HUSZONEGYEDIK FEJEZET • A Kékszalag hősei visszatérnek.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET • A Kékszalag hősei visszatérnek.
A nyár a légsúlymérő nézegetésével múladozott a budai házban, ahová Alvincziék mindenestül Kürtről elköltöztek, éppen Rezeda úr ügyes magaviselete révén, aki a budai házban könnyebben „obszerválhatta az eseményeket”, míg hangosan azt a véleményét plakátírozta, hogy mindenki az egészsége ellen vét, aki poros, unalmas, árnyéktalan és kulturálatlan falusi nyaralást választ, amikor alkalma lehet a budai hegykoszorú alatt történelmi tájon és történelmi házban lakhatni, ahol szinte megfinomodva, desztillálva élvezheti azokat az előnyöket is, amelyekkel egy kulturált világváros szomszédsága szolgál. „Mintha a gyönyörű magyar história kellős közepén élne az ember, mikor Budán lakik, anélkül hogy a múlt idők kényelmetlenségeiből valamit érezhetne” – hangsúlyozta Rezeda úr.
– Ezenkívül a vízivárosi piac a legolcsóbb Magyarországon – mond ijesztő komolysággal a hölgyek jelenlétében. Nem lehetett ennek a piacnak ellenállni, amikor Rezeda úr (Alvinczi úr előzetes engedelmével) a hölgyeknek, Alvinczi Ilonának és Rex Margit kisasszonynak, bemutatta a vízivárosi kofákat. Rezeda úr el volt ragadtatva a cseresznyétől, a baracktól, epertől, amit ezen a piacon árultak. Fehér kis kosárkában rendkívül zamatos spanyolmeggyet szerzett a hölgyeknek: intézkedett Mihunénél, a legtekintélyesebb kofánál, hogy a legszebb zöldségeit szállítsa ezentúl az Alvinczi konyhára; ünnepélyesen és csak a piacokon megszerezhető életkedvvel tértek vissza az egészségügyi sétából, amelynek eredménye az volt, hogy Alvinczi úr megkóstolgatott bizonyos főzelékféléket, amelyeket eddig mint felesleges gyomortöltelékeket került mindennapi táplálkozásában. (Rex Margit kisasszony tudatta ezt Korányi tanár úrral, aki azt felelte, hogy ennél jobb orvosságot ő sem ajánlhatott volna páciensének.)
Ugyancsak Rezeda úr intézkedésére valódi, csak a régi magyar udvarházakon található, különleges zsalugáterekkel szerelték fel a hőség ellen422 a budai házat. Zsalugáterből voltak az emeleti erkélyre nyíló ajtók is, ez utóbbit, mint az öreg József főherceg találmányát emlegette, aki a cigányszótár szerkesztése mellett nyaranta, margitszigeti kastélyában ráért építészeti találmányokra is. Gyékényt hozatott a Felső-Tisza mentéről, és Alvinczi úrnak a ház mögött gyékényből olyan sátrat épített, amilyenben az ősmagyarok laktak vándorlásukban. („Igaz, hogy a zsidók is, akik a Nílus mentén bolyongtak negyven esztendeig” – jegyezte meg Szilveszter úr.) Százesztendős fák alatt, lombok árnyékában, ahogyan Angliában a lordok parkjában szokás, épített teniszpályát, és az egyébként ügyes Rex kisasszony sohasem tudott a labdájával olyan magasságot elérni, hogy a lombok csúcsát elérhette volna. Ugyanakkor fürdőmedencéről gondoskodott a parkban, ahová budai forrásvizet vezetett, ő tudja, hogy mily módon. (Igaz, hogy nálunk Zemplénben a Tiszára jártunk fürödni, vagy pedig fürdőkádban ültünk, amelybe a kocsis egész nap húzta a vizet a kútról – mond Alvinczi úr, de meg volt elégedve ezzel az intézkedéssel is.) Ám a legnagyobb örömet a hölgyeknek egy fagylaltkészítő géppel okozta Rezeda Kázmér, amely gépet egy híres budai cukrásztól vásárolt, mert az illető a napfogyatkozás miatt nemcsak jéggyárat, de fagylaltgyárat is épített. Az ilyen apró meglepetések, amelyek a légsúlymérő emelkedésével szinte naponként ismétlődtek: nagy becsületet szereztek Rezeda úrnak.
– Most már csak az esőcsinálás van hátra – mond Szilveszter úr szelíd fejcsóválással –, még megérjük, hogy a garabonciások mesterfogásait is kitanulja barátunk.
Szilveszter úr nem rosszul gondolkozott, amikor a lehetetlent is feltételezte Rezedáról (amidőn arról volt szó, hogy egy hölgynek örömet okozzon), de volt egy garabonciás, aki anélkül is életjelt adott magáról, amikor a barátok kolostorának tornyából hiába igazította látócsövét a kürti kastély felé, a teleszkóp nem mutatott semmit, a kastély kihalt volt, és udvarán házőrző eb se mutatkozott a nagy melegben. A VIII. Henrik képű ember tehát ismét feltünedezett a budai ház körül, hosszú, illedelmes, de figyelő sétákat tett, Rezeda úrnak előbb-utóbb bele kell botlani, akármint kerülte a találkozást ezzel az úriemberrel, akiről már nyilvánvaló volt, hogy kedvetlenséget fog neki okozni.
Egy nyári alkonyaton, amikor Alvinczi úr egy legújabban szerkesztett és kiadott sportalbum felett merengett, a kert százesztendős fái alatt az ezeresztendős kőasztalon, amelyet a rómaiak Budán felejtett építőköveiből423 rakatott össze magának, és a sok ezer esztendős napnyugati felhők rózsaszínénél, így szólt Rezeda úrhoz:
– Ebben az albumban meg vannak örökítve azok a lótulajdonosok, akik valaha Széchenyi István óta valamit tettek a magyar lóversenyügyért, így az én személyem is. Ugyancsak itt láthatók azoknak a versenylovaknak a képei, amelyek Kisbér és Kincsem óta valamit tettek azért, hogy valóban lovaknak nevezzük őket, és emléküket megőrizzük. Itt vannak azok a versenyek felsorolva, amelyeket kezdetben csak grófok nyertek, később, mikor a gyepen megjelentem, én is megnyertem, mert jobb lovakat tartottam, mint a Monarchiában akárki. És itt vannak felsorolva azok az úriemberek mind, akiknek valami közük volt valaha az osztrák–magyar birodalom nemes lótenyésztéséhez, akár a nyertesek, akár a nyeretlenek pártján. Amint ezt a hippikus Gothai Almanach-ot forgatom, amelyben herceg és zsidó voltaképpen csak a legnemesebb sport szempontjából szerepel egymás mellett, ugyanazon az oldalon: az jut eszembe, hogy vajon ezt a díszes társaságot érdemes volt-e elhagyni mostani öreguraknak se való visszavonult életmódomért.
