HETEDIK FEJEZET • Egy női ing különös sorsa
HETEDIK FEJEZET • Egy női ing különös sorsa
Császár Fruzsina a kamaraerdei kiránduláshoz oly megható kalapot tett fel, hogy Rezeda darab ideig szólni se tudott. Lehajtós, nagy karimájú kerti kalap volt, amilyent Turgenyev regényhősnői óta nem viselnek, legfeljebb a Képes Családi Lapokban. Mint a földre szállott romantika vagy erdei szűz kalapja, amelytől meg kell illetődni a legelvetemedettebb férfinak is: ártatlanságot, szelídséget, csaknem Szinyei „Majális”-ának újra megvalósítását ígérte ez a kalap.
– Elemózsiás kosarat csak azért nem hoztam magammal, mert a közelben van úgyis a „Kutya-villa”, ahol uzsonnázhatunk – mond Császár Fruzsina, amint egy falusi nőt játszó színésznő kedvével, májusi kiránduló kedvével és előre kiszínezett ábrándképeivel lelkében ült be a fiáker felhajtott ernyője alá a Bulyovszky utca közelében, ahol Rezeda a megbeszélés szerint várakozott. (Jó színésznő lett volna Fruzsina, ha akart volna.)
Nem, nem lehet ily szent bizalommal, szinte minden rossz szándékot nem ismerő, kerti kalapos hölgyhöz nyúlni, legfeljebb csak alázatos kézcsókkal. De alig mentek át a Ferenc József-hídon, az ernyő alatt már lehúzta igen finom kesztyűjét Fruzsina.
– Nesze – mondta a meztelen kezét nyújtva.
– Nesze – szólt a Fehérvári út vége felé, amikor festék, rizspor és fátyol nélküli arcát természetes mozdulattal felkínálta Rezedának.
Mire a házak elmaradoztak, az ajkát fordította a férfi felé.
Egyetlen csók volt az út a Kamaraerdőig, többet aligha lehet mondani erről az utazásról. Olyan csók, amelyet eddig tán egyikük sem ismert ez ideig – Rezeda semmi esetre sem –, narkotizáló, az egész elmúlt életért, nyomtalanul elrepült évekért kárpótoló csók. Felülmúlta tán az első csók varázsát is ott, a ligeti vén fa alatt, mert a kocsi ernyője alatt nem kellett tartani kandi tekintetektől. Az öreg kocsisnak csak mozdulatlan háta látszott, aki amúgy is megszokta a hasonló fuvarokat. Rezeda néha felnyitotta86 csók közben a szemét, a dáma hosszú szempilláit látta a saját szempilláival összevegyülve, mintha a hajszálak is csókolóznának. De ugyanígy csókolózott az orruk, az álluk, a homlokuk, a kinyújtott nyelvük és a foguk. Azok közül a csókok közül való volt, amelynek létrejöttéről nem lehet számot adni, mint egy önfeledkezésről sem. Csók, amely után már nem sok jöhet az életben – gondolná a Rezedához hasonló lelkiállapotú egyéniség. Csók, amely kezdetét jelenti az életnek – gondolhatná más.
Rezeda úr ezen a csókon kívül semmit se látott az utazásból, mint a nászutasok sem jegyzik meg az állomásokat. Csak ha nagyon lehunyta a szemét, hogy a csóknak az édességét analizálja magában, a lehunyt szem sötétségében látott tollbokrétás, fegyvertől zörgő, lándzsájukra támaszkodott középkori lovagokat, akik valaha ilyen csókért a Szentföldre indultak.
Az erdő szélén megállott a kocsi, mintha tudta volna gyakorlatból Lajos bácsi, hogy odabent a fák között amúgy sincs reá szükség.
Az utasok valóban szótlanul kiszállottak, és egymás mellett az erdei útnak indultak. Bal felé tértek be az erdőbe, miután arra látszott sűrűbbnek. Itt ugyanis már május volt, szerelmetes május… Fák lombosodtak, amelyeknek nevét nem tudták, de ki ismerné őket, amikor hirtelen megjelennek a földön, ahol nemrégen kopárság volt? Bizonytalan színek, főként lila színek és kék párázatok bujdostak a fű felett, mint az eljövendő virágok lelkei, akik várják, míg a virágok testecskéi megnövekednek, hogy bennük helyet foglalhassanak.
