KILENCEDIK FEJEZET • Tini és a magával hozott bánat
KILENCEDIK FEJEZET • Tini és a magával hozott bánat
A Bulyovszky utcai ház hölgyei néhány napig az ágyat őrizték.
(Bár Szilvia veszély percében úgy viselkedett, mint egy ideális nőhöz illik, semmi színpadi vagy kellemetlen jelenetet nem rendezett: utólag megviselte őt az izgalom. Talán mégse volt olyan rendben minden azon a szívfotográfián, amelyet szelencéjében viselt? A szív is érzett.)
Hogy Fruzsina az ágynak dőlt az esemény után: az természetes volt. Kisebb dolgokért is orvost hívattak az akkori asszonyok, mint hasonló lelki felindultság után.
Rezeda úr messziről látta Kilenc és Hickory urakat az éjjeli kávéházban üldögélni, szótlanul, de elszántan iddogálni, de Rezeda lelkiismerete nem engedte meg, hogy a közelükbe menjen. Még sok nyugtalan szívdobogásnak (és nyitott szemmel töltött éjszakai órának) kell elmúlni addig, amíg bizonyos eseményeken csendesen mosolyogni tudunk egy pohár borocska társaságában.
Rezeda szerencsétlen ember módjára bujdosott.
Elismerjük, hogy bizonyos lelkiállapotok, ezek a forgószelek, amelyek Faust óta meglátogatják a férfiakat, ápolást igényelnek, de Rezeda úr túlzásba vitte betegségének ápolását, amikor óraszámra üldögélt egymagában a „Választó Herceg” szobájában, végigábrándozta a múltat, s oly világosan hallotta kis cipők közeledését a folyosón, hogy talpra ugrott… Csak azt nem tudta, hogy Fruzsina vagy Szilvia szánja rá magát arra, hogy magányában megvigasztalja? (Az említett hölgyek azonban egymást ápolták.)
Egyheti magánykeresés után, miközben érzelgős ember létére már arra is gondolt Rezeda, hogy öngyilkosságot követ el, amely cselekedetével minden problémának véget vet, levélkét nyújtott át a „Választó Herceg” portása. Levélkét, amelyet a világ fennállása óta kellő időben küldenek a nők azoknak, akiknek életéért aggódnak.117
Az írás, bár nőies volt, ismeretlennek látszott Rezeda előtt.
Álló és gömbölyű betűkből állott az írás, mint az iskolás lányok írják feladványaikat a mérges tanítóknak. Rezeda az aláírásra pillantott. Egy T. betű volt. „Ki lehet?” A levélke tartalma azonban sokat megmagyarázott.
„Én egy órakor jövök ki az Érsek utcából, várjon meg valamely nap a Teréz-templommal szemben, azon az utcasarkon, ahol divatárukereskedés van. Beszélnivalóm van Önnel. T.”
T.: Tini, kiáltott fel magában Rezeda, amikor eszébe jutott a zűrzavaros perc, amikor Tiniről hallott először életében. „Nem kisleánynak való perc volt!” – dörmögte Rezeda. „Vajon mit akar szegényke?” S odaállott a kellő helyre, a Király utcai boltkirakat elé, amelynek ablakából tarka férfiingek nézegettek rá.
Tini összeszíjazott iskolakönyvekkel, rajzalbummal, rajztáblával jött, megrakodva, mint egy kis teve, amely az iskola sivatagában hajózik. Annyi mindenféle holmi volt nála, hogy a megismerkedéshez sem tudta kezét nyújtani. (Rezeda, mint az utóbbi időben végleg elérzékenyült férfiú: megint csak „meghatottságot” érzett. Habár Tini annyiban hasonlított anyjához, hogy még megtermett leánynak látszott, aki bizonyára jól tornázik. Rövid iskolaszoknyája alól előbukkanó lábai, mint az atlétáké, akiknek szilárdan kell állani: a lépésnél kissé távol estek egymástól. „Kétemberes” léptekkel ment ez a tizenöt-tizenhat esztendős iskolás leány.
