TIZENNYOLCADIK FEJEZET • Mi történt a kulisszák mögött?
TIZENNYOLCADIK FEJEZET • Mi történt a kulisszák mögött?
Mi történt még a céllövészeti ünnepélyen, kérdezné a nyájas olvasó, aki nem lehet mindazzal megelégedve, amit Alvinczi Eduárd működéséről hallott. Még egyetlen puskát sem töltött meg abból a célból a jó úriember, hogy azzal személyesen centrumot talált volna; a pisztolyok felporozását rábízta a híveire, és maga csupán vendégei kiszolgálására vállalkozott.
E pillanatban, mikor szemügyre vesszük őt a kürti ünnepélyen, a „török konyhá”-ban üldögélt, mert ezt a méltatlanul mellőzött csárdát vélte az egész területen legalkalmasabb helynek arra nézve, hogy lóversenytéri régi híveivel zavartalan megbeszéléseket folytasson: mégpedig arról a helyzetéről, amely akkor következett be, amikor a lóversenyzéstől véglegesen visszavonult…
– Van ugyan még két lovam, amely külföldön futkároz – mond Alvinczi úr híveinek –, mert a külföldi relációimmal nehezebb szakítani, mint a belföldiekkel. Külföldön ugyanis csupa tiszteletre méltó barátom lakik, akik éppen olyan becsesnek tudják az én barátságomat, mint énirántam táplált érzelmeiket. Nem mondható ez mindig belföldi barátaimról, akiknek érzelmei között nagy szerepe van az irigységnek, bosszúságnak, kajánságnak, mert meg mertem tenni azt a viccet, hogy visszavonultam a turfélettől, anélkül hogy fűnek-fának adósa maradtam volna.
– Ne skatulyázzuk az emberi érzelmeket, mert már régen tudjuk róluk, hogy önzésen alapulnak – mond a Doktor, aki senki más nem volt, mint Mr. Blackwhite, a filozófus, szerkesztő és lótulajdonos, akinek Lágyad nevű lova annyi versenyt nyert, amennyi ebbe az öreg lóba „belefért”. Ugyanezért Mr. Blackwhite elmondhatta, együtt Alvinczi úrral, hogy a maga lovában nem csalódott, hanem mindig a másokéban. És ugyanezért önérzetesen sodorgatta hosszú bajszát.
– Igaza van, mélyen tisztelt szerkesztő barátom, mi mindig azt az389 utasítást adtuk a lovasainknak, hogy híven, legjobb tudásuk szerint, a nagyközönség érdekeit szem előtt tartva lovagoljanak, ugyanezért nyertünk meg lovainkkal olyan versenyeket is, amelyekre nem számítottunk.
– Bocsánat, én mindig jelöltem lapomban Lágyad nyerési eshetőségét.
– Éppen ezért nem hitte a ravasz pesti publikum, amely ravaszabb akar lenni a tulajdonosnál – mond Alvinczi úr békítőleg.
A „török konyhá”-ban tartott bizalmas tanácskozáson természetesen megjelent Ibolyási Márk úr, aki nőiesen hangzó neve mellett egyike volt a legkomolyabb lóverseny-professzoroknak, egy nagy pesti hírlap lóversenytudósítója volt már emberemlékezet óta, és mindig fehér kapcát viselt cúgos cipőjében, mert tudta a lábaknak a fontosságát a gyepen. Ibolyási kis termetű, ideges, kedvetlen férfiú volt, akinek „az volt a szerencséje”, hogy nem lett órás, mert az órásmesterséghez a legnagyobb türelem kell, vélte Alvinczi Eduárd turfbarátjáról, akinek szakértelmét azonban elismerte, mint következő szavaival is bizonyította:
– Ibolyási úr már sokszor tanúságot tett arra nézve, hogy jól érti a körülöttünk lezajló dolgokat, még Tisza István is elismerte ezt, amikor Ibolyási úr neve szóba került. Ez a makacs férfi mindig sajnálta, hogy nem fogadta meg Ibolyási úr tanácsát, amikor az a Pacsirta nevű versenylovat fogadás céljából ajánlotta neki. Bezzeg Mikszáth Kálmán és Radó főispán hallgattak a tanácsára, és büszkén mutogatták Tiszának a nyerő tikettjüket. Úgy emlékezem, Königswarter báróé volt Pacsirta.
Ibolyási gyanakodva hallgatott, mert nem szerette, ha dicsérik, Alvinczi úr azonban jókedvében volt, pazarul emlegette Ibolyási úrhoz fűződő emlékeit:
– Szerencsés voltam jelen lenni a bécsi „Edison” kávéházban, amikor Ibolyási úr határozottan megmondta, hogy a „Nagy Freudenaui” csak holtversennyel végződhetik az egyforma esélyű Springer-ló és a trautmannsdorfi herceg Panamája között. És a fehér, piros pettyes dressz a verseny folyamán valóban a célban érte utol Springer báró nyerőnek látszó paripáját, és holtversenyt erőszakolt ki.