Rezeda úr még sohase volt erdei kiránduláson, legalábbis nem emlékezett rá, tehát csak fogta Fruzsina kezét, aki meglehetős elszántsággal, sőt biztonsággal haladt az erdőben, míg az a legnagyobb csendességben, szinte álomba merülten hallgatott. Talán még száraz gally se roppant lábuk alatt, féltek, mint a mesebeli gyermekek…
Míg egy kis tisztáson megállott Fruzsina.
– Esküdj meg, hogy sohase mondod el senkinek, hogy a tied lettem – szólt valamely olyan hangon, amelyre Rezeda a Fruzsinától hallott hangskálák között nem emlékezett. Talán a leányos szalmakalap, a sötétkék szalaggal Fruzsina vékony, szűziesnek látszó nyaka és igen félénk, szinte őzikére emlékeztető testtartása is hozzájárult ahhoz, hogy Rezeda nem tudott felelni. Minden nők körüli tapasztalata annyit se ért ebben a pillanatban, mint a cigarettája hamva. Egy diák fölényesebben viselkedett volna, hogy Nekolniról ne is beszéljünk. Mert a kalandos és mennyországinak87 számító percben valamely megfejthetetlen rejtély révén, az évek óta nem látott Nekolni, a föld alatti Olimpia mulató életunt karmestere jutott eszébe, aki parókás fejével, szőkére festett bajszával fásultan fogadta a színésznők hízelkedéseit, akik szólószámokat kértek tőle. Nekolni nem tette volna azt, amire Rezeda vállalkozott. Térdre vetette magát Fruzsina előtt az erdei avar közül kizsendülő füvön…
– Esküdj meg!
(És még évek múltán sem, amikor erre a jelenetre Rezeda visszagondolt, nem talált abban semmi színpadiasságot, ellenben annál több természetességet, ahogyan egy kerti kalapos, ártatlan nő védelmezi hírnevét legalább, miután érzésein többé uralkodni nem tud.)
Ám a szerelmi jelenetből nem maradtak meg olyan emlékek, amelyek megcukrosítani tudnák a következő időket. „Nimfának és Faunnak kell lenni annak, aki a szabadban való szeretkezést kellőképpen élvezi. Ezek az erdei istenek megszokták az avart, a füvet, a lehulló falevelet és a hangyákat, amelyek váratlanul előjönnek, de mi, kényes bőrű emberek, nem tudunk tán még a szénának se örülni”, gondolta magában Rezeda. De Fruzsina boldognak látszott, hogy végül teljesítette szerelmese kívánságát. Szelíden adta meg magát (holott vérmérséklete más volt), és szelíden lépdelt Rezeda mellett, mint valamely áldozat után.
„Ugyanaz a békés szelídség sugárzott arcán, mint egy világhírű festmény Máriájáén, amikor tizenöt esztendős korában az isteni gondviseléstől megtudja, hogy anya lesz.” (A festő neve nem jutott Rezeda eszébe.)
„Harmincöt esztendős, két férje volt, s olyan, mint egy erdei szűz, aki eddig nem ismerte a szerelem misztériumait”, gondolta ugyancsak a férfi, amikor az asszony után lépkedett, mint egy korántsem megnyugodott szarvasgím a nyugodt szarvastehén után. (Erdőben voltak, más nem jutott eszébe Rezedának.)
„Bizonyosan már régebben elmondta, jó előre a bűnbeesettek fohászát az imakönyveiből, hogy még azoknak az asszonyoknak a lelkiismeret-furdalása sem tapasztalható, akik ahhoz vannak szokva, hogy mindennap megcsalják a férjüket”, gondolta tovább Rezeda.
De gondolatai nem változtattak Fruzsina szinte másvilágias szelídségén, amelyet egész idő alatt megtartott, mint valami fátyolt az arcán a férfi kutató, kérdő, kedveskedő vagy újabb szerelmi üdvöket kívánó tetekintete88 elől. Semmi más nem volt, mint szelíd… Mint aki nem is tudja, hogy mi történt vele.
Ilyen maradt a hintóban, ahol félig lehunyt szemmel, álmodozva engedte, hogy Rezeda kezét vagy arcát megcsókolhassa. Egy nő, aki megadta magát sorsának.
