TIZENHATODIK FEJEZET • amelyben a regényhősök felvonulnak.
TIZENHATODIK FEJEZET • amelyben a regényhősök felvonulnak.
A Sportban – amely név alatt ez idő tájt csak a lófuttatást lehetett érteni – napfogyatkozások állottak be; a pesti versenyek már bevégződtek, a bécsi versenyek még nem kezdődtek: abban az időben, amikor Alvinczi úr a céllövőünnepélyt kürti birtokán megtartani rendelte.
Az ilyen „sportmentes” napokon a sportsmanek sok mindenre ráérnek az élet teendői közül. Figyelik a légsúlymérőt, amelynek változásai tudvalevőleg nagy befolyással vannak az egészséges gondolatokra (úgynevezett ,,Andung”-okra), figyelik a szelek járását, amelyek a szabad, sík pályán életüket eltöltő férfiakat a jó „közérzet” szempontjából is érdekelhetik. És ugyancsak az ilyen napfogyatkozásos időben érnek rá a sportsmanek, hogy számot vessenek a múltak eredményeivel, amikor is elszámolnak a Lovaregylet titkáraival a megnyert első, második és harmadik díjakkal, valamint a Turf Szalonnal, amely csábító név alatt azoknak a „könyveseknek” az együttesét értik, akik a különböző fogadásokat elkönyvelik, és azokról kimutatást készítenek, mint a másvilágon szokás az emberek erényes vagy bűnös cselekedeteiről. A Turf Szalon arkangyalai – néha Guthi Soma ügyvéd úr, aki Gutius álnév alatt humoreszkjeivel megnevetteti az olvasóközönséget –, máskor Pálmai Henrik úr, aki mint Magyarország legrégibb sportlapírója a legjobban tudhatja az elmúlt és jövendőbeli eseményeket: azok a keménykalapos, glaszékesztyűs, ünnepélyes arkangyalok olykor dagadt pénzestárcával jelentkeznek a versenyekben és a fogadásokban érdekelt uraságoknál, és bármely napszakban szívesen látott vendégei a vendégfogadóknak vagy palotáknak, ahol a lótulajdonosok laknak. Ámde máskor még az aranykedélyű és akasztófahumoráról nevezetes Guthi doktor se édesítheti meg a számlákat, amelyet éppen a Turf Szalon megbízásából bemutat az érdekelteknek. Pálmai úr pláne vérfagyasztó komolysággal ismétli, hogy nincs rokonságban azzal a pisze és aranyos szubrettel, akihez nevével hasonlít, ellenben igen lapos és kopott pénzestáskát363 von elő ócska kabátja belső zsebéből, és kiábrándító józansággal számolja az összegeket, amelyekkel a veszteseknek a pénzestárcát megtöltés szempontjából le kell fizetni. Ritka az olyan uraság, akit a Turf Szalon gentlemanjei ne találnának meg szokásos pesti kvártélyukon vagy kaszinójukban a nap bármely órájában, ha dagadt bugyellárissal keresik őket; de még ritkábbak azok a magyar gavallérok, akiknek lakásán a számlával megjelenő szalontitkár hiába csengetne! Már előfordult, hogy nem nyílt ki idejében az ajtó, de ennek a vonakodásnak mindig „hirtelen haláleset” szokott az okozója lenni. (Alvinczi úr igen jó barátságban volt a titkár urakkal, akik legnagyobb táskáikat és legtekintélyesebb számláikat vették elő, amikor az úriembernél régebben jelentkeztek. Alvinczi úr most, miután a lóversenyjátéktól visszavonult: se látta okát, hogy kedves ismerőseivel szakítson, és személyesen címezte meg a kürti ünnepélyre szóló meghívásukat.)
A napfogyatkozások idejében érnek rá a sportsmanek a látogatásokra, amelyeket a versenyszezon idején természetesen nem tarthatnak meg a szokásos ceremóniákkal, ugyancsak ráérnek a mulatságokra, amelyekben az előkelő kaszinók kedveskednek, ahol máskor „kutyafuttában” szokták a „lunch”-öt vagy az ebédet elfogyasztani. Atzél Béla báró, a Stefánia úti Park Club igazgatója, a „High Life” részére ily napfogyatkozásos időkben eregeti fel a legtüneményesebb rakétákat, gyújtja fel az éjszakát bevilágító lampionokat, és tündöklő vízsugarakat ereszt a kert szökőkútjaiból, miközben a konyhákon a legjobb szakácsok, a zenekar helyén a leghíresebb muzsikusok, és a táncteremben szarvasbokájú és szikrázó szellemű dámák egyesülnek arra nézve, hogy a nyári koncert testet és lelket üdítően sikerüljön. (Alvinczi úr a Park Club szakácsai közül is megnyeri néhányát az ünnepély napjára, a legjobb zenekarokat szerződtette a három különböző konyhába, és hogy szép hölgyek helyett majd öreg írónők látják el a bálkirálynő és a „bálhercegnő” szerepét: azt csak az ábrándos Rezeda úr gondolta komolyan, aki talán a rövidre vágott hajú George Sand-t és más, régen meghalt írónőket is meghívott volna Kürtre, hogy Rex Margit kisasszony vagy Alvinczi Ilona kisasszony nőies szépsége annál inkább érvényesüljön.)
