TIZEDIK FEJEZET • A fehérmájú asszonyok világa
TIZEDIK FEJEZET • A fehérmájú asszonyok világa
Fruzsina természetesen hol szentimentális, hol méltatlankodó, hol meg vérig sértett „jeleneteket rögtönzött” a „Választó Herceg”-nél, mint ezt már Rezeda előre szívdobogva elgondolta, de miközben a meggondolt vagy meggondolatlan szavak egymás nyomában peregtek a drága ajkakról, Rezeda csak ilyenféle válaszokat adott:
– Azt köszönöm Istennek, hogy még szól hozzám, hogy még a hangját hallhatom elhibázott életemben, amellyel nem is tudnék mit kezdeni maga nélkül.
Majd:
– Ha megharapna egyszer, azt se bánnám. Belátom, hogy nem vagyok méltó azokra az áldozatokra, amelyeket szerelmünkért hoz. Nem tudok a lába nyomába se lépni az én szerelmemmel.
Ismét:
– Tudom sorsomat. Egy napon nem fogadja a köszöntésemet se.
Fruzsina mondanivalóinak örvénylésében azonban mégse vett észre a gyanúsításon kívül egyéb „pozitívumot” Rezeda. Az asszony sejtett valamit a másik asszonyról, a jó barátnőről, de az vékony, hideg ajkaival (Szilvia) ravaszabbnak bizonyult, mint ez a jó asszony, aki a „szívét az ajkán hordta”.
Vannak nők, akik, ha szerelmesek, valóban nem tudnak hazudni annak a férfinak, akit szerelmükkel kitüntettek. Ezek közül való volt Fruzsina. Mint egy gyermek mondta el a gondolatait és érzéseit, álmatlan éjszakáit (amikor azzal sem törődött, hogy Kilenc megint lump életet kezdett, és mindenféle ürügyek alatt elmaradt a vacsoráról), valamint nappaljait, amikor megzavarodottságában hol a Dohány utcai zsinagógát látogatta (mintha a régi Istennel is jóban akarna maradni), hol meg a Notre Dame de Sion apácáit hallgatta: vajon mikor kerül az első gyónásra a sor az „Örökimádás” plébánosánál, akinek hivatása meghallgatni az itt kikeresztelkedett nőket?128
Fruzsina mindent bevallott elmúlt napjairól, még azt is, hogy egyszer a Nemzeti Színházban járván: előadás után hosszant feltekintett Rezeda szállodabeli ablakára, amely mögött világosság szüremlett ki a sárga függönyön át. És azon törte a fejét, hogyan lehetne meglátogatni Rezedát, mialatt az bizonyosan nem gondolt rá… „Vergődő asszonyszerelem, különb, mint a szokásosak a városban” – gondolta Rezeda.
– Most már meg kell vallanom azt is, hogy mindig tudom, hány órakor mentél el hazulról, mikor jöttél vissza, és úgy látom, hogy nagyon sok időd van arra, hogy idegen helyeken megforduljál. Néha már délelőtt elmégy, és csak este kerülsz elő… Hol jársz?
– A beteges úriembert is felkeresem néha…
– Ő már nagyon régen nem látott – felelt nyomban Fruzsina.
– A Hírlapíró Klubban is meg kell néha fordulni, ha már az ember ezen a nyomorult pályán van.
– Nagyon régen nem voltál a Hírlapíró Klubban. Általában nem tudom, hol vagy, merre kószálsz… Pedig én azt szeretném, ha mindig mellettem volnál, hogy soha, soha el ne veszíthesselek. Többet volnál velem, mint a férjem, mindig velem volnál, délelőtt és délután és este is. Nem látom be, hogy miért ne vacsorázhatnál nálunk esténként, amikor többnyire csak ketten vagyunk. Kilenc az egyik sarokban gondolkozik elmúlt ifjúságán, amelyről úgy szokott beszélni, mintha a Compagnie Internationale des Wagons Lits kocsijain utazott volna a világban, holott csak rossz szagú éjjeli kávéházakban tanyázott. Én a szobákat járom, és a te lábnyomaidat keresem a szőnyegeken. így telik el az este, egyik a másik után. Maholnap kártyázni fogunk kettecskén, mint az öreg házaspárok. Milyen más volna, ha ott ülhetnél. Kilenc vigyázna magára, mint férfiak férfiak között, akikben mindig van egy kis katonatisztes tempó… Az élet eliramlik, amíg az óra tízet üt, és a cselédség aludni tér. És azt kell hallanom lefekvéskor Kilenctől, hogy mennyivel jobb ágya volt az „Európa” című hotelgarniban. Miért is nem vagy mindig velünk, hogy ilyen szavakat ne hallhassak?
Rezeda figyelt a suttogva és érzelmesen elmondott szavakra. Be kellett vallani magának, hogy Fruzsina nem járt el minden szimat nélkül, mikor váratlanul új rendszabályokat, új szerelmi törvényeket, a mindig együttlétet hozta javaslatba. A vizslának kitűnő szaglása van, de egy szerelmes asszonynak (aki magában „utolsó” igaz szerelmének véli a meglevőt) százszorta jobb a szimata. Miért? Hiszen Rezeda éppen úgy szerette őt, mint azelőtt. „Fekete ruhájában, amelyben ma129 megjelent, talán előkelőbb és finomabb volt, mint valaha.” De ez a fekete ruha, a hozzá illő bársonykalap és magas szárú cipő, amelynek lassú bontogatása inkább illett Fruzsina komoly, önfeláldozó szerelméhez, mint az eddigi papucsszerű félcipők levegőbe dobálása: ez a fekete ruha már egy olyan asszonyt jelentett, aki nem a pillanat kedvéért akar szeretni, hanem tovább is, holnap, holnapután, mert szerelmét az élet elfoglaltságának érezte. Most már lesz mindig tennivalója, bármily üres legyen napja, mint a gondtalanul élő pesti asszonyoké általában: lesz tennivalója, ez pedig nem más, mint szerelem, amely csordultig megtöltötte szívét. Ez a fekete ruha egy komoly asszonyé volt, aki komolyan szeret.