Ilyen maradt a „Kutya-villá”-ban, ahová uzsonnázni betértek, mint kirándulókhoz illik. Mint a tavasz gyöngyvirágait, még semleges illatú ibolyáit gyűjtögető kirándulók, akik a kék égboltozatból, fák ifjú lombjaiból, a füvekből termettek elő, mint ahogy az első kirándulók megérkeznek a „Kutya-villá”-ba, ahol voltaképpen még senki se várja érkezésüket.
Igaz, hogy télen, amikor méteres hó borítja a tájat, a kocsmáros úgy él, mintha az Északi-sarkon lakna: megfordulnak itt különlegességet kedvelő vendégek, akik éppen a csárda elhagyatottsága miatt járnak ide. Így Bródy Sándor, a hírneves író elég gyakorta jön mindenféle gyanús nőszemélyekkel, akik mindenféle híres művésznők nevét írják be a vendégkönyvbe, ha írni tudnak.
– Itt jobb, mint Ginderlénél – mond Fruzsina egy régi beszélgetésre visszaemlékezve. – Igaz, hogy akkor még nem voltam a szeretőd.
Szinte égi malaszttal, egy felsőbb akarat előtt megalázkodva, gondolatban tán letérdepelve ejtette ki ezeket a szavakat Fruzsina.
– Jaj, de szép ez az asztal! – mond az udvaron földbe ásott lábú, betyárosan görbedt asztalra mutatva, amelyre ez évben először húzott piros abroszt a vendéglős. (Egy beteges ambíciójú ember, aki divatvendéglőt akart csinálni a ,,Kutya-villá”-ból.)
– Mi kapható? – kérdezte Rezeda.
– Frissen főtt halászlé, ami a vasúti étkezőkocsikban sem kapható – felelt a vendéglős, mert nyilván a Lits-t tartotta legfőbb konkurrensének.
Fruzsina alázatos szemét Rezedára vetette, mint egy nászúton levő fiatalasszony urára és parancsolójára, és rejtélyes szelídséggel így szólt hozzá:
– Azt hiszem, hogy nem futja az időnk a halászlé bevárására. Valami túró- vagy sajtféle van a háznál? Én megéheztem a „kirándulásban” – mond, és az utolsó szónál még szelídebb szeméremmel nézett Rezedára.
– Kirántunk egy halat! – kiáltott fel a vendéglős.
Császár Fruzsina megint csak „párjához” intézte a szót:89
– Az il padrone nagyon kedves, de nekünk este, ugye, társaságba kell mennünk?
A vendéglős nem akarta könnyedén elbocsátani tavaszi vendégeit. Hevesen ostromolta Rezedát, hogy a Duna-parton kikötött dereglyében megtekinthetők az eleven halak, amelyek közül választhat.
A dereglye valóban ott ringott a szőke Dunán ötlépésnyire, Rezeda nem is tudott a csábításnak ellenállni.
– Jöjjön, Fruzsina, maga válasszon.
Az asszony, bár nem szívesen, de mégis szelíd odaadással emelkedett fel. A dereglye haltartójából mindenképpen a legkisebb halat akarta kiválasztani, végül is Rezeda döntött egy meglehetősen kövér potyka mellett. A vendéglős már vitte is a konyhába:
– Öt perc. Tessék a tájékban gyönyörködni addig – kiáltotta felvidámodva, hogy mégiscsak kedve szerint szolgálhatja ki vendégeit, akik máskor is idejönnek, és új vendégeket hoznak magukkal. Tele lesz velük az egész udvar…
A halevésnél Fruzsina a legjobb falatokat, így a farkat is Rezeda tányérjára tolta, magának csak a fejet (ezt az alig élvezhető jóságot), valamint a gerincet tartotta meg, amelyet gondos háziasszony módjára leszopogatott, nehogy bármi is maradjon a kocsmárosnak.
Rezeda úr úgy evett, mint egy gavallér. Különböző halmaradványokat, így ikrás részeket is hagyván a tányérján, amelyeket aztán Fruzsina a legnagyobb szelídséggel elvont előle, mintha rossz fiát tanítgatná egy édesanya az étel megbecsülésére.
Mikor megint a kocsiba ültek, az első csók után így szólt Fruzsina:
– Ezentúl vigyázni akarok rád. A pénzedre is, amit rám költesz. Legközelebb gyalog rándulunk ki ide.
– Nagy botokkal, mint a turisták – felelt Rezeda.
… Másnap azonban hiába járta a Stefánia utat és a ligetet, hogy szinte eszét veszítette. Hiába várta Huberttel együtt a megváltó telefont, az nem akart megszólalni.