Rezeda úr megnézte a képes albumot. Az volt a címe: A kékszalag hősei! Pedig nem is nyert mindenki Kékszalagot, akit a szerkesztő arcképestül itt megörökített. Valóban díszes albuma volt ez a paripáknak és lovasoknak, paripatulajdonosoknak és lóidomároknak, s a hölgyek, akik itt-ott a babérkoszorút gyenge nefelejcsként átfonták: még emlékezetesebbé tették az albumot, mert a nők a képeken nem menyasszonyi vagy estélyi ruházataikat viselték, hanem nyeregben és sportdivat szerint mutatkoztak.
– Nos, X. grófnő se lebegteti fátyolát többé a Dáma-versenyben – mióta lábát kificamította a legutóbbi ugróversenyen – jegyezte meg Rezeda úr, mintha csak ennyi volna az összes mondanivalója.
– Nem hinném, hogy a grófnő komolyabban venne egy bokarándulást, amely a régi, sporttalan világban akkor is utolérhetett volna egy hölgyet, ha az reggelig a szupécsárdást táncolta – felelte komolyan Alvinczi.
– Én a magam részéről sohase tudnék megnyugodni egy hölgy sántaságában, még ha ez a leghazafiasabb szempontokból keletkezett volna! – ismételte Rezeda úr.
– Nos, én sem gondolnám, hogy minden kiváló hölgynek meg kell sántulni… Családomban nem is igen emlékszem ilyesmire. Ám van itt egy másik gondolatom, amelyet közölni szeretnék önnel, mielőtt az424 annyi más jó gondolattal együtt végleg elröppenne. E könyv lapozgatása közben ugyanis találkoztam egynéhány régi ismerősöm nevével, arcképével, életrajzával, és önkéntelenül felvetődött bennem a kérdés, hogy életkoruk tekintetében mely kategóriába soroljam régi ismerőseimet? Például Batthyány Elemért vagy Üchtritz Zsigmondot? Dreher Antalt vagy Springer Gusztávot? Zichy Béla grófot, a legjobb magyar lótenyésztőt és Andrássy Gézát, akik mind talpon levő, nemes szenvedélyekkel és tettvággyal buzgó úriemberek, akiknek az a jelmondatuk, ami a nyolcvanesztendős Podmaniczky Geyzáé: Életem a sportban! Számítgatni kezdtem magamban, mire kiderült, hogy az említett hírneves sportsmanek mind öregebbek életkor dolgában nálam, egyiket-másikat ősömnek is mondhatnám, de eszük ágában sincs pihenést, visszavonulást, tétlenséget vállalni, amikor testi és lelki erőiknek teljes birtokában vannak… Amint Batthyány Elemér fotográfiáját nézegetem: az a gyanú merül fel lelkemben, hogy mintha én idő előtt hagytam volna abba a versengést, miután a szalmasárga színekben jóformán minden esztendőben bemutatkozik egy-egy kétéves csikó.
– Igen, a gróf bár mankóval megy az uszoda trambulinjára, de onnan szabályszerű fejest ugrik a hullámokba.
– Ezt éppen nem akarnám utána csinálni, mert rossz következményei is lehetnének nálam a dolognak – folytatta Alvinczi. – De nagyon szívesen utánoznám példáját annak a Red Hot kancának Gallopin-csikóstul való megvételében, amelynek a gróf turfszerencséjét köszönhette. Amelyet még most is körüludvarolgat, mint akár a szép kisasszonyokat. Ha Batthyány Elemérre gondolok: úgy veszem észre magamban, hogy idő előtt fújtam takarodót a gyepen.
– Elemér gróf kivételes ember, minden száz esztendőben születik hozzá hasonló.
– Ámde itt vannak a többiek, akik nálam jóval idősebbek, és nevük sohase hiányzik most sem egyetlen csikóárverésről sem! – kiáltotta Alvinczi. – Alagon minden esztendőben beíratják a Lovaregylet titkárával nevüket egy-egy kedvük szerint származott csikó neve mellé, pedig ők is éppen olyan jól tudják, mint én, hogy sok idő fog elmúlni addig, amíg a csikónak a nevét valóban kinyomtatják valamely versenyprogramban, hogy az addig bekövetkezhető balesetekről, lábtörésekről, csalódásokról ne is beszéljünk. Egy csikónak az élete olyan, mint egy menyasszonyé, aki sohase tudhatja előre, hogy boldog vagy boldogtalan lesz mátkája mellett. S az öreg Dreher úr egyre-másra veszi a menyasszonyokat, mint425 legutóbb is, mikor a legdrágább csikót az ő neve mellé írták a kalapács leütése után! Nem, Rezeda úr, ez nem úriembernek való állapot, hogy most már véglegesen megnyugodjak abban, hogy a telivérárveréseken senki se lesz ott Zichy Béla grófon és Üchtritz Zsigmond bárón kívül, akik hozzáértő tekintettel, szinte hetedik érzékkel válasszák ki a csikók közül azokat, amelyekből valóban lesz valami az életpályájukon! Nem, Rezeda úr, szinte elviselhetetlen a gondolat, hogy ne legyen egy úriembernek az én koromban egy csikója valahol eldugva, mint a legszebb szerető, amellyel Derbyt akarna nyerni!
– Magam sem értem…
– Az ilyen titokban tartott csikóval még betegségében is álmodhatik az ember, amikor bizonyosnak látszik, hogy régi, ifjonti egészségét többé nem nyerheti vissza, az étel többé nem vigasztalhatja, a nőktől pedig úgy kell óvakodnia, mint az istencsapástól. Az ilyen titkos csikó megvigasztalhatja az embert, akármilyen bú vagy bánat éri az élete folyamán: még akkor is, amikor hallja, hogyan dobálják a felejtés göröngyeit a koporsójára, mert a csikó majd mindent jóvá teend. Egy ilyen titkos csikóért érdemes húzni-halogatni a mindennapokat, küzdeni a hétköznapok szürkeségével, az emberek nemtörődömségével, az elhagyottságával, mert szinte halálos biztonsággal meg lehet jelölni azt a napot a Versenynaptárban, amikor majd egyszerre minden megváltozik körülöttünk. A csikó kijön a gyepre, a hozzáértők és a hozzá nem értők mustrája alá, a szőre fénylik, mint a mennyország kárpitja, a szeme lobog, mint az örökkévaló nemes szenvedély, erő, szépség, ifjúság egyesül benne, és vizsgát tesz képességéről!