– Egyszerű jóslat, amely bevált! – mond még gyanakodva Ibolyási.
– Ami pedig Ibolyási Márk úr istállótulajdonosi tulajdonságait illeti: azokra nézve éppen eleget mondhat Csótár szereplése, amely mindig lelkiismeretesen teljesítette kötelességét.
– Igen, hát megtettem, amit lehetett, habár istállógyereken kívül390 mást nem engedtem lovamra ülni. Én tudniillik igen egyszerű eszközökkel szeretek szép eredményeket elérni. Lovam néha 40:1 odsszal is kapható a könyveseknél, és a gépnél is megkapni rá a hússzoros pénzt, ha nyer – mond Ibolyási úr, mintha ez alkalommal megengedte volna, hogy a jelenlevők „kártyáiba belelássanak”.
– Ezért nagy súlyt helyezek Ibolyási úr véleményére abból a szempontból, hogy vajon külföldön futkározó két lovamat is kalapács alá bocsássam – kérdé Alvinczi.
– A lovakat ismerem – felelt Ibolyási Márk, homlokát ezer ráncba gördítve, mint valamely redőnyt, amelyet eddig zárt boltján most felhúznak. – Nem véleményezek többet, se kevesebbet róluk, mint jelenlevő gazdájuk. A jegyzeteimben mindig külön helyen foglalkoztam Sobieskivel és Infortunéval. Ám mindkettőben csalatkoznom kellett, midőn külföldi szereplésükről az európai sajtóban olvastam. Az előbb említett mén angliai szereplésekor egy lady lobogó fehér zsebkendőjétől ijedt meg annyira, hogy a biztosnak látszó versenyét elveszítette, amiért egy ügyszerető londoni gentleman meg is rótta a The Field-ben Nagy-Britannia versenylátogató hölgyeit, akik még mindig nem tudják, hogy Epsomban nem illik fehér zsebkendőt használni.
– Egy indiai hölgy volt az illető, mint tudósításaim mondták – szólt elkomolyodva Alvinczi úr.
– A koloniális hölgyeknek is kellene ennyit tudni a sport etikettjéből – erősködött Ibolyási. – Ami pedig Infortune franciaországi szereplését illeti: az csak régi álláspontomat igazolja, amely szerint a francia lovakkal nem vehetjük fel a versenyt, Grand Prix-t sohase nyerhetünk. Tehát nem érdemes a két ló hazaszállítására költeni. Moschák úr, a kövér lókereskedő néhány levélváltással elintézi, hogy külföldi gazdái akadjanak a lovaknak.
Most még a „török konyha” harmadik vendégét, a Magyar Turf szerkesztőjét, kérdezte meg Alvinczi Eduárd úr, véleményéről.
– Én teljesen meg vagyok elégedve „Bankár öccse” szereplésével, ez a kis ló mindig megteszi a magáét, amikor a korteherversenyekben felnyergeltettem – felelte Őszi Kornél úr, aki nem is gondolt arra, hogy lóversenytársaságban és az ő jelenlétében másról is lehetne szó, mint közismert szerelméről, Bankár öccséről. Ilyenek a férfiak a világ fennállása óta, mióta versenylovakba vagy nőkbe szerelmesek. Alvinczi úr tehát a maga részéről udvarias főbólintással fogadta Őszi úr szavait a „török konyhá”-n, ahol rajtuk kívül csak Regényi volt még jelen, de391 belőle is csupán közismert cipőjének a pertlije látszott, miután a sütőkemence mellé rejtőzött, hogy a maga igénytelen személyével ne zavarja a sporthercegek gyűlését, de viszont egyetlen szót se mulasszon az itt kimondott határozatból.
Alvinczi úr meghallgatván régi sporttanácsadóinak „vélemény”-ét, rövid tűnődés után így szólt:
– Még mindig ráérek Sobieskihez vagy Infortunéhoz hasonló bukott lónagyságokat vásárolni, ha egyszer megint kedvem kerekednék a lótenyésztéshez, a paripákat tehát eladom a hurka külsejű porosz lókereskedőnek, boldogítsa velük gárdatiszt ismerőseit, akiknek úgy sincs más dolguk, mint Emsben vagy Spreeben, a kursalonban magyar kártyalovagokkal écartét játszani, amihez nem értenek. Kimustrált lovaim legalább más tulajdonosnak a színeiben szenvednek vereséget, habár én szívemből kívánom, hogy ne okozzanak néha csalódásokat. Az én zabomat azonban nem érik meg, mert mindig én vásárolom a legdrágább zabot Közép-Európában. Énutánam már csak Vilmos német császár tartja az árakat – mond Alvinczi úr, mintha e terjedelmes sírbeszéddel örökre elbúcsúzott volna futkározó lovaitól, amelyek elég bánatot okoztak neki Hamburgban is. Mindig kéznél levő nagy, fehér zsebkendőjével, mint valamely szakállára rakódott porszemeket veregette le magáról a lovak emlékeit, aztán hirtelen arra kérte „sportbarátai”-t, hogy hallgatnák meg egy úriember szavait a legújabb történelmi kutatásokról, amelyeket egyelőre itt, bizalmas körben nyomban előad, csak éppen az engedelmet várja erre nézve.
