TIZENHETEDIK FEJEZET • „Tele van a város akácfavirággal…”
TIZENHETEDIK FEJEZET • „Tele van a város akácfavirággal…”
Bár az agárversenyek divatja mindinkább az ország keleti vármegyéi felé vonul, minthogy a Tisza menti, Tiszán túli tájakon élnek legtovább a magyarság ősi erkölcsei: – némelyek a kürti céllövészet meghívójával olyanformán indulnak útnak, mintha valamely agarászattal, kopászattal, szóval valamely állatheccel volna egybekötve a kürti céllövészet.
Hogyan is gondolhatta azt magában az öreg, magyar ruhás Prónay vagy a vénségében is virtuskodó Podmaniczky Geyza, hogy majd a puskások olyan papírból való kannibálokra lövöldöznek, akik nem lőhetnek vissza? De még a fiatalabb nemzedék, amely a Pest megyei kastélyokat és udvarházakat őrizgette, se értette meg egészen, hogy mi haszna van a céllövészet tudományának vadászat vagy legalábbis háború nélkül? Alsó-Dabason vagy Alagon, de még Pilisen és Pécelen is többnyire olyan kertek tartoznak a megmaradott udvarházakhoz, amelyekben mindenki megtanulhat célba lőni, ha ehhez kedve van. A mezőgazdasággal foglalkozó úriembereknek pedig lépten-nyomon alkalmuk van a puskázáshoz, amint az évszakok változnak, a mezei vad megérik arra, hogy lelőjék, a nyúl és fogoly meghízik, a róka elszemtelenedik, a vércse elhasasodik, a borz lyukat fúr a föld alatt, és a beborozott vásárosok farkast látnak valamely régi nádas környékén…
Ám ha nem is volt valamely állatheccel egybekötve a kürti ünnepély: Alvinczi Eduárd kedvéért sok mindent megtesznek a régi ismerősök.
– Nem szabad vele észrevetetni, hogy tudjuk róla, miszerint már kora fiatalsága óta bolond! – mond Förster Aurél hangosan a monori vasúti állomáson.
– Szaporítani kellene az ilyen jóindulatú hóbortosokat – felelt egy Domahidy, aki a messzi Dunántúlról jött az Alvinczi meghívására, de előbb felkereste Pest megyei barátait abból a célból, hogy megbeszélje velük: milyen magatartást tanúsítanak Alvinczi legújabb mániájával szemben.376
– Habár nem divat a négy ló, mióta az automobilt kitalálták, én mégiscsak befogatok – indítványozta egy cinkotai Keglevich, aki fiatalember létére szerette az ősi erkölcsöket.
– Azt mondják, hogy túl a Tiszán már csak a zsidók járnak négy lóval – vélekedett Zsoldos Andor, aki mindig tartotta magát a divatokhoz.
– Majd megkérdjük a szabolcsi Szomjasékat, azok bizonyosan eljönnek oda, ahol fegyverdurrogatásról van szó! – felelt elgondolkozva Cziráky, aki ugyan már nemigen mozdult ki pesti lakásából, de ha a Stefánia útra ment levegőzés szempontjából, nem gondolhatta azt másként, mint négy lovat hajtva. – Az ördögnek van kedve a gyalogsétához.
Tagadhatatlan, hogy az úri körökben, ahol mindig népszerűségnek örvendeznek az „eredeti ötletek” – Alvinczi akciójáról sokkal többet beszéltek a meghívók szétküldése után, mint ezt Alvinczi Eduárd gondolhatta, amikor a kürti kastélyban látszólagos egykedvűséggel várta, hogy kik lesznek azok, akiknek eszükbe jut „visszavonultságában” őt meglátogatni. Az Országos Kaszinóban, az „István”-ban, a „Kürt”-ben, a „Panni”-ban gyakran felhangzott Alvinczi neve, amikor e társashelyek gavallérjai megkérdezték egymástól, hogy milyen alkalmatossággal rándulnak ki a „bolond Alvinczi” legújabb hóbortjának a megtekintésére, Berkes és Radics bandája ugyancsak készülődött, mert a városi cigányság nagyon szeret falura járni muzsikálni, a vidéki kirándulás bizonyos haszonnal kecsegtet. Az indulás előtt való napon megjelentek a fent említett helyeken, az Országos Kaszinóban és az előkelő éttermekben Szilveszter és Rezeda urak, akik, miután kellő megbeszéléseket folytattak a „Bélák”-kal, a „Kratochvillek”-kel és más nevezetes pesti fogadói portásokkal: litografált híradást ragasztottak ki arról, hogy a kürti ünnepélyhez megfelelő fogatok indulnak a Gizella térről, de ugyanekkor egy külön hajót is befűtenek a Dunán, amely az Eötvös térről megközelíthető. A hajón a kapitány mellett a bizalmi tiszt szerepét Rezeda Kázmér látja el, a fogatoknál a közismert Szilveszter úr serénykedik, aki a fővárosba való visszatérésről gondoskodik…
– Ezt már kötve hiszem – mond Liptay Béla, aki Szabolcsból a kürti ünnepély céljából a fővárosba érkezett, és a Pannóniában szállott meg.
