ÖTÖDIK FEJEZET • A beteges úriember, a szerelem öreg művésze
ÖTÖDIK FEJEZET • A beteges úriember, a szerelem öreg művésze
Bár a főváros felszíne, az első pillantásra látható panorámája még nem mutatta, de a háború előtt egy-két esztendővel Pest már szegényedett.
Muladozóban volt az a lendület, amelyet igazában a millennáris esztendő, Magyarország fennállásának ezeresztendős évfordulója hozott meg, amely lendületet ki is használt minden talpon levő ember a maga tehetsége szerint. A millennáris idők óta lassúbb tempót vett az ország és főváros szárnyalása, hétköznapok következtek, amikor lassabban jártak a vonatok, és az ezeresztendős Magyarország pénzbősége fogyadozóban volt. Ám ekkor a politikában történtek nagy események, hogy a kis magyar világ újra pezsgésbe jöjjön. Kossuth Ferenc győz az országban a Tiszák és a hatvanhetes, elavult Magyarország felett, egy jól felépített világot dönt romba a végzet által hazavezérelt Kossuth fiú. Újra lendületbe jön az ország szárnyalása, frissebb motorok állnak be a régiek helyére, hogy megint buzogjon az élet.
De a háború előtt már a nagy események utolsó kártyái is kijátszódtak, bizonyos lomposság és bágyadtság jelentkezik az élet menetelében, úgy a fővárosban, mint a vidéken. A jól jövedelmező nagy üzletek, a gondtalan állások és életpozíciók nem hullanak le az égből. Az ügynököknek – Kossuth Ferenc óta mindenki az – ugyancsak szorgalmasan kell utazgatni, hogy a régi életstandardot fenntartsák. De fenntartották, mert a MÁV vonatai kitűnőek voltak, és az energia, a szép, jó, finom élet elérése iránt való energia vitte az embereket. Nehezebb volt a mindenre jó pénz megszerzése – de megszerezték.
Rezeda úr tehát a „Meteor”-hoz címzett szállodába költözött. (Nem finoman berendezett garszónlakásba, mint tette volna néhány év előtt, ha előbb jön meg ereje életmódjával szakítani, aminthogy néhány61 év előtt egy reményteljes fiatalembernek még könnyű volt ilyenre szert tenni. A hitel, a bizalom, a kereskedők üzleti vágyakozása az utcán járt az emberek sarkában, mindent kínáló ügynökök könyörögve vitték a portékát azokhoz, akik még nem voltak csalárd bukás miatt becsukva. Rezeda úr látta barátai legénylakását, ahol még eredeti festmények is díszítették a falakat, az íróasztal egy műremek volt, a garszón úr úgy élt, mint a „Kék öreg Isten Bajorországban”, mint abban az időben mondták.)
Rezeda úr az átmenetiséget jelentő szállodába költözött, mert nem tudta, hogy mikor unja meg ezt az életmódot is.
Az ismerős hordár – Johanna hordárja, aki piros sapkájában a „Barátságos Ház”-nál amúgy is félig-meddig komornyikja volt – minden délben beállított az ebéddel, mint valami tiszthez a kutyamosó, és haptákban várta be, amíg a meleget tartó edényekből Rezeda úr az ebédet kikanalazza.
– Üzenni nem tetszik a nagyságos asszonynak?
– Tisztelem – felelt eleinte némi lelkiismeret-furdalással Rezeda, később mind közömbösebben.
A „Meteor” szálloda a Körúton volt, talán éppen a Körút legforgalmasabb pontján, ahol a nagyon zajos, de másodrendű pesti mindennap pöfög, mint a rotációs.
A negyedik emeleten lakott, de erkélyéről és „messzelátó” szemével jól láthatta azokat az embereket, akik az Erzsébet körúton végigmentek, hová, merre, milyen külön-külön célzattal irányították lépteiket az aszfalton. Fél Budapest elment naponta az erkélye alatt, ugyanezért az első napok után megunta a nézelődést.
„Pesten senki se néz a magasba, mindenki az aszfaltot nézi, hogy ott keresse az aranyat, ugyanezért nem üdvözölhettem senkit se erkélyemről” – mondta később élete e korszakáról.
A szálloda földszintjén levő helyiségeket, a kávéházakat artisták és más éjjeli népek frekventálták, a negyedik emeleten Rezeda bérelte szobáját. Egyik oldalán lakott egy rangjavesztett huszár főhadnagy, aki állandóan a párnája alatt tartogatta a szolgálati forgópisztolyát, hogy agyonlövi magát. Egész nap fel és alá járt a szobájában, de nem túlságosan zajongva, hanem kimérten, mintha bizonyos lépéseket akarna elvégezni, amelyeket elmulasztott.