De az arca, ez a tiszta és szent arc, nem hasonlított anyjáéhoz. Barna volt ugyan, de csak mint Szűz Mária a katolikus házak gyermekszobáiba akasztott képein. Ha szeméről nyomban nyilatkozni kellett volna Rezedának, nem mondhatott volna mást, hogy leginkább egy kis szarvastehénéhez hasonlított, aki gyanútlanul legelész valahol az erdőszélen. Jóság és szenvedés volt ebben a szemben, mint azoknak a leánygyermekeknek a szemében, akik anya nélkül nőnek fel. És Szilvia keskeny ajkai helyett egy furcsa kis szájjal találkozott Rezeda. Ez ajkak felett még nem múltak el a hosszú, keserves, gyermekkori sírások emlékei, mintha minden percben visszatérhettek volna. Azonkívül szélesek is voltak az ajkak, mint a jó embereké, a szívükkel is gondolkozóké szokott lenni. Nagy hajkontya volt, amely kibontva tán térdig érhetett. Egyébként haja hátrasimítva. És a szarvastehénhez való hasonlatosságát még az a körülmény is bizonyítani látszott Rezeda előtt, hogy118 a fülei kissé nagyobbak voltak, de talán inkább megérdemelték volna jó szavaknak a hallgatását, mint sok-sok más női fülkagyló, amely amúgy sem érti meg a szavakat, amelyeket hozzá intéznek.)
– Hát maga az a Tini? – kérdezte Rezeda, erőt véve „meghatottságán” és a felnőtt, szabad, fölényes férfiak hangját utánozva, habár feldúlt lelkiállapotánál fogva igazán nem tartozott azok közé, akiket utánzott. – És honnan ismer engem?
– A mi osztályunkban nagyon sok leány van, aki irodalmi dolgokat olvas, így többek között Kiss József lapját is és benne regényét. Egy leány egyszer elhozta az arcképét, amely ebben a lapban jelent meg, azóta ismerjük – felelt a legnagyobb természetességgel Tini, mintha az iskolában felelne. – Mily boldog lehet egy író!
(Ne feledjük, hogy az időkrónikások 1914-et írtak, amikor még hasonló szavak nemcsak az Erzsébetváros mellékutcáin, amelyen ismerőseink mendegéltek, de másfelé is elhangzottak.)
– Maga tanítónő lesz? – kérdezte Rezeda, akinek sok emberi hibája mellett egyetlen erénye volt, hogy sohasem akart az író kakastollas vörös kalapjában feltűnőséget kelteni, hanem inkább, mint ember (mint férfi) megállni a helyét; ugyanezért az irodalomról, szakmájáról a legritkábban beszélt, pláne laikusokkal nem.
– Istenem, hát igen – felelt egy kicsit elgondolkozva, de meglehetős harsány hangon, bizonyos diákos kedvvel Tini. – Tandíjmentes vagyok, szeretek tanulni, rajzolni, és már néha tanítok is. Maga nem is tudja, Rezeda úr, hogy milyen önálló lesz az ember, ha megszokja, hogy másokat tanítson. Én hatesztendős korom óta, mikor apámat „elvesztettem”, mindig önálló vagyok. Akkor kezdtem ugyanis tanítani az öcsémet.
– No hát engem is megtaníthatna valamire – mond Rezeda úr felélénkülve a friss leányka mellett, aki néha olyan harsány hangon beszélt vele, mint valami növendékkel. – Erre az önbizalmas bátorságra.
– Egyedül kell lenni, Rezeda úr, hogy megtanuljunk magunkban bízni. Ha Hickory úrra hallgatok, akkor kalaposné lettem volna, mert Hickory úr szerint az a legjobb pálya, kalapot mindig hordanak. De én magamban voltam, és így inkább tanítónő leszek. Még egy esztendőm van hátra.
A leányka olyan hangosan beszélt, hogy az utcán akárki meghallhatta szavait. Látszott, hogy nincsenek még titkai, amelyekről halkan kellene beszélgetni.119
– De hát mit akart nekem mondani, kis „prepa”? – kérdezte Rezeda, miután a Rákóczi úthoz közelegtek.
– Tegnap meglátogatott az anyám a rokonoknál, ahol én lakom, és a lelkemre kötötte, hogy beszéljek önnel. Azt üzeni, hogy nincs semmi baj, a Duna nem öntött ki, a mennybéli szenteknek nincs egyéb dolguk, mint arra ügyelni, hogy Rezeda Kázmér nevű pesti hírlapírónak egy hajszála se görbüljön meg. Ő most Leányfalura utazik, de majd csak visszajön. Addig is ezt a kis keresztet a lánccal küldi magának, hogy a nyakában viselje.