– Az ilyen vizsga nem mindig szokott sikerülni. Remélem, hogy a jövőben sem nyer nyomban minden csikó, amelybe a gazdája szerelmes. Hol van olyan szerelem, amely nem okoz csalódást? – szólalt meg Rezeda úr, miután idejét látta.
– Lehet, hogy nem nyer nyomban a csikó, amint fellép a nagyvilági gyepen. Ritka az olyan bálkirálynő is, akit első tánca után megválasztanak. .. Habár igazság szerint így kellene lenni, jönni, látni és győzni, mint a latin mondja. De beismerem, hogy lehetnek bizonyos körülmények, a viszonyoknak, a propozícióknak, a helyzeteknek olyan ellenséges keveredése, amellyel nem lehet megküzdeni. Elég egy kis étvágytalanság a csikónak, aminthogy egy migrénroham tönkreteszi a legszebb nő alakját is! És a gyenge kétéves még érzékenyebb, mint akármelyik vattában nevelt kisasszony. Azonban a reménység még mindig megmarad426 arra nézve, hogy a hiba korrigálható. De micsoda reménységgel üljek itt én, akinek egyetlen versenylova sincs?
Rezeda úr megérkezettnek látta a pillanatot, amikor szapora fejbólogatásokkal helyeselt Alvinczinek.
– Amíg a legöregebb emberek, az úgynevezett „százesztendősek” is futtatnak, nem látom okát annak, hogy erről a nemes szenvedélyről lemondjunk.
Rezeda Kázmér szavai máskor tán arra lettek volna alkalmasak, hogy Alvinczi, miután helyesléssel találkozott, magában elgondolkozzon azon, hogy ugyan miféle érdeke lehet Rezeda Kázmérnak őt arra befolyásolni, hogy ismét visszatérjen a lófuttatással járó izgalmas nagyvilági élethez, holott éppen Rezeda is azok közé tartozott, akik segítettek neki a magánosság házának, a remetéskedés várának, a „csend tornyá”-nak felépítésében. Vajon mi van a háttérben? – kérdezte volna magában Alvinczi még néhány hét előtt. De most, amikor annyira feledni vélte már régi életmódját és életmódjával járó szokásait, gyanakodásait, emberekkel való hitetlen szempontjait, megrendíthetetlen bizalmatlanságait, csak ennyit mondott:
– Nem hiszem, hogy az egészségi állapotomnak túlságosan megártana, ha némi mozgalomra szánnám el magam. Mit gondol, Rezeda?
Ha Rezeda Kázmér szíve szerint felelhetett volna, nyilván azt mondja, hogy az az egy-két esztendő, amely az Alvinczihoz hasonló korú és állapotú úriember részére még hátra van: nem sokat számít már arra nézve, hogy a pamlagon fekve a legnagyobb óvatossággal, megszámlált lépésekkel töltik-e, mint például egy „ismerősének” (aki ilyenkor mindig kéznél volt) a doktor nemcsak azt írta elő, hány cseppet kell bevenni az orvosságból, hanem rendelkezést tett arra nézve is, hány lépést szabad „ismerősének” naponként tenni, ha életét családja kedvéért meg akarja hosszabbítani. De Rezeda Kázmér még régen nem felelt „szíve szerint”, mert az utóbbi időben szemlátomást hanyatló Alvinczi úrnak nem akart kellemetlen perceket okozni…
– Azt hiszem, hogy semmiféle tragikus fordulatot nem idézne elő a „diétában”, ha néhány kedvére való versenylovat vásárolna Alvinczi úr a maga mulatságára. A hurka külsejű lókereskedő, Moscák úr szerencsésnek fogja magát mondani, ha ismét régi megbízója szolgálatára lehet, mert a lóvásárt mégse bízhatjuk egészben a ház állandó szállítójára, Ruzicskára – referált Rezeda Kázmér Rex Margit és Alvinczi kisasszonynak, amikor azok a bástyasétányról hazatértek.427
Miután a hölgyek nem lelkesedtek nyomban Rezeda Kázmér „üzletéért”, Rex kisasszony, mintha kissé csodálkozni látszott volna a történteken, amelyek éppen akkor következnek be, amikor ő „kihúzza a lábát”, míg Ilona bizonyos csalódottságot árult el, mert Rezeda urat is csak olyan férfinak találta „akire nem lehet rábízni sem a háztartást, sem semmit a világon”, Rezeda Kázmér meglehetősen nehéz helyzetben érezte magát, mikor a szokásos, elismerő, biztató női mosolyok „nem kísérték többé útjában”.
– Félő, hogy Alvinczi úr nem elégszik meg egy-két rossz gebével, miután a múltban büszke volt arra, hogy neki vannak a legjobb versenylovai a Monarchiában – szólt elgondolkozva Rex kisasszony.
– Nincsenek tisztában a „pszichológiával”, hölgyeim. Alvinczi úr talán nem elégedne meg egy hintalóval vagy egy falovacskával, de néhány eleven paripával oly szeretetre méltóvá tehetjük az életét, amilyennek ő óhajtja. Alvinczi úr nem olyan rosszindulatú beteg, mint annak a norvég színdarabnak a hőse, aki mindjárt az égboltozaton függő napot kívánná édesanyjától, mint erről valaha olvastam. Ellenben…
Rex kisasszony hirtelen pillantása elhallgattatta a hazardírozó Rezeda Kázmért, és a tárgyalás csendes mederbe terelődött az erkélyen, ahonnan a hölgyek a nyári csillagokat és éji árnyakat szokták nézegetni, míg Alvinczi szokás szerint Szilveszterrel az irodában időzött, és mindenféle régi számadásokat, leveleket nézegetett, hogy éjféltájban Szilveszter malaclopó köpönyege alatt néha nagy köteg írással távozott, amelyekre semmi szükség sincs többé a budai házban. A hölgyek az erkélyen tudták, hogy ilyenkor zavartalanul beszélgethetnek, mert Alvinczit annyira elfoglalja az írásokból feltámadó és kartávolságnyira közeledő múlt idő, hogy a nagy történetű férfiúnak nem jut eszébe a jelen. Különösen az „adósleveleket” repesztette ketté Alvinczi úr különös passzióval. Nincs jobb érzés annál éjszakára, mint az, hogy az embernek nincsenek adósai…
– Ellenben valamiképpen gondoskodnunk kell atyám szórakoztatásáról – mond Alvinczi Ilona, mintha végignézte volna magában azokat a teendőket, amelyek rá várnak, hogy az egyhangú életet a budai házban változatossá tegye. – Teljesen igaza van Rezeda úrnak, amikor helyettünk gondolkozva a régi lóversenyjátékot választotta legalkalmasabbnak arra a célra, amely hivatva lesz visszaadni atyám egészségét és életkedvét. Ha mi csinálnánk valamit, abból csak baj vagy unalom származik. Mindig azt kell szem előtt tartanunk, hogy egy olyan férfiúval van dolgunk,428 aki a nagyvilág pergését, változatosságát, mindennap való megújulását hagyta oda az én kedvemért. Nem vonhatjuk be őt a mi kicsinyes horizontú gondolatkörünkbe, mert bizonyára nem érdekelhetnék azok a dolgok, amelyek a mi életünket teszik.
