HATODIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
Ó, de gyűlölöm a pityergő igricet,
Ki csillagra, nő nevét suttogva, réved,
Kinek üres lenne a nagy természet,
Ha nem ülne nyergében Ninon vagy Lizet.
Ki csillagra, nő nevét suttogva, réved,
Kinek üres lenne a nagy természet,
Ha nem ülne nyergében Ninon vagy Lizet.
(Francia költeményből)
Olyan korszakban éltünk, amikor a „Szerelem művésze” meghatározás talán még annál is magasabb rangot jelentett, mint a királyi tanácsosság vagy más efféle békebeli rang, amelyért törték magukat az úriemberek.
Rezeda tagadhatatlanul a legjobb jelzőt használta a tegnap óta változáson átment, beteges úriember bemutatásához. Fruzsina már keresgélt is stílszerű kis postástáskájában (a posztillonköpeny kiegészítőjében) lorgnettje után, amellyel az úriembert majd közelebbről szemügyre veszi, de Rezedának még volt valami mondanivalója az ügy érdekében:
– Ne éreztessük vele, hogy tudjuk kilétét. Elbetegesedett állapotában tán inkognitóban akar maradni. Tiszteljük ezt a szándékát.
– Majd megmondja maga is – szólt Császár Fruzsina, mert némely dologban, így a férfiakkal való bánásmódban bízott önmagában. – Most mindenesetre menjünk el innen, hogy szegény betegünk a megszokott helyét elfoglalhassa. Tágas a liget. Nézzük meg, mit csináltak nibelungi tölgyfánkkal.
– A jámbor szeretők fájával, akik megelégszenek egy lopott csókkal – jegyezte meg Rezeda nem minden célzás nélkül.
– Csak várj. Várj. Mindennek eljön az ideje – felelt Fruzsina. – Ha már a „Hullámok” lányához hasonlítottál, legyen türelmed várni, amíg a leány elveszti a fejét. Miután szívét úgyis elvesztette már.
Ilyen (és hasonló) szavak voltak azok, amelyek Rezeda úr emlékezetébe75 úgy befészkelődtek, hogy napokig emlékezett rájuk… Csücsörgetve ismételte őket fej párnájának, amelyet más hiányában átölelt. És Fruzsina bolyhos nyakszirtjét képzelte helyére.
– Várj, amíg megjön a bátorságom hozzá. Akkor eleget csodálkozhatsz, ha meglátod, kit kaptál bennem. Én minden idegszálamban élek, ha szeretek. Egy ismeretlen világbeli lény leszek, aki maga se ismer önmagára. És jegyezd meg jól; még nem szerettem senkit úgy, mint téged. Bár kétszer mentem férjhez szerencsétlen fejemre. És mind a kétszer szerelemből. Mi a te szenvedésed az én szenvedésemhez mérten, mikor elhibázott életemre visszatekintek! Vajon kárpótol szívemnek ez az új, ismeretlen érzése mindenért, amit az élet eddig nem adott meg? Megismerem valaha a boldogságot? Lehetsz-e mindenem, nem vesznek el tőlem kezek, amelyek láthatatlanul avatkoztak eddigi balsorsos életembe?
– Kik lehetnének azok? – tűnődött Rezeda úr, mert valóban nem látott semmi veszedelmet.
– Majd a sors, a véletlen küld valakit, aki elvesz tőlem – mond babonásan Császár Fruzsina. – Ahogy ezt a nagy fát is elvette tőlünk a kiszámíthatatlan végzet.
Rezeda úr ugyan gyermekes gondolatainak véleményezte, de mégse tudott megfelelő szavakat Fruzsina vigasztalására találni, amikor szerelmes csókjuknak egyetlen emlékező tanúját, a nagy tölgyfát kivágva látta maga előtt a rőt tavaszi mezőn. Ősszel és tavasszal halnak meg a fák. Az ő szerelmük mindjárt egy halálesettel kezdődik.
– Talán a fát büntették meg helyettünk – mond Fruzsina a tövében elfűrészelt, földön fekvő óriás körül járogatva. – Mennyi ideig szolgált békességgel?