Ám a városligeti Park Klubban, ahol még javában „állott az élet”, mert a szőke főhercegasszony leányaival mindennap idejárt uzsonnázni: a Nemzeti Kaszinóban, ahol a sportsmanek a hűvös bőrdíványokban heverészve várták: mikor válik esedékessé külön fülkéjük, amelyet a Pestről377 Bécsbe menő „Gavallércúgra” megváltottak, amely ötórai vonat a Monarchia vasúti kocsiparkjának legjobb „szerelvényeiből” van összeállítva; – de még a Nemzeti Szalonban is, a művészek és színészek klubjában, ahol télen nevezetes bálokat volt szokás tartani, amikor is Alvinczi úrra annyi képet sóztak, hogy a „Griff” fogadó padlása a fiatal festőnemzedék műveivel megtelt, miután Alvinczi úr a maga fogadói szobájába sohasem akasztott képet: – a kürti földesúr vállalkozásáról legalábbis annyit beszéltek, mintha röpiratát is olvasták volna.
– Az öreg Gül Baba főzi a gulyást Alvinczinél – mond Péchy Andor a Nemzeti Kaszinóban, amikor leeresztette egy percre szeméről a monoklit, amelyen át az Allgemeine Sportzeitung-ot olvasta.
– Úgy látszik, vendéglőt akar nyitni vénségére Eduárd – felelt Mikulik báró, aki kis termetéhez illő kikeményített nagy gallérjaival és bő, kockás nadrágjaival mindig ott volt valahol a fentebb említett sportsman közelében.
– Vajon Potoczkinak is küldtek meghívót, akinek legalábbis a címerét fel kellene húzni ama címerek közé, amely címerek tulajdonosai valaha párviadalra szállottak ki Eduárddal, legyőzettek és a treff király által arra ítéltettek, hogy vagyonuknak egy részét átengedjék a győzőnek – mond Üchtritz Zsigmond báró, aki szeretett képes beszédet használni, s a legokosabb emberek egyikének mondatik a főúri körökben.
Vajon megértették-e a régi Nemzeti Kaszinó tagjai, hogy mit akart szavaival jelképezni „Zsiga báró”? Bár ebben az időben a velszi herceg felejthetetlen látogatásának emlékére még az angol húsok, mustárok és szövetek vannak divatban a Kossuth Lajos utcai ódon kastélyban: a francia szellemességnek voltak elegendő barátai. Nem mindenki tanult meg vénségére angolul, hogy a kutyáival, lovaival, lovászaival az idegen nyelven beszélhessen, és hálát adjon az Istennek, ha otthon, négy fal között – magyarul jól kikáromkodhatta magát az inasával. Így báró Mikulik nagy híve volt minden szellemességnek, és vidor élceivel, amelyeknek néha olyan ízük volt, mint a kolbászkáknak a bécsi Rathaus-pincében, máskor ezek az élcek a pesti gyep „harminckrajcáros” helyéről származtak, de hát az ember ott teszi a vicceket, ahol találja: gyakran elmulattatta azokat is, akik a kaszinó olvasótermében már fáradtan lapozgatták a különböző Fliegende-ket, új viccet már csak a Magyar utcai „Róza nagyságos asszonytól” vagy a kis, kobold elevenségű bárótól hallottak… így: báró Mikulik nyomban feljegyezte „Zsiga báró” mondását jegyzőkönyvecskéjébe a nem mindig szerencsés lóversenyfogadások közé…378
– Majd elmondom Springer bárónak, ő mint jó kövér ember bizonyára nevet egyet a viccen.
(Hiába tanácsolta „Zsiga báró”, hogy élceket gyűjtsön a kis Mikulik a bécsi Rothschild báróné, ama Montefiori kisasszony részére, aki a régi monarchiában a legszellemesebb asszonyok egyike volt: Mikulik élete végéig mindig Springer bárónak „gyűjtött”; ő tudta, miért.)
