TIZENÖTÖDIK FEJEZET • A céllövő szerelme.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET • A céllövő szerelme.
A katonai céllövő fegyvereket akkoriban kilószámra árulták nagy szakállú, öreg kereskedők, akik a fürgeséget és találékonyságot igénylő kereskedelmi életből már csak annyit tartottak fenn a maguk számára, hogy hátralevő életükben ócskavasat kiló- és mázsaszámra vegyenek és továbbadjanak. Az adásvételnél mutatkozó hasznocskát csendesen eléldegéljék, anélkül hogy a fent forgó tőkéhez kellene nyúlni. így gondolkozott még akkoriban a legtöbb pesti kereskedő, anélkül hogy üzletnagyobbításról vagy a forgalom emelése végett valamely újszerű ötletről gondolkozott volna. A kereskedelemben mindenki tartotta magát a régen bevált és jónak bizonyult elvekhez, a szerencse igénytelen külsőben járt, és mindenféle alakjában megbecsülték, még akkor is, ha Rezeda úr esernyőjével kopogtatott az ócskavasakkal kereskedő boltosnál. Rezeda úr vásárolt húsz mázsa Wrendl-féle gyalogsági fegyvert, ugyanannyi Kropacsek-karabélyt, amellyel valaha a zsandárságot szerelték fel. Vett elöltöltőt és hátultöltőt, Mauser-puskát és Winchester-fegyvert, vásárolt népfelkelőknek való mordályokat, amelyekkel már csak Ferenc József neve napján lőttek, és annyi pisztolyt szedett össze, hogy egy eszkadron lovasságot fel lehetett volna szerelni. A kereskedőknek mindenféle portékájuk volt, mert beláthatatlan időkig reménysége se mutatkozott a forgalmat pezsdítő háborúnak. Az öreg Ferenc József jobban vigyázott tartalékos tisztjei életére, mint azok a magukéra, amikor éppen tartalékos tisztek módjára mindenféle párbajhistóriákba keveredtek.
Rezeda a fegyverszállítmányt Kürtre irányította, ahol már felépítették az uradalom egy elhagyott, parlagon heverő részében, körülbelül kétszáz holdon (ahol régi magyar gazdasági szabály szerint amúgy is pihenni kellett a földnek, miután már elég kölest termett) mindazokat az alkotmányokat, amelyek egy céllövészettel egybekötött majálishoz szükségesek.350
Hosszú, nyitott oldalú épületek, zsindelytetős, de nádtetős csűrök is azt bizonyították, hogy az ünnepélyt kedvezőtlen idő esetében is megtartják. Ezenkívül emeltetett egy épületet Rezeda úr, amelyből akár állva, akár guggolva, akár komótosan üldögélve, akár heverészve egész nap lövöldözhetett az, akinek kedve tartotta, Rezeda úr a szokásos karikás, centrumos céltáblák helyett különböző figurákat faragtatott fából vagy kéregpapírból, mint a városligeti céllövöldékben látta. Nehéz volt azonban a céllövészet folyamán okvetlenül vesztő figurákat olyan nemzetek egyenruhájába „kifesteni”, amely nemzetek katonáira a magyar ifjúság Alvinczi céllövöldéjében passzióval lövöldözhetne.
Alvinczi úr minden európai nemzettel jó barátságban akart maradni, mert hiszen darab időre megfordult minden országban. Az olaszokat éppen úgy szerette, mint a belgákat. Rezeda úr kannibáloknak ábrázoltatta a céllövésre szolgáló figurákat, ezekért az emberevő vadakért nem nagy kár, ha rostává lövöldözik őket. Gondoskodott papírsárkányokról, madarakról, amelyeket kéregpapirosból nyíratott, és elmés szerkezet révén a levegőbe repített. Felállította Tell Vilmos almáját egy fából faragott fiúcska fejére, valamint olvasmányaiból (a Walter Scott regényekből) emlékezett az angol íjászok tölgyeire, amelyeket ugyancsak elültetett. És minden galambot megvásárolt a környéken, mert azt vélte a nap fénypontjának, ha majd a galambokat kiereszti ketreceikből, és a madarak elszárnyalnak a puskadurrogás elől. „Kár, hogy doktor Schumayert és ápolószemélyzetét nélkülözni fogjuk a céllövészet tárgyát képező figurák közül” – mond Rezeda Kázmér. „Magam is a hasába lőnék revolverrel a tudor úrnak.”