– Azt mondja a botanika, hogy a gyűrűiből meg lehet állapítani életkorát – mond tudományosan Rezeda. – Én nem tudom annyira a természeti titkokat, de elhinném, ha mondanák, hogy ez a fa látta az ifjú Podmaniczky Frigyest, amikor a negyvenes évek pasztellszínű frakkjában és struflis pantallóban itt sétált, és a liget és az Andrássy út szabályozásán törte fejét. Sajnos, az öreg báró a tyúkszemei miatt már nem tud kisétálni a ligetbe, különben nem engedte volna kivágatni a fát.
– Azonkívül elhalálozott is a kegyelmes úr – mond most a hátuk mögött egy fájdalmas, bizonytalan hang.
A beteges úriember volt, aki valami úton-módon rávette ápolóját, hogy a Névtelen Jegyző szobrán túl is elkísérje mindennapos sétájában, s így került a tegnapi ismerősök mögé.76
Majd kifogástalanul, mintha a Váci utca kellős közepén volna: megemelte nyúlszőr kalapját és azzal a bizalmassággal, amelyet Fruzsina tudott maga körül árasztani, akivel csak egyetlen szót váltott, így folytatta a beteges úriember:
– Mi most még sétálunk, mert a liget a borús idő miatt néptelen, aztán visszaülünk az Anonymus szobrához, és beszélgetünk. (Sohase váltott egyetlen szót sem ápolójával.)
Az új ismerős előterjesztvén csábító programját, megint mélyen köszönt csak Fruzsinának, és ápolójával továbbment. Az ápoló pipája a kabát alatt úgy füstölgött, mintha az egész ember égett volna.
Rezeda úr így szólt:
– Némely nőkhöz odajönnek törleszkedni az összes környékbeli macskák, ha valahol letelepednek, magához, Fruzsina, a beteges úriemberek, mint akár én magam, akár legújabb akvizíciónk, Ördögh Kornél úr.
– Vigyázzon, ki ne ejtse a nevét, mert meg talál szökni.
– Nem szökik meg. Hallgatók kellenek neki, mert valami elmondanivalója van. Gyanakszom erre a megmerevültnek, szinte hangjavesztettnek látszó úriemberre, hogy legalábbis annyi mondanivalója volna, mint egy unatkozó utasnak a második osztályon. Nagy betegségek után szokott így lenni, amikor a beteg mindenféle tücsköt-bogarat összegondol, de nincs senkije, akinek elmondhatná. A saját ápolójával utóvégre nem beszélhet, azzal kölcsönös gyűlölködésben szokás együtt élni. Ó, hogy szeretné barátunk is a pipaszárat az ápoló torkára verni!
Valóban a távoli városligeti úton úgy mendegélt az ápolt és ápolója, mint egy házaspár, amely az imént veszett össze a legmesszebbmenő gyűlölettel. (Csak a házaspárok tudják szívből gyűlölni egymást, az élet adott pillanataiban.)
Az ápolónak nyilván nem tetszett a beteges úriember új ismeretsége, mert ezzel hatalmát érezte csorbulni. Hogyan őrködhessen ő most tovább az immár harmadik hónapja őrzött úriemberen? Féltékeny lett, mint egy cselédsorból előléptetett asszony… Szemébe húzott sportsapkája alól egy házmester dühével nézegette az Anonymus szobra körül nem fizető új lakókat.
De a beteges úriember annál nagyvilágibb könnyedséggel ereszkedett szokott helyére, és még valamelyes lappangó kedv is látszott a magatartásában. Lám, nem menekülnek előle az emberek, mint eddig, „őrült korában”.
Pofaszakálla volt, amelynek színét teljes bizonyossággal nem lehetett77 megállapítani. Hol szürke, hol vörösbe játszó volt, mint egy nyugalmazott császári hivatalnoké, aki legfeljebb elsején foglalkozik bővebben a szakállával, amikor a nyugdíjáért megy.
Sokáig nézett földre szegezett tekintettel maga elé, mintha a gyávaság ellen küzdene. Aztán olyan hangon, mint egy hamis hegedűhang, váratlanul megszólalt:
– Az én időmben az emberek eszmékről ismerték meg egymást. És ezt nagyon helyes módszernek lehet mondani, mert az emberi szó a leghatalmasabb. Mindent ki lehet vele fejezni – mondta a hamis hegedűhang, de végre eltalálta a maga húrját, bár voltaképpen senkihez se intézte szavait.