Rezeda megnézte az emléket. Ugyanaz volt az, amilyent Fruzsina és Szilvia nyakában látott. És hirtelen mély, szívből jövő „meghatottság” fogta el az ártatlan tanítóleányka láttára, aki anyja szerelmi emléktárgyait a legnagyobb engedelmességgel közvetíti, anélkül hogy gyanítana valamit. Mi lesz, ha egyszer ez a gyermek véletlenül megtudja a valóságot?
Az emléktárgyat zsebébe rejtette. Átkísérte a Rákóczi út forgatagában a leánykát a túlsó oldalra.
– Melyik utcában laknak a rokonai?
– A híres kritikus, Gyulai Pál utcájában.
„Annak volna csak jó véleménye rólam, aki a legtisztább szemmel látott ebben az országban, a föld alatti országban a vakondok”, gondolta Rezeda úr.
– Mondanék valamit, „kis prepa” – kezdte Rezeda úr az első utcasarkon. – Én hitemre nézve vallástalan ember vagyok, nem tartok meg semmi ünnepet, nem hiszek az amulettekben, hogy miért nem: az én dolgom. Szeretném, ha tőlem, értse meg, tőlem elfogadná ezt az ajándékot, és a szíve felett viselné, a találkozásunk emlékére.
Tini most tette az első zavart mozdulatot az együtt töltött idő alatt.
– A mama dolgaihoz nekem semmi közöm: így neveltek.
– Különben is önálló vagyok – folytatta Rezeda nem nagy sikerrel utánozva Tini diáklányos, bátor hangját.
– Igen – felelt Tini. – Én úgy veszem az életet, amint van. Kötelességeim vannak. Senkire se számíthatok, csak önmagamra.
– És ezentúl énrám, ha beszélgetni akar valakivel – mond Rezeda úr. – De csak akkor, ha ezt a kis emléket elfogadja és viseli. Sohase adtam emléket senkinek, maga az első. Tudom is én, miért? Talán azért, mert olyan fiatal, és a szíve túléli mindnyájunk szívét. Akkor gondoljon egy120 bácsira, aki az iskolából hazakísérte. Akinek fájt a szíve, de maga megvigasztalta.
Miután Tininek mind a két keze telve volt iskolás holmikkal, nem védekezhetett, mikor a selyempapirosba burkolt tárgyacskát Rezeda kék kabarjának külső zsebébe, a zsebkendő alá csúsztatta.
– Az a legkevesebb, hogy felpofoz a mama, de majd önmagámmal hogy leszek: az a legnagyobb kérdés. Nem viseltem még ékszert.
Rezeda csendesen bólintott:
– Mindenesetre jobb helyen van magánál, mint nálam.
– Mert énrajtam, az én szívem felett senki se láthatja – felelt a régi vidám hangon a leányka, és elsietett Rezeda úr mellől, miután közelébe értek annak a háznak, ahol lakott.
Szabályosan, szinte katonásan ment az utcán, mint egy fiú. Egyforma léptein, bátor fejtartásán, szűzies nyugalmán a kötelességteljesítés önérzete. Elvégezte iskolai teendőit, elvégezte azt a teendőt, amit az anyja bízott rá. Mi történhetik tovább a világon? Nagy erőt ad a fiatal embereknek a kötelességek pontos elvégzése, „a kis prepa” pedig tanrend szerint él.
Ezek meggondolása után: tovább akart menni Rezeda úr, de valami visszafordította a fejét. A ház negyedik emeletének erkélyén fehér zubbonykában állott Tini, és egy gyűrött zsebkendővel intett búcsút. Mintha valami tragikust látott volna Rezeda a leány mozdulatában… „Itt vagyok egyedül és önállóan; senkinek se mondhatom meg, hogy miről gondolkozom.” Monda talán a gyűrött iskolazsebkendő… Rezeda úr nem mert még egyszer visszanézni. „Tini!” – mondta magában. „Még ilyen nevű ismerősöm se volt. Vajon mi van megírva felőle a csillagokban?”
Elhatározta magában, hogyha nem marad egyetlen hölgyismerőse a mostaniak közül, Tinit mindvégig megtartja magának, akivel az Erzsébetváros mellékutcáin, iskolából jövet majd mindig lehet beszélgetni.