Regényi néha messziről elnézegette a készülődéseket, különösen a magas póznákon lebegő zászlónyelvek tetszettek neki, miután a jelvények az akadályugrással egybekötött lóversenyekre emlékeztették.
– Kár, hogy előbb-utóbb mindent összelövöldöz itt az ifjúság!
– Azért hozattam négy mázsa töltényt. Königgrätznél nem lőttek el ennyit a burkusok – felelt vidáman Rezeda úr. – Ha már lövöldeünnepélyt tartunk, legalább emlékezzen rá mindenki az egész környéken.
Szilveszter úr, mint mindig, most is a legnehezebb feladatot vállalta magára gyermekkori barátja, pártfogója, Alvinczi Eduárd úr tervének megvalósításában. Szilveszter a kocsmák és egyéb szívvidámító események ügyének lett a biztosa, mert nincs oly szenvedélyes céllövő a világon, aki beérné fegyvere durrogtatásával, valamint a „találatok”, a sikerült lövések gyűjteményével. „Mert még Mr. Carter, az amerikai351 céllövő professzor, valamint médiuma, Miss Sullivan Edith, akibe vértanú mosolya miatt Budapest egész aranyifjúsága szerelmes volt: sört ivott, és tormás virslit evett, amikor a Wulff-cirkuszban elvégezte mutatványát a múlt század nyolcvanas éveiben” – mond Szilveszter, és a céllövők számára megfelelő kocsmáról gondoskodott.
– Valószínű, hogy néhány „ifjú-török”, aki jelenleg Budapesten tartózkodik, és a „keleti kérdést” tartja felszínen – mond Szilveszter úr, amint valamely újságból olvasta –, néhány „ifjú-török” vendégünk lesz a céllövészeti ünnepély alkalmából…
– Vettem nekik Mauser-puskát, amilyennel a modern törökök leopárdra és oroszlánra vadásznak – felelt Rezeda úr olyan biztonsággal, amilyen szakértelemmel csak egy pesti hírlapíró kezelhette a „keleti kérdést”.
Szilveszter meghökkent, de azért folytatta a maga mondanivalóját:
– Bár ezek az ifjú-törökök rajonganak az európai civilizáció vívmányaiért, így többek között a háremrendszer eltörléséért és a selyemzsinór megsemmisítéséért is, mint éppen gróf Széchenyi mondotta, aki sokat utazott keleten: az ifjú-törökök még mindig nem eszik meg a pesti kocsmakosztot, ugyanezért valódi török konyháról kell gondoskodnom. Piláfot főzetek, valódi piláfot, hogy török vendégeink az ujjukat is megnyalják a kirándulás után.
(Rezeda úr kénytelen volt bevallani, hogy ez az ötlet neki nem jutott eszébe, mert sok mindenre gondolt, csak a török konyhára nem.) Szilveszter pillanatnyi sikerétől felbuzdulva folytatta:
– Természetesen, mielőtt tálaljuk a piláfot: annak megkóstolására felkérjük a budai mohamedán püspököt, akinek ott van a lakása valahol a Rózsadombon, Gül Baba sírja körül. Ajánlották némelyek Vámbéry Ármint is, aki keleti utazásai alkalmával állítólag felvette a mohamedán vallást, de étel és ital szempontjából mindig előnybe részesítette a papok véleményét még Magyarországon is.
– Nem rossz program. Jöjjön az öreg Gül Baba, és mondjon véleményt Alvinczi úr török konyhájáról. Nincsen olyan pesti újság, amely ennek a hírére nyomban útjára ne küldené saját külön tudósítóját – mond Rezeda.
Szilveszter hamiskásan hunyorított:
– Nos, a török konyhán kívül még milyen konyhát állítana fel egy szakember, aki a budai vár bástyáján már rendezett egyszer ünnepélyt a „túladunai” művészek felsegítésére? (Ez a szakember természetesen352 Szilveszter úr volt.) A szakértő gondoskodik egy pompás magyar csárdáról is, ahol egy megsütött ökörnek (Szent István módjára) a legfinomabb húsából gulyást főzetünk Magyarország leghíresebb szakácsnőjével, Kalocsa Rózával.
– Hop, ennek az úrnőnek a nevét már gyermekkoromban hallottam emlegetni. Azt hiszem, kissé megöregedett már ahhoz Róza néni, hogy mindenkinek kedvére lehessen.
– Kalocsa Rózának bizonyára maradt leánya, de talán unokája is, akinek, számításom szerint: mostanában kedves, szemrevaló, mindenkinek tetsző leánykának kell lennie. Ha másra nem: a gulyás kavargatásához, tálalásához felhasználhatjuk a kisasszonyt.