Miután Alvinczi Ilona ezzel a mondanivalóval teljesen „színt vallott”, ami nem is volt másként elképzelhető egy olyan okos, kedves, jó leányka részéről – Rezeda úr bővebben fejtegette a dolgokat:
– Úgy vagyunk ezzel a dologgal, mint sok mindennel az életben, amelynek gyakorlatát, ismeretét darab időre felfüggesztettük. Ha csak abból indulunk ki, hogy vannak könyvek, amelyeket régen nem olvastunk és midőn újra elővesszük őket: jobban kielégítenek, igazában felmelegítenek, mint először, midőn a kezünkbe vettük őket… így vagyunk bizonyos dolgokkal, mint például a kirándulások örömeivel, a régi kedves ismerősökkel való találkozásokkal, sőt a régen használt ruháinkkal is. Nincs olyan ember, aki az egész régi ruhatárát akarná nyomban magára ölteni, ha azt véletlenül megtalálja. Vagy például csak gondoljunk az apró sétákra, amelyeket hosszú betegség után az orvosok lassacskán megengednek!
Lehet, hogy Rezeda úr higgadt, folyamatos előadásában volt valamely meggyőző alaposság, vagy hangjába tudott oly jóhiszeműséget keverni, amely Rex Margit kisasszony álláspontját megingatja.
– Igaza van: nem lehet falovacskával vagy hintalóval kezdeni a dolgot, miután felnőtt emberrel van dolgunk – szólt Rex kisasszony, és szerette volna, hogy ebben mindnyájan pártolják eszmemenetét.
És hogy műveltségéről, olvasmányairól és gondolatairól is tanúbizonyságot tegyen, így folytatta:
– Ez most már inkább egészségügyi probléma az Alvinczi ház történetében, mint hiúsági kérdés. Egy szeszfőző vagy egy spekuláns, aki a különböző konjunktúrákban alaposan meggazdagodott, és maholnap levesben főzeti meg szakácsával a különböző kékrókákat, Breitsvancokat és a többi kis négylábúak bundáit, amelyeket az asszonyok számára vadásznak a világon a kalandorok: tart magának versenyistállót, mert a pénzével nem tud egyebet csinálni. De egy Alvinczi azért tart magának versenylovakat, mert az kötelessége. Így van ez az egész világon, ahol úriemberek laknak, és úriemberek módjára gondolkoznak azok, akiknek vagyonuk van Magyarországon, hajdanában az agár vagy az udvari bolond tartása volt kötelező. Egy vérbeli urat nem lehetett elképzelni tányérnyalók, komédiások és házi poéták nélkül sem. Sajnos, hogy az udvari429 költőség manapság már csak a konzervatív Angliában szokásos, nálunk Jókai volt az utolsó, aki a Szent István-rend kiskeresztjét kapta, amelynek révén báró lehetett volna akármikor, ha eszébe jut. De ha már Ferenc József a takarékossága révén nem tart többé udvari költőket, de még versenylovakat sem: a magyar úriosztályra hárul a feladat, hogy az ősi, vérünkké válott szokásokhoz ragaszkodjunk. Legalább nemes telivéreket tartsunk, ha már nincsenek se agaraink, se komédiásaink.
– Úgy beszél, mint egy ifjú hírlapíró, aki Karl Krausz Fackel című lapját őrzi a párnája alatt, és lyukas lakkcipőben cigarettázik a nagykörúti kávéházban – mond Rezeda úr, aki mindig szeretett valamely egzotikus bókot mondani, ha Rex kisasszony megszólalt.
Rex Margit kisasszony megint olyan pillantást vetett Rezedára, hogy az okosabbnak tartotta a nyári éjszaka csillagjainak szemléletét.
– Nemigen gondoltam még arra, hogy valamit is elsajátítsak a pesti hírlapíró urak eszméiből, bár műveiket nagyrészt ismerem, miután Alvinczi úr az utolsó magyar ember, aki minden létező vagy nem létező újságra előfizet. Tudom, mert a szerkesztő urak nyugtatványait én szoktam átnézni, mielőtt azokat a levéltárba tennénk. Én inkább a régibb, a keménykötéses irodalmat ismerem, mert hajlamaim mindig a kopottabb könyvekhez vonzottak. Kis könyvtáram van, de lehetőleg a magam ízlése szerint állítottam össze legjobb ismerőseimnek és jó barátaimnak kis csapatát. Ha körülnézek közöttük, aligha érezhetem, hogy már kora gyermekségem óta árvaságban nőttem fel: – mindig a legnemesebb lelkű és fennkölt gondolkozású barátaim voltak, amikor az eleven, kézzel tapintható emberek közül legfeljebb még azokat ismertem, akik együtt törték magukat velem a mindennapi életért. Volt egy amerikai barátom, Mark Twain, aki mindig felvidított, akármilyen szomorú voltam. Voltak angol barátaim, persze köztük a Király-Sekszpír is, akik az életem óráit egyenletessé, jó hangulatúvá, megnyugtatóvá tették, így Dickens és Thackeray, költők. S ugyanakkor a múlt idők férfiait Walter Scottból mintáztam meg magamnak. Ezek a férfiak voltak az első udvarlóim, akik sohase beszéltek szerelemről, de egész életüket egy magasztos eszme szolgálatába állították. Ilyennek kell egy férfinak lenni, aki sohase mondja egy nőnek, hogy szereti, mégis tetteivel, életmenetével, évtizedeivel sohase bizonyít mást, mint a szerelem mindenhatóságát.
– Magam is azt gondolom, hogy abban a korban, amidőn a férfiak sok mindenre ráértek: a legkedvesebb áldozat volt tőlük valamely fogadalmat tenni, s akár a Szentföldre is elmenni – monda halkan Alvinczi430 Ilona, aki mint mindig, most is nagy áhítattal hallgatta egyetlen barátnője szavait.
– Csak hagyjuk a Szentföldet – jegyezte meg Rezeda úr –, nem mindig voltak a lovagok olyan pontosak az utazásaikban, mint ezt a regényírók feltételezik. Maga II. András királyunk is célszerűnek tartotta a szentendrei szigeten való vezeklést, miután a keresztes hadjáratból hazatért. Akkor se tisztul meg mindenki, ha a pogányok ellen harcolt.
