TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Semmi kétség! A grófné szeret!
Hisz páholyából gyakran rámnevet.
Hisz páholyából gyakran rámnevet.
(Ismeretlen szerzőtől)
A május hó Budán mindig különbözött a testvérváros májusától. Míg Pesten a lenge tavaszi hangulatoknak élt május havában a Ferenc József uralkodása alatti nemzedék, Budán mindig óvatosan megnézegették a légsúlymérőt is, meghallgattak szakértő öregembereket (akik ebből a célból hosszú élettapasztalatokra tekinthettek vissza), mielőtt komolyan és lelkesen átadták volna magukat a budaiak a tavasz örömeinek.
Aki a gellérthegyi búcsún megázott, aki a hegyek közé való kirándulását egy barlangban vagy egy csőszházban töltötte az égiháború miatt, aki a szerelem vagy az erdő útvesztőiben, sűrűségeiben kétségbeeséseiben annyira eltévedt a Zugligetben, hogy nem segíthetett másképpen helyzetén, mint hogy felkötötte magát a Normafára, vagy a svábhegyi kápolnában megesküdött a nyakán maradt kisasszonnyal: az rendszerint született pesti ember volt (vagy legalábbis Pestről származott családja Budára), mert a budai hegyvidék bennszülöttei sohase mentek el hazulról kellő ruházati felszerelések nélkül a gellérthegyi búcsúra; a tavaszi időjárás változatosságát, meglepetését a légsúlymérőn kívül önmaguk érzéseiben is tapasztalhatták; a szerelem terén pedig elég arra hivatkozni, hogy valódi budai ember sohase járt erdei kirándulásra hölgyével, ellenben, ha női léptek lengedezésével szándékozott harmóniába hozni a saját lépteit: a budai korzón végzett sétagyakorlatot, ablakok alatt promenádozott, vagy a városszabályozáson gondolkozott, mielőtt halálosan beleszeretett volna például a Tabán régen halálra ítélt házikóiba és a házikókban lakó hölgyekbe. Budára a pestiek jártak májusban jóvátehetetlen bolondságokat véghezvinni: kirándulás, kocsmázás, andalgó séta vagy színházlátogatás ürügye alatt.
A fentiek előrebocsátása után nem csodálható, hogy Rezeda Kázmér (ez a régen nélkülözött fiatalember), midőn testestől-lelkestől Budára költözött, „budai ember” lett: óvatosságból sohasem hagyta el a felöltőjét341 és esernyőjét májusban sem. Megtanult köszönni a papnak, az idősebbnek, a tekintélyesebbnek és az öregasszonyoknak.
Midőn tehát Alvinczi úr „budai irodájában” szemügyre vette Rezedát: a régi, pillangóéletű és nihilista elveket valló költő helyett egy kávébarna felöltős, de nem feltűnően kopott úriembert látott maga előtt, aki fényes sárcipőit a sarokba helyezhette, mert olyan lábtyűk fedték végtagjait, amelyeket sárcipő nélkül is megmutogathatott, az esernyőjét kifeszített állapotba helyezte el a fedett folyosón, és még Alvinczi kastélyából is többször kitekintett az ablakon, vajon egy műkedvelőnek nem kerekedett-e kedve körülhordozni esernyőjét a városon, amíg ő „a budai irodában” mindenféle megbeszélésekkel tölti idejét.
Ugyanezért Alvinczi úr bevezető szavaiban megkérdezte, hol és merre töltötte idejét az utóbbi esztendőben (esztendőkben) Rezeda Kázmér? Igaz volna az a hír, hogy ideggyógyintézetben talált elfoglaltságot, ahol a titkári szobában a prospektusokat címezte, „revideálta a számlákat”, a főkönyvelést gyakorolta, mint például az ifjabb Görgey Artúr, aki bár a világ minden művelt nemzetének nyelvét beszélte és „írta”: öregségére, káros szenvedélyei miatt atyjától elkülönítve és száműzve a lipótmezei tébolydában írnokoskodott? („Sajnos, mond Alvinczi úr, a tábornokkal még halálos ágyán sem békülhetett ki, mert apa és fiú egyformán makacs természetűek voltak.”)
