NYOLCADIK FEJEZET • Egy nő, aki az ablakon ugrik ki
NYOLCADIK FEJEZET • Egy nő, aki az ablakon ugrik ki
Fruzsina csak egy hét múlva érkezett vissza a fővárosba, legalábbis csak ekkor adott magáról életjelt.
(„Isten tudja, mit akar velem ez az asszony, akit még nem is szerethettem kedvem szerint?” – tűnődött Rezeda a magános helyeken vagy szobája négy fala között, ahol „büntetési idejét” töltötte, mintha vezekelne. Csak azzal vigasztalta magát, hogy mindenért meg kell szenvedni, az életben semmit se adnak ingyen. „Pláne egy ilyen pompás asszonyt, aki egyesíti magában a nők összes erényét és bűnét!”)
A Matskási-féle Üllői úti étterembe járt, ahol ismerőssel, azaz „életrajzíró”-val, mint magában nevezte a hírlapírókat, nem találkozhatott. Kedvére volt a józsefvárosi egyszerűség, a nők tiszta szeme, a férfiak nyugodt, komoly ábrázata, a koszt háziassága, kis igényű életkedv, amely Matskási kispörköltjeiben és „tréfá”-nak nevezett fröccseiben nyilvánult, így él egy száműzött, aki a Bulyovszky utcát elhagyja.
Fruzsina egy délután adott magáról életjelt, amikor Rezeda nem is várta.
– A Lady! – rebegte Hubert, amint egy futamodással a negyedik emeleten termett.
Valóban Fruzsina felelt a telefonba, amikor Rezeda a kagylót felvette. Természetesen szemrehányással kezdte, hogy már többször kereste, mert mégiscsak tudni akarta, hogy mi történt tovább azzal az úriemberrel, aki őt szó nélkül, mint egy utcai ismeretséget szokás: elhagyta.
– Királynő – védekezett Rezeda –, talán nem is én vagyok az oka mindennek.
– Talán Pityi Palkó? – kérdezte Fruzsina. – Pityi Palkóval voltam az erdőben?
Majd előadta, hogy Szilvia révén megismerkedett egy leányfalusi úrral, aki télen is a zordon düledező nyaralójában tölti napjait, és egyetlen tennivalója a vaddisznóvadászat, amelyet a királyi vadászterületen űz,98 s ezt megengedik neki, mert régebben udvari szolgálatban volt. „Walter Scott regényeiben voltak ilyen férfiak” – mondta Szilvia… De ő bizony nem szereti a mindig vadászcsizmában járó urakat. Ő a maga részéről különben is úgy vette észre, hogy Szentimrei (ez volt az illető úriember neve) nagyfokú életunalomban – „szplín”-ben – szenved, és csak Szilvia szomszédsága tartja benne a lelket.
(Ennek a Szentimreinek a dolga kicsit „meghatotta” Rezedát. Tehát nem úgy történt Leányfalun az egész dolog, ahogy ő magában kiszámította. A két barátnő nem róla (Rezedáról) beszélt éjjel-nappal, hanem egy vadkanfejű skót íjász élményeit hallgatta, aki puskaporos arcával úgy hazudott, mint ahogy vadászok általában szoktak.)
– Magáról is volt szó, mégpedig annyiban, hogy kutyából sohasem lesz szalonna, amikor hírét vettük Pestről, hogy éjjeli kávéházakban tölti idejét, és régi barátnője kibékítésén fáradozik. Ehhez csak szerencsét lehet kívánni – volt Szilvia véleménye.
(A maga véleményét elhallgatta Fruzsina… De ebben a percben mindegy volt, mert Rezeda úgyse állott volna a meghatottság szolgálatába. Volt annyi sütnivalója, hogy rájöjjön, merről fúj a szél. Kilenc árulkodott, miután hazaérkezte után „állati vágyainak” Fruzsina eleget tett, és kikérdezte a pesti eseményekről. Rezeda szárazat nyelt, és nem védekezett. Talán éppen ez volt a „szerencséje”, mert Fruzsina bizonyos hallgatás után, amely a telefonban kiszámíthatatlanul hosszúnak tetszik: Fruzsina újra megszólalt, de most már egészen más hangon: a régi csábító, dudorászó, „mellény alá” nyúlkáló hangon, amelynek mélysége mindig megtette a kellő hatást Rezeda úrra.)
– De még mást is beszéltünk Szilviával… – kezdte az ismeretlen hölgyet előtérbe tolva.
Fruzsina előadásából kitűnt, hogy a leányfalusi éjszakák hosszúak, sok mindennek a megtárgyalására jut idő. Így Szilvia felvetette azt a kérdést, hogy miért nincs nekik egy „kis fészkük”, mint abban az időben a szerelmeseknek szoktak lenni, ahol zavartalanul találkozhatnak. Ilyen kis, intim, kapu alól nyíló, csendes utcában fekvő, minden feltűnés nélküli „fészek” nélkül el sem képzelhető a szerelem két olyan ember között, akinek vigyáznia kell magára.
– Egy kis szoba, mint Musset-é, ahol azzal a férfiruhás írónővel találkozott, és hol verseit írta – esengett Fruzsina a telefonba.
…Budapest ifjú volt, és virágzott benne a szerelem, a tekintélytisztelő, hagyományokban magát kiélő tizenkilencedik század után, amikor99 mindig az történt, amit az öregek akartak. A hosszú és vastag alsóruhák divatja után jött a lengébb korszak, ahol az öregeket csendre intették, a magyar nadrágot már csak Szent István napján viselték, nem voltak ritkaságok az inges vagy bugyogós színésznők a színpadon, egy könnyed és mégis álszentimentális élet kezdődött. A „titkos szerelem” akkor találta ki Pesten azokat a kapu alól nyíló szobácskákat, ahol a találkozókat lebonyolították urak és hölgyek, akiknek egyébként a külső életben nem volt közük egymáshoz. „Kisszobácska”, „kisfészek”, „szerelmünk tanúja”, „boldogságunk kis tanyája” és hasonló kifejezések hányszor szerepelnek e korszak kifejezései között. Csak a módos emberek engedhették meg maguknak, hogy idegen városokban, fürdőhelyeken vagy vasúti utazás közben találkozzanak titkos szerelmeikkel, a legtöbb rejtett szerelemnek meg kellett elégedni egy kapu alól nyíló szobácskával, ahová oly felhevülten nyitottak be az asszonyok, mintha varrónőjükhöz mennének. Ilyen álombéli „kisfészekről” álmodoztak a hölgyek a leányfalusi tavaszi éjszakában.