…Ilyenformán nem csodálható, hogy úgy az „István főherceg”-ről elnevezett dunai gőzös, de a Gizella téri kocsiállomás fogatgyűjteménye is megfelelő látogatásnak örvendett, amikor a kürti céllövészet napja elkövetkezett.
Még pazonyi Elek Gusztáv úr is, őfelsége szolgálaton kívüli huszár ezredese és az ország legjobb céllövője „beírással” jelölte meg a napot kalendáriumában, és miután kutyamosója és masszőrje biztosította arról, hogy semmi olyan felhőzet nem mutatkozik az északnyugati égtájon, amelyből jégesőre, vagy égiháborúra lehetne következtetni, kedvező jelentést adott ki a Meteorológiai Intézet: a légnyomás, nagyothalló régi uraknak ez az örök ellensége nem fenyegetőzik változással: – a szolgálaton kívüli ezredes a kellő borbélyi szekatúrák elszenvedése után felöltözködött, és kékre, lilára borotvált arcával, elefántcsont-fogantyús, mogyoróhéjú sétapálcájával, gyalogszerrel elindult a Gizella tér felé, a pisztolyokat a masszőrje cipelte utána. A pesti fiákeres csinos huszársapkát nyomott a fejébe, amikor a nevezetes ezredes hintójába beszállott, mert Elek Gusztáv a Nemzeti Kaszinón kívül már alig járt valahová társas élet szempontjából. „Vajon lesz-e perkelt?” – kérdezte ravasz jókedvvel az ezredes, mert gyomorsava miatt bizonyos ételektől tartózkodnia kellett. Ha mindenben megfogadta volna a Szabolcs megyei származású Jósa András főorvos tanácsát, akár egész nap főtt almát ehetett volna. „Azt mondja Andricska, hogy már eleget ettem-ittam életemben” – szólt az ezredes, és titokzatos kombinációkat fűzött a falusi kiránduláshoz.
Alvinczi úr meg lehetett elégedve a vendégkoszorúval, amely a céllövőteret ellepte. Igaz, hogy itt a mezőn nem gondoskodhatott részükre százesztendős fákról, amelyeknek árnyékában hűsölni lehetett volna, sem kék hegykoszorúról, amelyet olyan jó messziről elnézegetni még azoknak az idősebb uraknak is, akik a hagyomány szerint mindig együtt járták a tiroli bérceket a zergevadászaton Ferenc Józseffel, még vadvizeket, nádasokat, betyárcsárdákat sem varázsolhatott a föld színére azoknak379 az alföldi uraknak a kedvéért, akik a romantikát nem tudják másképpen elképzelni, mint vízimadárral és szúnyoggal – de amit emberi művészettel meg lehetett oldani a vendégek kényelmére, azt Alvinczi úr megtette.
Talán egy egész erdőt bérelt ki arra a célra, hogy annak ez évi májusi friss lombjait levágassa, és azokból sátrakat emeljen. Ahány vándorcirkusz és színtársulat volt Magyarországon: annak minden ponyváját kölcsönkérte. Gyepes dombot emeltetett, amelyen tágas, kényelmes, honfoglalókorabeli vezéri sátrat veretett, ahonnan szabad kilátás nyílott mind a négy égi táj felé a selyemhangú, szélben cikázó lobogók alól. A frissítőket és dohányneműeket kis kocsifogatokon és kézikocsikon hordták a mezei mulatság szétszórt vendégei között megbízható cselédek. Széna és gyep zöldült azok részére, akik takarókon a földhöz közel akartak elhelyezkedni, kerti székek, padok mindenfelé, mint Epsomban, amikor a Derbyt futják. A céllövők nevei hosszú papirosnyelvekre voltak nyomtatva, mint egykor a versenylovaké: amikor még adtak valamit a stílusra. Olykor megszólaltak a messze búgó kürtök a céllövő pálya felől, ahonnan a fegyverek durrogása hangzott. Számokat húztak fel magas póznákra, amelyek egy-egy céllövő sikerét jelentették. A programban utána lehetett nézni a számokhoz tartozó tulajdonos nevének, aki száz vagy kétszáz lépésnyiről is centrumot talált.
(„Ha nem volna olyan előrehaladott korú királya Magyarországnak: bízvást eljöhetett volna az ünnepélyre” – mond a lelkes Regényi úr az izzadó üstökű Szilveszternek.