Ki volt a titokzatos úriember, akit Alvinczi Eduárd eddig rejtekhelyén, a „török konyhá”-n elbújtatott?
Remete C. Szervác lépett elő olyan barna, középkorias barátcsuhába öltözve, amilyenbe Anonymust, az első magyar történetírót öltöztette a fantázia, bár a történetíró kancsi pillantásától, akasztófára való fizimiskájától (mint Regényi észlelte a sütőkemencénél), az edzett sporthercegek is meg voltak lepetve. A „kutató” jobbra-balra hajlongott, irattekercset vett elő, körülnézett, de szemének hibássága miatt nem lehetett tudni pontosan, hogy kire nézett, aztán elmondott valamely varázsigét (tabut), nyilván a régi táltosok lóáldozatoknál használt szótárából, amelyet csak Mr. Blackwhite látszott megérteni, de hát ő Doktor volt, és gyakran pedergette hosszú bajszát, ha valamely probléma gondolkozóba ejtette.
– Úgy látszik, most végre megtudjuk a céllövészeti ünnepély rejtélyét,392 mert Alvinczit nem ismerem olyan embernek, aki hiába pazarolna egy latnyi puskaport – mond elég hallhatólag a Doktor, aki szeretett hangosan gondolkozni, természetesen csak a „slagvortokat” közölvén embertársaival.
Remete C. Szervác belefogott előadásába.
– Tudvalevőleg – kezdte, amely kifejezést többször is elővette szótárából – a magyar folyóknak a nevei a honfoglalás alatt alig változtak, mert a folyók a legkevesebb okot adnak arra, hogy az emberek elfeledhessék őket. Jöhetnek új vallások, új honfoglalások, új divatok, de a folyók istenei és az istenek nevei mindig a régiek, mert csak egyszerű hipotézis az, hogy a folyók folyását, útját, kedvét, irányát a mérnöki tudomány megváltoztatná. A folyóknak kedvük van ahhoz, hogy régi medrüket darab ideig elhagyják, ha ott nem éreznék jól magukat, de előbb-utóbb visszatérnek, amikor a régi meder kipihente magát.
Így a folyók megmaradhatnak akár kétezer éves állapotukban, valódi nevük alatt, mert senkinek sem jutott eszébe elvenni a Dunától, Tiszától, Marostól, a Köröstől, a Szamostól, a Hernádtól, a Sajótól, a Zalától, a Rábától, a Siótól a maga jelentőségét.
Az emberek megváltozhattak a folyók partjain, egykori első hódítókból lehettek rabszolgák, az új hódítások és hódítók révén; jöhettek, mehettek avarok, hunok, bolgárok, rómaiak a népvándorlás útjain, de a folyók ősi állapotjukban maradtak.
Ezért a legokosabb a folyókra hallgatni, amikor az ősmagyarok nyomait keressük, akik elindultak a Fekete-tenger mellől, amikor ősük, Attila, valamint nagyapjuk, Álmos nem jött vissza útjából.
– Megnézzük, mi történt az öregekkel! – mondták a Fekete-tenger mellett maradott magyarok, amikor a körülöttük levő népekből megint felszaporodtak annyira, mint akár Attila idejében voltak.
Annál is inkább felbátorodtak útjukra a tenger mellett maradott magyarok, mert az őshazába visszatért egy-két vándorló az előbb elindult rajokból, és hírét hozta ama hódításoknak, amelyeket az öregek Attila és Álmos alatt csináltak folyókban és mezőkben, idegen népekben és rabszolgákban, amelyek gazda nélkül maradtak, miután az öregek a folytonos hódításokban apránként elpusztultak, és az őshazából hiába várták az utánuk jövő újabb rajokat.
Ezek a visszatért vándorok elmondták azt is, hogy mekkora az örökségbe maradt ország, mekkora erővel, népséggel, frekvenciával kell elindulni, hogy minden darab földnek meglegyen a gazdája. Így határozta393 el Árpád vezér, hogy minden népével, beleszámítva a gyerekeket és öregeket is, útra kerekedik, hogy mindenek megtalálják a maguk uraságát.
– De hát nem maradt senki a régi turániak közül Magyarországon, hogy az ugorokkal elbírjon, s rajtuk tovább is uralkodjon? – kérdezte Árpád a hírhozókat, miközben haditervén gondolkozott.
– Csak a folyók maradtak a régiek, mert azoknak isteneik vannak. A Budrig, az Egur, a Feyrtou, a Ferteu, a Hornad, a Kyris, a Moris, a Soyov, a Zomus megmaradtak magyaroknak.