És a napfogyatkozások idejében érnek rá a sportsmanek annak a csodálatos körülménynek a megbeszélésére, hogy miért vonta vissza magát és versenylovait a gyep diadalmas atmoszférájából az ezüst-piros színek annyi diadalt látott tulajdonosa, Alvinczi Eduárd úr, mikor se „hirtelen haláleset”, se egyéb oly körülmény nem következett be, amely364 visszavonulását megérthetővé tudta volna tenni „barátai és tisztelői előtt”, Angliában, amely országnak a példájára annyiszor szokott hivatkozni Alvinczi úr: a gentlemanek, ha még talpon állnak, mindaddig aktív részt vesznek a sportéletben, amíg vidéki kastélyukból kimozdulni tudnak. Mert még egy ízben maga őfelsége főudvarmestere, Festetich Tasziló herceg is, aki különvonattal érkezett meg a Kanca-díj „lefutásához”, csodálkozva kérdezte, hogy hol lehet Alvinczi Eduárd úr olyan délután, amikor arról volna szó, hogy „kicsoda” a magyar turf legjobb kancája, amelynek később Bécsben is vizsgáznia kell kivételes képességéről? És a herceg azt se tudta megértem, hogy már a Széchenyi István emlékezetére tartott versenyben (amelyet ezer ginivel szokott jutalmazni a Lovaregylet) sem találkozott Alvinczi úr lovával, pedig nemegyszer felvette ez a magyar nemesi családból származott úriember lovaival a versenyt a hercegi lovakkal, amelyeket éppen a klasszikus, szinte történelmi jelentőségű versenyfutásokra szoktak tartogatni.
– Vajon milyen „színekben” mutatkozik most Alvinczi, miután magánéletét elkezdte? – kérdezték azon a „különvonaton”, amely sportsmanekkel telve egy nyárelői napon a Nyugati pályaudvarról elindult.
A sportsmanek hozzá voltak szokva, hogy szenvedélyüknek néha a vonatutazás fáradalmával is áldozzanak, amikor a siófoki, tátralomnici, tatai és alagi versenypályákat látogatták, de mindig megvolt az értelme az ilyen kirándulásnak, mert a fővárostól távol levő lovakat és lovasokat látták viszont a pestiek akkor is, amikor a Sió-csatornán átkeltek, és a Balaton partján elterülő mezőn töltötték mulatozásra szánt napjaikat. De most paripák játékos futása helyett vajon mily élvezetben lesz részük a sportférfiaknak, akiket Regényi a fővárosban összeverbuvált?
Az első kocsiban ültek a hírlapírók, akik sehonnan se maradhatnak el, és ebben az időben, a sajtó hatalmának fénykorában, bízvást gondolhatták magukban az első kocsi utasai, hogy a hiú Alvinczi az ő kedvükért rendezi a kürti ünnepélyt.
– Már régen nem szerepelt a neve az újságban – mondta az elegáns külsejű Kadét Laci, aki az akkori idők szokása szerint mint báli tudósító kezdte hírlapírói pályáját, és miután körülbelül minden úriemberrel megismerkedett a fővárosi bálokon: az atlétabáloktól a zsidó bálokig, működési terét a hírlap egy másik közérdekű rovatában, az ugyancsak365 társadalmi eseményekkel gazdag sportrovatban folytatva, az idő kitavaszodott. (Egy báli tudósítóból, a szerkesztőségek „kadét”-jéből „minden” lehetett Magyarországon, még miniszter is, ha nem fuserálta el a dolgát.) Az általános szólásmondás: a „hidegvér és tiszta gallér”, amely mondás a tizenkilencedik század végén a törtető ifjúság hónapos szobájának a falára volt írva: még nem ment feledésbe a hírlapírópályán, ahol a kiült nadrágos, rojtos gallérú és tintás ujjú öreg szerkesztőket már ugyancsak szorongatják a szalonok szőnyegén a tánctermek parkettáján is érvényesülő, huszárönkéntes magatartású ifjak.