Rex kisasszony elgondolkozva hallgatott, mert általában egész lénye megváltozott e praktikus, s földi halandók számító életmódját folytató lénynek, amikor az irodalomról, álmai világáról beszélt. A körülötte elhangzó megjegyzések nem zavarták meg hangulatában, mindig mélyebben hajtotta fejét a könyvbe, ha nem akart a „világra figyelni”.
– Általában mindig letettem a könyvet, ha abban szerelmi vallomást olvastam, mert nem érdekelt az olyan regényhős, aki cifrázó szavakkal, egy oldalon vagy akár öt oldalon akar elintézni életbevágó dolgokat, de még kevésbé érdekelt a hölgyalak, aki az efféle érzelemkitöréseket végighallgatta, s megmarad továbbra is regényhősnőnek. A szavak csak szavak maradnak, akármilyen választékos toll írta le őket. A regényíró megsérti olvasóját, amikor látszólag az ő igénytelenségéhez, bárgyúságához ereszkedik alá a szerelmi vallomások leírásában. Engem megóvott mindig a véletlen attól, hogy továbbra is a regényíró bűvkörében maradjak, midőn a hős éppen letérdelni készül a hősnő előtt. Elmentem, és sohase tudtam meg, hogy mit mondtak egymásnak, hogyan bolondították egymást mindenféle szavakkal, amelyeket jó nevelésű embereknek még sötétben sem szabad kimondani. Úgy történt, hogy mindig tovább kellett ácsorognom a könyvkereskedő boltjának a kirakata előtt, ha kedvemre való könyvet akartam venni, mint például az ékszerésznél, ha néha kedvem kerekedett egy csatocskára, egy kis igényű karperecre, amellyel megleptem magam bizonyos évfordulókon, annak az örömére, hogy még mindig a magam gusztusa szerint viselhetek ékszert, mert nincs senki, aki rám erőszakolná. Persze, mindig több volt ilyenformán a könyvem, mint a karperecem.
– A mesék csörögtek, csilingeltek, lármáztak vagy szundikáltak körülöttem, mikor ékszereim aludni mentek. És jobban muzsikált kezemben a könyv levele, mint az aranylánc a csuklómon. Eljöttek végtelen mesemondásaikkal a frank írók, akik oly hosszú életkorra rendezkedtek be, mint az apátok. Lesage Gil Blas történetét bármikor folytathatná, ha kedve kerekedne hozzá. Dumas Három testőr-e tovább kalandozik a világban,431 Balzac bármely napon körülnézhetne, hogy mit csinálnak azóta hősei, mióta a hercegnő kezéért abbahagyta a regényírást, s maga is regényhősnek csapott fel. Általában a régi franciák, szívemnek kedvesei úgy írtak, mint az élet, amely éppen úgy nem fejeződik be egy király történetével, amint egy polgár kalandjaival sem. Az írónak kényelmes élete volt, mint akár a párizsi érseknek, mindig jöttek újabb és újabb halandók, akik csak neki akartak meggyónni. A franciák vitéz emberek, tehát nem veszik komolyan a nőket, és ezt szeretem bennük.
– Királynékért haltak meg, ha valaha meghaltak – furfangoskodott Rezeda úr.
– Hát igen. Csak a rövidlátó guvernántok tiltják el növendékeiket a francia regénytől. Csak jól meg kell választani a regényeket. Sehol annyi lovag, jóravaló férfi, mint a Ponson du Terrail regényeiben, pedig ez az író még hazájában sem tartozott a legkiválóbbak közé. De mindig volt egy álruhás királya, királyfia, akit álmukban tettek el a nők, és szerettek volna vele találkozni életben is. És ha női alakban akartam olvasni, aki kedvemnek mindenben megfelelt: Mária, magyarországi királynéról olvastam a regényeket, amelyeket róla külföldi írók írtak. Ők többet tudtak mesélni II. Lajos király özvegyéről, eszélyességéről, nagyszerű gondolkozásáról, férfias virtusairól, mint a hazai írók, akik női gyengeségek nélkül nem képzelhettek el egy özvegy királynét sem, és szerelmi cselszövények szálait bogozták, holott Mária után nem maradt más csóknak az emléke, mint amelyben Mohácsnál vértanúhalált lelt, ifjú, szeretetre méltó, gyermeteglelkű II. Lajosát részesítette. Még harmincnégy évig élt azután Mária, megszelídítette a magyarokat, adófizetőivé tette a németalföldieket, mindig csak uralkodott, mint egy született királynőhöz illik, mindig kormányzott, mint egy jó gazdasszony a maga házában, mindig a testvérei állapotával törődött, simítgatta, gereblyézte, egyengette az utat előttük, mert hát anyjuknak érezte magát az anya nélkül felnőtt fiatal- és öregembereknek. Sehol nem maradt utána egy szerelmes levél, egy kaland, egy röpke pillanat emléke, pedig húszesztendős korában maradt özvegyasszony, és kérője bőven lett volna Magyarország királynéjának. De ő megmaradt gyermekkori szerelme, II. Lajos emlékénél, holtig viselte a hűséget a vértanúért vértanú életével… Az ilyen regényhősök imponálnak nekem, akiről éppen Juste írta nevezetes könyvét, persze külföldön.
– Sajnos, nálunk nem a legjobb emlékeket hagyta a királynő! – vélekedett Rezeda úr.432
– Maga is olyan, mint a legtöbb férfi. Szívesebben elhiszi a nőkről a rosszat, mint a legjobbat, amit megérdemelnének.
Rezeda úr éppen önmaga védőbeszédére készülődött, amelyben itt-ott tán tanúságot tett volna arra nézve, hogy mily lovagiasan gondolkozik már kora ifjúsága óta a női nemről, amelynek odaadó jóságát a földkerekség egyetlen férfia se érdemelte meg, mert igaz ugyan, hogy sokan meghaltak a nőért, de ezt leginkább azok tették, akik élni amúgy sem tudtak volna értük. Ő maga részéről azok közé a férfiak közé tartozik, akik akár börtönben is szívesen ülnének egy nőért, ha annak igaz-szívűségéről meg vannak győződve. Ami pedig a várakozást, a kitartást, az önfegyelmezést, a szakadatlan imádatot illetné, arról tán nem is kell külön bizonyságot tenni, mert hiszen fogadalmát mindeddig változatlanul megtartotta. Sohase alkalmatlankodott egyetlen nőnek sem az érzelmeivel, mert azok olyan mélyen vannak – „és lesznek” – elrejtve, hogy sohase tudhat meg semmit létezésükről más, csak az, aki majd magától veszi a fáradságot, hogy egy magányos, sohase nyilatkozó, hallgatagságot fogadott férfinak a szívébe betekintsen.