Császár Fruzsina búcsú nélkül eltűnt a városból.
Csak legalább azt a megható kalapot ne viselte volna az utolsó találkozáskor, amely kalapban Rezeda éjjel-nappal maga előtt látta!90
Most következtek azok a napok Rezeda úr életében, amikor szívesen cserélt volna érzéktelen lelket akár az öreg Gályval, szomszédjával; őrült agyvelőt akár a beteges úriemberrel is, hogy bánatát feledje.
– Miért horgasztja le úgy az orrát, öcsém, Esquire Rezeda, mintha bizony csődöt mondott volna a szisztémája? A szisztémát nem lehet úgy felvenni, mint a csizmát. Ki kell próbálni minden oldalról. Kényesebb jószág az egy asszonynál is. Néha csak hosszú idő alatt válik be a szisztéma. Tanácsom, hogy még ne váljon meg tőle – mond a Meteor szálloda folyosóján az öreg kártyás, ahol gondolkozva sétálgatni szokott, mert valami testmozgásra még neki is szüksége volt.
Az öreg kártyás gyanakodott, hogy voltaképpen mindenkinek szisztémája van az életben, amely szerint nyíltan vagy titokban igazgatja a maga dolgait, akár a játékban, akár az élet ezerféle tennivalói között. („A nagyváradi püspök sem élhet meg szisztéma nélkül, pedig az elég úr volna ahhoz, hogy ezt magának megengedje.”)
A beteges úriember nagy szemeket meresztett, amikor Rezedát egyedül látta kiszállni azokon a helyeken, ahol azelőtt egy végtelenül finom kis láb igazodott a lépése mellé. Vannak emberpárok, akik nagyszerűen tudnak együtt járni, hogy szinte zenés ütemnek látszik minden lépésük, amelyet egymás mellett megtesznek. Így tanult össze Rezeda és Fruzsina is, a beteges úriember véleménye szerint. Egyedül járni se tudtak, csak tétováztak. „Mint valami céltalan csavargó”, mondta magában, mikor messziről megpillantotta a kullogó Rezedát a beteges úriember, mert az utóbbi időben nagyon belejött a beszélgetésekbe. Ám „őrültsége” mellett is elég tapintatos volt, hogy ne kiáltson rá messziről Rezedára, hogy hová tette barátnőjét. Hagyta menni a megszokott úton, nyúlszőr kalapja alól nézegetett utána, de különben semmi jelt sem adott, mintha láthatatlanná igyekezett volna magát tenni.
De két napnál tovább nem bírta a szótlanságot (amelyet hónapok után megszakított). Kezével barátságos pártfogással intett Rezedának, és mikor az letelepedett, nyomban beszélni kezdett:
– Az emberi szolgaság alapos végrehajtásához találták ki az angyalokat és ördögöket – szólt a beteges úriember, mintha valami beszélgetést folytatna, amelyet rövid időre abbahagyott. – És én magam is hittem a jó angyalokban és a rossz ördögökben, akik betegségem idején minden este kardot csattogtattak értem, amint a lelkemért vívtak. Órák hosszat elhallgattam az ágyban, hogyan mennek újra és újra egymásnak az angyalok és ördögök.91
– Vajon melyik párt győz a lelkemért? Amint kezdtem életben maradozni, szinte rosszul esett megtudni, hogy a földszinten a szanatórium tornaterme van, ahol a fiatal doktorok gyakorolják magukat a vívásban… De így vagyunk az életben is az angyalokkal és az ördögökkel, akiknek folytonos rabszolgái vagyunk, mert nem tudhatjuk soha, hogy melyik pártnak teszünk kedvére…
– Tetszeni fog az angyaloknak, amit teszünk, vagy éppen az ördöggel cimboráskodunk, amikor valamit cselekszünk? Két oldalunkon haladnak ők mellettünk, és minden tettünkre vigyáznak, hogy egy pillanatig se érezhessük, hogy szabadok vagyunk. A legnagyobb magányban ott lépdel mellettünk az angyal és az ördög, és várja, mit teszünk egyedüllétünkben.