Lovik Károly, a Versenylap szerkesztője, aki ugyancsak itt foglalt helyet, nagy tehetségű író létére sem vette le a vörös kutyabőr kesztyűt, és a lovaglópálcát akkor sem tette le kezéből, amikor beszélyt írt. Száraz, oktató hangon mondta a vasúti kupéban.
– Bár sokkal jobban illene Alvinczi úrhoz, ha például a régi agarászatokat hozná megint divatba kürti birtokán, de azért magam is rálövök egypárszor a pikk dámára, ha megfelelő pisztolyokra találok a lövöldében… (Majd a mindenütt jelenlevő Regényi úr felé fordulva leereszkedően hozzátette: „Pláne, ha ezzel örömet okozok Alvinczi úrnak!”)
Így szólt Bérczy Károly utóda, a lapszerkesztő, és nagyon csodálkozott, hogy hírlapírókon kívül egyetlen grófot sem látott a „különvonat” kupéjában. Vajon mely vonattal jönnek az úriemberek, a Versenylap igazi munkatársai: gróf Szapáry Iván, báró Podmaniczky Geyza, báró Majthényi?
Csak a sánta és gumitalpú botjával, tekintélyes pofaszakállával és rikoltó hangjával mindenütt jelenlevő Neszmély Artúr kiáltotta Lovik Károly fülébe:
– Károly, tanuld meg, hogy a hírlapíróval csak addig találkoznak a grófok, amíg szükségük van rá. De privát életben, így utazásában is fél együtt lenni a gróf a hírlapíróval. Attól fél, hogy elárulja szamárságát.
– Ami azt illeti, elég szamarak vagyunk mi is, hogy hagytuk magunkat beugratni ettől az Alvinczitől egy majálisi kirándulásba – felelt fanyaran Lovik Károly. Mert most már általában nem érezte megtisztelve magát, amikor a vasúti kocsiban csupa hírlapírót vett észre, akivel elvégre a dohánybüdös írói körben is találkozhatni.
Nem, Regényi úr semmiképpen sem pótolta Alvinczi urat… Az366 úrnak nagyon jól kell megválogatni szolgáját; talán még jobban, mint barátját.
Még a „Doktor” se volt elragadtatva Regényitől (habár szakértelmét a sport terén okos ember létére elismerte).
– Úgy vagyunk ezzel a dologgal, mint a külpolitikával. Báró Calicénak és társainak, akik a Monarchiát a külföldi udvaroknál képviselik: mutatós, illúziót keltő úriembernek kell lenni. Az orosz cár volt annyira okos ember, hogy nem hitte azt: csupa Esterházy Pál herceg szánkázik az osztrák–magyar birodalom területén, aki Moszkvában szánkázott a Monarchia képviseletében és a Kreml körül… De a követnek mégis egy Esterházynak kellett lenni. Megérdemeltük volna, hogy Alvinczi, ez az egyébként jóakaratú és nem minden egyéni filozófia és életküzdelem nélkül való férfiú, legalábbis úgy állította volna fel a céllövészet eseményének az egyenletét, hogy Regényit csak olyan matematikai műveleteknél veszi kombinációba, ahol Regényi szakértelmével és memóriájával jól megállja a helyét…
– Milyen „egyenletbe” tette volna Doktor úr Regényit? – kérdezte Lovik Károly, aki értett valamit a hosszú bajszú és töprengő „Doktor” matematikai filozófiájához.
A Doktor nem felelt mindjárt, mert, mint később mondta: nem ismerte teljes pontossággal a meghívottak névsorát. Ámde Alvinczinak van egy szomorú arcú, nagy műveltségű barátja, aki nem más, mint Hadik Sándor gróf, akit Közép-Európában mindenütt a szép Hadik néven ismernek. Ezt a férfiút kellett volna az „egyenletbe” tenni, ahol a hírlapírók szerepelnek.