– Most elmegyek rokonomhoz, Csics altábornagyhoz, hogy ügyemben62 segítségemre legyen – mond, és ki nem mozdulva a szobájából, ment, mendegélt Csics altábornagyhoz.
Rezedának való szomszédság volt.
A másik szomszédja egy öreg kártyás, bizonyos Gály Lajos volt, aki élete romjain éldegélt itt, és vénemberes, hosszadalmas köhögéseket rendezett, ha el nem kerülhette. Pedig egyébként nagyvilági, pallérozott modorú, tekintélyes úriember volt, aki Európa minden kaszinójában kártyázott fiatal korában (amíg a tagságot bírta fizetni), a Jockey Club tagja, később a párizsi és földközi-tengerparti kártyaházak lovagja. Igen sok érvet tudott felhozni maga mellett, amikor a folyosón néha találkozott Rezedával, de önző volt, mint minden öreg kísértet, kiköhögte magát („erre a kis időre, ami hátra van”), ha összedőlt a ház is.
– Hazajöttem Pestre, miután abban a kápolnában, amely Monte-Carlo és Nizza között áll az országúton, ahol már sok jó tanácsot kaptam: azt súgták meg nekem, hogy negyven esztendő alatt, amíg külföldön jártam, tanulhattam már annyit, hogy elbánjak a pestiekkel. Hazajöttem, miután elvégeztem az élet iskoláját. Nos, azt tapasztalom, hogy elölről kell mindent kezdeni, én vagyok a balek – szólt a tekintélyes öregúr, és hamis fogsorait csikorgatta.
Jó pár ezer holdja volt valamikor, Fortuna azonban, akit egész életében üldözött, hátát mutatta neki, ebbe nem tudott belenyugodni.
– Ha nem volna valamely kis követelésem az egyiptomi Khedivétől, akivel ecartézni volt valaha szerencsém, a hotelszámlát se tudnám kifizetni – mond.
A régi Magyarország, ahol lakom – gondolta Rezeda úr, valahányszor a negyedik emeletre ért.
De jött Hubert, a pincér, és jelentette, hogy a „Lady” hívja Rezeda urat a telefonhoz, mire Rezeda úr abbahagyta régimódi új ismerősei felett való gondolkodását.
Ez a „Lady” nem volt más, mint Császár Fruzsina, aki nagyvilági nő létére tudta azt a néhány angol szót, amelyet a „személyzettel” szemben kell használni; ugyanezért Huberttel mindig angolul beszélt. (Mert Hubert Anglia egy vidéki városkájában, ahol a Pickwickek szoktak a londoni postakocsiról leszállni, tanulta a pincér mesterséget: ugyanezért más volt, mint Rezeda úrnak bármely pincér ismerőse. Esquire-oknak nevezte vendégeit, az öreg Gály Lajost pedig legalábbis egy lord másodszülött fiának, akire még nagy örökség vár. Ugyanis, rövid idő63 előtt hagyta el Anglia „virágoskertjét”, még nem volt ismerős a pesti viszonyokkal.)
– A kedves Lady, aki mindig oly nyájasan szól hozzám… Hubert úr, kérem unokatestvéremet, Rezeda Esq.-t a telefonhoz hívni – jelentette Hubert lelkendezve, mintha valóban ő is meghódolt volna Császár Fruzsina hangjának, amely úgy hangzott a kagylóból, mintha elbájoló szalonja kellős közepén beszélgetne.
Ó, ebben az időben, amikor a pesti nők igazában megtanultak a telefonnal bánni, azon át hódítgatni, szórakozni, felelősség nélkül kacérkodni: Fruzsina talán legjobban tudta érzelmeit kifejezni az Edison-szerkezeten át.
Egy korszakbeli pesti dáma lakása nem is képzelhető el telefon nélkül (amelyen át „társadalmi életet” is folytathat), de Fruzsina szerelmének ápolásához oly szüksége volt a mindennapi telefonbeszélgetésre, mint a virágnak a kertész kannájára.
A hajdani úrnők levelezései – a csodálatos oldalakra terjedő szerelmes levelei – helyett jött a telefon, amely mindazt elintézte, amit néhány év előtt még levelekben kellett megírni.
Fruzsina csókolózni tudott telefonon.