„Mi csak óvakodjunk a dicséretektől, bízzuk azt a vendégeinkre” – felelt feddőleg Szilveszter, aki a sokféle kocsmák egyikében sem találta meg a helyét, ahol csak halk köhintéssel kellene jelt adni a poharak újratöltéséhez.
„Pedig a francia pezsgőgyáros Heidsick küldött abból a töltéséből, amelyet egyedül csak Ferenc József asztalánál szoktak szervírozni” – tódította továbbá Regényi úr.
„Egy csepp buckai vagy kerti borért epednék, ha szabad volna a számat kinyitni!” – felelt Szilveszter úr, és verejtékezve tovább sürgölődött-forgolódott a vendégek körül, mint valami fekete kesztyűs egyházfi, aki az ő vidéki plébánosa mellett most püspököt is lát a világon.)
Most egy recsegő, méltatlankodó, úgynevezett „képviselő hang” vágott fel a mezőn, ahogyan csak a magyar országgyűlés tagjai tudnak beszélni380 az idő tájt, amikor a törvény értelmében csaknem olyan szent és sérthetetlen jogaik vannak, mint akár Ferenc Józsefnek.
– Mindenütt „generálszaftot” keresek, és sehol sem találok! – mond a tréfás úriember, aki senki más nem volt, mint a sánta Pázmándy Dénes, aki éppen ez idő tájt vívta nagy hírlapi csatáját a pesti vendéglősökkel a „generálszaft” ügyében. (Pázmándy Dénes, mint a magyar közélet nevezetes harcosa, bizonyára rendelkezett olyan államférfiú- és diplomatatudományokkal, amelyek egyéb törvényhozói teendők elvégzésére is alkalmasak lettek volna. Ámde a magyar sorsnak egy grimasza arra predesztinálta, hogy a hétköznapokból sohase tudja kiküzdeni magát – harcolt tehát a hétköznapi élet igazságtalanságai ellen, amely igazságtalanságok közé tartozott az a vereshagymás, paprikás húslé, amelyet „generálszaft” név alatt ismertek a pesti vendéglői konyhákon, és minden pecsenyét leöntenek vele.)
Alvinczi Eduárd barátai sorába számította az extravagáns uraságot, és mikor hírül hozták neki, hogy Palkovics szakácsa az „Úri konyhán” marokra fogta a húsvágó bárdot, a „magyar csárda” szakácsnéja, bizonyos Szentandrásiné (aki Alvinczi úr édesanyja garanciája mellett vállalta a nevezetes tisztséget) konyhakést vett kezébe, sőt még a „török vendéglő” Gül Babája is elővette a birkanyúzó handzsárt, mikor az országgyűlési képviselő száján felhangzott a „generálszaft” káromló megjegyzése: – Alvinczi úr veszélyben látta forogni az ünnepély sikerét, ugyanezért Degaston francia hírlapíró úrhoz fordult segedelemért, aki a külföldi sajtó és a Le Figaro képviseletében jelent meg Kürtön:
– Úgy tudom, kedves M. Degaston, hogy Faure Félix, a köztársasági elnök úr valamely bizalmas üzenetet küldött ön útján Pázmándy barátunk részére!
A hírlapíró nyomban elértette a célzást, és Pázmándy úr fogadására sietett, hogy a konyhák felülvizsgálását szüntetné be Pázmándy úr a köztársasági elnök kedvéért.
Ugyanekkor Lufti bej, egy karcsú termetű, karvaly orrú, fekete szakállas úriember, aki a budapesti török követségen teljesített szolgálatot, és nagy híve volt Alvinczi úrnak, miután az a szultánnak díszkardot vitt fiatal korában egy ifjúsági küldöttséggel, megszemlélte a török konyhát, néhány varázsszót váltott az ottani „Gül Babá”-val (amelyet francia nyelven és lefordítva közölt Kovács Dénes doktor hírlapíróval is, aki a pesti újságok részére csinált jegyzeteket az ünnepélyről). Kovács Dénes aztán így szólt a bejhez:381
– Bár nem ifjabb Karikás vezeti a helybeli „Kispipa” vendéglőt, ajánlom excellenciádnak, hogy ott megtelepedjünk.