– Ejnye, hogy ember nem maradt a Bodroghoz, az Egerhez, a Fehértóhoz, a Fertőhöz, a Hernádhoz, a Köröshöz, a Maroshoz, a Sajóhoz, a Szamoshoz! – kiáltott fel Árpád, s ezért még átüzent a távoli atyafi Abához is, hogy útra kerekednék. De Aba szokás szerint késlekedett, ezért lett a születések rendjében vagy száz esztendővel későbben Abaúj vármegye, amikor a magyar megyék mind együtt voltak. – Igaz, hogy azután már senkinek se jutott hely Magyarországon.
Árpád hadaival megindult az örökség átvételére, de mindjárt a Tiszánál, ahol az a Bodroggal egyesül, rájött, hogy a hírhozók nem mindenben mondtak igazat. Találkozott ugyanis ezen a tájon egy A betűs emberrel, amely betű a görög alfa óta az emberek elejét, a vezéreket jelenti: Alvinczinak hívták ezt az embert, utolsó maradéka az Attilával bejött honfoglalóknak, és az ő fajtája is kiveszett volna, ha nagy hamarossággal meg nem házasítják. Árpád feleségül adván mellé egy Illa nevű húgát, akinek urát a vándorlások közben agyonütöttek egy idegen faluban, amiért Árpád haragjában egy egész tartományt gyújtott fel. De így jutott a magára maradt A betűs vezérivadék feleséghez, akivel aztán a Tisza és a Bodrog torkolatánál, ahol találkoztak: megtelepedtek, és a honfoglaló útjában továbbhaladó Árpádot esztendőről esztendőre újabb fiúk és leányok születéséről hírnökkel értesítették. Árpád mindig küldött valami ajándékot a húgának, valamint újra erősen lelkére kötötte, hogy a magyarság szaporodásáról gondoskodjon. De az asszonyok abban az időben se tudtak többször szülni, mint egyszer egy esztendőben…
– Ez rendben volna eddig – mondta most a Doktor –, de arra feleljen a tudós úr nekem, honnan veszi az A betű vezéri eredetét, mert magam is lótulajdonos vagyok, és a csikóimnak megfelelő neveket szeretnék adni.
– Onnan is veszem az A betű elsőségét, hogy Ararátnak hívták azt394 a pontot, ahonnan másodszor eredt az emberiség, miután az első jó embert, Ábelt Kain agyonverte.
– Lehetséges – mormogta a Doktor –, mert minden tudománynál többet ér egy jó Andung, amellyel az ember a szerencséjét megalapíthatja.
Ugyanekkor a Doktor rejtelmes, kérdő pillantást vetett Alvinczi úrra, aki az egész idő alatt összefont karral állott, és oly figyelmet szentelt a „barát” előadásának, mint valamely cirkuszi produkciónak. Még Mr. Blackwhite A betűs vitájánál sem fordította el a szemét az akasztófára való Kancsitól, aki szaporán hunyorított előadása alatt Alvinczi úr felé, mintha valamely titkos összeesküvési jelt váltana.
A Doktor tehát nem tehetett egyebet, mint könyökével jobbról-balról figyelmeztetőleg megbökdöste szomszédait, azok azonban csak álmosan néztek rá, mert nyilván egy szót sem jegyeztek meg maguknak Remete C. Szervác előadásából.
A „barát” úgy folytatta, hogy minden ősmagyar szót, amely előadásában előfordult: kellőképpen hangsúlyozott, és betű szerint emlegetett, így a Budrignál szaporodó Alvinczi család kapcsán szóba került az Árpád fejedelmi sógora mellett a többi honfoglaló herceg neve is, persze csak érintve működésüket, amely szerint Borsu herceg a polyákoktól elvette a mai Borsodot, Thosu és Zobolyu együtt haladtak előre a Tisza mentén, és részint a Zamusnál, részint a Nyírban verekedtek, népet hódítottak. Zylokig (Zilahig) vitték előre az ország keleti kapuját, de annál is tovább ment Tuhutum herceg, aki a Királyhágón is átlépett, hogy egy előtte futamodó szláv vezért, bizonyos Gelou-t utolérjen. Árpád maga a Pannónia déli részeiben uralkodó Ménmarót ellen ment, miután a székelyekből kiegészítette fogyatkozó hadait. Ha Ménmarótot nem sikerül megrakni, és leányát Árpád fiával, Zultánnal feleségül vétetni, bizonyosnak látszik, hogy a Budrignál maradt Alvinczi követte volna Árpádot az uralkodásban, miután ez a sógora volt a leginkább fejedelemnek való, komoly, nyugodalmas, méltóságteljes, higgadt férfi, akire egy népnek a sorsát rá lehetett volna bízni. De Ménmarót lánya váratlanul megszerelmesedett az ellenséges fejedelemfiba, mert a nők már akkor is kiszámíthatatlanok voltak. Alvinczinek, Árpád sógorának tehát el kellett tenni fejedelmi igényeit csaknem ezer esztendőre, pedig már Attila révén is ő lett volna soron a fiatal Zoltán helyett… Ez volt az az eset, amikor régi medrébe, ellenben ezer esztendő395 óta csak a folyó partján a lábát lógassa, míg az idegen habok, hullámok a mederben egymást követik.