– Én felgyógyulásom után, amelyet mégiscsak annak a körülménynek köszönhetek, hogy a vívóteremben megverték az angyalok az ördögöket, többnyire az angyaloknak akartam szolgálatot tenni a tetteimmel. No, nem egészen úgy gondoltam, hogy majd felmászok a pádovai templom tetejére, és onnan Lisszabonba repülök. Vannak kisebb cselekmények is (amely repülés szintén nem nagy cselekmény volna Blériot részére). Kisebb teljesítményekkel is lehet az angyalokat szolgálni. Például a bal kezemmel a jobb kezemet megfogva: örök fogadalmat tettem magamban, hogy az emberek véleményével többé nem törődöm, ellenben mindig azt fogom cselekedni, amit az angyal tanácsol nekem…
– És mikor letettem a fogadalmat: nem is sejtettem, hogy mily hallatlan feladatot vállaltam, szolgább lettem a szolgánál. Nem mehettem el többet a gondolataimban abba a világba, ahol például a bűnös vágy és a bűnös asszony lakik. Óvakodnom kellett a lerészegedéstől, mert az angyal (vagy a lelkiismeret) mindig megfogta a kezem. Nem nézhetek könnyelmű emberi cselekedeteket, az élet piros lován való bolond nyargalászásokat, szerelmesek turbékolását, a kakasnak a szemétdombra való felállását és onnan való kukorékolását: hogy valamely keserű szomorúság ne lepje meg a szívemet. Elégedetlen vagyok a világgal, nem bízom magamban, még kevésbé az emberekben, mióta az angyalok rabszolgája vagyok. Nem jó jónak lenni annak, aki tudna oly gonosz is lenni, hogy valamely bosszúja kielégítésére felgyújtsa a rab oroszlánok ketrecét vagy a fogoly emberek börtönét. Én tán ilyen is volnék az angyalok nélkül.
… Megint ama bizonyos ingaórabeli reccsenés hallatszott… Nem92 verte ki az óra a tizenkettőt, a beteges úriember finom művű szelencét vett elő zsebéből.
– Miután hölgy nincs a társaságban, paráználkodhatunk – mond burnóttal (tubákkal) kínálva meg Rezedát. (Rezeda nem élt vele.)
– Mióta az angyalok parancsa szerint élek, a testhezálló, lábikrás és izmot mutató szűk nadrágok viseletéről lemondtam, a nőket csak templomi lobogókon látom, a bort csak iszákos emberek leheletén érzem, természetesen az életuntságot szerző dohányzással is szakítottam. Legalább egy büdösséget elvesztek az emberi büdösségek közül, nem leszek füstszagú, mint egy kéménykotró. Burnótot szippantok, mint egy apát úr, akinek rendben van a lelkiismerete. Az enyém pláne, mióta meg vezekeltem minden bűnömért a betegségemmel.
Múlt századbeli, manapság senkinek se kellő, nagy tarka zsebkendőt készített elő, mintha e zsebkendőviselettel is dokumentálni akarná, hogy szakított a divatos világgal.
– De mégis rabja vagyok még mindig valamely világi szokásnak, amelyet nem nevezhetek másként, mint az ostoba meghatottságnak.
– Tudom, hogy azt mondják a városban, hogy mit akar a maga meghatottságával egy ilyen régi „galérista”, mint én volnék! Pedig minden rabszolgaságom közül tán a meghatottságomtól szenvedem leginkább a szolgák szomorú sorsát.
– Nekem a meghatottságom parancsol a legtöbbször, de olyan kérlelhetetlenül, hogy eszembe se juthat nem engedelmeskedni. Jól imádkozzon mindenki, hogy a meghatottsággal meg ne ismerkedjék, mert elveszett ember. Jól imádkozzon, hogy csak a testi érzések, az éhség, szomjúság, jóllakottság, álmosság, lustaság, fáradtság és vakarózás érzéseivel legyen barátságban.