– Nos és mit tanácsolt Szilvia, hol legyen a „fészek”, miután magam is egy szállodai „fészekben” lakom? – kérdezte Rezeda úr, és most nem érzett semmiféle „meghatottságot”, mintha egy másik hölgy belekeveredése az ő legintimebb dolgába inkább csiklandozta, mint lágyította volna érzelmeit.
– A maga szállodája egy hírhedt bűnbarlang, ahová tisztességes nő nem teheti be a lábát! – felelt Fruzsina.
(Vajon Kilenc informálta ismét? – kérdezte magában Rezeda.)
– Szilvia, mielőtt férjével megesküdött volna, amely házasságát szülei ellenezték, vőlegényével a „Választó Herceghez” címzett fürdő-szállodában szokott találkozni. De semmi rosszra nem szabad gondolnia. Szilvia ma is egy szent nő.
(A „Választó Herceghez” címzett fürdőhely Budán volt, és nevezetes volt régiségéről, valamint egykor híres Anna-báljairól. Régen a biedermeier romantika fátyola alól sárgállott elő a mostani világba a százesztendős épület, amelyet szerzetesek vezettek, mint valami kolostort.)
Rezeda kijelentette, hogy nem gondol semmi rosszra, sem Szilviát, sem a „Választó Herceg”-et illetően.
– Ha lehetne már ma délután – esengett most váratlanul Fruzsina a telefonba. – Nagyon hosszú volt a hét, amelyet nélküled töltöttem.
(Talán megcsalt, ha mással nem, a férjével bizonyosan – gondolta hirtelen Rezeda, amikor a hölgy alázatos hangját magában vizsgálgatta100 az első pillanatban. – A lelkiismeret-furdalású nők szoktak ilyen „meghatottak” lenni, gondolta tovább, miután még nem felejtette el az „Übermensch” meghatottságát.)
– Királynő, az egész Szentföldet meghódítanám a kedvedért, nemcsak egy barátklastromot.
– Tehát ma délután…
– Csak Rezeda, vidéki gazdatiszt nevét kérdezze a portástól.
Rezeda úr ezentúl hosszas tanácskozásba kezdett bizalmasával, Huberttel, hogyan lehetne a „Választó Herceg” dolgát elintézni, hogy ott semmi fennakadás ne történjen.
– Mi sem könnyebb annál – felelt a csodálatos Hubert. – Az ottani portás Angliában tanult velem, mikor a Pickwick Club alkalmazottai voltunk. Neve Schmidt. Nyomban elintézek mindent.
Hubert valóban rövidesen jelentette is, hogy egy földszintes, udvari szoba, amely a „Választó Herceg” kertjére nyílik (mert úriember csak kertre nyíló szobába szállhat), rendelkezésére áll Rezeda úrnak. A szoba száma, hogy az egykönnyen ne legyen elfelejthető, numero 100, jegesvödörben frissítő, az egyik sarokban gyümölcs (természetesen őszibarack, mert az most a legritkább), szendvics és egy francia butélia vár a nagyérdemű uraságokra, mint ez a Pickwick Club tagjainál szokásban volt.
(Rezeda úr akár lordnak vagy gazdag gyapotkereskedőnek is érezhette magát, amikor Hubert szavait hallgatta.)
– Hogy teljesen az angol weekend szabályaihoz tartsuk magunkat – folytatta Hubert –, a löncsöt legjobb volna a „Választó Herceg”-nél elfogyasztani. Délre elkészülnek a szokásos marhaszeletek, amelyeket veresrépa-főzelékkel szolgálnak, de tudtommal néhány kappant is forgatnak nyárson a konyhán. A fejes saláta receptjét tudják a „Választó”-nál.
Ilyen alapos ember volt Hubert, ha valamivel megbízták. Ha a legdrágalátosabb Lady ügyében járt el, a Ladyében, aki hangjával a telefonon át megbűvölte.
Rezedából könnyen lehetett volna olyan úriember, ha megfelelő körülmények között jön a világra, aki helyett mindig mások gondolkoztak volna. Ez a legkényelmesebb része az úgynevezett úri életnek, hű szolgákkal és jó kutyákkal körül vétetni magunkat, akik gondolkoznak is az uraság helyett… Pláne, ha az uraság más gondolkoznivalóval, így szerelemmel van elfoglalva.101
Schmidt, a „Választó Herceg” portása, másféle ember volt, mint Hubert. Nem magányos, szeszélyes, dörmögő urak kiszolgálására termett, hanem mindig nászutasokat várt fülkéjében. Akkor volt elemében, ha úriemberrel érkezett hölgyet kiszolgálhatott, megmutathatta, hogy ismeri az angol gentleman szokásokat, szinte lovagja lett nyomban minden hölgynek, aki a „Választó Herceg”-nél megszállott, akár öregnek, akár fiatalnak.
Mialatt Rezeda ebédjét rendelte a kör alakú, százesztendős fákkal beültetett udvaron, ahol nyaranta a „Herceg” vendégei étkeztek, és olyan régi porcelánokból és antik evőeszközökkel ettek, amelyeknek megőrzéséhez legalábbis egy kolostor örökkévalósága szükséges (hogy ötven esztendeig is szolgálatban lehessenek ugyanazok az edények, abroszok, kanalak, mint akár a templomi szertartáshoz szükséges dolgok, amelyek akkor szépek, ha minél régibbek), tehát ebédelés közben az igen választékos modorú portás tiszteletét tette az új vendégnél.
– A főtisztelendő szuperior úr (aki alatt Schmidt nyilván a kolostorfőnököt értette) súlyt helyez arra, hogy nálunk minden vendég jól érezze magát. Van valamely különösebb kívánsága uraságodnak, amelyet a főtisztelendő úr elé terjeszthetek?
– Semmi különösebb kívánságom nincs, mint a csend és nyugalom. – Látogatóim a legelőkelőbb körökből valók, ugyancsak előzékeny elbánást kérek a részükre is.
– Urak vagy hölgyek a látogatók?
– Urak is, hölgyek is, mert összeköttetéseim elágazók – felelt Rezeda óvatosan. – Mára például Lady Tudor látogatását várom.
(Nem jutott eszébe más név, mint e régi angol királyi család neve.)