A kupéban csak Sándor Mihály szerkesztő volt megelégedve, mert igen nyugodt természetű, szinte állatszelídítő türelmű úriember volt, akit a „Doktor” matematikai filozófiája se hozott ki flegmájából:
– Utóvégre úgy kell vennünk a dolgot, hogy ez a meghívás nem jelenthet egyebet némi kis nyaraltatási alkalomnál. A hírlapírók éppen eleget foglalkoztak annak idején Alvinczi úrnak működésével, amelyet a lósport terén kifejtett. Alvinczi úr most revanzsírozni akarja magát oly módon, hogy ugyanazokat a hírlapírókat olyan mulatságban részesíti, ahol lónak, hendikepnek, véletlennek híre-hamva sincs. A céllövészet komoly tudomány. Nem húzza keresztül az ember számításait egy nyúl, amely keresztbe fut a lóversenypályán.367
Regényi, bár ez a vélemény látszólag az ő „szereplése” mellett szólott: mégis célszerűbbnek látta a különvonaton helyet változtatni, és a zsokék kupéjába ment, akik éppen azzal foglalkoztak, hogy egymást földhöz verdesték. A zsoké, amíg fiatal, és nincsenek családi gondjai, vagy legalábbis az édesanyja mossa számára a fehér nadrágot: hajlamos a játékosságra, és nem mindig a turftudósítók és a „nagyközönség” félrevezetésén töri a fejét, mint némelyek tudni vélik.
Most éppen birokverseny folyt a kupéban, mert otthon, az iskolamester szigorúságú angol lóidomítók és a káromkodásokat huszárosan kezelő magyar lovasidomító felügyelete alatt ez úgysem lehetséges. A meghívottak között voltak a tatai, megyeri és alagi versenylóistállók „ifjoncai”, akik néha csak az újságokból tudtak egymás szerepléséről, mert az „otthoni munkában”, a lovak idomításánál, lovaglásánál, de a versenyekben sem mindig találkoztak. Ugyanezért nyomban birkózni kezdtek a zsokéjelöltek, és a különvonat bársonypamlagos kupéjában, amilyenben ritkán utazhatnak: az ülésekre gyűrték egymást. Lóról és gazdájáról szó sem volt, amint a diákok se beszélnek könyveikről, ha az iskolából kiszabadulnak.
– Bravó, Takács! – kiáltotta Regényi úr a birkózóversenyt szemlélve, amikor egy veres hajú, jókötésű, pulykatojás arcú tatai lovászfiú sorra legyűrte a megyeri és az alagi lovas gyerekeket. – Ha majd versenyistállót alapítok, téged szerződtetlek az istállóm első lovasának.
A győztes fiú hálásan pislogott az elragadtató Regényi úrra, és a nevezett is meg volt elégedve magával, hogy itt, a „gyerekek között”, elmondhatta szívének titkát, anélkül hogy azért bárki is kinevetné.
– Ez mind semmi! – mondta a veres hajú fiú. – Azt a lovat tessék megnézni és megvenni, amelyet otthon, Tatán a munkában lovagolok. Olyan hegyes füle, erős szája nincs másik lónak. Szikrázik a szőre, ég a szeme, a zsokékat úgy dobálja le a hátáról, mint a pelyhet. De ha én ülök a hátára, hát ez a veres csikó olyan lesz, mint a bárány. Kétezer métert észre se vesz. Akkor megy, mikor kieresztem a szárát. Kettőt kell ráütni, egyet jobbról, egyet balról, hogy akármelyik lovat megelőzzön, amikor a cél közeledik. Ezt a csikót úgy hívják, Veresbegy.
Regényi úr magában hálát adott a véletlennek, hogy Veresbegyről oly titok birtokába jutott, amelyet kívüle még kevesen tudnak a „Monarchiában”. Nem kellett neki a csikó nevét leírni, Regényi memóriája frissen megőrizte a lóneveket, amelyet egyszer hallott.
A fiúk tovább birkóztak, és Regényi úr indítva érezte magát, hogy368 tíz darab cigarettát osszon ki az ifjú vendégek között – a cigarettákat Alvinczi neve díszítette aranynyomásban, és egy kairói gyár szállította az ünnepélyre.