– Ha szabad volna, elmondanám nézeteimet.
– Mi mindnyájan alárendelt, szolgaságban élő emberek vagyunk.
– Elsősorban szolgáljuk a múlt időket, kísértő őseinket, hagyományainkat, mintha a múlt idők tudata, a hátunk megett való támogató állása nélkül nem tudnánk egy lépést sem tenni a jövő felé. Különösen varázslatos, szinte életfenntartó ereje van a múlt időnek Magyarországon, mert még legmodernebb napjainkban is belőle táplálkozunk. Mindent a múlt időtől veszünk, törvényt, szokást, erkölcsöt, világnézetet és politikai meggyőződést. Az apánk, nagyapánk isteni magaslaton áll még tévedéseivel is. Nem merjük nem követni őket, így önkéntelenül nem vagyunk mások, mint folytatásai a régi időnek, a lábnyomok továbbmennek ugyanazon az úton, jó szem kell hozzá, hogy megláthassa valaki, hol végződik az egyik nemzedék lábnyoma, és hol folytatódik az új nemzedéké. A választott út kanyarulatairól ismerni fel, hol adta az egyik nemzedék a másiknak a helyet.
– Másodsorban szolgái vagyunk a jelen időnek, amely ugyancsak jókora terhet jelent egy emberre nézve, aki nem tud Nietzsche, Dosztojevszkij vagy Tolsztoj módjára egyénileg gondolkozni.
– Mit jelent a jelen idő szolgálata? Jelenti a fiatalok szenvedéseit, amelyek testi vagy lelki éhségből fakadnak. Jelenti az elviselhető ambícióbetegségeket, amelyek megnyomorítják a fiatalember életét. Vannak, akik különbek akarnak lenni őseiknél, de legalábbis ugyanazok, mint például gróf Andrássy Gyula, Tisza István, az egyetemi tanárok és bankigazgatók fiai példájából látjuk. A mérhetetlen ambíciók, amelyek egyszeriben az öregek helyére akarnák ragadni a fiatalokat: megkeserítői éppen a legszebb éveknek. Mintha senki se tudná az élet titkát a fiatalok közül, nem tudja élvezni az életét a folytonos törekvései miatt. Még csak78 körülnézni se ér rá a legtöbb a világban, már benne akar ülni a nyeregben. Pedig fiatal szemmel tekintve legszebb a világ, amikor még épségben vannak az illúziók.
– Második átka az ifjúkornak, a jelen időnek a szerelem, amelytől csaknem ugyanannyit lehet szenvedni, mint az ambíciótól. A boldogtalan szerelem, amely a legtöbb fiatalembernek a sorsa, még inkább meggyötri az örömre való életet. Elveszi ízét, mámorát, étvágyát az egész életnek; sőt gyakran halálossá is válik. Pláne, ha egy olyan asszony kezébe kerül a fiatalember, akinek lelkiismerete csak önmagáig ér; nem tud gondolkozni, csak a maga fejével; a szíve egyéni vágyat, azaz önzést ismer csupán az összes emberi érzésekből; csak a maga két szemével látja a világot; akiben nincs lemondás, a szenvedésre való örömös készség és önfeláldozás. Mindig ő akar az első és egyetlen lenni a fiatalember gondolatvilágában, akár hívják Bovarynénak, akár Nikolajevna Máriának, akik önzésükben voltaképpen életeket rontottak meg. És utánuk is életet ront meg minden asszony, aki fiatalembert szeret, és elvonja az élettől.
– Harmadiknak jön a legnagyobb baj, ez pedig nem más, mint a családalapítás. Nem mondom, hogy mindenben igaza van Rousseau-nak a szabadság hirdetésében, a Magányos vándor álmodozásai-ban, de minden fiatalembernek el kell olvasni, mielőtt családalapításra határozná el magát. Azt se tartom a leghelyesebbnek, hogy túláradó piétásból, mint az öreg Tolsztoj, minden vén családapa megszökjék a családjától. De valami szabadságnak mégis kellene maradni az ember életében, nem pedig mindent feláldozni a családalapításnak. Egy családos ember nem tudhatja az életet! Ha a kék hegyekben akarna gyönyörködni, a felesége jut eszébe. Ha virágos mezőre téved, a gyermekei jelennek meg előtte. Ha az élet üdvösségeit kóstolgatná, nyomban arra gondol, hogyan oszthatná meg ezt családjával. A legszerencsétlenebb dolog fiatalkorban családot alapítani; az ilyen családalapító elveszett az emberi közösség, a magasabb eszmék, az igazi kultúra, a haladás javára, mert a gyermekpalánták miatt nem tud gondolkozni.