(Alvinczi úr ugyan az indítvány miatt rosszalló pillantást vetett a szerkesztőre, mert ugyan kinek lesz kedve enni a piláfból, ha maga a török követség is más konyhán foglal helyet? De Alvinczi úr mindig tiszteletben tartotta a vendégjogot, és a hírlapíró egyébként is megnyugtatta, hozott magával a fővárosból néhány szegény „egyetemi polgár”-t, akik vállalkoznak rá, hogy még az üstöt is elfogyasztják, amelyben a piláf fő. Miután Lufti bej, vallási okból, Kovács Dénes pedig egészségügyi okból bornemissza emberek voltak: Alvinczi úr intézkedett, hogy a francia pezsgőt erre a célra kiürített parádi vizes üvegekben szolgálják fel a nevezett uraságoknak.)
Rybiánszky József hírlapíró a lengyel légió küldöttségét vezette Kürtre, ugyanazokat a lengyeleket (vagy maradékaikat), akik már Bem apó idejében átkeltek a magyar gránicon, és most alig várták, hogy dalárdává alakuljanak, miközben a szabadságharci dalokat énekelték. Ugyancsak a „magyar csárdá”-ban telepedtek meg, bár a lecsillapult „Gül Baba” birkajámborsággal invitálta őket (Rybiánszky azzal védekezett, hogy lengyel menekültjei nem szeretik a szorbethet).
És megérkezett Szücs Pátri is – a nemzeti ifjúság Pátrija –, aki díszkabátját vette fel, amelyben a képviselőházban teremőri szolgálatot teljesített.
– Ha választásra kerülne a sor, itt vagyok – mondta a mogyoróorrú levente, aki mindenkinek földije volt Magyarországon, így Alvinczi Eduárdnak is.
Miután a jeles Pátrit bizonyos „nexusok” fűzték Törökországhoz (segített a díszkard átnyújtásánál), vállalkozott arra, hogy a török–magyar barátság kedvéért végigeszi a Gül Baba étlapját, de a paritás kedvéért egy terítéket biztosított magának a magyar csárdában is.
Itt járkált Markos Gyula, a Herkó Páter című élclap szerkesztője, és Bonifác Bélát kereste. Itt volt a bibliának új fordítója, akinek bizonyos okokból el kellett hagyni a plébániáját; Ruzicska, az ódondász, és Péterfalvy úr nemhiába gurította ide-oda a szemeit: Grimm és a többi titkosrendőrök is elvegyültek a tömegben. Az úgynevezett kedélyes pesti kocsmáknak, de az óbudai bormérő helyeknek nem volt oly nevezetessége, aki valamiképpen (bizonyosan Szilveszter úr révén) meghívást ne kapott volna a kürti céllövészet! ünnepélyre. A zöld leveles magyar csárda bőségesen nyelte el ezeket a jeles vendégeket, akik szívből örvendeztek382 már annak a körülménynek is, hogy vidéki kirándulást tehetnek, amikor délelőtt szólal meg a cigánymuzsika. Mert amúgy is huzamosabb idő szükségeltetik annak eléréséhez, hogy az ember komolyan, őszintén elfelejthesse a városban hátrahagyott bajokat, kedvetlenségeket, súlyosbodó életviszonyokat. Nevetni jóformán csak akkor lehet szívbeli érzelmességgel, ha az ember elfelejti, hogy minek is mondják a háta mögött az ellenségei… itt nem voltak ellenségek, mert mindnyájan egy akolban voltak egy pásztor felügyelete alatt. S a pásztornak (Szilveszternek) ugyancsak sikerült megtalálni a maga kényelmes helyét, ahonnan szelíden, öregesen nógatta nyáját. „Nem egy-két napra jöttünk ide ilyen szép számmal!” – mondogatta, amikor a lombos sátorban végignézett hadain.
– A „Kékszalaghoz” címzett csárdában Alvinczi Eduárd volt a vendéglős – kezdte volt elbeszélését a kis Mikulik báró, amikor pártfogójának, Springer Gusztáv úrnak, akinek a legjobb selyemgyárai és legdrágább versenylovai voltak az Osztrák–Magyar Monarchiában: a legközelebbi bécsi meetingen beszámolt a kürti mulatságról.
(A kövér selyemgyáros a Freudanauban azon a helyen ült egy fehér padon, ahol a lovakat szokták nyergelni a verseny előtt, ugyanezért e helyen olyan fesztelenül érezte magát, hogy csíptetőjét levette orráról, kivörösödött arcát zsebkendővel legyezgette, és többször akkorákat nevetett Mikulik báró előadása alatt, hogy csaknem lefordult ültéből. A kis, pedrett bajszú sportsman igen jól tudta, hol találta meg leghálásabb publikumát az Alvinczi-mesékhez.)