– A hölgyek tisztelete különös kiváltsága a kolostornak, amelynek lakói innen a Duna-partról már századok előtt a margitszigeti apácákat is védelmezték: mint a kolostor históriája írja. Nagy kitüntetésnek vesszük, ha uraságod meg lesz velünk elégedve, mert hiszen Mr. Hubert ajánlotta önt – mond a fiatal portás olyan szertartásossággal, amilyent csak angol klubokban lehet tanulni és jólelkű papok kolostorában gyakorolni.
Időközben szervírozták a nyárson sült kappant a vendégnek, mire Schmidt úr egyetlen pillantást vetve a kappanra, kijelentette, hogy azonnal szól a konyhán a változatosabb kompótkörítés iránt.
„No még ilyen pártfogóm se volt, mint Hubert, akinek ennyi protekciója volna” – gondolta Rezeda négyszemközt maradván a kappannal.102
Körülbelül ez volt az előzménye annak a fogadtatásnak, amely körülbelül délután öt óra tájban „villámcsapásként” érte „Lady Tudor”-t, aki minden nagyobb feltűnőség nélkül, mint szerelmi randevúra Budára érkezett pesti asszonykához illik: akart besurranni a „Választó Herceg”-hez címzett fürdőhelyre.
Szinte magánkívül az izgalomtól nyitott be a 100-asba, ahol Rezeda abban a pillanatban már latinul imádkozott Fruzsina megérkezéséért.
– Nem elég, hogy egy öreg, kék ruhás sekrestyés fogadott a kapunál, mint akár Hegedűs a Carmen operában, hanem a portás csaknem az ajtóig kísért, hogy vissza se fordulhattam, ami szándékom volt. Maga akar úriasszony szeretőt, akinek a hírnevére nem tud vigyázni? – kérdezte Fruzsina olyan feldúlt tekintettel, mintha legalábbis megölni akarná Rezedát.
Rezedán erőt vett az „az átkozott meghatottság”, alig ismert a hangjára, amikor felelt:
– Itt mindenki mindent túlzott udvariasságból cselekszik, mert büszkék a szállodájukra. Azt hiszik, hogy nincs párjuk a világon ezeknek a vízpárás folyosóknak, ahová a fürdőszobák nyílnak, és lélegzetet alig lehet venni a forrásvíz párolgásától. Nincs párjuk ezeknek a lakószobáknak, ahol a múlt század negyvenes éveiben lakott utoljára egy vidéki család. A csizmahúzó még itt van, és rezgős fejű kalaptűt találtam a díván görbe hátába szúrva. Amilyent tán fejkötőhöz viseltek.
– Távoznom kell innen – felelt még mindig a legnagyobb szemrehányással. – Maga vidéki ember, Rezeda, nem tudja a nagyvárosi nők érzékenységét. Vidéki, mint akár Szilvia, aki ezt a szállodát ajánlotta. Maguknak, falusiaknak, tetszenek a portások hajlongásai, de mi, nagyvilági nők, hozzá vagyunk szokva az ilyesmihez. Maga nem érdemel meg engem, Rezeda! Istenem, mily ízléstelenség! Csaknem tűzijátékot rendez a legtitkosabb dolgokhoz.
Könnyek szöktek a szemébe, mintha lelke legérzékenyebb pontján volna megsértve.
– Duna-ünnepélyt rendez, holott senkinek se volna szabad tudni, hogy még csak ismerjük is egymást. Nem vagyunk egymáshoz valók. Sohasem érti meg egy úriasszony lelkivilágát, aki olyan körben nevelkedett, mint ön.
Hová lett régi holdszelídséged, Fruzsina? – kérdezte magában Rezeda.
– Ez lealacsonyítása, megbecstelenítése minden szent érzelemnek. Így103 egy kalaposnéval se szokás bánni. Megérem, hogy végül felpofoz – folytatta Fruzsina mindinkább nekikeseredve, amint tovább gondolkozott. – Itt az néz be az ablakon, akinek éppen eszébe jut. Talán nevetnek is rajtunk valahol a szobalányok, amint így együtt látnak bennünket…
Rezeda a horgolt terítővel fedett zöld ripszkanapén ült, megmozdulni sem tudott a felindultságtól, csak azt érezte „meghatott ember” létére, hogy Fruzsinának mindenben igaza van. Nem lehet pellengérre állítani egy úriasszonyt, még Lady Tudor név alatt sem! De az ablakra vonatkozólag azért intézkedett. Gyöngyházgombos tavaszikabátját az ablakra akasztotta.
– Hogy harminc lépésről lássa mindenki, hogy melyik szobában tartózkodunk! – vélekedett az elkeseredett asszony. – Kérem, kísérjen el nyomban innen.
– Hát merne velem egy szálloda kapuján fényes nappal kilépni? – kérdezte Rezeda.
– Inkább, mint itt maradni… Én másképp képzeltem ezt az egész dolgot. Egy polgári szobácskát, ahol a bútoroknak levendulaillatuk van, és a falon hímzett háziáldás függ. Olyan szőnyegek a padlón, amilyent azok a fehér nadrágos erdélyiek árulnak, és komót állna az egyik sarokban, amelyen régi porcelán ibrikek volnának. Cukorporos, ecettel töltött, gömbölyű üvegből való légyfogó az asztalon, körülötte családi székek. Megfertőzése szerelmünknek ez a mindennapos szállodai szoba, ahol tegnap tán egy lócsiszár köpködött.
Rezeda úr „meghatottsága” muladozni kezdett, most már mindegy, gondolta magában, és nagy bátran megszólalt, mint kritikus időben, nem hagyta cserben a lélekjelenléte:
– Lócsiszár ugyan nem köpködött itt, de az utolsó vendégek különös nászutasok voltak, mint a portástól hallottam – kezdte. – Egy nyugalomba vonult erdőmérnök (az államvasutak státusában) kedvet kapott a megházasodáshoz. Még mindig vörös volt a bajsza, még mindig pikáns fényképeket hordott a zsebében, amelyeket a nőknek megmutogatott, hatszáz forint volt a nyugdíja, kapott is tehát feleséget, egy elvált budai asszony személyében. Az esküvőt megtartották az anyakönyvvezetőnél, de egyházilag nem akart esküdni az erdőmérnök, mert az ő foglalkozásának semmi köze sincs az egyházhoz. Esküvő után ebédhez gyűltek, az asszony és két barátnője a svábhegyi szállodában, akikkel (a barátnőkkel) a mérnök sok dévajságot követett el.104 Megmutatta, sőt meg is magyarázta nekik a zsebében hordott fényképeket, amelyeken a becsípett asszonyok nagyokat nevettek. Még táncoltak is a teraszon, hogy emlékezetes maradjon az esküvő napja. Estére az új házaspár a városligeti cirkuszba ment, ahol ugyancsak nagyokat mulattak a bohócokon, mert esküvője napján a legtöbb embernek jókedve van. A „Választó Herceg”-nél előre meg volt rendelve a szobájuk, éppen ez a 100-as számú szoba, ahol most mi tartózkodunk.