– Ez elég volna egy Bulloknak, hogy meggyőzzön arról, a királyság rendjében valami hiba van – mond a Doktor, amikor hamiskásan pedergette bajszát, Alvinczi úrra vetett egy pillantást, és vele lelki korrespondenciát keresett volna. De a Bullok (bika) emlegetése most nem hatott Alvinczi úrra, holott régebben szerette, ha az állattanból vettek hasonlatokat hívei, amikor az emberi butaságot jellemezték.
Alvinczi úr olyan odaadó figyelemmel hallgatta a szemfényvesztő előadását, hogy eszébe se jutott annak végét szakítani, mintha a gyanús fizimiskájú tudós végképpen a maga részére hódította volna az Anonymusból kiválogatott ősmagyar nevek révén az egyébként hitetlen Alvinczit.
– Ha valamely szavam lehetne az ügyhöz – mond tehát félhangon Mr. Blackwhite, miután Remete újabb jegyzeteket keresgélt –, a táltost felállítanám céltáblának, és mindaddig lövöldöztetnék rá, amíg őt oldalba nem találná egy golyó, mint engem hajdan a jogszigorló golyója.
Regényi, aki eddig a sütőkemence mögött hallgatózott, jól megértette a megjegyzést, ugyanezért kereket oldott, hogy társait, Rezeda és Szilveszter urakat értesítse a „magyar csárdá”-ban azokról a dolgokról, amelyeknek fültanúja volt. De mielőtt a csárdához elérkezett volna a zászlórudakkal kimért térségen: Alvinczi Ilonával és Rex Margit kisasszonnyal találkozott, a hölgyek, a jászberényi ekvitáció huszártisztjeinek társaságában, éppen Alvinczi úr keresésén fáradoztak, miután Pászthy Kálmán őrnagy úr vezetése és Alvinczi Mózsi részvétele mellett megérkezett lóháton az egész lovas iskola, és Alvinczi úrral ama karuszel ügyében akartak tárgyalni, amelynek rendezését tervbe vették…
– Addig is – kiáltott fel valódi Tihany kávéházbeli ötlettel Regényi –, nem szökött meg mostanában a honvéd lovasságtól valamely regiments-páterük? Itt járkál egy szökött barát, és a „török konyhá”-n a lóháton született ősmagyarokról szónokol már órája Alvinczi úrnak. Gondoltam magamban, hogy ez a nyeregbe való pap csak a jászberényi huszároktól szökhetett meg, miután annyira érti a dolgát.
– Nem emlékszem, hogy a boszniai okkupáció óta valaki megszökött volna a hadseregből – mond komoly hanghordozással az őrnagy.396
– Akkor is leginkább a menázsi miatt, mert nem győzte a legénység a sok szilvalekvárt.
Alvinczi Ilona azonban így szólt Alvinczi Mózsihoz: – Én azt hiszem, hogy nem ártana, ha ezt a honfoglalási táltost elvinnék innen magukkal emlékbe, ráférne a huszárokra egy kis prédikáció.
– Amint parancsolja – felelt Alvinczi Mózsi. – A „papot” még ma elvitetem Jászberénybe, hogy ott a huszároknak mondja el, amit tud.
Nem olyan nagy dolog volt ez a gyors eljárás abban az időben. Gyárfás, az ekvitáció őrmestere, aki civilben fizetőpincér volt Debrecenben az Arany Bikában: szolgálatkészen vállalkozott a főhadnagy parancsának végrehajtására. Egy huszárral már lesbe is állott, hogy a táltost Jászberénybe szállítsa (ha kell, a nyereghez kötve), hogy ott a huszárságnak előadást tartson a honfoglalás korabeli magyarokról.
– A maga kedvéért, Ilona, besorozzuk az egész pereputtyot – mond Pászthy Kálmán őrnagy, aki ugyancsak nem tudta megtagadni a nők elébe terjesztett kérését.
Miután Remete C. Szervác dolgát Alvinczi Ilona, véleménye szerint érdeme szerint, eligazította: rákerült végre a sor a legnehezebb dióra, mégpedig magára édesapjára, Alvinczi Eduárd úrra, aki már reggel óta pihenés nélkül talpon volt, amit Korányi professzor annál is inkább megtiltott, mert a „háznál” egyetlen, valódi, „hamisítatlan” beteget fedezett fel látogatása alkalmával a beajánlott Regényi, majd Alvinczi Ilonán kívül: ez pedig nem volt más, mint maga a házigazda.