Midőn a beteges úriember idáig ért folyamatos előadásában, megint reccsent az óraszerkezetben valami, mintha az órában rejlő kakukk levegő híján nem tudná elkakukkolni a továbbiakat. Az úriember zavart mosollyal nézett körül:
– És bármit mondanak az orvosok – holott nem is mondják! –, a családi életet a tisztaság szempontjából se lehet ideálisnak nevezni. Egy családos férfi nem fürdőzhetik kedvére. Egy sokgyerekes asszonynak a79 gyerekei tisztaságát kell szemügyre venni, nem a magáét. Az anyák nem érnek rá a testük ápolására. Pedig sok emberi testnek, kigőzölgésnek, sőt betegségnek kell egy helyen együtt lenni. Csak egy magányos ember élhet valóban a tisztaság kultuszának. A családapának munkába kell sietnie, hajtja az asszony szemrehányó tekintete, a gyerekek korgó gyomra és az a különös érzet, amit ebben a Közép-Európában mesterségesen beleneveltek az emberekbe, természetesen többnyire a zsidók, hogy a családapának dolgozni, verejtékezni, esetleg csalni és lopni is kell, hogy teljes legyen a kutyakomédia, amelyet még azonfelül élvez, hogy szabadságát mindörökre elvesztette. Nem mosakodhatik rendesen, kedve szerint nem sétálhat meztelenül, annál „példásabb”, minél kopottabb, pedig a kopott ruha gyűjtője a tetveknek, férgeknek. A munkájában mindig a családon jár az esze, tehát fél munkát végez. Irigységgel telik meg embertársai iránt, akiknek jobban megy a soruk, mint neki. A jövedelmét hazahordja, anélkül hogy neki tetsző dolgokra költené el. Sőt, a szakállát is maga nyesi, ami aztán a legutolsó dolog. Lélekben idegen kölykökkel kell veszkődni egész életében, mert még apának és fiúnak sincs azonos lelkük, mint éppen Jézus Krisztus példája mutatta az öreg Úristennel, aki tudomás szerint sohase tette ki magát felesleges szenvedéseknek az emberiség megváltásáért. A családapa pedig mindennap meg akarja váltani a családját, a testétől teljesen különböző testű asszonyt és a lelkével nem azonos gyermekeket. Ezekért él rabszolgai életet… És némelyik, ez a lelki eltorzulás jele, még boldog is a szolgaságban.
…A beteges úriembernek ilyen és hasonló nézetei voltak a körülötte levő világról, amely nézeteket apránként elmondogatta a Névtelen Jegyző szobránál üldögélve.
– És a legnagyobb szolgaság, amelyet az embernek végig kell csinálni, a megsegíthetetlen bajok: először a bujdosás önmaga, az önmagára való ráismerés elől, mint ahogy nagyon kevés ember van, aki szívesen venné, ha önmagát látná az utcán szemközt jönni vagy éjszakánként az ágy szélére telepedve látni, amint őszintén beszélne vele. Második szolgaság az emberek, az őszinteség, a bizalom elől való bujdosás, mert olyan ember nincs, aki még az orvosához is őszinte lenne. A harmadik szolgaság a szabadságvesztés vagy annak lehetősége, ami rettentő fék a lelkeken. A legnagyobb szolgaság ellenben a halál, amelynek biztosan el kell következni. Nem akarok itt bővebben beszélni a halálról, mert még itt van a szomszédomban, az imént váltam el tőle darab időre, mintha80 csak azért engedett volna el, mint a macska az egeret, hogy lássa, mit csinálok tovább. De erről majd máskor.
