohase mondtak meg semmit, mert olyan ostoba, egyszerű emberek voltak, hogy ma aranyba foglaltatnám őket, ha élnének. Istenem, csak még egyszer találkozhatnék olyan ostoba, elbizakodott, pöffeszkedő, öntelt, magabízott emberrel, mint András nagybátyám volt, aki azt hitte, hogy ő csinálta a rimaszombati csutorát, ő találta fel a csillagos égboltozatot, és ő tudott mindent a legjobban a világon, amire nézve gúnyolódva és dölyfösen mindig fogadásokat ajánlott, amelyeket még évek múlva is behajtott, ha nyert… Ha másként nem: erkölcsi eredményben, mert ha egyszer valamit eltalált: az egész világot leszamarazta. Ó, hogy András bátyám sincs már meg ott a Felső-Tisza mellett, hogy hallhatnám megint tőle, milyen disznó, cudar szerencsém van, amikor vitatkozásai közben dobált történelmi dátumait itt-ott a kellő igazsággal helyreigazítottam!
– Keveselltem, hogy a velem egykorú fiúk a keresztnevemen szólítottak, versenyezni hívtak tudományban, sportban, találékonyságban. Szerencsére, a jó sorsom megkímélt attól, hogy még a nők körül is versengeni kellessen mélyen alattam álló egyénekkel. De a nők nem tölthettek ki mindenben egy Alvinczi életét, a szerelem szentimentalizmusa sohase vehet erőt egy valódi férfiszíven.
– Keveselltem, hogy legfeljebb szolgabíró legyek a vármegyémben, falvak és kisvárosok szeme láttára éljek, csak könyvekből és újságokból407 ismerjem a nagyvilágot, és beálljak azok közé, akik a képeslapok arcképeit tanulmányozzák, mert arcképek személyeit sohasem ismerhetik meg. Ebben az időben tán még azt is keveselltem volna, hogy valamikor a falusi temetőben, dédapám, nagyapám, apám mellett kell feküdnöm, most pedig el sem képzelhetném, hogy valaha ne oda vigyem a múlandó testemet az anyaföldbe, amelyből születtem.
…Alvinczi úr még mindig terelgette magában a vádló, fájdalmas gondolatokat, amelyeknek kifejezéséhez nem volt elég kedve és elég lelkiereje, vagy tán nem rendelkezett azokkal a kifejezésekkel sem, amelyek az ilyen rejtett, mélyen elásott dolgok kimondásához alkalmasak, s ezért Rezeda Kázmér idejét látta annak, hogy némileg segítségére legyen pártfogójának. S e célból ezt mondta:
– Mindenkinek az élete telve van „megfejthetetlen” rejtélyekkel, ezért a gondolkozni lusta emberek kitalálták, hogy a végzet uralkodik felettünk. Könnyebb azt hinni, vallani, mint az életben előforduló eseményeken a fejünket törni. Pedig nem életrevaló ember az, akivel megtörténhetik bármi, amelyhez nem adja beleegyezését. Alvinczi úr elég jó nyomon jár, amikor az úgynevezett ambíciót, az előrelátható való sors elkerülését úgy felaprózta magában, mint előadásában kifejtette. Vannak azonban még egyes lelki motívumok, amelyeket nem tisztázott eléggé még önmaga előtt sem.
Nehéz lett volna Alvinczi Eduárddal más körülmények között így beszélni, de Rezeda Kázmér mindig ötletes ember volt, és el szokta találni a pillanatokat, amelyek bizonyos sikert eredményeztek, bár sok haszna eddig nem volt az erkölcsi sikerekből.
Ám Alvinczi Eduárd most valóban abban a hangulatban volt, amikor beszélnie kellett valakivel, mert nobilis házigazda létére egyetlen pohárköszöntővel sem terhelte eddig vendégeit. A házigazdának szolgálni és hallgatni kell, amint az igazi vendégszeretet tartja. Rezeda úr azonban nem tartozott a „szorosan vett” vendégek közé. Mindenképpen alkalmas volt az elmulasztott pohárköszöntő meghallgatására, mert még sohase élt vissza a rábízottakkal.