Erről a bizonyos úriemberről a „véletlen” orvosi vizsgálatnál csaknem az derült ki, hogy már jóformán jogosulatlanul folytatja életét, mert a különböző szervek: így a vese, a máj, a lép, az epe, a tüdő és a gyomor annyira igénybe lettek véve végig a hosszú életen át, hogy a központi hatalomnak, a szívnek, ugyancsak kellett intézkednie, hogy ezek a járások teljesítsék kötelességüket. Bízni lehetett még a gyomorban, amely mindig hajlandónak mutatkozott teendői elvégzésére; bízni lehetett a vér tisztaságában, amely éppen az elmúlt ötven esztendő alatt kidolgozott magából minden feltörő, ártalmas anyagot, amelynek véghezviteléhez nagyban hozzájárultak a budai hegyek között eredett forrás vizei, amelyek a Rácfürdőtől kezdve a Margitszigetig, a Gellérthegy alatt és környékén a város valamennyi fürdőjét ellátják, nemhiába397 szerettek itt annyi száz esztendeig tartózkodni a törökök, akik a forrásvizekben való fürdő jelentőségét jól ismerik. Az elmúlt években azonban bekövetkezett a házigazdánál az az előrelátható és várt helyzet, amikor a legközponti hatalom, a szív fáradozni, kihagyogatni, mulasztani kezdett, ami pedig olyan jelentőségű, ha egy vármegyében az alispán is kiöregszik a járások tisztviselői között…
Körülbelül így magyarázta Korányi professzor Alvinczi Eduárd testi állapotának helyzetét, miután ő maga is a régi megyei főorvosi családból származott, és tudott azon a nyelven még báró korában is, amelyet a vidéki nemesség mindig megértett.
„Többet kell pihenni, sőt jóformán mindig csak pihenni kell, miután már az életnek hétköznapjaiból amúgy is kivette részét Alvinczi úr” – szólt Rex Margit kisasszony, aki ugyancsak végighallgatta a professzor megállapítását.
„Én nem bánom, ha vasárnap délutáni heverészéssel töltené ezután életét Alvinczi Eduárd barátunk” – mond a doktor.
– Éppen erre rávenni lesz a legnehezebb jó atyámat, miután a vasárnap délutánjait amúgy is mindig lóversenyen töltötte – aggodalmaskodott Alvinczi Ilona kisasszony, aki a doktor tanácsa nélkül is már régen elhatározta (Rex kisasszonnyal együtt), hogy Alvinczit lehetőleg mellőzik az élet teendőiben, ugyanezért a gazdasági számadásokat, a felesleges levelezéseket, érdektelen emberekkel való tárgyalásokat már amúgy is Rex Margit kisasszony volt szíves vállalni, aki, mint mindig, most is értelmes, lelkes, gyöngéd léleknek bizonyult.
Rezeda Kázmér, aki nyitott szemmel járó férfiú volt: ugyancsak észrevette már idejében az Alvinczi körül történendőket, és a körülményekhez képest lelkesedett a hölgyekkel együtt:
– Csak hadd írjon röpiratokat mindig az Öregúr – mond egyszer, és szavaira váratlan csendesség támadt a budai házban, a kürti uradalomban megszokott „Irodá”-ban, a romantikus budai kertben, a borongó jegenyefákkal szegett dűlőúton, a Nemzeti Kaszinóban, a Jockey Clubban, a bécsi „Károly főherceghez” címzett fogadóban, a karlsbádi gyógyszalonban, a pesti lóversenytéren és mindazokon a helyeken, ahol Alvinczi Eduárd urat még tegnap látták, ahova szeszélyes kirándulásából a magányos, elvonult, csendes, eseménytelen életmódjából visszavárták.
– Az Öregúr – mondta meggondolatlanul, szinte megmagyarázhatatlan ösztönből Rezeda Kázmér, és a szó elhangzása után valahol valamerre,398 merre, az Osztrák–Magyar Monarchia egy versenyistállójában ebben a percben nagyot nyerített Táblabíró, a nevezetes Derby-nyerő, aki mindvégig kék szalagot hordott sörényében, mióta a vizsgát letette, és ugyancsak megmozdultak a legszebb nőies „küllemekkel” felruházott kancák, amelyek annyiszor mutogatták elöl, a célkarikánál a Vénusz keblénél bajosabb szügyüket, domború tomporukat, táncos lábukat és sohase verejtékező szőrözetüket; megmozdultak és lehajtották a fejüket, mint azok a dámák szokták, akik azt olvasták az újságban hogy a fiatalos tábornokot, aki tegnap még itt pengette aranyozott sarkantyúját az uszályuk körül, őfelsége parancsára Grazba küldték, hogy ott gumitalpas sétapálcával és harmonikás nadrágban promenádozzon a nevezetes óratorony alatt.