– Éjfélkor jöttek a szállodába, miután előbb még vacsoráztak. És elfoglalván szobájukat, a fiatalasszony váratlanul pongyolát öltött, és bejelentette, hogy valahová mennie kell. A piros bajszú erdőmérnök a karosszékből, ahová fáradtságában, az egész napi hercehurcában kimerülve letelepedett, azt felelte, hogy csak menjen. És nyomban elszundított.
– Meddig szundikált a mérnök a karosszékben? – ezt nem lehet pontosan megállapítani. Felébredt, körülnézett, és akárhogy meresztgette a szemét: az asszonyt nem találta meg a szobában. Gyertyatartót vett a kezébe, és a sötét folyosón az asszony keresésére indult, előbb csak papucsban csoszogva, majd, mikor nem találta a menyecskét: mindinkább dörmögve. Végül az ajtókat csapdosva és hangosan káromkodva, ahogyan csak egy erdőmérnök tud, aki egész életében fát vágott.
– A „Választó Herceg”-nél nincsenek szokva a lármás vendégekhez, nem karaváni szeráj ez, ugyanezért a portás elhagyta őrhelyét a kapunál, és a dühöngő vendéghez sietett. „Hová tették a feleségemet?” – ordított az. Mire a portás kijelentette, hogy ő senkit sem eresztett ki a kapun. „Akkor itt kell lenni a házban, mert egy szál pendelynél több nem volt rajta!” – ordított ugyancsak az erdőmérnök, mintha egész életében süket emberekkel lett volna dolga. „Tessék csak leülni, majd megkeresem őnagyságát!” – biztatta a portás a nászutazót, mert nem engedhette, hogy tarka ingben és mezítláb sétálgasson a folyosón, miután dühében időközben levetkőzött.
– Itt van az anyakönyvvezető írása, hozza vissza azt a nőt! – pattogott az öregember.
A portás pedig elment megkeresni az asszonyságot…
– Megtalálta a portás az asszonyságot?
Ez a dolog csak egy esztendő múlva derült ki a portás lovagiassága folytán. Megtalálta a menyecskét, mégpedig régi udvarlójának a szobájában, amely közvetlenül a 100-as mellett volt, azaz a 99-es volt. Itt nyittatott magának szobát a régi udvarló (mint a portás mondja: „egy105 házasságra még korántsem érett fiatalember”), és a 99-esbe lépett be az asszonyság, hogy kellőképpen elbúcsúzzék a régi szerelemtől a házasélet kezdete előtt. Úgy a fiatalember, mint az asszonyka addig könyörögtek a lovagias portásnak, amíg az megígérte, hogy nem árulja el őket. A portás megtartotta ígéretét, a piros bajszú erdőmérnök felöltözködött, összepakolta holmiját, és még éjszaka elköltözött a „Választó Herceg”-ből régi legénylakására. Úgy fújta a szél a bajszát, mintha az csak oda lett volna ragasztva, vagy a holtember bajsza volna. Hát ilyen a „személyzet” ebben a házban, amelyet maga, Fruzsina, nem tart megbízhatónak!
A változatos történetnek vagy Rezeda előadási módszerének volt hatása Fruzsinára?
Leült féloldalt egy domború hátú zöld székre, és azt mondta:
– Legalább az ajtót csukja be, ha már itt vagyok.
Rezeda teljesítette a parancsot.
– Itt nem kell meglepetéstől tartanunk – és letérdepelt Fruzsina elé, hogy cipőit lehúzza, mert ezt tartotta legelső teendőjének. Hadd érezze az úrnő, hogy rabszolgára tett szert.
– Nem akarom egyedül hagyni, hogy magáról is beszéljenek, mint az erdőmérnökről – mond Fruzsina suttogó hangon, és ezentúl, amit mondott, mindent suttogva mondott. Megszelídült az erdőmérnök históriájától, átadta magát egy „idegen férfi” kénye-kedvének. Csókot csókkal viszonzott, ölelést öleléssel, ismételt könnyet könnyel jutalmazott, nevetésből sírásba, boldog zokogásba, mint a szerelem hetedik, legboldogabb poklába együtt szállott le a férfival, hogy szárnyaival megoltalmazza a repülés közben. – „Csókolj meg, kisuram!” – rebegte, mikor a férfiszem néha arcába mélyedt, ebbe a havas, nagyon fehér rejtelembe, amelyre már a nap hunyó sugarai is glóriát raktak, mert esteledett.
Akkor vette észre Rezeda azt a kis aranykeresztet vékonyka láncon az asszony nyakán, amely eddig figyelmét elkerülte:
– Azt akarom, hogy a hitem is ugyanaz legyen, mint a tied – mond sírós boldogsággal Fruzsina. – Egy Üllői úti apácazárdában voltam ma vallásórán.
A kis kereszt tovább csillogott:
– A templomot az „Örökimádás templomá”-nak hívják, a kolostori teendőket a Notre Dame de Sion szüzei végzik, és Mater Margithoz, a főnökasszonyhoz küldik a jezsuiták a megtérni kívánó női lelkeket.106 Kis tanítófülkékre van osztva a földszint, minden fülkében más testvér tanít. Engem maga Margit anya vett gondjaiba. De ezt még az uram se tudja, csupán te.
– Vajon megérdemlem, hogy hitedet elhagyd miattam? – tűnődött Rezeda, mintha valami nagy felelősségérzet lepte volna meg hirtelen a lélekért, aki íme a legnagyobb bizalommal rábízza, magát, mintha az másként nem is lehetne.
Hubert, mint rendes emberhez illik, úgy intézkedett, hogy a „Választó Herceg”-beli szoba egy hónapig álljon Rezeda úr rendelkezésére, mert a budai nyaralásnak körülbelül addig kell tartani, amíg a fürdővendég jóllakik a forrásvizekkel, a nagy platánokkal, a különböző fürdővendégekkel megismerkedik, velük kedvére való sétákat tesz a Duna-parton vagy a budai utcákon, majd számlálgatja az időt, hogy meddig tartanak még az aranjuezi szép napok.