– Igen, Szilveszter révén megismerkedtem Babarczi báróval, és az öregúr felkérésére néhány színielőadást rendeztem a bolondoknak a báró ideggyógyítójában – felelte Rezeda.
– A költőknek kimondhatatlan hasznukra szokott válni a hidegvízkúra – fejtegette Alvinczi úr. Véleménye szerint az csak amolyan „költői fantáziába illő mese”, amely arról beszélne, hogy a híres költőket megkötözik a kaján, irigy doktorok, mielőtt jeges vizet csepegtetnének a fejükre. Igaz, hogy a doktorok csalhatatlanabbnak hiszik magukat a költőknél, ugyanezért mindig bizonyos feszült viszony volt a világ fennállása óta a testi betegségek doktorai és a lelki betegségek tudorai (a költők) között, de az mégse egészen hihető, hogy a doktorok, ha kezük közé kaparinthattak egy költőt, aki hírben, észben, tehetségben jóval felülmúlja őket: szeretnék elevenen megnyúzni…
Rezeda úr nyugodtan felelt:
– Való, hogy sehol oly fertelmes ordításokat nem hallani, mint az orvosok házai, az ideggyógyító intézetek körül. De ennek rendszerint342 maguk a betegek az okai, akik meggondolatlanul hagyják magukra csukni az ajtót. Mindig csodálkoztam, hogy egyetlen betegnek se jut eszébe kínzásai közben: tüzet rakni az ágya alá.
– Ezen én is csodálkoztam – mond beleegyezőleg Alvinczi úr. – De hát hogyan védekeznék például egy költő, ha megkötöznék az ápolók, és nyilatkozatot akarnának tőle kicsikarni arra nézve, hogy most már elhiszi, sőt hirdetni fogja, hogy a kristér többet ér a lantnál, a romlandó test doktorai jelentősebb munkát végeznek, mint a költészet született doktorai… Hogyan védekeznék egy költő testi doktorok és inasaik, az ápolók ellen?
Alvinczi úr régi szokásához híven ismét beleártotta magát a költészet intim ügyeibe, midőn azt akarta megtudni, hogyan lehetséges Rezeda Kázmér úrnak „létezése” a külvilágban, holott már fiatalkora óta „zárt intézetben” volna helye. A sorsát még mind ez ideig elkerülő úriember így felelt:
– Hivatkozhatnék a jelen esetben ama francia költő művére, aki oly egyszerűen és kézzelfoghatóan megírta, hogyan kell az idegenlégióbeli szegény katonának a nőstény oroszlán barlangjában viselkednie, ha ott véletlenül felébredve a nőstény oroszlánnal találná magát szemközt. A katona a maga módja szerint vallott a nőstény oroszlánnak is, mint a pesztonkáknak szokott, életét ezzel megmentette. De mégiscsak egyszerűbb, ha az én szisztémámat közlöm uraságoddal. Testem doktorait, valamint vérszomjas ápolóimat, ha már helyzetem elviselhetetlennek látszott: rendszerint a költészet mézesmadzagjával rántom ki az állóvízből, ahol az orvostudomány és az ápolás a „régi iskola tanaitól” poshadozik.
(Rezeda Kázmér eléggé ismerte Alvinczi urat, hogy tudja, mely szavakra fogékony a betegségekkel is foglalkozó úriember.)