Azon a bizonyos alt hangján, amelyet Rezeda úr hol ahhoz a női hanghoz hasonlított, amelyet egyszer, régi pünkösdkor a veszprémi püspökségi templom kórusáról hallott, amely hangba évekig beleszeretett, bár tulajdonosát sohase ismerhette meg, hol meg egyszerűen „mellénynyitogató”-hangnak mondott – ezen a hangon kezdte Fruzsina:
– Már három napja annak a csóknak, amelynek az íze folyton a szájamban van… Így még nem csókolt meg senki az életben, se az anyám, se az uram. (Vajon melyikre gondolt a kettő közül?) Járok fel és alá a szobáimban, kiülök az erkélyre, próbálok olvasni vagy Grétével beszélgetni, de nem tudok másra gondolni, mint arra a percre, amikor végre az ajkadat az ajkamra tetted, megízleltem valami olyasmit, amiről eddig fogalmam sem volt. Bizonyosan valami nagyon jó cselekedetet vittem véghez önkéntelenül, hogy már itt a földön alkalmam volt megismerkedni a mennyország üdvével. Végül én mégis csak egy szegény asszony vagyok, egy árva nő, akinek egyetlen vigasztalója a földi életben, hogy szerelemmel szeretik. Azt hiszem, annak a csóknak a pillanatában igazán, szívből szerettél.
– Mindig rád gondolok – felelt Rezeda nem kevésbé érzelmesen,64 mert, mint már említettük, gyönge ember volt, akire ráragadt a nő érzelmessége. (Kilencven-egynéhány kiló testsúlyú és 189 centiméter magasságú volt akkor, mégis olyan könnyű volt, mint egy pehely a női sóhajtással szemben.) Ugyanezért nem lehet csodálni, hogy nyomban kiegyenesedett, megfeszült a szűk telefonfülkében, amikor a drót másik végén azt indítványozta Császár Fruzsina, hogy azt a bizonyos csókot meg kellene ismételni ma délben.
– Ott, a „szokott helyünkön”, a mi kis madárfészkünkön, a tölgyfa alatt.
– Úgyis kevés tölgyfa van a ligetben – mond Rezeda, mert más nem jutott hirtelen eszébe.
– Szép az idő, és csak rövid muszkabundámat kapom magamra – ígérte Fruzsina.
De mielőtt letette volna a kagylót, még mondott valamely hevítőt:
– Bevallom neked, hogy azóta is voltam a ligetben, de csak az idegbajos öregurat láttam. Tehát egy negyedóra múlva a „szokott kis fészekben”, drágám – mond Fruzsina, mintha Isten tudná, milyen nagyszabású kalandról volna szó, pedig csak egy röpke csók volt a programba felvéve, holott Rezeda úr egészséges férfi létére már tovább is szeretett volna eljutni a szerelemben.
– A szerelem… – dúdolgatta magában, amint kocsiba ült, és a városligeti tó hídjáig vitette magát. A konfertáblisnak beleegyező mosolygás terült el fakó bajszán. Ő tudta, hogy miért vitetik magukat a pasasérok a városligeti tóhoz.
Rezeda elhaladt a „szokásos úton” (másodszor járt erre életében), a Névtelen Jegyző szobránál megint ott üldögélt a merev úr, olyan mozdulatlanul, mint egy halott pápa. Bizonyos aszkéta szigorúság volt arcára írva, mint aki mindenről lemondott, mert mindent megpróbált, és rossz ízűnek talált. Lehetett volna tán tőle félni is, amint kiégett, üres tekintetével bámult a semmibe, mint akinek megakadt valahol a gondolata, és az akadály olyan, hogy nem tud előbbre jutni. Talán éppen élőhalottnak képzelte magát, és ettől az eszmétől nem tudott elmozdulni? „Meghaltam”, mondja és azt hiszi, hogy nincs más tennivalója, mint a láthatatlan arcú Névtelen Jegyző mellett ülni, mintha együtt volnának a semmiségben. Nincs többé feljegyeznivalójuk.
A rókabajszú ápoló rövid pipáját szívogatta a szemközti padon, és bizonyosan másra gondolt, mint a beteg öregúr, mint az ápolóknak ez már régi szokásuk.65
Rezeda továbbhaladt, amint a távolból megmutatkozott előtte a „kis fészek”, a nagy tölgyfa, ahol embereket látott. Kötelek lógtak a faágról, és létra volt támasztva a faderékhoz, mintha akasztáshoz készülődnének.
Közelebb érve, persze kitűnt, hogy favágó munkások vették célba a nagy fát, mint ahogy a ligeti kertészeknek ez szokásuk minden tavasszal.
Mi lesz Fruzsinával? Mi lesz a csókkal? – kérdezte magában a szerelemtől szinte megbénulva Rezeda. (Amíg más férfiak többnyire találékonyak lesznek a szerelem esetén, ez a különben elég okosnak mondható úriember a szerelem jöttével meggyávult, mintha valami különös veszedelembe keveredett volna.)
– Milyen jó dolga van a beteges úriembernek, őt persze nem zavarja senki szokott helyén – vélekedett Rezeda, amíg töprengve fel és alá járt a fa környékén.