Rezeda úr természetesen városi lakását is fenntartotta, és így kétlaki életet élt, hol Budán, hol Pesten, mint egy úriemberhez illik, aki a tavaszi évszakot kellően kiélvezni akarja. Budára járt fürdeni és egyéb boldogságos teendőket elintézni, míg a pesti szállodában „üzleti ügyeivel” foglalkozott, azaz regényt írt Kiss József hetilapjába.
Ennek a regénynek némi sikere volt, legalábbis így mondta valaki, aki ebben az időben Rezeda élettörténetében váratlanul megjelent, hogy akár külön fejezetet lehetett volna írni, ha nem volnánk benne amúgy is nyakig a szerelmes dolgokban.
Ez a valaki Szilvia volt, aki váratlanul elhagyta leányfalusi nyaralóját, megjelent a fővárosban, és természetesen hosszú látogatásokat tett legjobb barátnőjénél, Fruzsinánál. A fővárosba való költözés oka „Hickory úr” volt (amint Szilvia férjét közönségesen nevezték), aki azok közül a ritka emberek közül való volt, aki amerikai üzleteit hagyta ott a Magyarországon való lakhatás kedvéért. Nem bírta az amerikai életet, betege lett az üzletnek, dollárnak, a kosztnak. „Csak a paszulylevest szereti, amit én főzök neki”, mond nem minden büszkeség nélkül Hickoryné, azaz Szilvia. Mint minden amerikai embernek, Hickorynak is a fogaival volt baja. „Elfuserálták odakint a doktorok.” Most egy jó pesti fogorvost kell keresni, aki Hickory fogait rendbe hozza. „Tudok is mingyárt egyet itt, az Andrássy út sarkán!” – felelt Fruzsina, aki doktorok dolgában éppen olyan jól informált volt, mint minden107 pesti dáma. (Tudniillik az újmódi pesti élettel együtt jártak különböző betegségek a társaságbeli dámák világában. Idegorvosok, nőgyógyászok és fogorvosok címeivel voltak megrakodva a jól fésült fejek. A doktor karonfogva jár a kultúrával, amelyben bőséges része volt Pestnek.)
Hickory úr platina- és aranyfogai okozták, hogy Rezeda megismerkedett Szilviával, és egy különös kalandban lett része (amelyet valóban élete végéig nem felejthetett el sem Rezeda úr, sem a kaland többi szereplői). Ez pedig így történt.
Hickoryék pesti mulatozásai idején Kilenc elhatározta a leányfalusi nyaralás viszontszolgálatát, és nagypáholyt vett a m. kir. Opera egyik előadásához.
– Szeretném, ha frakkban jönnél, hadd lássák ezek az amerikaiak, hogy öltözködnek Magyarországon – mond a dudorászó hang a telefonba, hogy Rezeda megifjodást érezhetett. Egy esztendeje nem volt már akkor rajta frakk, miután mint az életből „kivonult” embernek nem volt szüksége ilyen semmiségre. Ugyanezért bizonyos izgalmat érzett, amikor régimódiasan varratott (az Anyegin hőseihez szabott) csipkés, fodros kézelős ingét felvette, a hozzá való zöld karneol gombokkal, valamint szürkészöld selyemmellényét. A frakkot egy katonaszabó varrta valaha, aki „lelkét öntötte” bele, mert hiszen egy jól szabott frakk ebben az időben nemcsak viselőjének, de szabójának is dicsőséget szerzett. Puha, de selyemszegélyű, úgynevezett estélyi kalap és ujjatlan, szárnyas, térdig érő köpeny egészítette ki az öltözéket, amelyben Pesten ez idő tájt az úriemberek pompáztak, akár grófok, akár makrók.
Az Operában ez estén az örök Carmen volt műsoron, amellyel nem tudott betelni a publikum, de közben a zenekar eljátszotta a Szöktetés a szeráj-ból való indulót is. Fényesség és megelégedettség, áldás és békesség, művészetbe és eleven emberekbe való szerelem hímporával behintve minden arc. Talán még a lelkek is mások voltak egy operai előadáson, mint más napokon. Ifjúság és esti pír az ábrázatokon. Minden illúzió valósággá válik az ének és játék és a zenekar varázslatában. Ki hitte volna el, hogy a kulisszák mögött a legfontosabbak a köpőcsészék, amelyeket az énekesnők és énekesek egyforma buzgalommal használnak?
Egy jól megtermett, kissé pösze beszédű, de annál teltebb hangú és keblű, fekete hajú és cigányos, keleties tekintetű énekesnő játszotta Carment,108 és az egész nézőtér csak keresztnevén, Aranka néven emlegette őt, mintha mindenki kicsit szerelmes lett volna a galambteliségű hölgybe, itt, Pesten, ahol még korántsem volt divat a soványság. Mindenki úgy hízott, ahogy akart.
Rezeda úr megjelenése a páholyban olyanformán hatott némely jelenlevő hölgyre, mintha a boldog szerelem illatát hozta volna magával, de legalábbis akácfavirág, hársfa virágos illatát, és szilvafa virágának a színét hozta volna magával a Körútról, pedig csak egy csöpp angol illatszert lopott a ruhájára a figyelmes Hubert, amikor kocsiig elkísérte. (A szállodai „személyzet” nagyon szeret kocsiig kísérni, mintha ezzel az ő tekintélye is növekednék.)
– Már ismerem – mond Szilvia olyan hangon, amelyet Rezedán kívül más nem hallhatott, és kézcsókra küldte a kezét.
Rezeda őszintén csodálkozott Szilvián. Eddig a róla hallott beszédekben többnyire nagynéninek emlegették, aki bizonyára nem különbözik a szokásos nagynéniktől. És a valóságban egy tüzes tekintetű, kreolképű, kicsit göndörkésen fekete hajú (a nagyon fehér nyakán göndörített fürtöcskékkel, tehát régebbi divat szerint fésülten), férfiasan szoros ruhába öltözött, igen szemrevaló úrnő, aki alig lehetett negyvenesztendősnél több, foglalt helyet a páholyban, nem messzire egy vérmes képű, gorillatartású, szótlan és beretvált arcú, de nagy, szürke pofaszakállt viselő úriembertől. (Természetesen a fölényes magaviseletű Kilenc és a kicsit meghatott Fruzsina társaságában.)
Rezedának középen, a két hölgy között jelöltek helyet a páholyban, Fruzsina balra, míg a vendégasszonyság jobbra esett.