– Igen, uram, költészetre serkentem az orvosdoktorokat a tudomány terén, amikor azt hallom, hogy az elmebetegeket még mindig láncra verik a pincékben, és jeges sipkát nyomnak az elkeseredettek fejébe. Nem kell lyukakat fúrni a mennyezetbe, a falba, az ajtóba, ha megfigyelés alatt akarjuk tartani a beteget, mert a beteg hamarosan rájön, hogy egy veres bajuszú napidíjas ápoló csörgeti feje felett a láncot éjfélkor, nem pedig maga az ördög. A falba fúrt hallgatózólyukaknak azért sem lehet barátja egy modern orvos, mert a beteg előbb-utóbb rájön a hallgatózóra is, és az orvosdoktor úr nagybecsű édesanyjára tesz ilyenkor kíméletlen megjegyzéseket.343
– Egy orvosnak, véleményem szerint, el kell készülni a beszámíthatatlan kifejezésekre…
– Ez rendben van, kedves úr. De az orvosdoktorok mégis érzékenyek, amikor a beteg, a kezükbe került beteg, állandóan az öreganyjukat emlegeti. Ugyanezért nem ajánlom, már az orvosdoktor uraknak, azt a módszert sem, amely szerint gyóntatás ürügye alatt a beteg élettörténete felől tudakozódjanak. Én betegségem idejében az összes rablógyilkosságokat magamra vállaltam, amely rablógyilkosságokat a főváros határában elkövettek, csak azért, hogy orvosom érdeklődését kielégíthessem. Kíváncsiságáért rémregényekkel traktáltattam ezt a tudományszomjas urat, aki hol detektívnek, hol meg vizsgálóbírónak szerette volna magát feltüntetni. No, megállj, gondoltam magamban, majd meghallod tőlem, hogyan raboltuk ki a „posztkisznit” a múlt század hatvanas éveiben!… No megállj, gondoltam, majd elmesélem neked az országbíró meggyilkolásának igaz történetét, ártatlanul akasztották fel Spangát, Pitélit és Bereczet, mert a valódi tettes itt fekszik az ágyához kötözve, és te, baromorvos, a vasrácsos ablakon át hallgatod nyögéseit!
Alvinczi úr komoly ráncba szedte homlokát:
– Egyszóval szédelgő volt ön?
– Csakugyan, mint az orvosok kilencven százaléka, kedves úr. Nem is hiszi, uraságod, mily passziója van abban egy betegnek: ha megfelelő orvosdoktorra akad, akinek akkorákat hazudhat, mint a Bazilika. Egy költő méltó módon csak úgy bosszulhatja meg magát, ha bolonddá teszi azokat az embereket, akik titkai után fürkésznek… Vigyenek vissza nyomban az elmebetegek házába, ha énbelőlem az igaz szót kipréseltek valaha akár az ideggyógyászoknak is nevezett szélhámosok, akár a műveletlen, paraszti sorban levő ápolóik.
– Talán csak nem azt gondolta magában, Rezeda úr, hogy doktor Moravcsik tanár úr személyesen kenegesse a talpait?
– Azt nem vártam éppen. De szerfelett csodálkoztam, amikor az ápoló paraszt azt a bátorságot vette magának, hogy csirkevérrel mázolja be a meztelen lábomat éjszaka álmomban. Mintha elhitethette volna velem az ideggyógyász úr és ápolója, hogy álmomban üvegcserepeken sétáltam. Meghalni amúgy is egyedül kell az embernek. Minek ahhoz egy rossz szagú, csizmás ápoló vagy egy térdig érő gyomrú, vén vasorrú bába, akinek persze hogy a térdei közé rúgtam, ha a két metszőfogamat akarta kinyomni a tisztátalan kezével, bütykös ujjával!344
– Nem úriemberhez méltó egy nő megrúgása.
– Ebben igaza van uraságodnak – mond Rezeda Kázmér. – Inkább megfojtani kell, ha erre alkalom kínálkozik.
Miután a közelmúlt évek eseményeivel, orvosdoktoraival, ápolóival emígy végzett Rezeda úr: eljött az ideje annak, hogy a hírlapíró megkérdezze: vajon az egészségügyi tanácsokon kívül mily szolgálatokat tehetne Alvinczi úrnak? Alvinczi úr elnézően felelt:
– Vannak egyes dolgok, amelyeknek kezelése, elintézése, úgynevezett torkon fogása éppen oly ismeretlen jelenleg előttem, mint például az ön küzdelme az orvostudománnyal, amely végeredményben abba az állapotba segítette, hogy most egymással beszélhetünk.