– Azt hiszi tehát, hogy valamit eltitkolni akarnék például ön előtt, amikor visszaemlékezéseimet rendezgetem? – kérdezte Alvinczi fölényesen, mintha a régi hangját megtalálta volna. – Talán csak nem érthetetlen ön előtt, hogy Bige András bácsi helyett Walpole-lal, az angol bukméker királlyal akartam fogadni; lovaimat pedig Vilmos császáréval akarom összemérni, nem pedig a mi falusi Rothschildunkéval,408 Nyakigláb zsidó lovával? Vagy jártam volna nyaranta a családi „tyúkültetővel” a Sóstó fürdőre, elemózsiás kosárral, segítettem volna a szekérről való leszállásnál éberlaszting-topánkás nagynénjeimnek, akik úgy ismételgették az új zenedarabokat, mint a gyöngytyúkok, vagy pedig felüljek a postavonatra Londonban, s onnan Bathba vagy valamely tengeri fürdőre utazzam, ha a gumikádamon kívül máshol is mosakodni akarok…
– Azt hiszem, hogy nem a mosakodás a legfontosabb az ön történetében, Alvinczi úr…
– Lehet, hogy így lett volna, ha hazámban maradok, ahol éppen elegendőnek vélték apáink, ha évenként egyszer Szobráncon vagy Erdőbényén megmártották testüket valamely fakádban. Sajnos, a kultúra és a tisztaság egy anyaméhből születtek…
Alvinczi úr, midőn idáig jutott szavaiban: hirfelen szünetet tartott. Majd így folytatta:
– Ez pedig nagyon rossz dolog, mert nekünk, magyaroknak nem való még se a kultúra, se a túlságos tisztálkodás. A mi lelkivilágunkhoz, művelődési igényeinkhez, a jóérzéseinkhez még mindig kellenek azok a zöld fedelű naptárak, amelyek az ablakszegen lógnak, és olvasmánnyal, tanulsággal, szórakozással szolgálnak az egész családnak. Mi csak akkor érezzük jól magunkat, ha a százesztendős jövendőmondó jóslatait olvashatjuk a bekövetkezendő időjárásról, megfogadjuk a javasasszony tanácsait különböző betegségeinkben, és az elmecsiszoló diskurzust a családi lámpa alatt ott folytatjuk, ahol apáink abbahagyták. Nem, még sehogy se való nekünk a rafinált nyugati kultúra, amint rendes ember nem is ült soha magas kerekű vasparipára, hogy őrült módjára száguldhasson az országúton. A hideg ellen még mindig a ködmön vagy a búbos kemence való nekünk, nem pedig a testgyakorlat, amely különben is megviseli a szívet. A meleg ellen a hűvösre árnyékolt, zsalugáteres, jól meszelt szoba, a gémeskút vedrében hűtött savanyúvíz, testünk pálinkás bedörzsölése használ nekünk, magyaroknak. De nem rossz a vén diófa alatt levő heverészés sem, mert a legyek nem szeretik a diófát. Éppen az a baja a magamféle magyaroknak is, hogy egészségtelenül áhítjuk a nyugati kultúrát, pedig még sok száz esztendőnek kellene elmúlni, hogy testünk megérjen a napfürdőre, a Kneipp-kúrára, az agyunk, a szívünk kibírja a hideg vizet, a nyitott ablakot, az úszónadrágot, a hajadonfővel való járkálást, főként a nők meztelenségét, amellyel mostanában Európa-szerte tüntetnek. Nem szívelhetném409 el azt a nőt, akinek térdkalácsát más is megszemlélte rajtam kívül.
– Ez utóbbi álláspont egyezik minden úriember álláspontjával, aki még ad valamit az ízlésére ebben az országban – felelt Rezeda úr. – De…
– Sohase tudnám megbocsátani magamnak, ha a milói Vénuszon kívül más meztelen nőért is rajongtam volna! – ismételte nyomatékkal Alvinczi.
– De – folytatta Rezeda – még mindig tisztázatlan egy lelki motívum, amely megvilágításra szorul. Ennek a bizonyos Sziromi Frigyesnek, aki földije, gyermekkori játszótársa, később sógora lett Alvinczi úrnak, a dolgát nem értem.
– Pedig igen érthető. Ez az ember visszaélt azzal a bizalommal, amelyet belehelyeztem, talán mások is belehelyeztek! – kiáltott fel Alvinczi úr. – Betegesen cinikus, szinte perverz világfelfogása már gyermekkorában kiütközött. Nem volt előtte tekintély, mint akár egy nihilista előtt.