A beteges úriember lassan felemelkedett a fehérre festett padról. Ez a gondolkozás talpraállás, amely ötven és hatvan év körül látogatja meg a férfiakat, amikor rendszerint bizonyos csavarok kopni kezdenek, az illető megismerkedik a benne rejlő szervekkel, májjal, vesével, gyomorral, amelyeket addig csak a lexikonnak „Ember” című ábráiból ismert. Ez a talpraállás, az eligazodás az induláshoz, a jól észrevehető félelem az első lépésektől, talán minden nőt kiábrándítottak volna a „daliás” és professzoros beszédű lovagból. Még léptei is úgy rogyadoztak eleinte, mint az egyetemi tanároké, nyúlszőr kalapja mellé emelt tenyere (katonás szalutálása) inkább gúnyolódásnak látszott a világ és önmaga felett, mint valódi köszöntésnek. Hangja pláne különbözött előbbeni előadásának folyamatos hangjától: „Köpeczkinek már elharangozták a delet!” És Fruzsina mégis tüntető, sőt köszönetes kézadással rázta meg a beteges úriember kezét. Mintha legalábbis helyeselne az ecetes előadónak.
– Igaza van, mindnyájan a halál szolgaságát nyögjük – mond bizonyos lelkességgel. (Rezeda gyanakodni kezdett, hogy az egész előadásból mindössze az utolsó szavak maradtak meg Fruzsina emlékezetében. De hát nem is olyan dolgokról beszélt a beteges úriember, hogy azokra egy fiatal nőnek feltétlenül emlékeznie kéne.)
– Én nemsokára meghalok – mond bocsánatkérőleg, de egyúttal igazolásul a beteges úriember, amikor Fruzsina kezét megfogta. Olyan grandezzával, úri komolysággal, de mégse túlságos pontossággal közölte halálhírét Fruzsinával, hogy nem is illett volna sajnálkozni a dolog felett.
– De, amíg élek, erre a kis időre rendelkezésére állok, Madame. Ne vegye ezt a megszólítást esetleg kisasszony létére se udvariatlanságnak, a Lajos királyok alatt a francia királykisasszonyokat is Madame-nak szólították. Tehát én reám számíthat, Madame! – szólt most váratlan meghajlással, amely után kiegyenesedett, mintha régi férfias pompájában akarná magát bemutatni. Éppen csak annyi póz volt benne, mint minden tizenkilencedik századbeli magyar úriemberben, aki félig a tánciskolában, félig a közéletben tanulta a maničre-okat.
Rezedának lovagiasan, tisztelegve intett, mint ellenfelének a vívó, aztán „daliásan” a híd felé vonult a mellette szinte eltörpülő ápoló társaságában.81
– Hát ezt a bolondot jól kifogtuk! – mond Rezeda úr. – Ez még a fatetőre is utánunk mászik, ha elbújni akarnánk előle.
– Ne felejtse, hogy mi kerestük fel – intette igazságos komolysággal Fruzsina.
– Igen, igen… De ezt előre mégse lehetett látni. Habár magánál nincs lehetetlenség, Fruzsina. Tán a bolondot is meggyógyítja.
– Szegény! – felelt Fruzsina. – Egy Madame kellene mellé.
Bizonyos dolgok második életévé válnak az embernek, anélkül hogy észrevenné… Pláne oly időszakban, amelyet hőseink is éppen átéltek, a szerelem időszakában. Ilyenkor fontos, hogy az utcán mindig az az öreg koldus szólítsa meg az embert, akinek babonaságból már egyszer adományozott, és a dolgok jó irányba mentek tovább. Fontos, hogy fehér ruhás valódi menyasszonyt lásson az ember a templom lépcsőjén (de nem baj, ha kocsiban), fontos, hogy ne találkozzon múlt időből való, részegeskedésre csábító cimborával, akivel nem lehet megértetni, hogy nincs most idő „csak egy pohár sörre” a legközelebbi vendéglőbe betérni és elbeszélgetni a múlt időkön… Ugyanilyen fontos volt Rezeda életében, hogy az örökké randevúkra járó „kutyás nővel” találkozzon a Városliget táján, aki mindig életre-halálra felhevülten, éjszakai bőgéstől bedagadt szemmel járta találkáit, és férje, biztonsága érdekében a legmérgesebb farkaskutyát a városban vásárolta meg őrzésére, amelyet aztán az elhízásra hajló udvarló pórázon vezetett, mert a vékony asszonykának mindig kövérkés udvarlói voltak. Megható volt a szájkosaras eb az úriember kezén, amíg az asszonyka állandóan kezével gesztikulált, hogy igazolja magát valami ballépéséért.