– Egészségem helyreállításánál nagyobb hasznát vettem Tinódi úrnak, mint az összes tudományos könyveknek, amelyeket valaha az elmekórról írtak – felelt egykedvűen Rezeda Kázmér. – Tinódi nélkül sokat emlegetett koponyámból csontlevest főzhetne jelenleg az ideggyógyító intézet gazdasszonya. Tinódi a misszionáriusok barna csuhájába öltözött, szakállt ragasztott, mint egy keleti pap, zarándokpálcát vett kezébe, és az intézet vaskerítésén át elősegítette távozásomat. Csupán ez az oka annak, hogy most egymással beszélgethetünk, Alvinczi úr.
(Rezeda úr ekkor egy kézmozdulattal befejezte szavait, amely kézmozdulattal azt is jelenthette, hogy többet erről a témáról nem akar nyilatkozni. Alvinczi tehát sohasem tudhatta meg, hogyan tanította meg betűvetésre, majd versírásra a „Kitartás” című gondviselő intézet veres bajszú ápolóját, aki versírás közben mind és mind több szabadságot engedélyezett foglyának, sőt már a nehéz vasakat sem rakta fel lábára éjszakánként. A veres bajuszú ápoló verset írt egy grófnőhöz, akit valaha a színházban látott, és doktor Schumayer az emeleten néha az ápoló szerelmi kínszenvedésétől eredett üvöltését hallotta, és összetévesztette Rezeda úr kiszabadítása iránt foganatosított előterjesztéseivel. Az ápoló írta: „Semmi kétség, a grófnő szeret. Hisz páholyából gyakran rám nevet!” Az ápolt mondta: „Helyes, Tinódi úr, de ezt a verset el kell szavalni.” És erre hangzott fel az az üvöltés a cellából, amelyet Schumayer doktor úr ápoltjától esténként várt. De ez már nem érdekelhette Alvinczi urat, aki vagyonos úriember létére sohasem kerülhet abba a helyzetbe, hogy Schumayer doktor úr intézetéből megszökhessen. Itt az volt az elv, hogy a beteget addig kell vallatni, amíg utolsó krajcárját is előadja. Alvinczi úrnak bőségesen volt utolsó krajcárja.)345
– De hát halljuk azokat a dolgokat, amelyeket torkon kell ragadni. – mondta most Rezeda.
Alvinczi úr, bár a bevezető beszélgetésen már túlesett, megtudott Rezeda Kázmértól mindent, amit annak kedve volt elmondani a maga életéből: még mindig nem érezte magát annyira biztosnak, hogy a saját ügyével is előhozakodjék. Rezeda végre segített neki (bár ezzel egy „futár” előnyt adott):
– Nem méltányolta a sajtó eléggé a méltóságos úr munkáját, mert az ideális emberek kezébe ma nem adnak szerkesztői tollat – mond Rezeda a fel és alá járkáló Alvinczi úr mulattatására.
Miután Rezeda nem folytatta a megkezdett mondatot: Alvinczi megállott.
– Észrevette általában valaki a könyvet? Nem hinném. Sőt tán azt se hinnék el, hogy ugyanaz az Alvinczi írta a könyvet, aki ilyenkor májusban a lóversenygyepen szokta a diadalokat keresni, nem pedig az irodalomban.
– Így változik a világ – dörmögte Rezeda.
– Engem nem lep meg azonban a sajtó hallgatása – folytatta Alvinczi úr még mindig egykedvűséget színlelő hangon. – Engem nem lep meg semmi sem a budapesti sajtó részéről… Ellenben a magyar ifjúságon csodálkozom, amely visszhang nélkül hagyja hozzá intézett soraimat. Sehogy se tudom megérteni, hogy az ifjúság mély hallgatásba burkolózik.
Rezeda egy darab ideig a cipője orrával tanácskozott. Mit is akar Alvinczi? Fáklyásmenetet vagy sajtósikert? Vagy mind a kettőt?
– Igaz volna, hogy olyan kort élünk, amikor már az ifjúságnak sincsenek ideáljai? Hiába szólalna meg maga Széchenyi István, hiába A falu jegyzőjé-nek írója; tán Petőfi Sándorra se hallgatna napjainkban senki.