Pontosan, mint a messzi déli harangszó, húzódik át a lombtalan fák között, mintha az angyalok szárnyán jönne, érkezett Császár Fruzsina, vidéki földbirtokosnéhoz hasonló, színes virágokkal kivarrott ködmönkéjében, rövid „trottőrszoknyájában”, lapos sarkú cipőiben, sárga bőrkalapjában, hogy az már maga látványosság volt.
– Nem divatos, de praktikus – felelt Fruzsina odavetőleg Rezeda dicsérő szavaira. – Pesten kevesen öltözködnek így, mert nem praktikusság szempontjából varratják a ruhákat. – Aztán az „akasztófára” nézett, de bölcs asszony módjára vidoran felkiáltott:
– Ez hiányzik a bibliából, hogy a paradicsomi kertészek büntetésből kivágják Éva fáját.
Mintha már elfelejtette volna ama vágyteljes szavakat, amelyeket a „kis madárfészek”-ről mondott, míg a férfi belsejében zsongtak, mint a habok, a drágalátos szavak.
Általában jókedvűnek látszott Császár Fruzsina a falusias viseletben, mintha valami olyan történt volna vele, ami nem mindennapi.
– Majd találsz még alkalmat, hogy ma megcsókolhassál. Ígérem… Most pedig üljünk le a szomszéd padra a vén bolondhoz, ott, a Névtelen szobra mellett.
Nagyon jó napja volt Fruzsinának, áttört régi kedve az éji holdvilág által hátrahagyott ábrándos felhőkön, mint reggel a napsugarak. Bokáig érő szoknyájában gumilabda módjára ment előre a nedves úton. Rezeda néha megállott, hogy hátulról is gyönyörködjön benne.66
– Olyan, mint egy lány.
– Vénkisasszony. Mert valóban olyannak éreztem magam eddigi férjeim mellett.
A „halott pápa” nagyot nézett, amikor a sétáló pár váratlanul megállapodott, és a szomszéd padon foglalt helyet. Az ilyen, magukkal halálosan elfoglalt urak minden körülöttük történt eseménynek jelentőséget tulajdonítanak. Nyugtalanul forgatta a semmiségbe merevült fejét jobbra-balra, hol a szótalan szoborra, hol a közelében ülő „párocskára” pillantva, mire a rőt bajszú ápoló felállott a szemközti padon, pipáját hátradugta kezével, és a felélénkült beteghez közeledett. De az váratlanul rákiáltott:
– Maradni akarok. Feltéve, hogy nem űznek belőlem gúnyt a tisztelt jelenlevők.
– Nem! – felelt barátságosan, egy apáca szelíd hangján Császár Fruzsina, mintha kötelességének tartotta volna, hogy az ápolóval szemben védelmébe vegye a beteges úriembert.
Ez a közbeszólás láthatólag megnyugtatta az úriembert, az ápoló visszaült a helyére, és a pipát agyarára nyomta, Rezeda pedig csodálkozott Fruzsina lélekjelenlétén.
Most már közelebbről is szemügyre lehetett venni a beteges úriembert. Szürke nyúlszőr kalapja volt, amelyet nyilván még az elmúlt nyáron tett fejére, mielőtt az ápoló gondjaiba került volna. Ruházata így, angol szabású, hosszú szürke kabátja, gombos cipője, csíkos nadrágja, szürke nyakkendője, amely ruházatából látszott, egy valamikor jobb napokat látott úriemberé volt. De minden olyan gyűrött és gondozatlan volt alakján, mint akivel tulajdonképpen senki se törődik, legkevésbé önmaga. Az őrültek ilyenek (ha nem öltöznek viszont bohóc módjára). És még egy jel volt a beteges úriemberen, amely szemet szúrt: ez a nadrágja és magas szárú cipője közül kisárgálló harisnyája volt, amelynek olyan sárga színe volt, mint a betegségnek, kórháznak… Különben az eddigi rémület (amely bizonyára betegsége folyománya volt) muladozott arcáról, amikor a rőt ápolóval szemben Fruzsina védelmére kelt.
Ötvenesztendős forma lehetett, de valamikor a mutatósabb férfiak közé tartozhatott, mindig kiválott alakja a báli forgatagból, hogy a női szemek megláthassák.
– Azt hiszi, uram, hogy lehet a múlt emlékeiből megélni? – kérdezte hirtelen elég kellemes, csak alig fátyolozott hangján a beteges úriember,67 amikor észrevette Rezeda vizsgálódását. (Mintha eltalálta volna a gondolatát.)