– Palkovics, a restauratőr, csak amolyan „alsó”-nak (valet-nek) számított itt a vendéglátás és kiszolgálás dolgában. De tán maga Sacher Edéné is elhallgatott volna, mikor ezt az Eduárd II-őt látja a konyhán sürgölődni-forgolódni, húst trancsírozni, tejfelt habarni, tésztát gyúrni!
Springer, a jó kövér báró lelkendezve fogta meg Mikulik nyakán a látcső szíját:
– Tésztát gyúrt Alvinczi?
– Legalábbis parancsokat adott, hogy a fánkot, palacsintát miképpen csinálják. Kugler cukrászai csak nagyot néztek, amikor a csokoládésdobozokba is bedugta az orrát.
A jó báró csóválta a fejét, ahogyan csak ő csóválhatta, miután életkoránál, gazdagságánál, Ferenc Józseftől nyert báróságánál fogva, és a monarchia legjobb versenylovainak birtokában, már mulathatott az emberi gyöngeségeken. Igaz, hogy a szívével voltak néha olyan bajai a bárónak, amelyek megzavarták még az ő bölcs életnyugalmát is. De hát azért volt383 a világon többek között a szentivánéji Puckhoz „hasonlatos” kis Mikulik báró, hogy a báróval feledtesse bajait.
Így aztán a jó Springer báró mind nagyobb figyelemmel hallgatta a kis Mikulik előadását arról, hogyan gondoskodik a Springerrel egykorú Alvinczi Eduárd még ily terhes vendégeskedés idején is testi frisseségéről, alattomban jelentkező fáradtságainak elmulasztásáról. Alvinczi, miután csak így tud pihenni, magával hozatja fogadói rézágyát, és annak teveszőr takaróját mindenhová, ahol tizenkét óránál hosszabb időt szándékozik eltölteni. Tizenkét óra hosszáig még csak bírja valahogy a dolgokat, de azután le kell neki feküdni ugyanarra a teveszőrre, ugyanabba az ágyba, amelyben mindig pihenni szokott:
– Ördöngös fickó (Kerl) – mondta közbevetőleg Springer báró. – Én legfeljebb négy óra hosszáig bírom ki a fáradtságot, akár az irodában, akár a lóversenytéren. És nincs is megszokott ágyam, hanem kénytelen vagyok megelégedni azzal a bőrdívánnyal, amelyen távollétemben az inasom meg a szobalányom heverészik.
Mikulik tovább folytatta Alvinczi legújabb kalandjait.
Az étkezés terén ugyancsak nem tesz engedményeket az élet változatos körülményeinek Alvinczi Eduárd, mint ahogy Ferenc József se változtat tányért, evőeszközt vagy poharat, akármerre jár a világon. A konzervatív szokások a legbiztosabbak az egészséges élet fenntartásához, bizonyos táplálkozási és emésztési megszokottságokon nem szabad változtatni senkinek és semminek a kedvéért, mert a szervezet nyomban megérzi, ha máskor nem: nyugtalan álmában. Alvinczi tehát csak azt eszi most is, amit Bécsben vagy a világ bármely táján szokott: főtt marhahúst, többnyire paradicsommártással és utána néhány késhegynyi liptói túrót császárzsemlyével, egy pohár szénsavmentes ásványvízzel és legvégül nyers gyümölccsel.
– Még mindig narancsokkal? – kérdezte a legnagyobb érdeklődéssel Springer báró.
– Néha almával. Rózsaszínű, borízű almával!
E beszélgetés közben történt, hogy a bárónak egyik paripája kitűnően viselte magát a Kisbérről nevezett versenyben, elsőnek haladt el az élparipa előtt, és ezzel a futásával jó párezer koronát íratott a Jockey Club könyveiben Springer báró javára. A fekete zubbonyos és piros sapkás lovas, a kifogástalan Janek Géza és a felhevült Reeves Bertie, a ló idomárja fehér kesztyűben és szürke keménykalapban most kísérték vissza istállójába a kerten át az alig megizzadt versenyparipát.384
– Könnyen, félhosszal – jelentette Reeves Bertie a bírói ítéletet a paripa futásáról.
– Szívélyes üdvözlet Janek barátunknak! – felelt a báró táskás tenyerével barátságosan intve, majd szertartásosan kezet fogott a lószerszámait büszkén cipelő idomárral.