– Mindenesetre sokkal kevesebben, mint annak idején, mert a magyar szabadságharc sokkal kevesebb eredményt gyümölcsözött, mint azt elvárhattuk volna – felelt Rezeda úr. – Általában még azt sem tudhatjuk bizonyosan, hogy mit eredményezett volna a szabadságharc, ha kellő időben nem avatkozik az ügyekbe Miklós, az oroszok cárja. Valószínűleg két vagy három részre szakadt volna az ország. Itt volna Görgey megye, Kossuth megye, Bem megye, Szemere megye, Perczel megye. .. Csak Petőfi megye nem lett volna, mert a költővel amúgy is végeztek volna. Ha mások nem: nagybecsű családja.346
Alvinczi a beszélgetés alatt talán először nézett meglepetten Rezeda Kázmérra. Talán mégse egészen alaptalanul tartotta intézetében páciensét Schumayer doktor?
– Most más dologról van szó, mélyen tisztelt barátom. Arról szeretnék értekezni önnel, hogy hová lett a lelkesültség lángja a mai magyar ifjúságból, amely többé nem hallgat már azokra, akik az ideálok nagyszerű birodalmába akarnák visszavezetni az eltévelyedetteket, ellenben szívesen hallgat a korrupcióra, a nepotizmusra, sőt még a demokráciára is, ha éppen ott találna boldogulást. Szocialista csak azért nem lehet a jelenlegi ifjúság, mert a szocialistáknak testi munkát is kell végezni, tudomásom szerint.
– Nem kötelező asztalossegédnek lenni, mint Walter Jakabnak! – mond megnyugtatólag Rezeda. – De én mégse lennék szocialista, mert ez az új falanszter éppen olyan unalmas, egyforma égboltozatú, szinte egy síkban kezdődő és végződő. Nagy Unalommá akarja tenni az emberiséget, mint általában a vallások, amelyek mindenkinek másvilági üdvösséget ígérnek, ha a megfelelő szabályzatok szerint tudja végigélni hangyaéletét. Tisztelem ugyan azokat a tudósokat, akik egyforma hangyákká és ménekké akarják tenni az embereket, de egy zseniális ötletért szívesen elpusztítanám az egész hangyabirodalmat, ha tőlem függene… Például már annak az ötletnek a kedvéért is, hogyan lehetne vidám, boldog, hosszú életű az ember már ezen a földön, anélkül hogy koplalna vagy dolgozna, ami egyre megy.
Alvinczi úr azt kezdte észrevenni, hogy a beszélgetés folyamán Rezeda úr mind messzebbre igyekszik távolodni a céltól, még a bolondokházától is, ahol darab ideig a társalgás kezdetén oly szívesen időzött.
– Szerencsére, én más állásponton vagyok, Én éppen az összetartásban, a közös munkában és közös ideálokban akarom egyesíteni hazám ifjúságát…
– Jó tipp! – kiáltott fel Rezeda Kázmér. – Talán megbolondult az a pályája kezdetén, jövője megalapozásánál, élete hajnalán álló ifjúság, hogy majd öreg, nyugalomba vonult, az életet már csak páholyból nézegető úriemberek ideáljaira pazarolja az energiáját! Kedves úr, minden fiatalembernek megvan a maga ideálja a jövendőjére nézve. A különbség legfeljebb annyi az ifjak között, hogy az egyik szebb köntösbe tudja öltöztetni, tetszetősebbé tudja cifrázni a maga ideálját. Az egyik ideál rákényszeríti őt a tömegek ízlésére, mint akár a táncmesterek a maguk divatos táncait. Míg a másik ideál szalmakoszorús, fésületlen347 fővel és rongyosan, magányosan bolyong a város végén, hogy társat találjon. Azonban nem lehet tudni, hogy melyik ideál az értékesebb, az emberibb. Ez a véleményem erről az egész dologról.