– Nem a legrosszabb gondolat – felelt elismerőleg Rezeda. – Lapszerkesztőink nagy része ugyanis életének java részét pipabűzös szobában, hátgörnyesztő íróasztaloknál tölti, nem kivételek még a legnagyobbak sem. Csak Vörösmarty Mihály engedhette meg azt a luxust, hogy verseit álló íróasztalnál, savanyú vizet borral kevergetve írhassa… Lapszerkesztőink városhoz kötött életmódjuk miatt nem hihetnek mást, mint csak azt, hogy Karikás „Kispipá”-jában a legjobb a bélszíngulyás. Nagyon helyes, hogy ezen tévhitükből kiábrándítjuk őket, de vigyázzunk a jó erkölcsökre!
Szilveszter bármily ártatlan lelkű úriember volt: elképedve nézdelődött, mert idáig még nemigen adott alkalmat Rezeda úrnak a hasonló tartalmú figyelmeztetésre. A terjedelmes ismeretség, sőt baráti összeköttetés idején: leginkább Rezeda Kázmér hírlapírónak voltak összeütközései a jó erkölccsel. Rezeda öreg barátja csodálkozását látván, engesztelő szóval így folytatta:
– Tudom, Szilveszter, hogy te minden nőért, legyen az grófnő vagy szobalány, gondolkozás nélkül tűzbe tennéd a kezed, ami nem is képzelhető másként oly nobilis úriember részéről, aki egész életében figyelemmel kísérte a nő elnyomott helyzetét a társadalomban és a családi életben. A nők valóban minden kíméletet megérdemelnek, mert életük nem más, mint mártírium. Én is könnyezve gondolok néha szabad és tiszta röptű napjaimban, érzéseim emelkedettségével azokra a nőkre, akik annyi érzelmet és szenvedést, gondot és álmatlan éjszakát hiába pazaroltak rám. A nő élete az önfeláldozás láncolata, akár a kunyhóban, akár a palotában. De engedd meg, Szilveszter, hogy barátilag figyelmeztetlek, éppen a szakácsnők között vannak olyanok, akik visszaélnek a férfiak gyengeségével, könnyen megnyerhető tetszésével, hiszékenységével353 és jóindulatával. Nem hallottad még, hogy a szakácsnők néha megfeledkeznek a jó erkölcsökről, amikor egy férfitábor kellős közepébe kerülnek? Elbizakodnak, és néha azt hiszik magukról, hogy most már így lesz a világ végéig, a férfiak mindig az ő kedvükért lesznek, s nekik hódolnak. Jó volna, ha nagy gonddal választanád meg azokat a nőket, akiket ide akarsz hozni a céllövészeti ünnepélyre, ahol csupa férfiak lesznek jelen. Nem szeretném, ha Alvinczi úr kifogásolná szakácsnő ismerőseink erkölcsét. És rossz példát láthatna maga előtt Alvinczi kisasszony is, amikor a szakácsnőket óvhatatlanul megcsipkedik a jelenlevő férfiak!
Rezeda olyan terjedelmesen beszélt, mint csak baráti körben szokott, ahol véleménye szerint mindent megbocsátanak. De Szilveszter mégis hüledezett, és többször hangsúlyozta, hogy nincsenek szeretői, akiket tán a céllövészet ünnepélyén férfiismeretségekkel akarna megjutalmazni. „Sokkal tisztább és nyugodtabb az életem, hogy azt megzavarni hagynám bármely női befolyás révén!” – ismételgette Szilveszter. Szívesen lemond a magyar csárda szakácsnőinek az előkészítéséről, ha netán Rezeda úrnak vannak oly női ismeretségei, amelyek alkalmatosak az ügy érdekében… Szilveszter megretirálásán Rezeda Kázmér enyhe megbocsátással mosolygott:
– Megnyugtatlak, Szilveszter, nincsenek olyan szakácsnő ismerőseim, akiket itt bálkirálynők módjára akarnék felléptetni, ünnepeltetni, esetleg férjhez adni, mert legyünk tisztában végre azzal a körülménnyel, hogy „bármely nő”, aki száz férfi között „fellépne”: biztos sikert aratna. Nem akarom kísértetbe hozni sem a férfiakat, sem a szakácsnőket. Maradjunk meg a férfi szakácsoknál.