– Tini! – mondta még hangosan a Matskási-féle pincehelyiségben, ahová bánatos korában ebédelgetni járt. Józsefvárosi étlap volt itt, nagy C betűvel írták a karmenádlit, és Zsidó-pusztán termett karcos bort mértek. Olyan kemény, tölgyfából való fogpiszkáló állott az asztalon, hogy külön örömet okozott.
– Tini! – ismételte evés közben Rezeda, és lassan felvidámodott, mintha az eddigi balszerencsés nevek mellett egy jó név jutott volna az eszébe.121
Miután kimulatta magát vidékies kalandjaival a Matskási pincében, megszagolgatta a szomszéd asztaloknál elfogyasztott töltött káposztákat és az egész helyiséget elárasztó fokhagymás rostélyosokat, igen érett sajtokat, amelyeket talán külön készítettek Matskásinak, kilépett az utcára, ahol már az Üllői út sarkán (amelyet a régebbi pestiek „üllei”-nek mondanak) a nagyvilágias korát élő Budapest fogadta. Újságárusok kiáltozása töltötte be az utcasarkokat, ahol nemrégen a józsefvárosi gavallér várt hölgyére.
Ezek a párizsi mintára született camelot-k akkor élték fénykorukat, mert újak, frissek voltak a pesti utcákon (mint akár a könyvkereskedő, aki a legújabb regényekkel járja be nappal és főleg éjjel a pesti kávéházakat, mulatóhelyeket, hogy mindenkinek legyen elalvás előtti olvasmánya. A legjobban bevált pesti regény volt ez idő tájt A vörös postakocsi, amelyet gavallérjaikkal megvásároltattak a hölgyek, de megvásárolták maguk az urak is, mert az a híre járta, hogy az akkoriban tragikus sorsot élt, a sok beszédre alkalmat adó Mágnás Elza, a gazdasszonya és annak szeretője, Nick Guszti által meggyilkolt kurtizán története foglaltatik benne. Ezzel a szép ajánlattal kínálták éjszakánként a regényt a vándor könyvkereskedők, és nem fizettek rá).
De a camelot-k pesti utánzói, az úgynevezett rikkancsok (amint Sipulusz, a humorista találóan nevet adott nekik) hatékonyabb eszközökkel dolgoztak, hogy az utcai publikum érdeklődését felkeltsék hónuk alatt hordott lapjaik iránt.
A rikkancs sokban hozzájárult ahhoz, hogy Pestnek ez idő tájt már világvárosi hangulata volt, mintha valamely „metró”-ban járná az utcákat akár idegen, akár bennszülött.
Még orrában volt Rezedának a bőséges fokhagymával készített rostélyos falusias szaga, már néhány lépés után ráköszöntött a világváros. „Gyilkosság a Király utcában!” „Egy gazdag bankár megszökött!” „A mosóné főnyereménye!” „A hóhér lánya férjhez ment!” hangzottak az utcasarki kiáltozások, mint a füzetes rémregények címei. Teli torokból kiáltották a kis kétfilléres hírlapok címeit, tartalmát, és a hírlapkiadók megbecsülték azokat a rikkancsokat, akiknek hangja egy egész városnegyed nyugalmát felzavarta. Egy jó rikkancsnak nem volt lehetetlenség bármely kezébe adott nyomtatványt a publikumnak eladni. Bementek a boltokba, házakba, sőt a lakásokba is, felugráltak a villamoskocsikra és omnibuszokra, rádörrentettek a sétatereken merengő párokra, lakodalmi menetekbe furakodtak, rázörgettek az alvókra.122
– Új Hírek! – üvöltöttek, mintha valamely jó postát hoznának a szomorkodóknak.
– Magyar Estilap! – rontottak rá a polgárra, akinek még a hasára sütött a déli nap.
Vágtatnak az Esti Újság-gal, amelynek az volt a híre, hogy Rákosi Jenő írja vezércikkeit, „riportjait” pedig Barna Izidor, a korszak két nevezetes pesti hírlapírója.
Még nem ütött egyet az óra, amikor Lázár Miklós újságját, a Déli Hírek-et kezdték skálázni, amelynek eleinte művészi plakátjai a híres Vértes festőművész ecsetjéből keltettek először feltűnést a főváros utcáin – három pesti angyal tavaszi ruhájában, mint az örökké ifjú élet – majd a Déli Hírek bátor hangja is olvasókat vonzott, akik a nyomdafestéktől még szagos újságot vették.