Alvinczi úr ugyan megszokhatta az élet folyamán, hogy Rezeda nem mindig engedelmeskedett akaratának, mint a többi alkalmazottja, talán éppen ezért is ragaszkodott „rendkívüli vonzalommal” a kalandos fiatalemberhez, de ennyire még nem vitte Rezeda úr a vakmerőséget sohasem…
(„Ez az ember visszaél azzal, hogy a bolondokházában volt” – gondolta magában Alvinczi úr.
„Ez az ember okosabbnak hiszi magát nálamnál!” – vélte suttyomban Rezeda. – „Pedig csak több szerencséje volt eddig az életben. Meglátjuk, vajon a tollforgatáshoz is elegendő a puszta szerencse!”)
…Ki tudná, meddig tölti így idejét a divatos szórakozással a két férfiú (amely divat szerint Pesten, Budán és Magyarországon mindenkinek okosabbnak kellett lenni a másiknál, ha vinni akarta valamire az életben) – amikor váratlanul felnyílt az ajtó, és Alvinczi Ilona lépett be:
– Atyám, remélem, nem zavarlak ez úriemberrel való tárgyalásodban? Rezeda szerkesztő úrról már különben is annyi minden jót hallottam, hogy szinte lehetetlenség őt meg ne ismernem, aki oly hűséges szolgálatokat tett neked, Atyám!
Így szólt a váratlan vendég, és kezét nyújtotta Rezeda úrnak, aki most zavarodottan, szinte megilletődve állott fel.
– Valóban nem voltam elkészülve, hogy ilyen szerencse érhet… – mormogta Rezeda Kázmér. De körülbelül ez volt az a néhány szó, amely a régi Rezeda Kázmérból megmaradt nemcsak ennek a napnak a lenyugtáig, hanem még nagyon sokáig az életben (amíg rendezni tudta a hírlapíró különös benyomásait, amelyeket Alvinczi Ilonának a megjelenése, kéznyújtása, hangja és barátságos szava ébresztett benne).
Alvinczi úr is meglepetten állott helyén darab ideig, mert ennyi ösztönszerű vakmerőségre még ő a maga személyében sem volt elkészülve leánya részéről.
– A képzőművészek új kiállítását tekintjük meg Rex kisasszonnyal, ezt jöttem neked bejelenteni, Atyám! – mond a kisasszony, és már homlokon csókolva Alvinczi urat, Rezeda Kázmérra egy pillantást vetve, kilépett a szobából, tavaszillatot hagyván maga után, amelyre Rezeda348 Kázmér hírlapíró benyúlt barna felöltője zsebébe, és egy gyűrött füzetet vont elő: Alvinczi röpirata volt: Nemzetem ifjúságához.
– Nézzük csak, mit nem érthet meg e jelen műből minden jó szándékú, becsületes, tisztességesen gondolkozó ember, aki a füzetet végigolvasta? – mond a szerkesztő, és látszólag a füzet olvasásába mélyedt.
– Remek dolog! – kiáltott fel darab idő múlva lelkesült hangon Rezeda Kázmér. – Célba lőni kell tanítani az ifjúságot, méltóságos uram.
… Május volt ekkor Budán is, és a bennszülött budaiak hiába hordtak magukkal mindig esernyőt, felöltőt az idő változékonysága miatt, hát még azok az emberek, akik csak úgy suttyomban költöztek Budára!
Május volt ekkor Budán, és a veres bajuszú ápolók Tinódi álnevet választottak, és verseket írtak sohasem látott grófnők tiszteletére. Hát még az ápolók „áponcai”, a betegek milyen versek megírásához kapnak kedvet ebben az időben!
Május volt ekkor Budán, és a kertben a madarak is énekeltek. Ugyanezért Rezeda Kázmér a röpirat olvasásába mélyedve mind nagyobb elragadtatással ismételte:
– A sajtónak úgy kell turbékolni, mint a vadgalambnak. Az ifjúságnak olyan rikkantásokat kell hallatni, mint a sárgarigónak. Nekem pedig egész hajnalig fütyörészni kell, mint a fülemilének. Ha ezt a röpiratot olvasom. Célba lőni kell tanítani az ifjúságot! Becsületemre, ennél jobb gondolatot még sohasem hallottam – szavalta Rezeda úr, és komolyan gondolta.349