S csak ezután folytatta útját Regényi a szomszéd kupéba, ahol az idősebb lovasok, a valóságos zsokék foglaltak helyet, mint valami kaszinóban, és zsokéhoz méltó komoly szivarokból fújták a füstöt. Egyik sportlapot olvasott, és méghozzá pápaszemet is feltett orrára, mint valami börziáner, amikor a sportlap apró betűs lóneveit (mint a részvények neveit a tőzsdei árfolyamokban), a melléjük írt számjegyecskékkel böngészte és felkiáltott: „Nem, és százszor nem: St. Iagó nem vihet 52 1/2-et az 1600 méteresben!” Másik, kipomádézott hajú és csokros nyakkendőt viselő fiatalember, akiről közelebbi emberismeret nélkül is meg lehetett volna állapítani, hogy nagy barátja a szép nemnek: most is, mint minden szabad idejében „postájában”, azaz a női levelekben gyönyörködött, amely levelekkel elhalmozták őt nőismerősei egy-egy májusi meeting alatt Budapesten: tippet vagy találkozót kérve a nőkért rajongó lovastól. A meetingnek immár vége van, holnapután a bécsi Freudenauban nyergeinek, Peczkes úr még egyszer átnézi postáját, mielőtt azt végleg a lóversenytérhez közel eső szálloda fiókjában felejtené elutazása előtt…
A harmadik úriember végtelen undorral nézegeti fűzős cipőjét, mintha azon törné a fejét, hogy többé nem érdemes élni. Holott valójában ez a cipőjét nézegető meghívott vendég nem gondolt abszolút semmire, mert nem volt szokása a versenyen kívül is gondolkozni. És a versenyben is legfeljebb azon gondolkozott, hogy mennyi pénzzel fogadta meg lovát a vörös Vogel úr, aki a zsokék részére fogadni szokott: vajon érdemes-e azon összegért az alája adott lóra néhány ostorcsapást is mérni?
A negyedik úr életre-halálra szivarozott, mégpedig nagy, fekete szivart rágva fogaival, mintha máskor életében sohasem érne rá a szivarozásra. Mikor sikerült magát szinte lángolóan élvezett szivarja füstjével ködbe burkolnia: mintegy jutalmazásul megkínálta magát egy korty pálinkával, amelyet hosszúkás üvegben, mint valamely orvosságot, a felöltője belső zsebében hurcolt, és az üvegre valóban rovátkák voltak vésve gyémántgyűrűvel, amilyen pálinkásüvegekre mindazok emlékezhetnek, akik darab ideig csak így folytathatták mindennapi életüket. „Ezzel is megvolnánk!” – mondta a filozófus természetű zsoké, amikor kellően krákogott az erős pálinka után, az orvosságot a bal zsebébe süllyesztette vissza, mire jobb oldali zsebéből újabb fekete szivart vett elő,369 amelynek nyomban megmutatta fekete fogsorát, amint a szivar hibátlan, töretlen állapotáról meggyőződött.
Az ötödik utas (Alvinczi úr különvonatán) talán még az eddig említett uraságokat is felülmúlta a flegmatikus magatartásban. Ez az ötödik egy Halley nevű angol zsoké volt, aki a lovagláson, a fiatal korától űzött kenyérkereseten kívül pusztán abból a szempontból jött Magyarországba, hogy itt a Duna iszapos medrében csukát fogjon, mert gyermekkorában olvasott egy iskolai könyvet a magyarországi csukákról. Halley az élet folyamán az ide-oda való hányódásban, midőn Európa minden versenypályáján megpróbálta szerencséjét, sok mindent tanult utazásaiban, elveszítette jámborságát, itt-ott becsületét is, de az angol iskolakönyvtárból emlékül kapott gyermekkori olvasmányt sohasem felejtette el. Ugyanezért most horgászó eszközeit, mesterséges csalétkeit, amelyek a szivárvány minden színében pompáztak, miközben a vízben úszkáltak (amelyeknél „többet érne egy eleven lótetű, amilyennel nagyapám horgászott”), valamint fenéksúlyozó ólmait és főképp Anglia legjobb acélgyárából való szörnyű horgait is magával hozta Halley a vidéki kirándulásra. Mindig horgászott, ha nem lovagolt: mindig horgászélményeiről beszélt, ha utazott, és ráért élete eseményeire visszagondolni. Volt egy csukatörténete, amelyben a csuka véglegesen levizsgázott abból, hogy a legbutább teremtménye az Úristennek. Háromszor sikerült már lesiklani a horogról, amelyet mély és gyors víz fenekére vetett ólomnehezékeivel Mr. Halley. És negyedszer kapta be a horgot, amikor Mr. Halley bosszankodásában végleg abba akarta hagyni a horgászatot, hogy szerszámát a folyóból visszavontassa és hazamenjen. Két és fél kilós volt csupán a csuka. De az ilyen csuka teszi, hogy ember nem tud sohase reménytelenül lemondani a horgászatról és szépen otthon maradni. A csuka hebegő állat, azért szeret énekelni.
Regényi úr ugyan a köteles respektussal hallgatta végig az egyébként lovaglásra is jól használható lovas elbeszélését, és csak a végén vette észre, hogy a horgásztörténet memóriája számára mit sem profitírozott.