– A Nap! – durrant és déli villámlásként kápráztatott a pesti nappali órákban egy újság címe, amely csaknem évtizedig legjobb mulattatója és hírmondója volt a pesti utcának. A Nap nélkül nem volt teljes a nap se Pesten, se Magyarországon. Mozgást, talán örökös rohamot jelentett ez az újság az unalom ellen, hogy az soha el ne terpeszkedhessen a világvárosban. Olyan elnyomhatatlan hanggal jött, mint akár a nagyvárosi lárma.
– A Nap! – kiáltották kipirult öreg árusok, harsogták ifjú rikkancsok, gyermeküket hátukra kötött asszonyok és apró gyermekek, akiket „lapterjesztők” neve alatt szedett össze a város munka nélküli lakosai közül Braun Sándor, A Nap alapítója, aki amerikai stílust (sok ízlést és sok ízléstelenséget) teremtett az újságkiadás terén. De visszatekintve az úgynevezett béke éveire, be kell vallanunk, hogy A Nap a növekvő világvárosnak oly szükséges volt, mint a levegő.
– Mintha mindenki újságot írna és árulna Pesten – mond Rezeda úr, amint a sarkon és a járdán, a kocsiúton és a házak kapui előtt higanycseppek módjára nyugtalankodó rikkancsok között Matskási felsálpecsenyéjével begyében ballagott. – Azért olyan soványak Pesten az emberek, mert az újságok miatt nincs idejük kellőképpen megemészteni az ebédjüket. Holott az volna a rend, hogy hetenként egyszer kellene olvasni újságot, mint apáink cselekedtek.
Ekkor mintha fehér galambok raja röppent volna fel a város minden utcáján ugyanabban a pillanatban.
A Nyugati pályaudvarnál és a Déli vasútnál, a Rózsadombra kanyargó, török időkből maradt sikátorban és a király őfelsége várpalotája123 előtt, a Belváros kellős közepén, a vágóhídnál és az óbudai Flórián téren, a legnagyobb távolságokban és szomszédos utcasarkokon mintha valóban postagalambok vitték volna percek alatt szerte a városba – megjelent Az Est!*
* A lap első plakátjaira valóban fehér galambokat festett Falus művész.
Egy minden visszhangnál ezerszerte kiadósabb visszhang verődött vissza a házak falairól, amikor Az Est szólaltatta meg kürtjeleit a városban. Eddig ismeretlen, sohasem hallott énekkar zendített rá egy új melódiára, amelyet talán külön karnagyok tanítottak eleinte a hírlap iskolájában, amíg azt a rikkancsok megtanulták. Egy ezertagú dalárda fújta szoprán és basszus és tenor hangján a város különböző részein ugyanazt a szöveget, amelyet majdnem huszonnégy óra alatt tanultak meg a pesti hallószervek.
–„Estazest!” – körülbelül így hangzott a harsány trombitajel, amellyel a friss és az első naptól fogva nagyon érdekes utcai hírlap a világra jött, mint mikor a négy és fél kilós fiúgyermek elkiáltja magát, hogy még a szomszéd házban is meghallják a gyermekkiáltást.
– Valami új kis csoda kiált a Miksa utcában – mondogatták a hallók. – Talán egy hét múlva már csak az ő hangját lehet hallani, mert túlkiáltja valamennyit. Kicsalogatja a lakosságot házaiból, és megállítja az országúton futamodó kocsikat. Minden utcasarkon szónoki emelvényt emel magának, ahová délutánonként felkapaszkodik, hogy hangjával túlharsogja a mindennapias, már unatkozó életpatakoknak a csörgését.