– De egyébként is passzióját lelte abban, hogy különbözzön azoktól a szépreményű, nemes gondolkozású, ideális ifjaktól, akik hazánkban még akkor feltalálhatók voltak, akár a pataki és debreceni főiskolákban, akár a kegyes tanítórend és a főtisztelendő Jézus társaságbeli Atyák intézeteiben. Amely ifjak a múltak ismeretével és tiszteletével vértezték fel magukat, ősi pajzsot vettek a karukra, amikor modernebb fegyvereikkel a jövendő Magyarország honalapítására indultak.
– Frigyes olyan inget hordott, mint valami orosz diák. Magyarországot Szibériának nevezte, és furcsa szemmel vizsgálta históriánkat. Véleménye szerint mindenki gazember volt ebben az országban. Széchenyi István egy „söngeiszt” volt, aki csak azért akart kitűnni újításaival, hogy a társaságban beszéltessen magáról, és női sikerekhez jusson. Bezzeg, mikor megöregedett, és a nőies gondolatok többé nem foglalkoztatják nappalait és éjjeleit: bűneinek a tudatában a bolondokházába vonult, hogy így megtagadja a múltját… Ugyancsak egy potrohos nőcsábítónak mondta Deák Ferencet, aki a nemzet nagy költőjét előbb iszákosságra szoktatta, majd amikor az elveszítette volna eszét: egyszerűen beült az örökébe. Ragyás arcú, epés és rosszmájú hadvezérnek mondta Görgeyt, aki legjobban szerette volna felakasztani az egész országgyűlést, hogy érdemeket szerezzen a Habsburgok előtt. Petőfit egy kótyagos vándorlegénynek mondta, aki a verseit úgy szedte össze országszerte,410 mert akkor még sok költő volt Magyarországon… De a legtöbb baja Kossuthtal volt, akinek nagyságát nem akarta elismerni. Ha „falurosszának” nevezem Sziromi Frigyest a gyermekkori emlékeimben: nagyon keveset mondok róla, mert nem tisztelt az senkit a világon, se apját, se anyját, se királyt, se Istent, mint egy ördögtől megszállott, aki szégyenére válik a családjának. Így aztán igen természetes volt, hogy igyekeztünk megszabadulni ettől a „feketeművésztől”, aki beborozott állapotában még a verekedéstől, fenyegetőzéstől sem riadt vissza. Nyilvánvaló volt, hogy egyszer gyújtogatásért vagy lókötésért bezárják, miután erre volt a leghajlamosabb. A családok terhére és szégyenére való fiúkat akkoriban Amerikába küldték, mert a közhiedelem szerint onnan nem lehet visszajönni. Sajnos, Frigyes még többször előkerült az élet folyamán, és rettegést keltett ismerőseiben. Talán éppen elegendő volt az, amit erről az úriemberről önnel közölhetek. Rezeda váratlanul Frigyes védelmére kelt:
– Utóvégre a történelem helyes vagy helytelen felfogása miatt még nem kell bitófára húzni senkit. Az iskolákban is különféleképpen tanítják a történelmet, de még egyetlen professzort sem akasztottak fel.
– Magyarországon nem lehet más szempontból tanulni a történelmet, mint hazafias szempontból. Még ha nem is volna mindenben igazunk… – mond Alvinczi úr, és a kellemetlen beszédtémától elbágyadva darab ideig valóban lehunyt szemmel feküdt, mintha sikerült volna neki azt a gondolatot a sok közül elcsípni, amelyet fehér kalapja alá dughat, hogy elméjében és lelkében megnyugodjon.
Ilyenformán mind a ketten darab ideig csendben voltak a „vezéri sátor”-ban, mert Rezeda Kázmérnak az volt a természete, hogy nyomban, becsületesen, színlelés nélkül elaludt, ha alvó ember közelébe ért. Ezért nem lett volna alkalmas éjjeli bakternek, amikor az emberek aludtak körülötte… De ha akadt társa a virrasztáshoz: Rezeda tán sohase aludt volna életében. „Ezt úgy hívják, hogy a lélek fogékonysága” – mond Rezeda úr, aki a régi Budán a kiskocsmák hűvös mélyében alva gibicelt alvóknak, és együtt virrasztott virrasztókkal.
Alvinczi úr, miután jóval öregebb ember volt, mint Rezeda, hamarább végzett a hallgatással. (Sokkal kevesebb ideje volt neki, hogy mindent elmondhasson, amit még az életében elmondani akart.)