A harmadik kupéban, ó, a harmadik kupéban ültek azok a férfiak, akiknek társaságába Regényi úr mindig szeretett volna bejutni, ha másként nem: csak mint bőgőhordozó a bandába. A „professzionisták” foglaltak itt helyet – azok a lóidomárok, lócsiszárok, lóügynökök és lókereskedők, akiknek minden körülmények között nyerniük kell a lóversenyjátékban, akár van szerencséjük, akár nincs szerencséjük. (Mint370 Regényi úr ezt német nyelven önmagával megértette: „Ob son, ob regen).
Középkorú férfiak voltak, mert a lóhoz való tökéletes megértéshez a negyven és ötven esztendő közötti életkor a legalkalmasabb. Nem jó se túlságosan fiatalnak, azaz olyan állapotúnak lenni, amikor még minden kanca megrúghatja a kereskedőt, ha az szép leány alakját ölti magára; de túlságosan öregnek se jó lenni, amikor az életét azon való csodálkozásban tölti az ember, hogy már egyetlen csikó sem akarja megharapni. A legjobb tehát a középkorú férfi a lótudomány terén, aki már asszonyban és lóban is talált olyan meglepetéseket, amelyeket más nem vett észre. Mert talán nagyobb öröm egy girhes, ostoba, száz forintos csikóból Derby-nyerőt nevelni, mint egy tarka csirkéből szép asszonyt. Ha a csikó versenyt nyer, akkor semmi pénz sem volt sok érte. De ha az asszony idő előtt megöregszik, akkor, általában, kár volt vele vesződni.
Az egykori csákói „farmernek” – ahogyan Magyarországon a földbérlőket nevezgetik, ha dolgukat alapos siker kísérte –, a Wenkheimék farmerének, az öreg Geistnak például sohasem jutott volna eszébe lótenyésztéssel is foglalkozni, ha nincsen olyan ember a háztartásában, mint a legöregebb Mravik. De a legöregebb Mravik rávette Geistot, hogy vele mindig a lóvásárokat járja ott a békési országban, ahol még javában állott a hajdani szép betyárvilág, és a betyárok révén messzi földről, néha még a dunántúli uradalmakból is, minden valamirevaló csikó előbb-utóbb lábra kel, hogy valamilyen titokzatos utakon bemutatkozzon a „békési ország” vásárjaiban. Igaz, hogy negyedik-ötödik kézen volt már akkor a csikó, amikor Geist és hűséges ispánja, a legöregebb Mravik szeme elé került – a betyárt, aki a lovat lopta, valahol tán már fel is akasztották, ami rendszerint a lókötők sorsa, de a csikó ott állt a vásáron, és az öreg Geistnak azért volt szeme, hogy megismerje az ilyen csikón a betyárszármazást. Nem lehetett a legrosszabb ló, amely a betyároknál szolgált. De a legöregebb Mravik Pál is értett annyit a lóhoz, hogy egy-két körüljárás, hátrafordítás, a távolba való tekingetés után jelt adjon az öreg Geistnak arra nézve, hogy az a csikó, amely „innen tőlünk negyedik, a hátunk megett”, igen jó tenyészlónak látszik, kár volna itt hagyni a vásárban a katonai csődörösöknek, akik minden lovat elrontanak. – Hát ez volt körülbelül azoknak a Geist lovaknak a története, amelyeknek ivadékai annyi örömet okoztak gazdáiknak. Kár, hogy a betyárvilág már kiment a divatból.
– Nono, van még elég betyárság a lóvásárban – mond egy másik nyugodt,371 meglett külsejű úriember, amint az előbbi barnapiros arculatú úriember a maga történetével elkészült. – Itt van ez a Szemere. Ha egy jeles származású csikót az anyja mellett négy lábára állítanak valahol Angliában, hát itt Pesten Szemere már másnap azt is tudja, hogy milyen versenyekre nevezik háromesztendős korában…
Ezen aztán csendesen nevettek a kupé komoly utazói, akik bár egész életükben a lóvásárokat járták, és sok komisz, ravasz, hazug emberrel volt dolguk: egy ártatlan tréfán jóízűen mosolyogtak, mert éppen a körmönfont, nagyon vigyázatos embereket lehet legkönnyebben megnevettetni, mint akár a gyermeket.