Mi oka lehetett Rezeda úrnak most annyira száműzni a női nemet a társaságból, holott elmúlt élete folyamán egyebet sem tett, mint nők (és nem is mindig a legkifogástalanabb nők) lábai előtt térdepelt? Nem lehet oly komplikált ez a kérdés azok részére, akik még emlékeznek arra, hogy mily körülmények között vállalta Rezeda Kázmér az ünnepély rendezését. Egyáltalán, mely véletlen idézte elő, hogy Rezeda Kázmér életre-halálra híve lett Alvinczi úrnak, a céllövészetnek, a tiszta, férfias erkölcsöknek, amelynek szolgálatába szegődhetni: élete feladatává tűzte.
Szilveszter harmadik indítványa a felállítandó „francia konyháról”, ahol az úrinépek Palkovics kaszinói vendéglős révén a válogatott falatokhoz juthatnak, ahol a szakácsnak majd remekelni kell minden ételével,354 ha elismeréseket és aranyakat akar zsebre vágni, ahol a francia gasztronómiának valódi szakértői lesznek majd a vizsgáztatók – Alvinczi nagyvilági barátai, akik ismerik a terített asztal gyönyöreit – Szilveszter harmadik indítványa vita nélkül keresztülment. Legfeljebb Regényi megjegyzése keltett némi derűt a tanácskozó bizottságban, amikor a bécsi Sacher-tortákra és egyéb édességekre hívta fel a figyelmet.
A pincéről most is, mint mindig, lakomák alkalmával Alvinczi úr személyesen gondoskodott. Nem lehet oly ínycsiklandoztató, kedvderítő nedve a földkerekségnek, amely az ő figyelmét elkerülte volna, ha vendégeit valóban emlékeztetni akarta bizonyos nevezetes találkozásokra. Nem adott alkalmat soha senkinek, hogy kiábrándulva keljen fel asztalától.
Június eleje volt, a fővárost még a legmagasabb arisztokrácia sem hagyta el vidéki tartózkodás vagy külföldi fürdőzés ürügyével.
– Azt hiszem, hogy nem fizetünk rá a céllövészet ötletére – mond Alvinczi úr, amikor hűséges emberei előterjesztését meghallgatta. – Az a fő, hogy mindig magunk előtt lássuk a célt, amelyért valamely áldozatot hozunk, vagy pedig amelyért embertársainktól kívánunk áldozatot. A magyar ifjúság megszereti a céllövészet passzióját, anélkül hogy nehéz, katonai fegyelemben töltött éveket kellene végigszolgálnia.
Most még a meghívók szétküldése volt hátra, amely műveletnél mindnyájan részt vettek azok, akiknek Alvinczi úr életéhez köze volt. Meghallgattatott az öreg asszonyság, aki régen holt barátnőinek küldetett meghívójegyet, és meghallgattatott Regényi úr, aki mindenkinek a nevét tudta, aki a bécsi vagy a budapesti lóversenyterek gyepén valaha letette a talpát. Szilveszter úr a maga ismeretségi körében helyez el száz meghívót, mert a pesti és budai kocsmárosok szívesen kirándulnak Alvinczi úr borainak megkóstolására. Rezeda úr vállalta az ezerszemű sajtót…
– Hát ez a kancsi szörnyeteg? – kérdezte Rezeda úr a meghívók címzései közben, amikor Remete C. Szervácra, a történettudósra mutatott tollszárával, mert a sötét férfiú még ez izgalmas napokban is a honfoglaló vezérek atyafiságával törődött, és nem bújt elő ócska könyveiből.
Rezeda úr csomó meghívót dobott a budai „irodában” Remete C. Szervác íróasztalára.
– Címezze meg őket a magához hasonló svindlereknek! – mond a355 hírlapíró erőteljes hangon, mert a nyeregben érezte magát, amikor az Alvinczi ház felragyogtatását a közélet terén: az ő kezére bízták.
„Az a fő, hogy Ilonka meg legyen velem elégedve!” – gondolta magában szent áhítattal a hírlapíró, amikor orrát a kalamárisba dugta, és ritka élvezettel írta egy borítékra Csellingerián Jakab hírlapíró nevét, aki egy Ázsiában megjelenő örmény újságnak volt a „budapesti tudósítója”. Rezeda úr a közérdek szempontjából igen fontosnak tartotta, hogy a külföldi sajtó képviselve legyen az ünnepélyen.
Június eleje volt, és a budai kastély ablakaira felrakták, és újra megmosták azokat a zöld zsalugátereket, amelyek oly barátságos hangulattal töltenek el úrilakot bévülről, és oly hívogatónak mutatják kívülről. Festeni nagyon bajos a zsalugátereket, mert ilyenkor mindig áldozatot kell hozni az épület ódonságának a rovására.