– Én például úgy vagyok vele, de bizonyosan mások is a megrendült egészségi állapotúak közül, hogy a múltból csak a kellemetlen, fájó emlékek látogatnak meg, hogy az embernek kedve volna a fejét a párnába gyömöszölni és sírni. Az „intézetben” az orvosok, még kevésbé az ápolók, nem értik, hogy miért sír egy öregember, akinek megvan a kvártélya, kosztja… Mikor annyian járnak a világban enélkül!
Az ápolónak a szemközt levő padon ezalatt csaknem a torkára ment a pipacsutora. Ennyit hónapok óta nem hallotta beszélni a beteges úriembert. Bizonyosan az a részvétteljes asszonyság biztatta fel, aki most is megszólalt barátságos hangján:
– Miért sír?
– Sírok, de fenntartom magam, bár semmivé vált minden körülöttem – mond most felélénkülve a beteges úriember, mintha itt volna az idő, hogy igazolja magát. – Fenntartom magam minden kínjaim között, pedig az ember csak egy labda a betegségek közepette. Az óceánmélységű sírásokból is elő tudok jönni, ha kimondom azt a varázsszót, amelyet Dickensben olvastam egyszer: „Istenem, ne vedd el a tiszta eszemet.” Hónapokig nem bírtam ezt kimondani, és akkor szenvedtem a pokol kínjait. Minden bűnömért, talán még a hozzám tartozók bűneiért is megvezekeltem, mert az őrültség ama betegségek közé tartozik, amely fáj. A legfájdalmasabb minden fájdalom között. Most már tudom, mert megpróbáltam, hogy miért üvöltenek az őrültek. Nem eszeveszettségükben, hanem fájdalmukban.
Császár Fruzsina közelebb húzódott a beteges úriemberhez, mert meglepőnek találta, amit új ismerősük meglehetős nyugodt hangon mondott el.
– Megnézhetnek, én vagyok az, aki visszajöttem az őrültek világából, a pokolból, ahol három hónapot különböző okokból, valószínűleg a sors akaratából eltöltöttem. Itt vagyok. A lábomra helyezett kovácsüllők alól, e jó ember műve – intett az ápoló felé –, vizes lepedők és pokrócok közül, jéggel tömött fejzacskók, az őrültekkel elkövethető embertelenségek közül jöttem, a legvadabb gondolaterdőből, ahol nincs út, nincs nyom, nincs égi tájék. Csak egy sóhajtás van: Istenem, add vissza a tiszta eszemet. Visszaadta.
– Hogy lehet megőrülni egy intelligens embernek? – kérdezte Rezeda úr, ama javíthatatlan rossz szokása szerint, hogy akkor is szólt,68 amikor arra nem volt szükség. („A társalgás folyamatossága” végett, mint a régi Illemkönyvek előírták.)
– Szerelem és alkohol – felelt nem szívesen a beteges úriember, mintha csak szórakozottságból adna választ a férfiúnak. – Felesége vagy menyasszonya magának a hölgy? – kérdezte hirtelen a másvilágiak vakmerőségével.
– Egyik se! Valami más! – felelt Rezeda helyett most Császár Fruzsina, mintha ezt csak neki lehetne megmondani.
– No lássa – szólt bizonyos elégedettséggel a beteges úriember. – Így szokott kezdődni. De ha majd újra eljönnek, a folytatást is elmondom. Most ebédelni kell menni Köpeczki bácsinak. Menjünk, Köpeczki bácsi.
A rókaszínű ember zsebre dugta a pipáját, megigazította fején sportsapkáját, amelyet úgy hordott, mint valami jelvényt, a „Pesti Erdőhöz” címzett szanatórium jelvényét.
Az egykori lordkabát a beteges úriemberen mind messzebb szürkült a fák közül.
– Olyan ismerős az arca, mintha valahol már láttam volna – tűnődött Rezeda.
– Felveszem őt szegényeim közé – felelt Fruzsina. – Máskor is meglátogatjuk.
– Már láttam valahol ezt az urat, fényképen vagy gondolatban, mint ahogy ismeretlen ismerőseinket szoktuk látni. Akkor cigányosan göndör haja és bajsza, szakálla volt; szemtekintete, mint a tizenkilencedik századbeli szépnek mondott férfiaknak: kicsit ábrándos, ha nőre nézett, szilaj, ha paripa került alá, vitéz, ha ellenséggel került szembe. Mint gróf Andrássy Gyula, az idősebb, volt valamikor a legdaliásabb magyarok egyike. Új ismerősünkön csak a ragyái maradtak meg.
– De előkelő ember lehetett – felelt Fruzsina.
Amíg így dicsérnék a távolodó nyúlszőr kalapot, a beteges úriember így szólt ápolójához:
– Ezen az úton se jövünk többet. Hogy majd lesbe álljanak rám ezek az emberek, mint az éhes sakálok a kórházban legyengült parasztra.