Ugyanilyen jelentőséget kapott az idő kellemes eltöltéséhez a beteges úriember két nap alatt… Azért mondunk csak két napot, mert ilyen időszakban amúgy se tudja senki a pontos időszámítást, se a beteg, se a szerelmes. Itt volt az öregember a maga sok beszédével, ódon udvariaskodásával és nyúlszőr kalapjában a Névtelen Jegyző padján, meg kellett tehát őt látogatni, mint valamely programszámot, amely amúgy se zavarja a szerelmesek által áhított magányt, az egyedüllétet. Nem kellett rá okvetlenül figyelni, mert szavaira nem várt választ, mint ahogy a ruhafogas se vár köszönetet azért, mert darab ideig a kabátot tartotta.82
– Én most kezdem szeretni a természetet, amikor igazándiban nő nélkül mutatkozik ő előttem. Azelőtt el se tudtam képzelni egy férfit a szabadban Ninon vagy Lizet nélkül, mint a régi francia vers is mondja:
Ó, de gyűlölöm a pityergó igricet,
Ki csillagra, nő nevét suttogva, réved,
Kinek üres lenne a nagy természet,
Ha nem ülne nyergében Ninon vagy Lizet
Ki csillagra, nő nevét suttogva, réved,
Kinek üres lenne a nagy természet,
Ha nem ülne nyergében Ninon vagy Lizet
– kezdte a beteges úriember aznapon, mikor verssel is felszerelve jött el az ő „találkozójára”. (Valószínűleg a régi divathoz tartozott az is, hogy egy-két strófát betanult az ember, mielőtt találkára ment volna.)
– Manapság a természetet önmagáért szeretem, mert íme, ez a tavaszi évszak se bizonyít egyebet, mint azt, hogy voltaképpen sohase halunk meg. Még emlékszem a télre, amikor erre kezdtünk járni valaha, ördögök húzták a hajamat a pokol felé, és mindennap azért imádkoztam, ha ugyan tudtam imádkozni, hogy meghaljak a testi kínok és gyötrelmek, az őrült gondolatok elől. Még emlékszem, hogy mely fákat szemeltem ki magamnak abból a célból, hogy az első magános sétán oda felkössem magamat, miután az összekötő vasúti hídig, ahonnan a vízbe akartam dobni magamat, nem volt jártányi erőm elmenni.
– Még tél volt, és óvatlan pillanatban a hőmérőt szerettem volna lenyelni, a nadrágtartómmal megfojtani magam, az öngyilkosságnak azt a nemét is elkövetni, amikor az ember erősen akar meghalni az energiája folytán. Tél volt, és betegségemnek neve delirium tremens volt, de én tudom, hogy más bajom volt, tudniillik az, hogy pontosan leéltem azt az időt, amely ki volt számomra szabva. Az utolsó percig leéltem. Az tökéletesen mindegy volt, hogy miképpen hívják majd azt a betegséget, amelyben elpusztulok. Az ablakon ugrom ki, mint ahogy akartam, vagy az ápolók fojtanak meg, mint ahogy ugyancsak terveztem.
– Ez volt a tél életemben, és most jött a tavasz.
– Nem tudom, hogy önök hogy vannak vele, de én magam nem látom többé arcomon azt a halálos gondolatot, amely éjjel-nappal kísértett, mióta utoljára tükörbe néztem. (Még ősszel.) Nem akarok már arról az arcról beszélni: amelyet gyűlöltem és rettegtem, mint valami rémet, zilált hajzatával, a viharfelhők mögött bujdosó hold sápadtságával, a pokol tornácán és a panoptikumokban található szemeivel. Örülök, hogy Madame nem látott ilyen arccal, mert bizonyára sohase tudna nekem83 megbocsátani. Megvetendő ember az, akinek a gonoszság, a lélek aljassága, a szenvedély és a bűn kiül az arcára, mint valami kirakatba, mert nem tud többé magán uralkodni.