Regényi úr sokért nem adta volna, ha például mindvégig jelen lehetne a „kupétában”, amelyben a szakállas és borotvált lócsiszárok a maguk csali meséit kicserélgették, hogyha legközelebb összejönnek, ott folytassák a mesemondásokat, ahol elhagyták, mert a „kártyáikba” amúgy se engednek egymásnak betekintést, ámde Regényit hívta a kötelesség, és néhány pillanat múlva már a különvonat másik részében bukkant fel alakja, ahol ugyancsak nagy szivarokból füstöltek versenyt az „extracúg” mozdonyával.
– Itt a gyűszűs zsidók ülnek – mond egy terjedelmes sör-, bor- és kucséberszagú úriember, aki a vasúti kocsi folyosóján elállta az utat, mert éppen azzal foglalkozott, amire máskor egyéb elfoglaltságai miatt nem ért rá: körmeit metélte egy penicilussal, majd a peniciluson egyet fordítva: ollócskát pattantott elő, amellyel szakállát és bajuszát rendezgette egy kerek kis katonatükörrel világítva a kellő helyekre. A „tanácsos úr” volt ő, az egész „turfcsalád” nevezetes „tanácsos ura”, aki nyugalomba vonulván: azzal mulattatta magát, hogy a „bukméker”-eket, ezeket a könyvre játszó és a lóversenyeken pénzzel manipuláló úriembereket szidalmazta, de környezetükből sohasem maradt el.
A „gyűszűs zsidók” most otthon hagyták állványaikat, az állványokon elhelyezett könyveiket, nyakukba vetett sárga táskáikat, számításaikhoz való ceruzáikat, és így „bezárván üzletüket”, gondtalanul és vidáman „kibiceltek” a tanácsos úrnak szakálla nyírásához. Némelyek azt tanácsolták a kupé lármás vendégei közül, hogy a tanácsos úr a haját is nyírja meg ollójával, mert arra is ráférne egy kis nyesetés… Mire a tanácsos úr így felelt:
– Hajamat a feleségem szokta nyírni, mert „nálam” tisztasági kérdés a nyiratkozás. Sohase engedek idegen kezet az arcomon piszkálni. De még a számba se nyúlt fogorvos keze, amely legjobb terjesztője a fog-372 és szájbetegségeknek. Az az egy-két fogam, amely hiányzik, olyanformán hagyta el a helyét, hogy szép, tiszta, fehér zsinórt kötöttem a fogamra, és addig vontam a zsinórt, amíg a rossz fog elhagyta a helyét. Ugyanezért sohasem szoktam beteg lenni, mint például mostanában a bécsi Rothschild báróné, a Montefiori kisasszony, akinek a fogfájásáról egész Európában beszélnek, és az orvosok nem tudnak rajta segíteni. Általában a pénzarisztokrácia abban különbözik az igazi arisztokráciától, hogy hamarabb romlik a foga.
A „könyvesek” nagy csodálkozással hallgatták a „tanácsos úr” elbeszélését, és nyomban előszólították a vörös Pardubitzert, aki szolgájuk, hívük és alkalmazottjuk volt:
– Íme, itt van egy igazi pénzarisztokrata, mert ennek gyermekkorától kezdve hamis fogsora volt, de azt is már régen elkártyázta az Orczy kávéházban! – kiáltotta a kirándulási kedvű és tekintélyes hasú Horner bukméker, aki hajdanában ügyvédbojtár volt, s ezen a réven mindig ő vitte a szót a társaságban.
A „tanácsos” belenézett a vörös Pardubitzer szájába, és szemlélődés után így szólt:
– Vajon hány „oddszot” nyelt le ez a száj, amikor a fogadásomat közvetítette? – kérdezte a tanácsos, amely mondásnak szakszerű magyarázatába most nem kezdhetünk, mert akkor Pardubitzernek egész élettörténetét el kellene mondani, amely élettörténet tanulságos lehet egy iskolakönyvben, de nem az Alvinczi úr különvonatán, amelyen a meghívásban részesült „bukmékerek” abban is reménykedtek, hogy Alvinczi úr, talán megmásítva elhatározását, ismét visszatér a lóversenyzési pályára, és remélhetőleg olyan pénzt is hoz már egyszer forgalomba, amely a „bukmékerek” táskájában marad, nem tér vissza nyomban kamatostól Alvinczi úrhoz, amikor Pardubitzernek új fogsort csináltatnak a régi, elkártyázott fogsor helyett.