– Csakhogy eljöttél! Már azt hittem, nem jössz – mond félhangosan Fruzsina, hogy akár a mellette ülő Kilenc is hallhatta volna szavait, ha az nincs elmélyedve látócsövén át a nézőtér szemlélésével, de Szilvia bizonyosan hallotta a szavakat, mert ugyancsak olyanformán mutatta aggodalmát az Ezeregyéjszakából való tekintetével, mint Fruzsina. És most ő szólalt meg, habár a majomszakállú és igen komoly Hickory úr úgy tett, mintha figyelne minden szóra. („Ezek az asszonyok jól ismerik a férjeiket!”)
– Hallottam, hogy Harun Al Rasid módjára mesemondásokkal traktálja a hölgyeket. Magam is jót nevettem a jámbor erdész történetén.
A jobb szélen ülő Kilenc most felkiáltott:
– No végre. A kövér Béldinek, az operai kritikusnak sikerült megállapodnia109 Braun bácsival, hol vacsoráznak ma este, mert minden operai előadáson ez a kérdés furdalja leginkább a két nagyehető úriembert.
Szilvia, nyilván csak azért, hogy Rezedát foglalkoztassa, feltette a kérdést:
– Vajon kik volnának azok a nagyehető urak?
Rezeda tudomása szerint felelt:
– Béldi úr doktor és hírlapíró, Braun úr tőzsdebizományos és habitue, akik étvágycsinálás szempontjából minden operai előadást végignéznek – mond, és legnagyobb meglepetésére ugyancsak olyan láncocskát és keresztecskét vett észre Szilvia nyakán is, mint a minap Fruzsina nyakán. Talán olyan jó barátnők volnának, hogy közös ékszereket hordanak? Nem, ezt mégsem tudta Rezeda elhinni, mert ilyesmit még nem tapasztalt az életben. Innen már csak egy lépés volna a közös férjig, a közös pénztárcáig és a közös szeretőig… Rezeda úr megcsípte a tenyerét, mint olyankor, mikor nagyon bolondokat gondolt magában.
A színpadról a szívekbe markoló nagy ária hangzott, és Rezeda mind nagyobb „meghatottsággal” ült a császári pirossal és királyi arannyal bélelt színház páholyában a két hölgy között, mert most már érezni kezdte a veszedelmet, amibe került. Szilvia mind bársonyosabb és hosszasabb pillantásokkal viszonozta a Rezeda tekintetét (amelyről egyszer azt mondta Johanna, hogy minden nőre úgy néz, mintha az már a szeretője vagy jövendőbeli szeretője volna, holott éppen ezt szerette volna elkerülni Rezeda, mert nem tartotta úrias magatartásnak). Míg Fruzsina megadó szelídségéből, amellyel viselkedett, valami bánatosság fejlődött ki, mintha a színdarab szomorította volna. Halkakat sóhajtott, hosszant, mintha búcsúzna, megszorította a páholy mellvédje alatt Rezeda kezét, de nem nézett rá, hanem lorgnettjén át a színpadi eseményeket figyelte, pedig már sokszor látta Carmen-t ugyanazzal a művésznővel.
Kilenc, aki feltűnően fölényesen viselkedett a színpadi eseményekkel szemben – „régi hírlapíró módjára” hallott már elég ripacs előadást –, arról tárgyalt Hickory úrral, hol kellene vacsorázni, miközben a főváros valamennyi nevezetesebb éttermét elősorolta – a nők miatt.
– Ahol kellemesen fejezhetjük be az estét!
Fruzsinát is megkérdezte, mire az a legnagyobb lemondással felelt:110
– Fiam, maga tudja jól, hogy én csak Ginderlében érezném jól magam, ha minden a régiben volna.
– Ebben a ruhában! – kiáltott fel méltatlankodva Kilenc. – Oda turistaszoknyában és tiroli kalapban szokás menni.
Valóban, Fruzsina erre az estére talán a legszebb ruháját vette fel. Pezsgőszínű selyemből volt az, ami párizsi szőkeségéhez nagyon illett, míg fejére gyöngyös, ékköves turbánt tett… Nagyvilági dáma, aki az Opera-bálon is tetszést aratott volna toalettjével.
Végre Rezedához fordult Kilenc a fontos kérdéssel, de mielőtt az felelhetett volna, a kérdező megjegyezte:
– Tudom, hogy te úgyis a „Király” szállodát mondod, mert reményled ott találni barátainkat, Spektátor és Muki urakat, hát menjünk a Királyba.
Fruzsinának az arca kissé megremegett, mert érzelmes nő létére tiszteletben tartotta a „Király” szálloda emlékét, ahol megismerkedett Rezedával, de aztán egy gyors pillantást vetett Szilviára, mintha irigyelné ettől az asszonytól azt a szállodát és az esetleg megismétlődő hangulatot. És hirtelen így szólt:
– Esőre állt az idő, mikor elindultunk. Lehet, hogy megáznánk útközben.
– Van kocsi – felelte Kilenc, aki ragaszkodott kedvenc tervéhez, főleg az esetleges asztaltársak (Spektátor és Muki) és az ottan ivott pálinka emléke miatt.
– Különben megnézem a büféből, hogy milyen az idő, hogy tájékozódjunk.
Kilenc felkelt, és a legnagyobb éneklés közben kivonult a páholyból, mint akinek fontosabb feladata van a színházi előadások hallgatásánál.
Fruzsina most Szilvia férjét, Hickory urat igyekezett a pártjára hódítani:
– Ne menjünk a „Király” szállóba. Az igazgató ott kedvében akar járni az uramnak, és a legrégibb pálinkákat hozza fel a pincéből. A minap is kissé becsípett.
– Becsípni mindenütt lehet – felelte az Amerikát megunt úriember, és ugyancsak tanúbizonyságot tett, hogy nem nagy zenebarát, elment a büfébe az időjárást megvizsgálni.
Fruzsina még mindig a színpadra szegezte komoly, szomorkás tekintetét, de ezalatt is fogta Rezeda kezét, mintha egy percre se engedné el magától. Rezeda viszont a nyakán érezte Szilvia tekintetét, és111 mintha egyszer-kétszer hallotta volna sóhajtását is. Mintha mondani akarna valamit…
A felvonás közben felgyulladtak a lámpák.
– Látott már fotográfiát a szívről? – kérdezte váratlanul Szilvia. – Amerikai találmány, még ott fotografáltattam le a szívemet, mikor ez a találmány divatba jött. Elektrokardiographiának nevezik a tudósok. Talán Európában még nem ismerik – mond Szilvia.