– Estazest! – hangoztatták új énektehetségek a pesti utcákon, míg az új lap szerkesztősége szinte éjjel-nappal együtt ült, hogy a Miksa utcában vagy a Berger kávéházban, de sohase hiányosan vagy elválva egymástól, azon tanakodjon, hogyan lehetne még érdekesebbé tenni az újság tartalmát, amely újságszöveg amúgy is olyanformán hatott az olvasóra, mintha odáig még nem olvasott volna hasonlót. Igaz, hogy az akkori Budapest legjobb hírlapírói álltak össze szövetségbe, hogy valami olyasmit produkáljanak, amelynek nem volt még őse, de talán még szülője se a régi hírlapírásban. A legtalálékonyabb elmék gondolkoztak mindennap, hogy eltalálják, mi az a kérdés, amely aznap érdekli a budapesti olvasót. (Amíg majd az események amúgy is jönnek az idő mindennap szülő méhéből, amely eseményeket csupán higgadtan, igazságosan, megbízhatóan kell feljegyezni, hogy mindenki hitelt adjon a kétkrajcáros újságnak, mint akár a bibliának. Éppen ez a megbízhatósága124 vált később legnagyobb erényévé az utcasarkok prédikátorának.)
De mindamellett ennek az új lapnak a megszületéséhez a fiatalságnak az a halhatatlan bizalma kellett, amely bizalom nem ismeri a lehetetlenségeket.
– Estazest! – kiáltották a bátor hangok szinte a tornyokig érő hangokkal, túlharsogva a vonatok dübörgését, a villamosok csengetését, szinte megállítva egy darab időre az egyhangú utcai forgalmat, mintha mindennap a legnagyobb esemény volna Az Est megjelenése.
(És ennek a születési történetnek mindjárt el is mondjuk egyik tragikus, szinte görög tragédiába illő csattanóját. Az Est-nek az az alapítója, aki a főváros és az ország hétköznapjait egy új, harsogó hanggal gyarapította, egy új életet zengve a régi életek elunalmasodott kardalába, Sebestyén Arnold, Az Est egyik megalapítója arra az időre, amikor már a háztetőkön és a bányák mélyében, az expresszvonatokon és a földet érintő repülőgépekben olvasták lapját: elveszítette hangját, suttogását talán csak bölcs szemének tekintetével tudta kifejezni, elnémult, aki a budapesti utcát az élet leghangosabb hangjára tanította.)
…Merre vette volna útját az Üllői út sarkáról Rezeda úr (miután egy hirdetési oszlopnak árnyékában átfutotta lapját, és megtudta belőle, hogy semmi nagyobb baj nincs Magyarországon, a király őfelsége az idei nyarat is Ischlben tölti, gróf Tisza István kemény kézzel fogja a gyeplőt, a színházban Molnár Ferenc Ördög-ét játsszák, a lóversenyek elkezdődtek, és Schwarz Johanna gyilkosait megfogták… ) Merre vette volna útját a múlékony percek és röppenő órák hangulataiban éldegélő hősünk, ha nem a Gyulai Pál utcának?
A világ végezetéig belső törvények igazgatják az érzékeny lelkületű emberek járás-kelését. Hát még e tavaszon, amikor Rezeda úr oly fiatalnak (és bölcsnek) érezte magát, hogy az iskolaillatú, „kis prepá”-t elébe, sőt fölébe helyezte minden eddigi női ismeretségének.
Ez a lányka tisztaságával és tudatlanságával, bizakodásával és hitével fog megvédelmezni a rám váró bajok elől – gondolta magában valami babonás érzéssel, amelynek keletkezésére mindjárt magyarázatot is talált egy képecske alakjában, amely lelkében felvetődött. Néha három vonat is elmegy egymás mellett a pályaudvarok sínjein. És mégse történik egyikkel se különösebb baj, mert a váltóőr vigyáz a maga helyén.125
– Kis váltóőr, kis prepám! – ismételte magában ellágyulva Rezeda, és betért egy mellékutcába, ahonnan a Gyulai Pál utcát véges-végig megközelítheti.
Emlékezett a házra és erkélyre, ahol a „kis prepá”-t látta, ugyanezért a túlsó oldalra kanyarodott, ahonnan mindent jól szemügyre vehet.
Az erkélyen rózsaszínű ruhában, mint a tavasznak egy tüneménye, valóban ott állott valaki, aki figyelmesen nézett az utcára a negyedik emelet magasságából… Tini volt. Ugyan ki is lehetett volna más, aki itt nyugodtan, ifjú szívével Rezeda urat várja, mint egy jelenést? Tini volt, mint akár egy május elseje a zord napok után.