… Hol váltották csókjukat Rezeda és Fruzsina, mert a megbeszélt szertartáshoz mindketten ragaszkodtak. Egy templomban, a Damjanich utcában… Persze, olyan is volt a csókváltás, amelybe a templombeli szentek minden másodpercben beleavatkozhattak. Némelyik szent talán69 fel is írta magának a dolgot, azért nem akartak erről a csókról hosszadalmasabban beszélni, mint egy nem sikerült dologról se szokás sokáig tanácskozni. Nem volt meg hozzá az idő, se hangulat… Fruzsinának szinte száraz maradt az ajka, és egyetlen emlékezetes íz se maradt nyelvén. Míg Rezeda megállapította magában, hogy régi gyanúja nem alaptalan, Fruzsina ajka felől borotvával tisztítja el azokat a barnaságokat, amelyek minden dúsabb hajzatú nőnél e helyen kiütköznek. A templomban világosan érezte őket a gyengéd ajak felett.
– Holnap öreg bolondunknál! – súgta Fruzsina, mikor elváltak egy utcasarkon, hogy még a levegő se hallja a nagy titkot.
Rezeda urat a szállodai folyosón ama bizonyos hordár várta az ebéddel.
– Hol méltóztatott ennyi ideig?
– A sóhivatalban – felelte kurtán, korabelien Rezeda.
– Nem tudok a nőknek nem engedelmeskedni, akár királyné, akár szolgáló intézkedhetik velem; meddig lesz ez így? – korholta magát Rezeda, amikor másnap megint csak pontosan elindult a randevúra, mintha ez volna egyetlen hivatala a városban.
Pedig az éjszaka nem is sokat aludhatott, mert az öreg kártyásnak jutott eszébe végrendelkezni, amely aktushoz nemcsak a szállodai személyzetet, de az ismerős vendégeket is igénybe vette.
– Nem mintha halálomat erezném közeledni, csak a rend miatt – mond az ágyban fekvő, üveges tekintetű, sápadt hajnalra emlékeztető arcú Gály Lajos, és angolul is megmagyarázta Hubertnek, hogy ezt így tapasztalta mindig a gentleman világban, amikor egy családtalan ember az ötvenedik évét is betöltötte. (Legalább hetvenesztendős volt az öreg.)
Miután az idős gavallér ragaszkodott a szóbeli végrendelkezéshez – írni már csak a játéktáblákra tudott reszkető kezével és fél szemére csapott monokliján át nézdelődve – a „Meteor” szálloda törzsközönségének éjfélkor össze kellett gyülekeznie a felpolcozott párnákon fekvő végrendelkező körül. Ott volt Cs. főhadnagy (aki olyan árvának érezte magát, hogy a nevéből csak a Csé betűt mondta ki érthetően, a többivel nem akarta terhelni embertársait); a már említett Hubert, meglehetős lelkesedéssel, mert ifjú életében akkor vett részt először a végrendelkezés ünnepélyes aktusánál; a szálloda hosszú bajszú portása, Sasvári, aki akkor magyarosította nevét, mikor az „Arany Sas”-ban kezdte pályáját, de most bölcs öregségére a „Meteor”-ba került, semmi esemény70 se tudta többé kihozni a flegmából, még Gály Lajos különös éjszakája sem. „Majd elutazik a vendég!” – mondta, és a házban, a ház előtt mindig kezében hordta sipkáját, csak egyetlen helyen nyomta ezt fejébe, a portási fülkében, mint valami hivatalos jelvényt. „Örülök, hogy félig-meddig egy hatósági személy is jelen van, mert amint tudja, Sasvári, Oroszországban a portások hatósági személyeknek számítanak”, mond Gály Lajos. Egy darabig jelen volt az aktusnál Samu bácsi, egy jobb napokat látott bérszolga, de Gály Lajos levetett cipői – mindig cúgos lakkcipőben és kapcában járt a világutazó – nem hagyták nyugodni, és a cipővel kiosont a folyosóra.
Ezalatt az élemedett gentleman elmondta, hogy vagyoni javai felől akar intézkedni, mert nem lehet tudni, hogy mi történik az emberrel.
– Maguknak a szívességeit többször igénybe vettem, nem szeretném, ha váratlan halálom után a legkisebb zavart hagynám magam után.
Hubert lelkesen, de részvétteljesen bólongatott a tiszteletre méltó öreg tiszteletre méltó szavaira, míg a hosszú bajszú Sasvári az élettapasztalatainál fogva, meglehetős egykedvűséggel fogadta a Gály úr szavait.
– Nem lesz semmi zavar!