Egyelőre arról van szó, hogy Alvinczi úr megint elővette azt a „nagy kanalat”, amellyel vendégeit szokta meglepni, ha lakomára hívja őket, Regényi úrnak bőséges alkalma nyílt ebben a kupéban elmondhatni a konyhák, a szakácsok és az eledelek sorrendjét, amelyekből nem felejtette el „talán még a kínai fecskefészket” sem, amelyről mindenki tudott az egykori Pesten, de még sohasem evett senki. (Természetesen Pardubitzer hallgatta a legnagyobb áhítattal a kürti csemegék felsorolását, mert fogain kívül pénze is hiányzott.)373
A „tanácsos” jókedvűen nyesgette a szakállszőreit, miközben egy verset szavalt, amelyet mindig elmondott jókedvében:
Fenn csapongás, fenn remény,
Képek, vágyak, érzemény,
Életem bájreggelén.
Képek, vágyak, érzemény,
Életem bájreggelén.
– Vajon milyen „színekben” mutatkozik most Alvinczi úr? – kérdezték a sportsmanek különvonatán, amely Regényi úr vezetése mellett elindult ama nyárelői délelőttön a Nyugati pályaudvarról.
Regényi úr nem állt a mozdonyvezető mellé, mint Tihany kávéházbeli ismerősei az „ismét” új ruhájában (testére szabott zsakettkabátban, de készen vásárolt csíkos nadrágban) mutatkozó Regényitől követelték, de hát ezek a „kávéházi ismerősök” a világ megteremtése óta mindig a viccelni való dolgokon törték a fejüket.
Balatoni úr, a tekintélyes kávés, a vonaton helyet foglalva arról beszélt, hogy már csak azért is kellett fogadnia Alvinczi Eduárd úr meghívását, mert igazában kíváncsi arra a viszonyra, amely régi vendégét, Rezeda Kázmér urat és újabban Regényi-Romhányit is ehhez a mindenki által tisztelt nagyúrhoz fűzi. „Vajon mi hasznát veheti Alvinczi úr az én vendégeimnek?” – kérdezte röviden Balatoni úr, amikor a kupéban Pista főpincér, a kőbányai Brandt úr, az elmaradhatatlan „Maki-Baki” (közismert kozák) vidám társaságában elhelyezkedett, és Maki-Baki úr a „tréfa kedvéért” egy pakli kártyát varázsolt elő felöltője zsebéből, amelynek pattogásával („a hecc kedvéért”) mindenáron „huszonegyes játékot akart játszani, mint a sipisták szokták a vonaton”. Brandt úr, aki a kártyaszobán kívül igen kedélyes kőbányai sertéskereskedőnek mutatkozott: tett is egy pengőt a zöld ászra, annak előrebocsátásával, hogyha „cvikli” lesz a játékból, a vörös szemű Maki úrnak szalmakalapját kidobja a vonat ablakából, miután egyéb testi fenyítékkel hiába fenyegette volna a nála jóval erősebb „közismert kozákot”. A tekintélyes kávés és főpincére zöldbeli kirándulók vidám ujjongásával nézték a boszorkányos Maki úr és a kedélyes kőbányai között keletkezett kártyajátékot, amely a kürti állomásig néhány forintocskát jövedelmezett Maki-Baki úrnak, hogy ne kellessen nyomban a kürti házigazdától kölcsönkérni azt az öt forintot, amelyet az ünnepélyi személyzet között a kávéházi úriember szétosztani kívánt.
Regényi úr azon csodálkozott leginkább, amikor a kupét elhagyta:374 a vasúti kocsi folyosóján, a sarokban álldogálva egy puskás fiatalemberre talált, aki ott csendesen utazgatott.
– Hogy került maga ide?
– Kérem szépen, engem célba lőni hívtak. Miután valamit értek ehhez a dologhoz: bátorkodtam felszállni a vonatra – felelt a fiatalember.
Csupán ez az egyetlen vendég nem pászolt bele a társaságba, aki az utazási idő alatt fegyverére támaszkodva álldogált a kocsi folyosóján, és céllövő módjára komor gondolatokba volt elmélyedve. Egyébként Regényi úr meg volt elégedve a különvonat „tartalmával”, akár csak Rex Margit kisasszony, aki (Alvinczi Ilonával együtt) várta a vonatot a kürti állomáson:
– Megérjük, hogy oly hasznos szolgálatokat tesz Regényi az Alvinczi háznak, mint Waidinger bácsi a magyar királyi Operaháznak – mond Rex Margit kisasszony, aki világbani járatosságát is elárulta megjegyzésével, amikor Waidingerre, az Operaház szerződéses „tapsfőnökére” hivatkozott.
Rezeda Kázmér tán különbül csinálta volna? – kérdezte magában irigyen Regényi.375