És „május elseje” tavaszi ruhájában, őzikeszemével, elpittyesztett ajkaival valóban intett a hosszú, vívómesteri léptekkel közelgő Rezeda úrnak a magasból, az angyalok hónából, ahogyan a földön nem merte volna. Az erkélyről a kezét kinyújtotta, amikor Rezeda kalaplevéve megállott, és ügyesen egy kis csomagocskát ejtett Rezeda kalapjába. A következő pillanatban eltűnt a rózsaszínű gyümölcsfavirág a szemhatárról.
A kis láncra akasztott kereszt volt, amelyet így juttatott vissza Rezedához, jogos birtokosához, ahogy egy leányka gondolhatja ki a dolgot.
Ó, te kis szarvastehén! – gondolta magában Rezeda.
Kibontotta a csomagocskát, egy irkadarabkára álló betűs, tanítónő írással ez volt feljegyezve:
„Nincs jogom hozzá. Mert én apám vallását követem, aki zsidó volt.”
Csak egy praeparandistának juthat ilyesmi az eszébe – vélekedett Rezeda. De hiába állongott a ház közelében, a rózsaszínű jelenség nem mutatkozott többé.
Így hozta az első bánatot Tini, eddig mindig örömet ígért; örömet, változást, új életet, mint a jó leányok, akik mindenféle csodálatos, másvilági erőkkel vannak felszerelve. És Rezeda még haragudni se tudott, mert valami hang azt mondta benne, hogy így kellett cselekednie Tininek, hogy tovább is „Tini” maradhasson Rezeda életében.
A „Meteor” szállodában lelkendezve várta Hubert, mintha a főnyeremény hírét akarná vele közölni.
– Lady őexcellenciája minden percben felhívhatja. Már kétszer hiába szólaltatta meg a telefont.
(Hubert, midőn a Ladyről beszélt, mindig külön szavakat válogatott az eseményekhez.)126
Rezeda leült a szálloda előcsarnokában, mint egy igazi lovaghoz illik, aki egy pillanatig sem szándékozik a hölgyszolgálat szabályai iránt véteni.
Lehet, hogy már nem sokszor cselekszem hasonlóképpen… Most is inkább a Hubert kedvéért, akinek lekötelezettje vagyok. Miért szaladgálna szegény a negyedik emeletre? – borongtak Rezeda gondolatai, és zsebében az amulettet fogta kezével, amelynek így is szerencsét kell hozni, miután darab ideig Tini birtokában volt. „Talán fel is próbálta nyakára a kis prepa?”
A szálloda előcsarnokát most is olyan emberek lepték el, akik akkoriban Pesten a föld alól is üzleteket akartak kötni. A legrejtélyesebb emberek, akik mindent vettek, bár pénzük nem volt, mindent eladtak, bár eladnivalójuk nem volt. Jöttek és mentek. A legkülönbözőbb mondanivalókat közölték egymással.
Egy sapkás ügynökforma például azt mondta egy nádfonatú székben üldögélő, hosszú szakállú vendégnek:
– Akármit beszélnek, háború van a levegőben. Az orosz ezredek már a határon vannak. Hadgyakorlat címén.
– Hát legyen háború – felelt a szakállas kereskedő. – Legfeljebb a „buchhaltereknek”, a könyvelőknek lesz bajuk, akik Lichtmannál Debrecenben önkéntesi vizsgát tettek, és mindenáron tartalékos tisztek akartak lenni.
Ilyenformán gondolkoztak mások is az esetleges háborúról. Nem fél itt senki annyira se a háborútól, mint egy női esernyőtől.
A telefonfülkéből csengetés hallatszott, Rezeda szíve megremegett. Ez ő… Hubert valóban ünnepélyesen tárta ki a fülke ajtaját.
– Okvetlenül látni akarlak még ma – hangzott Fruzsina sírástól rekedt hangja a távolból.
– A „Választó”-nál?
– Igen. Nyomban. Egy negyedóra múlva. Tíz perc múlva. Én már indulok. Kérlek, ne hagyd, hogy megelőzzelek. Mégiscsak nő vagyok.
– Igaza van – felelt mélyet szippantva a tavaszi levegőből Rezeda, amikor felhevülve, mint mindig, ha Fruzsina hangját hallotta, kocsiba ugrott. Bánta is ő, hogy esti lapot kínálgatták a Körúton. „Háborús mozgalmak a Balkánon!” – kiáltotta a rikkancs.127