– Könnyű volt addig így beszélni, amíg az utolsó Bourbon élt, aki Bécs környéki kastélyából pontosan küldte a tartozására való törlesztéseket. De az utolsó törvényes trónigénylő a francia respublika örömére éhen halt, miután két hónapig a doktorok egyetlen falat táplálékot nem tudtak a szervezetébe juttatni, az özvegye pedig, egy golyvás tiroli grófné, sehogy se akarja megérteni, hogy vannak bizonyos gavalléradósságok, amelyeket a férj halála után is rendezni kell. Most az ügyvédem magyarázza neki a dolgot. Davidovics Elek urat, ügyvédemet, lehet délután találni az Andrássy úti Secessió kávéházban. Vegye jegyzékbe.
Sasvári nem valami nagy buzgalommal ugyan, de eleget tett a komor öregember kívánságának.
– Monte-Carlóban átadtam egy szisztémát gróf Hanaunak, egy porosz tisztnek, aki ottani kiutasításom után – ez minden úriemberrel megtörténhetik a januári szezonban, amikor csapatostul küldik útra Carlóból a feleslegessé válott vendégeket –, eltávozásom után szisztémáimmal csinos nyereségre tett szert. Persze, nem jelentkezett gróf Hanau, az ügyet ugyancsak átadtam Davidovics Elek jogtanácsos úrnak, akinek címletét volt szerencsém az előbb jegyzékbe vétetni.
– És az egyiptomi Khedive őfensége, aki már ide a „Meteor”-ba is utalványozott bizonyos összeget méltóságod számára? – kérdezte Hubert,71 mert figyelmes szolga létére emlékeztetni akarta a tarka hálóinges öregurat kintlevőségeire.
– A Khedivét egyelőre megtartom magamnak, mint ahogy boldogult apám is magának tartotta fent a Kisfás-tanyát, miután javait szétosztotta gyermekei között. Kis bihari tanya volt, de mindig akadt benne asszony. Azt eleget sajnáltam, hogy az apám természetét nem örököltem az asszonyok dolgában.
– A Kisfás-tanya tehát? – kérdezte a két betűből álló főhadnagy, mert természetesen a személyzet pártján volt.
– Az udvari vonatok, a vezérkari tisztek, a tábornokok kalpagjai és a kolerás halottak egyformán zöldek voltak Magyarországon. Tessék megvárni, míg én is ilyen vezérkari zöld leszek – felelt bizonyos méltatlankodással Gály Lajos, mint aki ráeszmélt arra, hogy hiába követett el jó cselekedeteket, az emberek telhetetlenek.
A végrendelkezési aktus ezzel véget ért, a kakasok valahol kukorékoltak, mégpedig a szemközti New York kávéházban, ahol egy Borostyán nevű vándorszínész, aki kiskutyával és részeg állapotban merészelt csak belépni a kávéházba, kitűnően utánozta a kakaskukorékolást.
… Ennek az éjnek emlékével szaladt a találkozóra Rezeda.
A Névtelen Jegyző szobra körül már ott sétált Császár Fruzsina és némi bosszúság látszott az arcán. Ugyanis egy csuklyás fekete köpönyegét, amilyent a negyvenes években viseltek a regényhősök, öltötte magára a szemezgető eső miatt, és mind ez ideig nem volt senki, aki a postakocsik idejéből való, de bájos divatot méltányolta volna. Még a beteges úriember se érkezett meg ápolójával, a kezében tartott esernyőt nem a legnagyobb biztonsággal fogta Fruzsina, idegességében mintha elejteni akarta volna.
De helyén volt Rezeda, aki nem engedett egyetlen bosszús szavacskát se elhangzani a drága ajkakról, mert véleménye szerint méltatlanok lennének önmagukhoz ez ajkak, ha nem mindig csak imádkozva rebegnének kedves, szép szavakat, mert a női szónál nincs nagyobb hatalom ezen a világon.
– Egy ifjúkori ábrándkép jutott eszembe, amikor magát messziről megpillantottam, Fruzsina – kezdte Rezeda, talán hevültebben, mint máskor. – Egy regény hősnője, aki a legszebb álmaimba költözött. Maga Roselli Gemma a Tavaszi hullámok-ból.
Császár Fruzsina mindenesetre elhallgatott, mert nem jutott eszébe hirtelen az említett regény, „hiszen annyi sok mindent kell olvasni az72 embernek, hogy el ne maradjon korától”, de Rezeda már az első emlékbillentyű megnyomására megérezte azt a halhatatlan melódiáját a boldog és boldogtalan szerelemnek, amely Turgenyev könyvéből áradt.
– Roselli Gemma jött ily csuklyás köpenyegben a frankfurti bankba, ahol Dimitri várta, ahol igazában megszerették egymást… Emlékszik, éppen olyan volt a cukrászleányka, mint most maga, Fruzsina – lelkesült tovább Rezeda.