– Az utolsó futamban még nyerünk egy versenyt…
– Csak meg kell nyerni, Bertie úr, ma sokan vannak idekint Bécsből – rendelkezett a jó báró, miután versenylovait sohase a maga kedvéért futtatta.
Mikulik utána mutatott az elvezetett lónak:
– Ilyenforma Alvinczi Eduárd is, sohasem látja őt senki izzadtnak, mert nyomban lepihen, amint a legcsekélyebb fáradtságot érzi. Ebben a kérdésben még annyi tekintettel sincs a környezetére, mint Ferenc József. „Az embernek magának kell vigyázni az egészségére, mert senki se adhatja vissza, ha elveszett” – mondja Alvinczi, és lehunyja a szemét, amíg szónokolnak hozzá.
– Tehát szónokoltak is? – kiáltott fel a csehországi születésű báró, aki Magyarországból Budapesten kívül máshol nem fordult meg, azért nagyban értékelte az ország belsejében szokásos pohárköszöntőket.
Mikulik beszámolt a jelenvoltakról, Andrássy Géza kegyelmes úrról, aki Magyarországon mindenhova szívesen elmegy, ahol lovagolnak, vadásznak vagy táncolnak. Sajnálhatja Kaunitz hercegnő a másvilágon, hogy idő előtt özvegységben hagyta ezt a fejedelmi egészségű daliát. Géza gróf három lövést tett azzal a nehéz angol fegyverrel, amellyel közönséges elefántokra és vízilovakra szoktak vadászni Afrikában, amely a legtöbb vadásznak olyant rúg a vállán, hogy élete végéig nem felejti el. És harmadszorra centrumot talált Géza gróf.
– Egyszóval felfordult volna az elefánt? – kiáltott fel visszafojtott lélegzettel Springer báró, aki szerencsés volt ismerősei közé számíthatni a Krasznahorka vár urát.
Mikulik báró a vendégek névsorát folytatva hosszabb elbeszélést szentelt Esterházy Pál gróf és Baich Péter báró, Vilmos huszázezredbeli főhadnagyok megjelenésének. Az említett katonatisztek hajnalban, pezsgő és cigánymuzsika mellől indultak állomáshelyükről, Nagyváradról, mégpedig különvonattal, ámde mire a helyszínére érkeztek, már nyoma se volt az állítólag zűrzavarosán eltöltött váradi éjszakának. Baich Péter báró főhadnagy szokás szerint olyan „spleenes”, illetőleg fölényes volt, mint egy indiai maharadzsa, aki már háromszor körülutazta a földgömböt,385 és már abban sem leli örömét, hogy a pénzét két marokkal szórhatja. Míg Esterházy Pál főhadnagy egy koffer bankót hozott magával abból a célból, hogy Alvinczinek valamelyik cigány bandáját elcsalja magával, midőn az legjavában muzsikálna. De Alvinczit még a pápai hitbizomány urának kedvéért sem hagyják el a régi cigányai. Van abban az emberben valami varázs, valami fanyar „charme”, valamely eredeti groteszkség, hogy még a legnagyobb hóbortjai közepette is talál híveket, akik szinte önzetlenül ragaszkodnak hozzá.
Springer báró bizonyos elgondolkozás után így szólt:
– Én ugyan nem tudok a Rothschild eszével gondolkozni, mert ha tudnék, akkor én volnék a bécsi Rothschild, és ő volna a polyák Springer, de annyit magamtól is tudok, hogy Alvinczi Eduárd Magyarország két legpénzesebb, legkönnyelműbb gavallérját látta magánál vendégül, akiknek valóban nem imponálhat a pénzével… Nincs ott valami nő a dologban?
Mikulik báró kedvetlenül vállat vont, mert a tréfás uraság élcelődése közepette mindig óvakodott a nőies vonatkozásoktól. A nőkkel nem lehet tréfálni: szeretni és meghalni kell értük annak, aki velük foglalkozni mer. A kis báró tehát csak lemondással intett, midőn Baich Péter ama legendáját juttatta Springer báró eszébe, amely legenda szerint a bácskai nábob és a Vilmos huszár főhadnagy éppen egy reménytelen szerelemérzet miatt éli a sokak által nem jól értelmezett életét…
– Irigylem azokat az embereket, akik a legnagyobb kínszenvedés, a szerelem idején is olyan vasegészségűek tudnak maradni. Én régen meghaltam volna, ha reménytelenül szeretnék – mond Springer báró, de Mikulik tapintatos ember volt, és nem beszélt arról, hogy a reménytelen szerelmet nem egészen a jómódú selyemgyárosoknak találták ki.