A parkban gyakran fehér és fekete felhőárnyak vonultak el a virágzó orgonabokrok felett, de a napsütéses szél a kert lombjait félrehajlítva néha megmutatta a buzgó Rezeda úr tekintete előtt, a zsalugáter hasadékán át, Rex kisasszony vagy Alvinczi kisasszony napernyőjének színeit.
A kereskedők akkoriban igen találékonyak voltak a napernyők lampionszíneinek összeválogatásában, néha valóban a Boldogság Országának útmutatója gyanánt látszott egy-egy színes női napernyő, mint azok a határoszlopok, amelyeket a különböző országok gránicain állítanak fel. Rezeda úrnak legalábbis az volt a meggyőződése, hogy ott kezdődik a boldogság régen keresett birodalmának határa, ahol Rex kisasszony vagy Alvinczi kisasszony napernyője hegyét a kert jó szagú földjébe tűzi. E napernyők láttára megelevenedik még a háztetőn túl emelkedő ezüstnyárfa is, amely egyik oldalát az északnyugati szelekkel szinte simára borotváltatta, hogy annál dúsabb, beszédesebb, rezgőbb, ezüstösebb szakállt eresszen délkelet felé. Az ezüsthajzat lebegni, csevegni, diskurálni, felvidámodni látszott, amikor Rex kisasszony vagy Alvinczi Ilona kisasszony napernyői a közelében elhaladtak. Ki gondolna ilyenkor arra a környéken (legfeljebb tán a penészes szakállú Szilveszter), hogy a napernyőnek két vége van, mint a botnak? Az öreg fickóknak azonban a napernyőkről is külön véleményük van, mikor már annyi mindent tapasztaltak az életben!
Ugyanilyen értelemben töltötték nyárelői napjaikat azok a mohos,356 esztendőről esztendőre mélyebbre süllyedő kerti padok, amelyek az öregemberek módjára kisebb termetűek lettek, amíg a fiatalság felnövekedett körülöttük. Ezek a vén padok már régen elszoktak attól, hogy bárki is észrevegye őket azok közül, akiknek a kertben dolguk volt. Megindító magányban éldegélték át az évszakot. Míg ebben a májusban a kertben bolyongó színes napernyők észrevették őket, és stációt tartottak a múlt időkről mesélgető pihenőhelyeknél.
Vajon megértették-e az ifjú hölgyek azoknak a régi dámáknak a történetét, akik a kerti padocskákon csalódottan üldögéltek, és hiúságukat már csak úgy tudták dédelgetni, hogy nem panaszkodtak senkinek lelki és testi fájdalmaikról, hanem egymagukban szenvedték el a megöregedés időit? Nem valószínű, hogy az ifjú hölgyek komolyan szívükre vették volna az egykori dámák panaszait, mert hiszen a fiatalság egy percig sem hiszi, hogy valaha komolyan megöregszik, és fájdalmas változásokon eshetik át!
Rezeda úr (amint ez ettől az ábrándos, örökifjútól várható) néha felpillantott akkor is, ha a meghívójegyet a budapesti német nyelvű sajtó munkatársainak címezgette, mert ezek a németül író urak közvetítik a nagyvilággal igazában a pesti eseményeket. „Sajnos, németül mindenütt olvasnak a földön” – mond magában Rezeda Kázmér, amikor például Richard Mandorovskynak, a Journal munkatársának címezte a meghívójegyet. De a következő pillantása a zsalugáteren át már ott volt a mohos kerti padocskán, amelyen Rex kisasszony és Alvinczi kisasszony üldögéltek.
És Rezeda úr legszívesebben a kerti paddal cserélt volna e pillanatban, hogy az említett hölgyek édes terhét viselhetné.
Ugyancsak zavarták munkájában a hírlapírót a madárkák, amelyek nyárelői dalaikkal, türelmetlenül zengett mondanivalóikkal, fuvolázó vallomásaikkal olyan részvétteljes érdeklődést ébresztettek a budai park bolyongó hölgyeiben, hogy néha komolyan és elgondolkozva megállottak sétáikban a hölgyek, hogy egy-egy vadgalamb vallomását a lombok közül kihallgassák. Tavasz volt, a vadgalambok mind ugyanazon nyelven beszéltek, de a hölgyek azt vélték, hogy különbség van a galambok beszédei között.