(Általában, a háború előtt az érzelmesebb olvasók sok örömre akadtak a muszkaregényekben. Mikor néhány nap múlva Rezeda úr átadta a Tavaszi hullámok-at Fruzsinának, a nem minden okosság nélkül való asszony a regény elolvasása után: inkább a csábító Poloszovnéval találta magát egy atyafiságban, de Rezedának ezt sohasem mondta meg, Gemmának, az ábrándok lányának akart megmaradni képzeletében.)
– Ha az ember sokat olvas, mint én valamikor: a gondolatai megtelnek mindenféle regényalakokkal, amelyeket viszontlátni szeretne az életben – folytatta Rezeda, a hölgy mögött menvén egy fél lépéssel, hogy annak posztillonkabátjában, a szűkre szabott derékban, a romantikus ráncolatokban kigyönyörködje magát. – Az ifjú kor kereste Puskin Tatjánáját és Olgáját, Ibsen Nóráját, a nyolcvanas években a Kaméliás hölgyet éppen úgy, mint az „Übermensch”-et. Nagy ritkaság, hogy találkozhatni egy eleven regényhősnővel.
– Engem már mondtak szőke Carmennek is – felelt szégyenlősen Fruzsina. – Mert nem voltam mindig ilyen szelíd, mint azóta, mióta magát ismerem.
Aztán, mintha nem akarna a személyét közvetlenül érintő témánál sokáig időzni, könnyedén felsóhajtott:
– Úgy kell vennie, amilyen vagyok, magának kell az okosabbnak lenni, mint ahogy a férfiaknak ez az életkötelességük. Én nem vagyok szüfrazsett, se feminista, nem is akarok önálló nő lenni, aki a kutyája illetlensége miatt maga veszekszik a rendőrrel az Andrássy út kellős közepén. Még Jánoska, azaz Johanna se tudnék lenni, aki magát karbantartsa és cipelje, pedig talán maga az első igazi szerelmem.
Császár Fruzsinának ez a fordulatos beszéde nem hangzott el minden hatás nélkül. A programbeszédet végighallgató Rezeda éppen le akarta hajtani a fejét, hogy a szép szavakon és azok értelmén darab ideig eltűnődjön, szokásos álmodozásába merülve, de Fruzsina elébe vágott minden melankóliának:
– Hol vannak ma barátaink, a boldogtalan öregúr és ápolója?…73
– Tudja, ki az a boldogtalan öregúr? Az éjjel eszembe jutott, hol láttam valaha arcképét, de őt magát is, még dalia korában: Ördögh Kornél ő (a név költött: a szerző), aki valamikor a Fővárosi Lapoknál töltötte be az aranykoszorús főmunkatárs szerepét, majd maga is szerkesztője lett egy nagy napilapnak, híres író, publicista néhány év előtt, míg királysértésért lezárták.
– Az öreg Ördögh, aki elevenen a pokolba jutott – mond döngicsélő nevetéssel Fruzsina, miután bizonyos dolgokat nem tudott elhallgatni. – Sohasem hallottam az uramtól a nevét, az újságban sem láttam a divatos írók között – folytatta Fruzsina, mint hírlapírónéhoz illik, akinek tisztában kell lenni bizonyos dolgokkal.
– Pedig híres asszonybolondító ember volt a maga korában. A Ferenciek terén a borbélyműhely címerébe arcképe volt festve. Most a borbély is, ő is egy mellékutcába került a drága boltbér miatt. Vajon mi történt vele, hogy idáig jutott?
És mintha varázsszóra történne: a városligeti hídon most feltűnt az emlegetett „öreg szoknyavadász” alakja a micisapkás ápoló társaságában.
Mintha tegnap óta – bizonyosan a hosszú ideje nem hallott „nőies hangtól”, mint később mondta – felfrissült volna árnyalakja. Azt lehetne mondani, hogy vállainak tartása, kifeszített melle, lábainak rakosgatása a MAC klub valamely öreg tagjára emlékeztetett volna.
– Hm. Ez az úriember lett volna becsukva? – kérdezte hitetlenkedve Fruzsina, mert mint kereskedőházból származott nő előtt, tulajdonképpen csak ez a szépséghiba számított.
– Mégpedig Vácott, az államfogházba, hat hónapig. Női látogatóival szerda és szombat délutánokon olyan botrányos jeleneteket rendezett, hogy Ördögh Kornél női látogatóit a fogházigazgató kitiltotta, őt magát pedig a „szerelem művészének” nevezték el a törzskönyvben, amit a foglyok magaviseletéről vezetnek.74