Lapos aranyszelencét vett elő a karján tartott fekete selyemzacskóból. A szelencében egy papírlap volt, mint egy filmszalagnak részlete. Rezeda különös érdeklődéssel nyúlt a ritkaság után.
Szilvia, ha ez volt a célja, elérte, hogy Rezeda érdeklődése a szívfotográfiára terelődjön. Még sohasem látott ilyent, és komolyan kérdezgette a hölgyet a képen látható kis szökőkutak és hullámzások felől.
– Így jár a vér a szívünkben. Edison ezt is megfejtette, mint annyi mást, a természet titkait – mond Szilvia tengerentúli büszkeséggel (habár csak rövid időt töltött Amerikában).
– Nálunk másként képzeljük el a szívet. Ahogyan költőink megírták – szólalt meg Rezeda, miután Fruzsina is egyetlen pillantást vetett a képecskére.
– Mézeskalácsból van, és huszár lovagol benne – mond Szilvia.
– Nem. A szív jelenti az egész világot. Mindent, amit látunk, amit hallunk, amit érzünk. A szívnek nincs fotográfiája. Láthatatlan, mint a szeretet… – kezdte Rezeda úr, de nem folytathatta, mert Fruzsina hirtelen felállott, mintha könnyű rosszullét vett volna rajta erőt. A páholy előtt való előcsarnokba vonult vissza, és zsebkendőjét kereste elő. Az utána siető Rezedának szinte nyersen válaszolt aggodalmára:
– Csak menjen vissza. Mindig így vagyok, ha a Carmen-t játsszák.
Rezeda a különös Szilvia háta mögé állott, és Fruzsina könnyű rosszullétéről kezdett beszélni, mire Szilvia hirtelen így szólt, ajka elé tartva legyezőjét:
– Mindent tudok a 100-as szobáról. Én is ott laktam valaha.
– Megpróbálhatja újra – felelt Rezeda, és halála napjáig nem tudta megérteni ezeket a szavakat.
– Holnap délután! – felelt Szilvia, és Fruzsina ápolására sietett.
…Az urak különböző csomagokkal és nagyon jókedvűen tértek vissza.
– A legjobb vendéglő a Bulyovszky utcában van. Ott fogunk vacsorázni,112 ahol senki sem zavar – kiáltotta Kilenc, aki még felesége rosszullétének is örülni látszott, hogy eldőlt a vacsora kérdése.
… Rezeda úr, bár komolyan szabadkozott a meghívásra, miután családi együttlétet nem akar megzavarni (Szilviáék is Kilencéknél laktak pesti tartózkodásuk alatt), végre engedett, mikor szinte hangosan így szólt Fruzsina:
– Jönnöd kell, mert beteg vagyok.
Rezeda úr elbámult, hogy rajta kívül senki sem hallotta ezeket a szavakat. Az urak öltözködtek, Szilvia nagy Rembrandt-kalapját próbálgatta a páholy előcsarnokának tükrében, miközben hónaljai sötétlettek, mint az éj.
A tükörből egyenesen, mint a kés, Rezedára nézett, aki lovagként állott Fruzsina mellett. Mintha még tetszett is volna ez a hűség a kreol szépségnek, csak feltűnően keskeny ajkait szorította össze, hogy ne mosolyogjon, ne szóljon.
Fruzsinának jóval duzzadtabb, őszintébb, fájdalmasabb, nőiesebb ajkai voltak, „mint egy jó kis bocinak”, gondolta magában Rezeda, mert az átkozott „meghatottság” vett rajta erőt, amikor a két nőt összehasonlítgatta.
És a keskeny ajkak valóban eljöttek másnap a „Választó Herceg” szállodájába.
Rezeda, miután még nem ismerte eléggé Szilviát: nem tudta magában megállapítani, hogy mely hullámzásoknak kellett történni a szívben, amelynek fotográfiája tegnap kezében volt.
Nyilván megkettőződtek a szökőkutacskák a vérfolyam amúgy se egészen sima menetében. Tűzhányók, mint a tenger alatt az új Vezúvok: törtek fel a vér mélyéből. És a vér maga is úgy futamodott eddigi menetsebessége helyett, mint valami megbolondult expresszvonat… (Nem ment ki gondolataiból a Szilvia szívfotografiája, amilyent tegnap látott először.)
Ez a felkorbácsolt vérfolyam és benne a megszaporodott tűzhányócskák okozták, hogy a „Választó Herceg” 100-as számú szobáját Szilvia habozás nélkül felnyitotta délután öt órakor, és belépett olyan nyugalommal, mintha hazajött volna.
– Nagyon hiányzik nekem Hickory szerelme! – mondta egyszerűen, helyet foglalva a zöld ripszkanapé közepén.113
Természetesen fátyol volt az arcán, mint a régi találkákra menő hölgyek arcán. Nyilván egy olyan ruháját is vette fel, amelyet ritkán viselt, hogy ruhájából nyomban fel ne ismerhessék. (Borvörös, inkább télies szövetminta volt, vörösbarna kalapfátyollal. Ha majd egyszer találkozunk ezzel a ruhával, el ne áruljuk, hogy láttuk őt a „Választó Herceg” 100-as számú szobájában.)
– Hickory (mint mindig: most is vezetéknevén emlegetve férjét) a pálinkát szereti és nem a nőket. Ez nagy baj. – De mikor itt laktam, és vőlegényem volt, akkor mindig virágcsokorral állított be – mond Szilvia az ajtóra nézve, mintha felidézné magában az akkori Hickoryt, aki a küszöbön bukétával nyomakodott be.
– Az ágy is más helyen volt, nem a szoba közepén, mint valami szobában, amelyet csak ágy miatt használnak, hanem leányosan, tisztességesen az ablak mellett, ahonnan beáramlott a jó levegő, és még lefekvéskor lehetett hallani a Don Miguel gyalogezred zenekarának hangversenyét, persze a záróindulót, amelyet az udvaron előadtak. Talán most nincs is katonazene a „Választó Herceg” udvarán?
Eddig igen komolyan, mint egy közömbös látogató beszélt Szilvia a kanapé közepéről, egyujjnyit se igazított fátyolán, Rezeda hiába kereste volna szavaiban az édesded sikamlósságokat, amelyek az úgynevezett pásztorórák kellékei, mint a görögtűz a színpadon. (Hacsak Hickory pálinkaivását nem számítjuk sikamlósságnak!)