Rezeda úr cserélt volna azzal az egyhangú, sárga lábú feketerigóval is, amely egyetlen nótát tanul meg életében, mindig ugyanazt fújja a kedvező évszakban, és lám, ezzel a kevés tudománnyal is igen jól boldogul a maga életében! Rex kisasszony és Alvinczi kisasszony sohase357 unták meg a madarak éneklését hallgatni, ha a budai kastély kertjében sétálgattak.
És Rezeda úr, miközben Lovik Károlynak mint a Vadász- és Versenylap szerkesztőjének címezte a meghívó borítékát, elgondolkozott egy pillanatig azon a körülményen, vajon Rex Margit okleveles tanítónő vagy pedig Alvinczi Ilona tanítójelölt szíve telik meg mélyebben a hangulatokkal, amikor a nyárelő lombjai között lengeti a déli szél a maga hallhatatlan csengettyűit?
A kisasszonyok, éppen Alvinczi úr nobilis kívánsága folytán, egyenrangú barátnők módjára többnyire egyformán öltözködtek egyszerű és ízléses ruhácskákba, és az évek óta tartó lelki barátság révén sok mindenben hasonlítani kezdtek egymáshoz, hogy Alvinczi úr néha indítva érezte magát arra a megjegyzésre, amely szerint ezelőtt mindig azt hitte, hogy egy leánykája van, holott a sors, ez a nagy ismeretlen, kimódolta azt a furcsaságot, hogy jellemben, célban és elhatározásban majdnem testvérré válott két leánykával ajándékozta meg.
És Rezeda úr, miközben az Alvinczi név csillogtatásán munkálkodott – ugyancsak azt hitte, hogy Rex Margit kisasszonynak is hasonló szívességet tesz, mint Alvinczi Ilonának.
Úgy van az, ha a fiatal nevelőnők nagyon sokáig tartózkodnak egy házfedél alatt.
– Adjuk meg tehát a szívnek is a magáét – mond Rezeda Kázmér az egykori hírlapíró, amikor a „szerkesztő uraknak” címezett meghívójegyek kiállítása után a „szerkesztő úrnőnek” is írogatni kezdte a borítékokat. Tekintettel volt természetesen hajdani költőnő ismerőseire: így Sándi Marikára, a papi reverendában és cilinderkalapban járó úrinőre, valamint Lengyel Gizellára, az Előkelő Világ című folyóirat szerkesztőnőjére. „Legalább tudjuk, ki fogyasztotta el a meggybefőttet!” – dörmögte Rezeda Kázmér.
Ebben az időben, amíg Rezeda Kázmér Alvinczi úr ügyeivel komolyan foglalkozott – úgy a budai ház környékén (az irodai órák után), mint Kürtön (a céllövészeti pálya kijelölésénél és adjusztírozásánál), de a vasúton is, amellyel ide-oda utazgatott: többször találkozott egy rövid szakállú, vékony, sodrott bajszú, bársonysapkás öregemberrel, aki festőkhöz való sapkáját éppen olyan formán viselte fején, mint a régi, középkori királyok, ha udvari pompa nélkül, mondjuk, vadászat vagy szép leány kedvéért ide-oda utazgattak, kalandozgattak, bolyongtak az országukban, és a szénégetőnek csak akkor árulták el királyi voltukat,358 midőn megköszönték a kunyhójukban nyújtott éjszakai nyugodalmat. „Teremtését! Már láttam valahol ezt az embert!” – gondolta magában Rezeda Kázmér. – Miután fejtörései rendszerint eredménnyel jártak: most is kisütötte, hogy egy történelmi könyvben látta ezt az arcot, amely alá az volt írva, hogy VIII. Henrik. A bársonysapkás, kerek szakállú úriembert tehát habozás nélkül elnevezte magában VIII. Henriknek, mert valamivel csak meg kellett különböztetni jellegzetes ismerősét a többiektől, akikre csavargásaiban az országban szert tett.