Mikulik csak annyit mondott:
– Nem szívbajos embereknek való! – Erre többet nem kérdezősködött Gusztáv báró a Baich Péter szenvedélyéről.
Ellenben nem tudott betelni azokkal a hírekkel, amelyeket Dreher Antal úrról hallott, aki ugyanabban a ruházatban jelent meg a kürti céllövőversenyen, amely ruházatban valaha Ferenc Józseffel zergére vadászott a tiroli hegyekben. Természetesen, sokkal fiatalabb ember volt ez idő tájt Ferenc József is, még nem csalták meg a bécsi dohányárusok, ugyanolyan torokmaró, fekete levelű, sötét nedvű, görbe Virginia-szivart szállítottak az uralkodónak, mint amilyent bármelyik infanterista szakaszvezetője a füle mellé tűzött vasárnap délutánokon. Az ifjúság,386 a tüzes szivar, a zergevadászat elmúlt, de a császári ruhatár szekrényeiben bizonyára feltalálható a vadászruha, a térdig érő gyapjúharisnya, a jégering, a szeges talpú cipő, a zöld bojtos zsinóron függő vadászkürt és a bakkecske szakállas kalap. Ennek a ruhának a mását varratta meg Dreher Antal úr, akinek szerencséje volt részt vehetni az osztrák Alpesek között rendezett vadászatokon, és mohos fedelű, fenyőfaszagú vadászházakban kiszámította magában, hogy mennyi idő alatt lehet erre vagy amarra a csúcsra feljutni és onnan visszajönni. Mert a zergére már csak a távolból és messzilátón át nézegettek Ferenc József és Dreher Antal, amikor a zerge a havasi napsütésben a bérctetőn megjelent, és körültekintett birodalmában.
– Igen, ez mind szép és igaz – mond Springer báró –, de a nagyiparosok kaszinójában, az Unió Klubban mindenki tudta, hogy jóval hitványabb az a zergeszakáll, amely Dreher kalapja mellett van, mint az, amely a császár kalapját díszíti.
Mikulik báró helyeslően intett, hogy ezt most is észrevette Dreher úr kalapján, mert ama zerge óta, amelynek szakállából a kalapdísz készült, a sörgyáros úr se ejtett el újabb zsákmányt. Általában a zergevadászat kezd kimenni a divatból, Péchy Andor foglalkozik ugyan egy vadásztársaság megalapításával, mióta a megöregedéstől fél, és hosszú gólyalábszáraival maga is lóra ül, de fogadásait mégiscsak Taral amerikai zsoké művészetére alapítja.
…A kis báró előadása vége felé közeledett, midőn még elmondta, hogy a jókedvéről egy barnapiros arcú huszár főhadnagy gondoskodott, aki cigánymuzsika mellett magyar nótákat énekelt, bizonyos Fráter Loránd a főhadnagy neve, és Magyarországon minden úri társaság vele büszkélkedik, így nem csodálható, hogy Alvinczi is nagy ünnepélyességgel fogadta, és a cigánybandát a háta mögé állította. Persze Mauthner Viktor lovag, aki semmi jónak nem elrontója: nyomban a főhadnagy mellé húzódott, és magyar nótákat tanult…
– Még megérem, hogy itt, a Rother Stádliban is magyar nótákat parancsol Mauthner a schrammli muzsikusoknak – kiáltott fel Springer Gusztáv, és jókedvűen dúdolta együtt Mikulik báróval a nótát, amelyet az szokás szerint emlékbe, emlékezetében és fülében hozott a kürti mulatságból: Tele van a város akácfavirággal… Springer báró a versenyek befejeztével maga mellé invitálta kocsijába Mikulik bárót, és a kis mulattatónak a Freudenautól az István-templomig danolni kellett a nótát, amelyet Magyarországból hozott.387
– Meg kell tanítania a nótára a leányomat, Micit is! – kiáltott fel a jó kövér selyemgyáros, mikor a Fráter-nótával jóllakott. És Mikulik bárónak hitele – bár az csak mindig szolid keretek között mozgott – e naptól kezdve tekintélyesen megnövekedett abban a világban, ahol az úriemberek dolgait figyelemmel kísérik. Nem lehet elveszett ember a régi Bécsben az a gavallér, aki Springer bárót és leányát magyar nótákra tanítja.388