– Az Öregúr – eresztette ki a száján a szót Rezeda Kázmér, és valóban nagyon elgondolkozott lett napja a birodalom területén (sőt tán még távolibb országrészeken is) néhány asszonyságnak, aki fehérneműs szekrényében mindenféle emlékecskéket őrzött Alvinczi Eduárddal kapcsolatban. Néha egy Innocentius pápagyűrű volt félretéve abból a célból az alsószoknyák közé, hogy majd kicseréltessenek egy másik gyűrűvel, amelyet Alvinczi úr hozna magával akár a legkisebb ékszeresboltból. Máskor egy régi lóverseny programcédula, és rá hevenyészve írott szerelmi vallomás és légyotti óra s helynév várta, hogy helyére más jelentést tegyenek egy esküvőről, annak helyéről és írójáról… Grófnők és társalkodónők, de nemesi asszonyságok és szobalányaik is felhatalmazva érzik magukat az idők folyamán a szökdécselő pillangók módjára muladozó esztendők alatt, hogy Alvinczi Eduárdot gondolataik kelyhében elhelyezzék, és róla néha a kehelyborító kendőcskét levegyék. Az élet színeiről és versenyfutásából az Alvinczi dressz piros színe mutatkozott még ekkor leginkább a távolságban, a kanyarodónál, az „ezerméteres egyenesnél”, vagy más helyeken, amikor ábrándok látócsövén át nézegetik a hölgytribünről a versenyző lovast. Ki gondolta volna, hogy a célkarikához közeledve, midőn szabad szemmel is láthatóvá válik a lovas: a tél ezüstszínei még a pirosnak ragyogását is elhamvasztják?
– Öregúr – ejtette ki a szót Rezeda Kázmér, és néhány korabeli úriember a közép-európai királyságok területén a homlokához, a szívéhez, a térdkalácsához kapott, ahol eddig nem ismert fájdalmakat kezdett érezni. Auersperg herceg, aki már igen megbarátkozott köszvényével, ráeszmélt, hogy ez a hű barátja a legádázabb ellensége, aki elől399 egy horvátországi fürdőhely iszapjába kell menekedni. Schwarzenberg herceg a Jockey Club ódon termeiből Neuheimba vitte termes vasúti kocsiban a szívét, amely pedig olyan kellemetesen dobogott minden karcsú bécsi boka után, hogy a herceg valósággal költőnek érezte magát néhanapján; igaz, annál rosszabb lett a pulzusa, amikor az említett bokák közül némelyikkel barátságot kötött, hogy egy Schwarzenberghez sehogy se illő kiábrándultsággal gondoljon darab ideig a női nemre, amelynek nem imponálnak a kabáton viselt fénylő rendjelcsillagok, ha az ember a kedvéért mellényben mutatkozik. K. herceget sürgősen hazahívták lengyelországi kastélyába, mert Alvinczi bekövetkezett öregségéig senki se gondolt arra, hogy K. herceg is megöregedhetik. A doktoroknak eszükbe jutott, hogy K. herceg többet fáradozik a kis színésznőkkel való megismerkedések lehetőségén, mint azok megérdemelnék a bécsi külvárosi színházakban. Holott a vidéki kastélyban sokkal kevesebb fáradsággal meg lehet ismerkedni a színésznőkhöz hasonlatos szobalányokkal, akiket a bécsi cselédszerző nagy bajuszú cupringerlegény kíséretében küld akár vagonszámra.
– Az Öregúr – mondta ki könnyű hangsúllyal a szót Rezeda, és egész babérligete a hősöknek és gavalléroknak öregedett meg egyszerre, akik odáig Alvinczi Eduárddal együtt fiatal, vidám embereknek számítottak.
…Milyen ürüggyel csalják pihenő helyére Alvinczi urat? – tűnődtek a hölgyek (Rex Margit és Alvinczi Ilona); de Rezeda, az öreg-Rezeda kéznél volt.
– Természetesen a hölgyekkel érzek abban a tekintetben, hogy az eddig jól sikerült ünnepélyt ne zavarja meg semmi szélhámosság, holott a pesti szélhámosok valósággal olyan kirukkolást rendeztek, mint Szent Istvánkor szoktak a pályaudvarokon, hajóállomásokon. Minden második vendégünk gróf, akinek részint a cenzus, részint az érdemei alapján a főrendiházban volna a helye, de minden harmadik vendégünk szélhámos, akinek már fenntartott szobája van a Markó utcai Kisfaludy-hotelben – mond Rezeda Kázmér úr látszólagosan Rex Margit kisasszonyhoz intézve szavait, amelyeket a korabeli szellemességgel mondott el. – Majd kitalálok valamit magam is a tisztességes vendégek vagyonmérlegének a megállapításához, aminthogy a hölgyek már szívesek voltak a kontóból törölni Remete C. Szervácot, akinek jobb helyet magam sem tudtam volna a berényi laktanyánál. Csak az a fontos, hogy „kikössék” a pátert, mint a régi lovasságnál volt divatban.400
Miután felesleges ábrándokkal nem akarta molesztálni a kedves, szeretetre méltó és amúgy is aggodalmaskodó hölgyeket, Rezeda úr a „török konyhá”-nak vette útját, ahol Remete újabb lapot fordított jegyzeteiben, de hallgatósága már csak az egyetlen Alvinczi úrból állott, miután a szerkesztők elpárologtak. Alvinczi úr a házigazda tiszténél fogva még egy darabig összeráncolt homlokkal hallgatta a tudományos előadást, amely most már a nemzet többségét alkotó „ugorok” körül forgott, akik a turáni fajt még egy ezer esztendő alatt annyira beolvasztják maguk közé, hogy annak is nyoma elvész, ha gyors utánpótlás nem érkezik a Fekete-tenger mellől.