„VIII. Henrik” olyan méltóságteljesen és mégis kellő szerénységgel viselkedett a Pest környéki vasúti állomásokon, a budai cukrászdákban és kisebb kávéházakban, sőt sétatereken is, mint azok az élemedettebb úriemberek szoktak, akik magaviseletükkel mindig a hajdani magyar középosztályt jelentik. Ezeknek az úriembereknek választékos arcukra, gondosan fésült hajfrizurájukra, kopott, de mindig kínosan tiszta ruházatukra, takarékos szavukra és lépésükre, de még illedelmes testtartásukra van jegyezve, hogy nem hazardírozhatnak sem az idejükkel, sem a jókedvükkel, de még az érdeklődésükkel sem, ha életmódjukban és hátralevő éveikben az állami törvényeknek és a társadalmi szokásoknak megfelelően akarnak élni. „VIII. Henrik” amaz úriemberek közé tartozott, akik egyszerű igénytelenségükben szinte arisztokratikusán óvakodnak attól, hogy például útitársaiknak a környékbeli vonaton terhére legyenek, feltűnés nélkül átengedve ülőhelyét a gyermekeknek és az asszonyoknak, nem alkalmatlankodott az időjárásra vagy a vonatkésedelemre vonatkozó megjegyzéseivel. Az útikártyáját sohase keresgélte kövér asszonyságok derékfűzőiben, ellenben mindig kéznél volt az a kabátja gyufazsebében, és felszólítás nélkül elővette, ha hivatalos sapkát látott.
Ideális utazó! – gondolta magában Rezeda Kázmér úr, aki szeretett kötekedni például az ellenőrökkel, akiknek e világon való létezését indokolatlannak vélte.
„VIII. Henrik” sohase olvasta együtt szomszédjával a krajcáros újságot, amelynek árusítója után vevője rekedtre, izzadtra kiabálta magát. Nem vegyült a tolongásba, amely a berobogó vonatot körülveszi. Nem alkalmatlankodott útitársainak az ablakok és ajtók folytonos ki- és bezárogatásával, nem emlegette a gutaütést okozó fullasztó atmoszférát, de a fogfájást előidéző „cúgot” sem, mint azok a hamis fogsorú emberek, akik mindenáron a dr. Fogónál várható pontos kiszolgálásra és mérsékelt árakra akarják az emberiség figyelmét felhívni.359
Elég rendezett viszonyok között élhet! – gondolta magában Rezeda Kázmér, aki szerette testi fájdalmait: így szívdobogásait, főfájásait, kirobbanó és megerőltetést okozó káromkodásait a nyugtalan emberekkel való érintkezésnek tulajdonítani. (Például egyszer beteg lett Nagymarosra való utaztában, ugyanezért kitörölte Nagymaros nevét az állomások sorából.)
„VIII. Henrik” a vasúton mindig annak az állomásnak a kiáltására állott fel helyéről, amely állomás egy kapucinus barátkolostor nevét is jelentette, és mindig tiszteletteljes kalapemeléssel, utóbb kézfogással, majd hozzátartozóság jeleivel üdvözölte az állomáson tartózkodó barna csuhás, fehér derékzsinórú, mezítelen lábakon papucsot viselő, fedetlen fejű szerzeteseket.
– Azt már olvastam a középkor rejtelmes históriái között, hogy a Jézus-társaságbeli atyák néha harcosoknak öltözve, lovagi ruhában jártak-keltek a világban, hogy a reájuk bízott teendőket feltűnés nélkül elvégezhessék. De sohase hallottam még egy kapucinusról, hogy öreg szalonkabátban és VIII. Henrik bársonysapkájában utazgatott volna – mond Rezeda úr, amikorra az utast jobbról-balról megfigyelte, és ehhez a ponthoz érkezett, amelyet darab ideig nem tudott megfejteni.
Miután önmagáról se képzelte el azt a helyzetet, hogy a vonaton, utazás közben valakivel megismerkedhessen, és kitegye magát mindenféle szóáradatnak, amely elől a robogó vonatról amúgy sem ugorhatna le: kénytelen volt bizonyos időt szentelni annak a felderítésére, hogy alaposan utánanézzen „VIII. Henrik” dolgának. Az említett vasúti állomáson tehát az utazó példájára maga is leszállott, és lombos nyárfasorban, amelyet valaha e királyi vadászterületen abból a célból ültettek, hogy mindenki megtudhassa első útja alkalmával, hogy a király földjén jár, ahol nem szokták a fákat kivágni a hosszú nyárfasorban, lábaknak jóleső selyemhomokban, hallgatag hegyekkel a szemhatáron, illedelmes jobbágyokkal találkozva: már csaknem a százesztendős kolostorig kísérte „VIII. Henrik”-et, amikor az megfordult, és egyenesen Rezeda úrnak tartott:
– Én itt magam is vendég vagyok. Nem tudom, hogy a főtisztelendő atyák mit szólnának ahhoz, ha vendéget hoznék magammal kolostorukba. Azért inkább ismerkedjünk meg itt az országúton, amely mindkettőnké.