– Az én nézetem az volt, hogy kétféle ember van. Az egyik fejedelemnek született, a másik a fejedelem szolgájának. A fejedelemnek született embernek nem kell tanulni az erényeket, a kiválóságokat, a lelki411 és testi előnyöket, mert azok szinte együtt jönnek vele a világra. Vannak emberek, akiket nem kell külön tanítani arra, hogy másokban és magukban mindig megtalálják az igazságot. Csak egyetlen pillanatnyi időre van szükségük, hogy a jót a rossztól megkülönböztessék. Egy kézmozdulattal megmérik a dolgok értékét vagy értéktelenségét. Eltalálják azt a különbséget, amely a bátorság és gyávaság között, a bölcsesség és ostobaság között van. Vannak emberek, akiket nem kell külön tanítani arra, hogy ne hazudjanak, mert amúgy sem tudnának hazudni. Vannak emberek, akik természetszerűleg, minden nagyobb megerőltetés nélkül élik végig az életüket, mert önmagukban hordják az életerőt, a napfényt, az életrezont, mert ezzel jöttek a földre. Nem látott még fejedelmi magatartású parasztot, aki sohase piszkos, rossz illatú, akinek teste és lelke szinte magától tisztálkodik meg, mert a szennyet nem bírja? Nem látott még nagy urakat, akik önkéntelenül belépnek minden sárba, öntudatlanul keresnek fel minden pocsolyát, ami az országban van, végzetszerűen választják ki állásukhoz nem méltó barátaikat… akiknek kezében sohase csillan meg az arany, akik bármit tesznek, rosszul sül el, akik sohase tudnak megmosakodni annyira, hogy a következő percben ismét szennyesek ne legyenek, mintha sohase láttak volna vizet? Én a fejedelmi természetű, napfényes, a saját életükből élő embereket kerestem mindig, és ezért folyton felfelé kellett törekednem, mert a magam környezetében nem találtam meg őket.
– Persze, sok pénzre van szükségük az ön fejedelmi életrezonistáinak? – kérdezte Rezeda úr némi megelégedettséggel.
– Nem mondhatnám. A pénz, mint olyan, amely az élethez szükséges: ugyancsak felkeresi ezeket a fejedelmi embereket, anélkül hogy túlságosan verejtékeznének miatta. Némelyiknek öröklött vagyon pottyan az ölébe, a másik akaratlanul olyan vállalatba bocsátkozik, amely nagy haszonnal záródik, a harmadik jó találkozásra tesz szert, amely találkozás anyagi állapotát öregbíti… Az én lovaim híresek voltak arról, hogy ezerhatszáz méteres távon meg se izzadtak, mert mindig hosszú distanciára neveltem őket, kilencszáz méterre csak csikó korában szabad menni egy valamirevaló lónak. Én még annyit se izzadtam, mint a lovaim az életben. Lehet, hogy vannak lovak, vannak emberek, akik sohase verejtékeznek. Talán azért se tudtam különösebben örülni valaminek, hogy földhöz vágtam volna a kalapomat. Igaz, ha baj ért, egy rövid káromkodással kellett segíteni magamon, de nagyon röviden, és ritkán káromkodtam, mert nem úriemberhez méltó.412
– Egyszóval a születésnél van az életrezon eredete? – tréfálkozott tovább Rezeda úr.
– Sokat meg lehet tanulni is az életben, nyelveket, illemtant, tudományt, de „természetet” nem lehet tanulni. Én azt hiszem, hogy a hallgatagság, a magányosság, a megfigyelés, a magasabb röptű gondolkozás nem a legrosszabb erény. Nem kell minden lakodalomba elmenni, ahová hívják az embert. De még temetésre se. Ellenben jó ott lenni, amikor valaki vagy valami születik.
Alvinczi úr, miután végeredményesen megtalálta azt a gondolatot, amely mellett elszundikálhat a vezéri sátorban: a fal felé fordult, hogy most már igazán pihenjen, de Rezeda még tudni akart valamit, mielőtt bezárná a mai napra tanulmányait:
– Mondja, Alvinczi úr, nem volt az életben ideálja, példaképe, vezére, akinek módszerét, lépését, magatartását követte volna?
– Egyetlen elvem volt. Mindig ellenkezőjét kellett annak csinálnom, amit Sziromi Frigyes atyámfia cselekedett, akiről, azt hiszem, már beszéltem önnek.413