– Ehhez azonban más idők kellenek. Értem alatta: a viszonyokat – fejezte volna be Rezeda úr védbeszédét, de a zsalugáteren Szilveszter úr kocogtatott a pecsétgyűrűjével, mint általában az Alvinczi házban mindig pecsétgyűrűvel kopogott, mintha annak valamely különösebb jelentősége volna.
– A fejedelem úr megbízásából – szólott Szilveszter, mintha maga is erezné, hogy rossz időben alkalmatlankodik a virágokkal, növényekkel megrakott erkélyen, amely felett a csillagok elhalványultával a sötétkék égben úszó félhold vette át uralmát, mintha az éjszakának e legrégibb vándora jobban tudta volna jelentkezésének idejét, mint a szomjúságtól lihegő Szilveszter, akinek idáig az volt a dolga, hogy az Alvinczi iratait mindig olyan helyre rakja, ahol azt senki meg nem találhatja.
– Nehéz nap volt – dünnyögte ugyancsak köpönyegébe az öreg irodafőnök, miközben lengedezve közeledett az első „hely” felé, ahol sercegő szódavízzel kevertek a nyári hőben ellangyosult borba (és ivóba) karcos életkedvet.
– Mit akar a fejedelem? – kérdezte Rezeda úr egy keményfa széken lovagló helyzetben ülve, és Szilveszter tündöklően piros orrát nézegetve, amely lassan veszített hevéből, amint a hideg ital ősz szakálla mögött megtalálta a kellő levezető csatornát.
– A fejedelem Vé betűnél akarja kezdeni az új folyamatot – mond433 Szilveszter, miután közbevetőleg megkérdezte az „ismerős” kocsmárostól, hogy a budai vendéglősök meddig késlekednek még a szikvízgyáruk felállításával, miután a pesti vendéglősök őket ebben is megelőzték?
– A fejedelem a Vé betűnél akarja kezdeni az új lóneveket, miután a Ténél, azaz Táblabírónál végezte. Véleményem szerint az a néhány hátralevő betű az ábécében éppen elegendő lesz neki arra nézve, hogy okos beosztással az emberi kor legvégső határáig lóversenyezhessen belőle. Vével kezdődő lóneveket kell tehát kitalálnunk, és sohase gondoltam arra, hogy idáig győzzük szusszal.
Rezeda úr találomra mondott egy-két lónevet:
– Votre santé! (És koccintott a poharába temetkezett Szilveszterrel, habár ez nem volt szokás közöttük, mert Rezeda úr bölcs emberként mindenkire rábízta, hogy mikor igyon. Véleménye szerint azok a vérbeli tolakodó, elkerülni való emberek, akik mindenáron másnak az életébe akarnak „belépni” még azzal is, hogy a poharával barátkoznak, kvaterkáznak. Koccintani csak néha és titkosan illik, mintha valamely szövetséget erősítene meg az ivó. Sajnos, a magyarok elközönségesedtek, és koccintgatnak derűre-borúra.) Votre santé! – Elég jó egy lónévnek.
– Mi csak magyaros hangzatú nevekben laborálunk – mond Szilveszter úr ceremóniásan. – Az elmúlt nap folyamán legalább harminc női levelet elégettünk, amelyet különböző okokból Alvinczi úrhoz intéztek. Csilla, Tünde, Virág, Viola, még hasonló nevek voltak a levelek alá jegyezve. Nyilván álnevek, mert nem valószínű, hogy Alvinczi úr az egész magyar mitológiával levelezésben állott volna.
– Rossz napja lehetett Alvinczinak – mond Rezeda. – Most jut eszembe, hogy a lónevek kitalálására van nekünk egy szerződéses csikós gazdánk, aki nem más, mint Regényi úr. Majd Regényi, a csikós, megkereszteli a lovakat. Én legfeljebb egy nevet ajánlhatnék a legkedvesebb kanca részére. Legyen a neve Vénkisasszony.
Ha Szilveszter úr már nem keverte volna a bort a pezsgővízzel az egész napi munka (és kénytelen szomjúság) után oly bőségesen, nyilván észrevette volna a dolgok valódi állapotát Rezeda úr megjegyzéséből, olykor elmerengő, de nem titkos vidámság nélküli, szellő módjára borzongó és néha szívből fakadott hangjából, mint ahogy a szerelmesek általában beszélni szoktak.
Szilveszter hiába tért vissza még egyszer a feladványul kapott Vé betű kezdetű lónevekre, Rezeda úr csak kajánul legyintett, mint akinek az egész világ Hekuba.434
„Istenem, mit mondott volna még »Die Bekannte«, ha ez a vén mókus nem zavarja meg az előadást!” – gondolta magában „Kázmér”, amint ő magát ezen az estén elnevezte, mintegy idegen névre, mintha még önmaga előtt is titkolni akarná, hogy „Kázmér” és „Die Bekannte” ezen az estén beszélgettek az erkélyen a holdvilágnál. Vannak a mindnyájunkat meglátogató szerelemnek olyan titkos eljárásai, amelyeknek érthetetlenségében meg kell nyugodnunk. Ugyanebből a célból egyszer áradozva kiáltott fel Rezeda úr Szilveszterhez intézve e szót:
– Tagadhatatlanul nagy gazember vagy, öreg, de szeretlek. Nálad nélkül tán nem is tudnék mihez fogni az életemmel.
És Szilveszternek nem esett rosszul a vallomás, mert még ennyit is ritkán kapott az „üres élvek sorsüldözött emberétől”, Rezeda Kázmér úrtól. Megelégedetten tántorgott hazafelé a Krisztinába, és útközben azt akarta megmagyarázni barátjának, hogy az inget miért mondják némely vidéken ümögnek. Éjfél felé járt az idő, a kocsmákból jövet a látogatók, úgy Budán, mint az egész kerek nagyvilágon: még különb kérdésekről is vitatkoztak, ábrándoztak.
– Votre santé! – köszöntött rá egy hang a holdbéli szent Dávid muzsikálgatása közben a Vérmezőnél Rezeda úrra.
Persze hogy ő volt, az a bizonyos „Frigyes testvér”, akinek létezésére a boldog est folyamán ugyan már többször kellett volna gondolni Rezeda úrnak, de a szerelmesek szokatlan lelkierejével mindannyiszor el tudta űzni maga mellől a gondolatot. Hogyne! Majd megbolondult tán, hogy egy ócska, molyette, semmire se jó vén emberre gondoljon, amikor csapongó képzelmét más irányba is foglalkoztatja! Ábrándozhatott például arról a szerető odaadó figyelemről, amellyel Rex kisasszony szavait rajta kívül még más is hallgatta a mesemondásos erkélyen! Ó, ha ily jó és figyelmes emberek között, csak halkan csevegve, mint az erdei patak, szinte az önmegtagadásig letompított hangon beszélgetnének körülötte mindvégig az egész életen át: – Rezeda úrnak tán soha eszébe nem jutna, hogy a közelben van Pest bánataival és dicstelenségeivel.