– Itt van Maki-Baki, nem kell aggodalmaskodni, főtisztelendő úr – mond Rezeda úr, amikor darab ideig hallgatta a felolvasást. – Majd összeolvasztja az összes dolgokat, amint ahogy már bizonyos kolostori tárgyakkal ezt máskor is megtette.
Rezeda úr, mint később bevallotta, csak „próbaképpen” említette Maki-Baki nevét, mint hajdanában a komisszáriusok minden szegénylegényt Rózsa Sándor bandájába soroztak: a táltos azonban Maki-Baki nevének említésére abbahagyta a felolvasást:
– Remélem, hogy az ezüstkanalakra kellő felügyelet gyakoroltatik – mond a felolvasó, közbevetőlegesen.
– Vigyázzunk az ezüstkanalakra! – felelt nyomatékosan célzatosan Rezeda Kázmér, már amennyire ez a jámbor férfiú valóban értett volna a gyanúsításhoz.
Alvinczi úr azonban nem ügyelt a beszélgetésre, bizonyos izgalommal fordult Rezedához:
– Nos, szerkesztő úr, mit szól a történelemkutatmány újabb eredményeihez?
– Nem látom sehol a lófejes kupákat, amelyeket ilyen ősmagyar előadáson emelgetni szokás. Nem látom a boglyákat abból a „hun szív” nevű szénából, amellyel az ősmagyarok Ázsiából való jöttükben a lovaikat táplálták. Senki se puhítja a nyers húst a nyereg alatt. Nincsen kellő illúziója az előadásnak. Még csak az ópiumpipákat se látom sehol, pedig azokat szívni kell ilyen alkalommal, amikor Soujou, Tulsua, Tukota, Edumér és más hasonló nevek emlegettetnek – felelt Rezeda úr. – A főtisztelendő urat egyébként mint katonaszökevényt keresik, jó volna, ha jelentkezne Gyárfás őrmesternél.
Rezeda úr fellépése olyan vakmerő és elhatározott volt, hogy még401 Alvinczi Eduárd is meglepődött, és nagyot nézett, mintha valamely kellemetlenség történt volna a jóérzésében.
– Ferenc József mindenkinek megkegyelmezett már életében, csak a katonaszökevényeknek nem. Ez a legnagyobb bűntett a Monarchia előtt, amelyre nincs pardon – folytatta Rezeda úr. – Itt semmiféle protekció nem használ. Egy katonaszökevényből semmi sem lehet Magyarországon. Egau Edének, a mármarosi kormánybiztosnak lehet sok tévedése, de mindegyiket megbocsátotta neki őfelsége, mert katonaszökevények ügyében intézkedett. Nem lehet igaza egy olyan embernek, aki kivonta magát a véderőből…
– Nem kell bővebben tárgyalni ezt a dolgot, szerkesztő úr. Szeretném, ha simán, feltűnés nélkül mennének az események a maguk törvényes útján.
Remete C. Szervác még mindig elbizakodottan várta a „fejleményeket”. Nyomban tisztában volt „ellenségei aknamunkájával”, de nem szólott, csak két karját összefonta a mellén.
– Kéznél vannak a papirosai? Az igazolványai, a legitimáció, amelyeket rendes ember magánál hord? – kérdezte Rezeda úr most már egyenesen Remetéhez intézve szavait.
– Ugyan kérem! – felelt most a tudós legyintve. – Csak nem gondolja, hogy ezzel a szempárral valakit besoroztak az osztrák–magyar hadseregbe?
– Én nem gondolok semmit, csak az ön érdekében, de főként nagynevű házigazdánk „integritása” érdekében voltam bátor szólani.
Az „integritás” szót olyan hallatlan komolysággal és nyomatékossággal ejtette ki száján a szerkesztő, hogy Alvinczi úr indítva érezte magát a következő kijelentésre:
– Mindenesetre jó volna tisztázni ezt a kérdést, mielőtt elmérgesednék.
Így szólt, és fáradtan hátat fordított az ősmagyarok kutatójának, aki csakhamar egyedül maradván a „török konyhá”-n, azon kezdett gondolkozni, hogy merre oldhatna kereket.402