– A meghatottság ül igazán az ember nyakára minden szolgaság közül. Megjelenése nincs időhöz kötve. Eljöhet egy pár gazdátlan női kesztyű láttára, mint például nálam is a napokban. Beköszöntött, mint valami kísértet, hogy megint órákig ültem az ágy szélén, a könnyeim folytak, anélkül hogy észrevettem volna, a pár fehér kesztyű pedig ott feküdt asztalomon egymásba borulva, mint egy imádkozó női kézpár… amely kézpár egymáshoz illesztett ujjhegyekkel és az ujjhegyek az ajakhoz érintve: értem rebegtek fohászokat az oltárok előtt. Csak ültem meggörnyedve anélkül, hogy egy mozdulatot is tudtam volna tenni a meghatottság varázsa ellen. Végül eltakartam az arcomat a két tenyeremmel, mint az Ön Szanyinja a Tavaszi hullámok-ban, és nem tudtam, hogy mi93 történik velem meghatottságomban. Női kéz jóságos simogatását éreztem a fejemen, de ez a jóságosság mindennél jobban fájt. Leányka magas szárú cipőbe bújtatott lábait láttam iskolás, minden kacérság nélküli léptekkel végighaladni az életemen. Hang szólt hozzám, amelyet nem értettem meg, mert olyan messziségből szólott. Talán nem a túlvilágról, de semmi esetre se az én világomból. Csak gyöngédsége jutott el hozzám a hangnak, hogy hangos zokogásra fakadtam, és a fehér kesztyűket a szívemhez szorítottam. Minek ez? Minek ez? – kérdezgettem magamban, de felelni nem tudtam rá, mert a meghatottság szolgaságában szenvedtem. Egy teljes éjszakának kellett elmúlni, amíg magamhoz tértem meghatottságomból.
És most nem hagyott ki az a bizonyos kakukkos óra egyetlen óraütést sem, mert a beteges úriembernek nem volt kedve tovább beszélni, mintha nagyobb „szolgaságról”, mint a meghatottság szolgálatában lenni: nem tudna többet ezen a világon. Elkomorulva, gyűlölettel nézett maga elé, mintha az egész földkerekségen önmagát gyűlölné a legjobban.
Rezeda továbbment, és magában megállapította, hogy a beteges úriemberrel nem volt kár találkozni, mert ha egyszer rákerülne a sor, Fruzsina előtt a beteges úriember fogja igazolni, hogy ugyanazt az életmódot folytatta tovább Rezeda Fruzsina távollétében, amelyet ő jelenlétével annyiszor helybenhagyott: sétált a Stefánián, és a beteges úriembert hallgatta. Ez ellen nem lehet Fruzsinának kifogása…
– A meghatottság sodrába kerültem volna én is, az egészséges ember? Akárcsak a vén pernahajder, ott, a Névtelen Jegyző mellett, aki eddig „Übermensch”-nek adta ki magát, és felbukott egy pár női kesztyűn? – kiáltott fel, amikor azon kapta magát, hogy arcát kezével eltakarva üldögél egy elhagyott padon.
Mikor hazatért szállodájába, Hubert örömös arccal (valóban tiszta szívből tudott örülni ez az Angliában növekedett fiatalember) és egy kis csomaggal fogadta:
– Azt hiszem, hímzett zsebkendőt küldött benne a drága Lady – mondta a csomag megtapintásával.
Valóban nőies írás volt a borítékon és egy fővároshoz közel eső nyaralóhely postabélyegzője.
Rezeda szobájába sietett a csomaggal, és ott bezárkózva, nagy gonddal94 nyitotta fel. Selyempapirosba burkolt, igen finom fehér női ing hullott ki a csomagból. Egy cédulácska volt mellékelve:
„Tedd a fejed alá, és rólam álmodj.”
Ennyi volt az írás, amelyet most látott először Rezeda.
Meglehetős hevenyében összevetett betűkből volt összerakva az írás, mint egy elkényeztetett nőé, akinek minden sorát amúgy is hálás köszönettel fogadják.
Rendes, tizenkilencedik századbeli írás volt, mint azoké a nőké, akik felsőbb leányiskolát jártak, az utolsó vizsga előtt mentek férjhez, és azután már csak akkor gyakorolták magukat az írásban, amikor az imakönyvük belső lapjára ráírták gyermekeik születésének napját és óráját. De Fruzsina még ezt sem tette. A feministákkal együtt az író nőket is megvetette.
Rezeda sokáig nézegette az írást, de többet nem tudott belőle kibogarászni.
Az inggel már bővebben tudott foglalkozni. Megszámlálta a mell tájékán levő horgolt lyukacskákat, szemügyre vette a szív tájékára hímzett monogramnak – „Fanny” volt ott – minden betűjét, megszagolgatta a kelmét, s megállapította az ing gyűrődöttségéből, hogy az inget már viselte Fruzsinka. Talán éppen azon a napon, amikor a Kamaraerdőben voltak. Mert különben miért küldte volna ezt az emléket?