S e megdicsőült hangulatában szólalt meg mellette a Vérmezőn, ahol messze borong a gázlámpás, a kötekedő hang:
– Votre santé! – mintha Rezeda úr esti beszélgetését idézné.435
Rezeda úr a megzavartatás miatt nyomban elhatározta, hogy örökre leszámol a hanggal és a hang tulajdonosával.
– No, gyere, hadd nézzelek meg közelebbről, úgyis régen vártam már rád, hogy egyet-kettőt koppintsak a fejedre. Te rossz szellem, aki egyike vagy azoknak, akik életem keresztútjain mindig elémbe állítottál, mintha valami közöd volna az életemhez! Hát most elintézzük, hogy ki megy a pokolba kettőnk közül, mert úgy látszik, nekünk szűk ez a világ. Létezésedet eddig is csak annak köszönhetted, hogy mindig terhére voltál másoknak, hogy kénytelen-kelletlen foglalkozzanak veled. Te, kellemetlenség! Zavartad nemes barátom, kifogástalan Alvinczi uram életét, kedvét, örömét, mint valami szemtelen dongó, amely nem tud megdögleni, hanem meleg napon kibúvik odvából. Most az én életembe akarod beledünnyögni a kiállhatatlan nótádat, mintha nekem valami közöm lett volna eddig ahhoz, hogy a világon vagy! No, gyere, te átok, te vén átok e kedves világon, hadd tépjelek meg, hogy sohase legyen kedved szennyes pókfonálként utánam úszkálni, a szemem elé kerülni, a kalapom körül tekerőzni, mert kiválóbb, magasabb, észrevehetőbb vagyok neked, mint a többi százmillió ember, amely elment melletted.
Valóban mondta ezt Rezeda úr, vagy csak gondolta magában? A hold már nyugatról délfelé vándorolt, bizonyosan más világokat lát ő is a magasból, mint az idillikus erkélyt, amelyen azóta tán félretolták a kerti székeket, amelyek az estnek tanúi voltak. Csak a hold állott tehát a Vérmező felett, amikor „Frigyes testvér” Rezeda úr mellé észrevétlenül szegődött:
– A harag rossz tanácsadó, Rezeda úr. Értem, hogy haragszik találkozásunkért, de megnyugtathatja magát, hogy nem ön akart velem találkozni, hanem én önnel. Éppen megfordítva, mint az első ízben szerencsém volt önhöz – mond „Frigyes testvér”, és Rezeda úr nem léphetett olyan hosszant, hogy az öregember elmaradt volna mellőle.
Rezeda Kázmér azt várta, hogy az első gázlámpás alá érjenek, itt megállott, karját összefonta mellén, és néma, várakozó tekintettel nézett a közönyösnek látszó, szinte egykedvű Frigyesre:
– Megszoktam a balszerencsét életemben, mert másban nem volt részem – mond az éjszakai útitárs. – Nem kényeztetett a sors sikerekben se nőknél, se férfiaknál, se egyéb üzleti tervezéseimben. Magam is azt hiszem, hogy balkezű ember vagyok, ellentétben Alvinczivel, akinek minden sikerült, amihez nyúlt. Az én balszerencsém az is, hogy ilyen „szerencse436 gyermekét” választottam ki ellenfelemnek, akit mindenáron meg akartam győzni. Szövetkeztem ellene Wahrmann Richárddal, aki a lóversenyjátékban mindig ellene fogadott, és ebben tönkrement, hogy golyóval kellett végezni az életével. Szövetkeztem ellene Baltazzi Alexanderrel, de az is cserbenhagyott, amikor eladta magát Rothschildnak, és ki kellett vándorolnia Ausztriából. Alvinczi mindig felül maradt, akárhogy előkészítettük a talajt bukásához. Egy ember, aki annyira elbizakodott, hogy megelégedett azzal, hogy az ellenségei, az irigyei, és mindazok, akiket valaha megbántott kihívó szerencséjével: „érezzenek ellene”, „drukkoljanak ellene”, s ennyi is elég volt a szerencséjéhez. Egy ember, aki parancsolni tud az idegeinek, az érzéseinek, a mindenkiben rejlő gyengeségnek, hogy sohase lehessen rajtakapni egy rossz napjában, egy rossz órájában, egy megfeledkezésében… Megszoktam, hogy magamban maradok végül az Alvinczi-ellenesek közül, mert végül mindenkit elszédített, lekenyerezett, megvesztegetett, megnyergelt, az ellenségekből csinált barátokat, akivel nem bírt, azt a másvilágra küldte. És én mégis megmaradtam az ő ellentétes pólusának. Mert azt hittem, hogy végül csak elbírok vele…
– Ha azt mondanám önnek, hogy nem érdekelnek az érzései? – kérdezte Rezeda úr, és menni készült.
– Tudom, hogy egy vén fanatikusnak tart magában, amilyen fanatikusok sűrűn akadnak a játékasztalok körül, a lóversenytereken, de általában mindenfelé az életben! Akik mindig ellene vannak a szerencsének és a világfolyásnak, az irányzatnak és az eredményeknek. Akik mindig okosabbak akarnak lenni a szerencsénél, és nem hisznek még annak se, amit a két szemükkel látnak. Hát ezek közé az emberek közé tartozom én is, akik még véletlenül se mennek arra, amerre napsütés van, hanem önkínzó okoskodással keresik a magányos árnyékot.
– Ez bizony elég baj lehet önnek, de engem nem túlságosan érdekel.
– Pedig kell, hogy érdekelje, mert önben volt az utolsó reményem, hogy majd mégis „hoz” némi szerencsétlenséget Alvinczinek, aki már jóllakott mindennel a világon. Majd előkerül egy ilyen ágrólszakadt, savanyú, kelletlen, kovásztalan figura, aki amúgy is a szenvedésre és a balsorsra van megjelölve az életben, ugyanezért nem érzi magát jól, csak hozzá hasonló, szerencsétlenséget hátukon hordó emberek között. Jön valahonnan egy valaki, aki legfeljebb azon gondolkozik, hogy a Dunában végezze-e, vagy egy városligeti faágon a maga elfuserált életét? Ez az ember aztán megrontja Alvinczi emberfeletti szerencséjét is. Benéz az ablakon, megkozmásodik a leves. Felnéz a derült égre, zivatar kerekedik.437 Szerencsétlenség történik az utazóval, ha a kocsiját megérinti. Visszafelé szalad a mutató a toronyórán, ha ráemeli a szemét. Ennek az embernek gondoltam önt, s önben is csalódtam.