De most féloldalra fordította a fejét a látogató, kitűnt sötét hajfürtjei alól nyakszirtje, hogy Rezeda többé meg nem állhatta, hogy néhány csókot elhelyezzen e nyakszirten, amelyet Hickory méltatlanul elhanyagolt. Forró áramlat volt a csókokra a válasz, amely a borvörös ruha minden ráncából áramlani kezdett.
– Honnan tudta?… – kérdezte önfeledkezve Szilvia, mintha azt akarta volna kérdezni Rezedától, honnan tudta, hogy nyakszirtje a legérzékenyebb pontja, mint a legtöbb asszonynak van bizonyos testi porcikája, ahol központosulnak az érzékek. (Fruzsinának „jó kis boci”-éhoz hasonló ajkaiban élt a szerelmi szenvedély; míg Szilvia talán éppen nyakában rejtegette azt.)
Szilvia lehajtotta a fejét, sőt két piros gombocskát felpattintott, állig zárt (titkos találkára választott) ruháján, hogy bővebb legyen a ruha nyaka, amelynek nyílásán át Rezeda hátát is megsimogathatja. És a nyakszirt, ez a kedves dombocska megfelelő szeretetteljes eljárásban részesülhessen.114
– Szép a nyakam?
– Mint egy szoboré.
– Azért viselek mindig magas ruhákat – felelt egyszerű természetességgel Hickoryné.
– Mint a királynők…
Darab idő múlva Szilvia a következő kérdést adta fel:
– Mondja, elárulna valaha, hogy ebben a szobában ültem, és szavait hallgattam? Lehetne olyan helyzet, hogy akár Fáninak is bevallaná a dolgot? (Fruzsinát állandóan Fáninak nevezte.)
Rezeda tudta a magáét, hogy mit feleljen.
– Hát akkor húzza le a cipőmet, mint a Fániét.
Később még egy meglepő kívánsága volt Szilviának.
– Tudom, hogy Fáni egy ingét ajándékozta önnek. Szeretném, hogyha azt az inget előadná, hogy megmutassam, semmivel se vagyok testesebb Fáninál.
Rezeda a szekrényhez nyúlt, kis útibőröndjéből kivette az inget, és átnyújtotta Szilviának.
– De akkor maga hal meg, ha elárul! – tette hozzá csendes figyelmeztetéssel.
Szilvia elfordult, miközben az inget, némi erőlködéssel fején át magára vonta. Megfeszült rajta az ing, de ez csak idomainak szoborszépségeit emelte. Azok közül a meggyhez hasonló, ropogós asszonyok közül való volt, akik nem puhulnak el (mint a szőkék), hanem sajátságosan mindig megőrzik bizonyos frisseségüket, mint a jól elhelyezett gyümölcs. Valószínűleg valamely sportot űzött, mert lábikrái és karjai keményebbek voltak, mint más korabeli asszonynak, haja színe fiatalosan üde, egy késszúrás fehér nyoma a szíve táján.
– Régen volt. Meg akartak ölni! – mond egyszerűen, de többet nem beszélt a dologról, és megsimogatta kemény kebleit, amelyek szinte leányosan duzzadtak, mint akár az első szerelem idején.
Egyszerű és természetes volt minden cselekedetében Szilvia, mikor idegei kissé megnyugodtak. Sőt a „Fány” monogrammal ellátott inget is levetette, mintha valami megbánást erezne cselekedetén.
– Ha még egyszer odaadja ezt az inget valakinek, előbb nézze meg, hogy az tiszta nő legyen, mint én, vagy akár barátnőm.
A kis kereszt a nyakán, mint egy szent asszony egyedüli öltözete, megcsillant a homályban. És Szilvia nem engedett gyertyát gyújtani, mert mint monda, nem115 akarja, hogy eszébe jussanak ebben a szobában eltöltött álmatlan éjszakái, amikor egy pakli gyertyát is elhasznált reggelig.
Egyszerre csak felöltözve állott a szoba közepén, frissen, ropogósan, asszonyvidámsággal, mintha ebben a percben érkezett volna. Mosolyogva nézett Rezedára, és ekkor kitűnt, hogy a keskeny, semmitmondónak látszó ajkak mily jóságosán tudnak mosolyogni:
– Van egy leánykám az első házasságomból. Ha jól viseli magát az életben, magához adom feleségül.
Rezeda nem emlékezett, hogy valaha ily ajánlattal meglepték volna.
– Igyekszem jól viselni magamat – felelt nem sok meggyőződéssel.
De Szilvia meleg hangon folytatta:
– Tinim most az Érsek utcai tanítónőképzőnek a növendéke, a rokonainál lakik, mindennap elmegy az ablaka alatt.
– Budán?
– Pesten, ahol az erkélyen szokott álldogálni déli időben.
Bizonyára más hatással lettek volna ezek a szavak (és a hozzájuk fűzött gondolatok) Rezeda úrra, ha valamely külső esemény nem zavarja meg az áhítatos perceket.
Valaki lenyomta a bezárt ajtó kilincsét, aztán halkan, majd erősebben kopogtatott, és egy mély női hang, amely szenvedélytől remegett, megszólalt:
– Eresszen be. Én vagyok.
Fruzsina volt.
Rezeda valószínűleg halálsápadt lett, mint a férfiak rendesen elvesztik a fejüket ilyen helyzetben. De Szilvia az elcsendesedett, elnéptelenedett udvarra, a „Választó Herceg” egykor Anna-bálos, katonazenés, evéstől és mulatozástól hangos udvarára vetett egy pillantást. Aztán gyorsan rendbe hozta az ágyat, mintha ez volna a legfontosabb teendője. Alig hallhatóan kinyitotta az ablakot, és olyan könnyedén, mint egy akrobatanő, kiugrott az ablakon. Még ahhoz is volt ideje, hogy ujját ajkára téve halkan szóljon:
– Ha van esze, nem nyit ajtót. Majd elmegy magától.
Néhány perc múlva Rezeda is kiugrott az ablakon, de persze sokkal ügyetlenebbül, mint a hosszú szoknyás hölgy.
Az udvarról a Duna-part felé vitt egy út. Rezeda gallérjába húzva fejét osont a régi sárga fal mellett. Csak minél messzibb lenni erről a tájról. Mit nem adott volna, ha pesti lakásán ülhetne, ahová benyitna Hubert:
– A drágalátos Lady a telefonhoz hívja.116