Nyugodtan, fenyegetőzés vagy kihívás nélkül hangzottak el ugyan „VIII. Henrik” szavai, de a szavak kárpitja mögött mégis eszélyesség,360 furfangosság, sőt erő látszott, mint a zsákba kötött öreg rókát meg lehet különböztetni a zsákon át a macskakölyöktől.
– Nos – mondta Rezeda úr. – Én igazán nem akartam terhelni uraságodat a személyes ismeretségemmel, mert az álláspontom szerint éppen elég ismerősöm van az országban. De ha már így vagyunk, hát megmondom, ki vagyok.
– Felesleges. Én már régebben ismerem Rezeda úr múltját és jelenét, mint hinné.
(Rezeda Kázmér nem tudta, hogy megsértődjön-e a váratlan szavakra, csak annyit mondott célszerűség okából, hogy eddig álmában sem jutott eszébe, hogy az ő szürke, jelentéktelen személye bárkit is érdekelne ezen a világon. A továbbiakban azonban lekötelezve érezné magát, ha a sokat tudó uraság önmagáról is nyilatkozna.)
– Én itt egy hasznos ajánlólevél folytán a kapucinusok vendége vagyok, akiknek vendégszeretete bizonyára másnak is megadatik, aki kellő okkal és móddal közeledik kolostorvilágukhoz. Mindig vannak még olyan utazók, akik szívesebben pihennek meg egy szerzetesi rendszabályok szerint vezetett kolostorban, mint egy lármás vendégfogadóban, ahol az ember nagyobb nyilvánosságnak van kitéve, mintha akár a piac kellős közepén ütötte volna fel sátorfáját. Engem itt Frigyes testvér név alatt ismernek. Valaha tettem tőlem kitelhető szívességeket a hittérítő atyáknak, amikor messzi külországokban megfordultam. Sajnos, képességeim nem elegendők, hogy egészen és egyedül az egyház szolgája lehettem volna. A szerzetesrend tartományi főnöksége különben megvédelmezne még hivatalos személyek ellen is.
(Rezeda úr itt helyénvalónak tartotta, hogy egy megjegyzéssel nyugtassa meg Frigyes testvért, mintha alkalmatlankodásától tovább is tartania kellene. Őt csak átmenetileg érdekelte e tiszteletre méltó személy, akit véletlenül többször látott azokon az utakon és helyeken, ahol ő is meg szokott fordulni. Miután „Frigyes testvér”-t az eddig tapasztaltak szerint nem érintette kellemesen a feléje irányuló érdeklődés: Rezeda Kázmér ígérte, hogy azt beszünteti. S ezzel megemelte kalapját a hírlapíró.)
– Megálljon, fiatalember, ne váljunk el úgy egy napra se egymástól, hogy félreértés nyoma maradjon közöttünk, mert egyikünk sem szolgált rá a rossz vért szülő indulatokra. Nevetséges volna, ha éppen én venném zokon érdeklődését, mikor én voltam az első, aki már az ön361 tudtán kívül is sokkal korábban tudtam az ön nevét, állását, társadalmi helyét, mielőtt ön engem észrevehetett volna.
(Rezeda Kázmér e szavakból megállapította, hogy „Frigyes testvér”-ben sokkal több igazságérzet rejtőzik, mint hitte volna, s ezért nem volt ellenvetése, hogy a „Jámbor búcsúsokhoz” címzett országút menti vendéglőbe betérjenek, miután a kolostorban még korántsem hangzott el az esti harangszó. Mire az esti harangszó is elhangzott, Rezeda Kázmér már birtokában volt „Frigyes testvér” személyi adatainak, pedig nem beszélt össze a vendéglősnével, bizonyos Némethné nevű özvegyasszonysággal, aki sok gond között, de meglehetős ropogós asszonykorban özvegyen maradván, nevelgette férjhez adandó leánykáit, Marcsát, egy gépész „menyasszonyát”, a gépész útjavító gőzhengerével éppen másfelé sípoltatta mozdonyát, Pancsit, aki csak nénje miatt nem lett eddig „menyasszony”, és Jóskát, akit férfias neve mellett oly üde, göndör bájakkal, szerelemre szenderegtető szempillantással áldott meg a végzet, hogy Rezeda úr a nagyérdekű „Frigyes testvér” távollétében másként is foglalkozhatott volna vele. De „Frigyes testvér” volt az est hőse, és Rezeda Kázmér úr „jó hidegre”, azaz titokba könyvelte el szavait.)362