– Egyet kifelejtett, vén mókus. Óbudán ráncos öregasszonyokká lesznek a legszebb menyasszonyok, mire én az esküvőjükön megjelenek – felelt Rezeda úr.
Az öregember csak szomorúan csóválta a fejét:
– Nem mondhat magáról olyasmit, Rezeda úr, amit fel ne tételeztem volna önről a szerencsétlenségcsinálásban. Mikor megláttam, megismertem, megfigyeltem, azt gondoltam magamban, hogy íme egy jóravaló ember, akire mindig lehet számítani, ha bajt, bánatot, bosszúságot, betegséget, keserűséget lehet szerezni másoknak. Az Isten is arra teremtette, hogy terhére, unalmára, bosszantására legyen az embereknek. Ez az ördög, akinek a nyakában Alvinczi a pokolba lovagol. Ha ez ki nem hozza a sodrából, emberfeletti flegmájából Eduárdot, akkor senki: ez Rezeda…
Nem messzire álltak a Vérmezőn attól a helytől, ahol Martinovicsnak, a régi császár barátjának és bizalmasának leüttette a fejét, Ferenc császár. Rezeda úr felhívta erre a körülményre az öregember figyelmét:
– A barátságért és a barátságtalanságért néha így is fizetnek Magyarországon. Azt hiszi, hogy Alvinczi nem szívesen üttetné le a fejét annak, akit hűtlenségen kapott?
– Másfajta ember ön, Rezeda úr, aki túlságosan féltené a fejét, ha egyszer valamely bolondságot feltett magában. A fej az ön állapotában arra való, hogy vagy így, vagy úgy: elveszítsék. Ha egyszer úgy fordul az élete sora, hogy a fejében menne a játék: hitem, hogy nem sokáig fog habozni, hogy a játékra fejét feltegye. De most még vigyáz magára, vigyáz a fejére, mintha csak az én végzetemhez tartozna az, hogy a bolondok megokosodnak akkor, ha én jutok hozzájuk, ha nekem használhatnának a bolondságukkal. Mondja, Rezeda úr, miért kellett Alvinczit megint életre gerjeszteni, megint talpra állítani, megint megtölteni életkedvvel, életörömmel, ambícióval, tettvággyal, reménységgel, feladattal, holnappal, jövővel, dicsőséggel, új perspektívákkal, amikor már olyan csendes ember lett belőle, mintha elevenen a temetőbe szállott volna? Megint bokázva, félrecsapott kalappal, felajzott szívvel indul neki az életnek, a nagyvilágnak, és sorsa oly kiszámíthatatlan, mint egy öreg játékosé, aki tanult fiatalokkal veszi fel a versenyt!
Rezeda úr most már bizonyos szánakozással nézett a nyugtalan, sorsában megbékélni nem tudó „Frigyes testvérre”, akinek láthatólag fizikai438 fájdalmat okozott már az is, amikor Alvinczi újra kezdődő, mozgással, eseménnyel, reménységgel teli új életútját emlegette…
– Ismét megjelenik a nagyvilág, a legjobb társaság, az élet ünnepélyességeiben sütkérezők tekintete előtt a rejtelmes Alvinczi, akit irigyelni szokás, akinek lépteit figyelemmel kell kísérni, akinek mosolyáért, barátságáért, nagylelkűségéért annyian versenyeztek, hölgyek és urak, hogy néha úgy tűnt fel, hogy szolgálatára áll az egész világ, az ő kegyét keresi versenyló és szépséges grófnő, polgár és ősi arisztokrata, a néger zsoké és a francia színház primadonnája. Lakomáin bőségesen csurog a zsír és a dombok bora, aranytallérjai úgy pengnek, mintha külön verette volna a részére Victoria királyné, és Rothschildné megengedi neki, hogy a páholyában helyet foglaljon úgy a balettnél, mint ott, ahol paripák táncolnak. Hát ezt nem várom meg, Rezeda úr, csak ezt akartam magának bejelenteni, miután ellenségemmé szegődött ön is ennek a pokolbeli Alvinczinek a védelmezésében, kiszolgálásában. Elmegyek, mert már nem érzek magamban elég erőt, hogy ezzel az újra nyíló, újra kivirágzó életpályával együtt folytassam az én mind sötétebb, mind elhagyottabb utakra kanyarodó életirányomat. Felejtse el, hogy találkozott velem, a szerencsétlenség emberével valaha, és örüljön, hogy nem fogott velem kezet olyan módon, hogy azt bármelyik pillanatban lelkiismeret-furdalás nélkül elbocsáthassa. Boldogul éljen uraságtok, mint a lengyel királyok mondták, amikor nem kívántak jót.
Mielőtt Rezeda úr felelhetett volna a rossz álmokból, kedvetlen napok emlékeiből, rossz találkozások árnyaiból szőtt éji alaknak: eltűnt az a világosság nélküli királyi várnak az irányába, amerre nem találkozhatik senkivel, mint a keserves emberek szokták megtalálni az elhagyott utcákat.
Szegény öregember – gondolta magában Rezeda úr a távolodó léptekre figyelve –, egyike voltál azoknak, akiken még én is diadalmaskodtam, holott csekélységem nem nagyon van berendezve a sikerekre. De néha kell egy bolondnak jönni, aki bebizonyítsa, hogy még nálam is gyengébb az élet felfogásában, a dolgok megmarkolásában, akinek még lyukasabb a kalapja, mint az enyém, hogy minden szerencsés gondolat elszökdössön a résen. Mint ahogy a legjobb álmaimat is mindig elfelejtem felébredés után, a rosszak ellenben éveken át konokul az emlékezetembe vésődnek… Vajon hogy rengedezett Alvinczi úr két és fél liternyi vére ma éjszaka a belsőségeiben, amikor ennek a vérnek összetételét, életképességét vizsgáltuk szomorú öreg barátommal? – kérdezte439 magában Rezeda úr, miután megnézte annak a háznak a számát, amelynek közelében a Vérmezőn diskurált. A ház száma páratlan volt.
Óvatosságból megvizsgálta annak a gázlámpának a számát, amely lámpa alatt a beszélgetés történt. Az is páratlan számjeggyel végződött,
Rezeda úr megállapította, hogy nem hoz szerencsét ránézve a mai éjszaka, mert életében csak páros években volt valami kis öröme. Nem, még azoknak az esztendőknek a kezdetét sem szerette megérni, amely esztendők páratlan számúak voltak.440