Szekrényébe zárta az inget, a levélkét szíve fölé behelyezte a levéltárcájába. Kincsei birtokában a szobájában vacsorázott hideg felvágottat, és sokat hevert elgondolkozva a dívánon.
Vajon sírok én is valaha az ing láttára, mint az „Übermensch” a fehér női kesztyű felett? – kérdezgette magában.
Ámde éjfélnél tovább nem bírta ki a magányos ábrándozást, akkor felkelt, és Késő János – akit magában ő is Kilencnek nevezett a felesége módjára – felkeresésére indult.
Kilenc természetesen homlokába lógó hajjal, kibontott nyakkendővel, meglehetősen elnehezült szempillákkal üldögélt az éjjeli kávéházban, a kaszírnő trónusa mellett, ahová az éjjeli hírlap írói szoktak letelepedni. A rendesnél nagyobb pálinkáspohár állott előtte, és kedélyesen a vállára veregetett Rezedának:
– Tudod, hová kéne menni ma éjszaka? Fel kellene nézni Johannához; vajon ki fekszik az Esperes ágyában?
Majd Rezeda újabb kérdő tekintetére hozzáfűzte:
– A feleségem Leányfalura rándult, egy Szilvia nevű nagynénjéhez,95 mert ez az öreg asszonyság a legbizalmasabb barátnője. Ennek szokott elmondani mindent, amit nekem se mond el.
Rezedának valamely sejtése kezdett lenni arról, hogy Fruzsina a vele való titkát ment megbeszélni Szilvia nénivel, mert bizonyos dolgokat a nők nem tarthatnak magukban. Meg kell mondani a szerelmet… És azt is gondolta, hogy éppen a múlt századbeli, tehát érzelmesen gondolkodó Szilvia nagynéni tanácsára küldte el furcsa ajándékát, mert egy mai korabeli asszonynak ilyesmi eszébe sem juthat.
– Csak várd meg a reggeli lapokat, én fáradt vagyok – mond Kilencnek, amikor a kávéházból kilépdelt a tavaszi éjbe, és csillagsugárral fürösztötte forró homlokát.
– Szilvia… Fruzsina… – mondták kopogó léptei a mellékutcák csendjében, ahová szerelmes gondolataival elvonult, mint egy bujkáló.
Sietett hazafelé, hogy négyszemközt lehessen a hószínű inggel, amelyet valóban olyan szent szerelemmel tett a feje alá, mint valamely csodatevő holmit.
Gyorsan elszenderült, és félálmában egy egészen ismeretlen női arc jelent meg előtte, holott mindenáron Fruzsinát akarta előhívni a sötétségből. De minden hívásra a középen elválasztott, lesimított hajú, barna nő jött elő, cigányos, mákonyos tekintetével és krétafehér arcával, mint valami örök tünemény, amely igazában Rezeda bensőjében lakott, és csak darab időre adott helyet a párizsi szőke Fruzsinának, mint valami új divatnak, amely úgyis rohamosan elmúlik.
Megfordította az inget, suttogva beszélt hozzá, fel-fellobbantotta a villamoslángot az éjjeliszekrényen, de amint lehunyta a szemét, megint csak az ismeretlen szenvedélyes arc jött elé. És reggeli álmában már kitárta feléje karjait.
Talán Szilvia, akit még nem ismerek? – gondolta magában Rezeda, mert tapasztalatból tudta, hogy a jó barátnők milyen különös vonzalommal szoktak érdeklődni egymás szerelmei után… Talán ott, a leányfalusi nyaralóban éppen róla beszélgetnek. Így múlt az éj különböző „meghatottságok” között a babonás ing megjöttével.
Másnap „Kártya Bácsi”-val (amint egy bécsi bérszolga elnevezése folytán a szállodában Gály Lajost általában hívták) találkozott a folyosón:
– Öcsém, nagyon sápadtnak látszik. Példát vehetne rólam, aki a halál torkából jöttem vissza – mond az öreg lovag, és kaszáló kézmozdulatokkal, mintha tétjeit seperné be a játékasztalon, kérkedett visszatérő egészségével.96
– Még egy coup-t tartogat számomra az élet, ezt kell bevárnom. De hány coup-ja lehet még magának, amelyet meg kell játszania! – mond Kártya Bácsi, és a portásnál arról tudakozódott, hogy áll a bécsi tőzsdén a „magyar hitel”, merthogy belpolitikai változások várhatók.
Mindenki élt, csak Rezeda ábrándozott.97