– De jött a tavasz, és ez az arc elment a kiismerhetetlen semmiségbe, a körülöttünk levő megfejthetetlen titkok világába, ahonnan felmerült. A mostani arcommal már látni kezdem a csodálatos természetet, bejött a „Pesti Erdőhöz” címzett szanatórium kertjébe, aztán ide a ligetbe is a tavasz, amelyről sejtelmem se volt odáig.
– Madame, higgye el nekem, hogy én ebben az esztendőben, a legboldogtalanabb évében életemnek ismertem meg a tavaszt. Most vettem észre elölről az új rügyeket, az apró levelecskéket, amelyekből egyik napról a másikra koszorúk lettek a bokrokon. Találkoztam elrejtett helyeken a gyöngyvirággal, mintha én fedeztem volna fel először az emberiség történetében a gyöngyvirágot és a félénk vadrózsát. Mindennap új csodákat láttam. Fehér hóval behintett almafákat és cseresznyefákat. .. Először néztem a tavasz titokzatos útját. Bár talán több időt töltöttem valaha a tavaszi erdőben Ninonnal vagy Lizettel, mint mások.
– És csak most volt szerencsém a tavaszhoz, Madame, hogy megbocsássa nekem az Isten.
Ezen a napon, mikor a beteges úriembertől elváltak, Császár Fruzsina így szólt Rezedához:
– Nem lopjuk el többé a beteg öregúr tavaszát, amelyre szenvedéseivel rászolgált, mert csak az tud ilyen önfeledkezéssel örülni a tavasznak, akinek semmije se volt az életben. Hagyjuk neki az egész tavaszt itt a ligetben, mert ez talán gyógyulása szempontjából is jobb. Hadd élvezze nő nélkül a tavaszt.
– Ninon és Lizet nélkül – mond Rezeda, miután nem felejtette el a verset, amelyet Ördögh Kornél mondott.
– Ápolójával, aki ritka erős rókának látszik – felelt Fruzsina, aki nyilván megsértődött a beteg öregúr ama kívánságán, hogy nő nélkül akarja élvezni a természetet. – Mi majd másfelé megyünk, ahol nincsenek delirium tremensükből alig gyógyult urak. Egyszer… Egy napon a Kamaraerdőbe megyünk, ahol senki se jár – mondta most halkan, nagyon szemérmesen, szinte bocsánatkérőleg Fruzsina. – Utóvégre nő vagyok.
A költők különböző módszerek szerint zengik a diadalmas szerelem himnuszát, ünnepélyére megszólaltatnak minden hangszert, amelyhez84 kicsinyt is értenek. Dobok pufognak, mély bőgők zengenek, vagy furulyák visítanak. A költői képzelem lángra lobban, és az oroszlánokkal is szembeszállna, ha a diadalmas szerelem beköszönt, ne csodálkozzatok, ha megbolondul kissé minden ember a perctől, amely végre elérkezett.
Rezeda úr ugyancsak sokáig ment az utcákon Fruzsina ígérete után. Valami kertben találta magát, amolyan hitvány városi parkban, ahol az ebédidőt sokan koplalva töltik.
Ilyenek azok az asszonyok, akikről a többit megítélik a férfiak – mond magában. – Pedig csak alig néhány asszony van a városban, aki nem riad meg a házasságtöréstől, a legtöbbje mégiscsak fél, és félelemből tisztességes marad. Ezek a mindenütt feltűnő, mindig figyelemre méltó, mindig szokatlan szagú eleganciával öltözött asszonyok, akik a csábítás fogásaival láncolják magukhoz a férfiakat, ezek az asszonyok számítanak a többi helyett is. Rajtuk keresztül ítélik meg a város többi nőit, mert ők vannak örökké divatban, akik a férfiakat váltogatják…
Meddig töprengett Rezeda a tegnap még üdvösségnek látszó szerelmi diadal küszöbén? Nem, sehogy se tartozott a szerencsés emberek közé!
Késő délután volt, amikor végre felemelkedett a park padjáról, ahol a kérő, alázatos szemű déli embereket lassan felváltották a hangoskodó környék lakosaiból való látogatók, akik nem törték a fejüket sem éhezési, se szerelmi problémákon.
„Talán mégis az öregnek lesz igaza, aki nő nélkül szereti a természetet” – gondolta magában, és sokkal búsabban mendegélt, mint bármikor életében. Mintha egy álmát veszítette volna el.85