– Ha már nem megyek férjhez harmadszor, legyen valakim, akit jobban szeretek mindenkinél! – mondta Fruzsina, amikor Rezeda fejét két karja közé vette, és hosszasan elnézegette. – Csak te maradj meg nekem, az elmúlt életemet nem sajnálom. Soha ilyen boldog és boldogtalan nem voltam. Élek… S ezt neked köszönhetem.
A drágalátos hang, a mindent megvalló ajkak mögül tovább játszotta a csellók melódiáját:
– Szeress, mert megérdemlem. Soha ilyen rabszolgája nem voltam férfinak. Mindig ők térdepeltek előttem, és nem én előttük. Nem tudod, hogy mennyire megváltoztam, mert azelőtt nem ismertél.
…Így telt-múlt az idő a „Választó Herceg” 100-as számú szobájában. Fruzsina a jelent és jövőt színezgette, mert minden együtt töltött percnek kiélvezni akarta színét, hímporát, illatát, mintha egy nagy kertben járna, ahol nem akart egyetlen virágtól (pillanattól) sem búcsút venni anélkül, hogy azt meg ne csókolta, meg ne szagolta volna. Abban a női korban volt, amikor minden negyedóra a szerelem oltáránál töltve a legdrágaságosabb, mert ki tudja, hogy visszajön-e valaha? „Utolsó szerelem”, írta Ohnet György, akinek piros kötéses regényeit ebben az időben székében olvasták Magyarországon, és szívből megsiratták. A nőolvasók romantikusak s egyben élvhajhászók voltak. A könyvekben aláhúzták ceruzával a félreérthetőbb szavakat, de viszont elvárták úgy a regénykönyvtől, mint az élettől, hogy az a lehetetlenségig érzelmes legyen. Kéj: szomorúsággal keverve! volt a jelszó a népszerűségre pályázó regényírók és az élet regénycsinálói között.
S így Fruzsina is, a szerelmi bacchanália után, úgy ábrándozott az életről, szerelemről, mint egy várúrnő, aki még csak akkor látott férfit, amikor elhalt jegyesét temették, és a temetési menetet megnyitó130 gyászfekete lóra egy leeresztett sisakrostélyú, a címerek páncéljába öltöztetett csatlóst ültettek. Egy ilyen láthatatlan arcú és testű csatlósba volt szerelmes igazában Fruzsina is… Nem akarta közelről, a maga prózai valóságában megismerni Rezedát, azért csodatetteket várt tőle.
– Hát vedd tudomásul, hogy a mai naptól kezdve többé nem válunk el egymástól. Mindig-mindig együtt leszünk. És a hosszú estéken is, amikor nem tudok mihez kezdeni otthonomban, mert folyton te jársz az eszemben. Társaságba, színházba, bálba nem kívánkozom. Vajon kit találnék ott, aki felérne veled? Tehát majd úgy rendezem, hogy esténként nálunk tölthessed az idődet.
– Kilenc? – kérdezte Rezeda.
Fruzsina könnyedén sóhajtott:
– Kilencet el kell viselni neked is, éppen olyan elnézéssel, mint én. Mostanában azt szokta meg, hogy múltjáról, ifjúságáról, szerinte élete aranykoráról mesélget, és mindenféle öreg hírlapírókat, Slapajokat, Szvobodákat, Reviczkyeket, Fafikat, Somákat százszámra kever az előadásába, akik mind hősei voltak valamely történetnek. Megérem, hogy a régi „redakciók” és „nyomdák” kalandjai mellett egyszer csak Johanna, a te Jánoskád irodájáról is előadást fog tartani. Mindez azért, mert azt akarja, hogy tiszteljem, mint az apámat. Slapaj miatt… De néha elővesz a szekrényből penészes könyveket, és régi költők verseit felolvassa. Bizonyos Varsányi Gyuláét kedveli legjobban, akinél hosszabb verseket senki se írt… Ezt el kell viselned, egyetlenem. Tudom, nem szeretsz irodalomról beszélgetni, csak gonosz emberekkel, akik mindenkit sárba rántanak, de mi már Kilenccel csak ilyen naiv emberek vagyunk – mond a szavak végén bizonyos meghatódottsággal Fruzsina, mintha lelkiismeret-furdalást érezne azért, mert Kilencet elárulta.
– Slapaj! – mondta Rezeda, és furcsán nevetett. – A sleppje volt a hírlapírónak, azért lett neve Slapaj.
– Lehet, szívem, lehet – mond gyorsan ijedt kismadár módjára Fruzsina. – De nehogy azt hidd, hogy mindig Slapaj lesz a társaságod, ha idődet velem töltőd. Vannak ám nekem szellemes, kedves, eszes és nem mindennapi barátnőim is, akikkel bármely pillanatban megkezdhetem a régi jó barátságot, amelyet főleg második házasságom miatt bontottam fel, amelyet ők nem helyeseltek… De nem a barátnőkhöz megyek férjhez, gondoltam magamban, és kedvem szerint cselekedtem. Nem kell attól félned, hogy mindig Kilencet kell hallgatnod, aki előadásai közben megmutatja azt a sárga bőrrel bevont vasbotot is, amellyel a régi hírlapírók131 jártak Pesten, és nénémnek, Szilviának is kiadom az útját, mert bár nem rossz szívű teremtés, mégiscsak közönséges teremtés. Az ura szerezhetett vagyont Amerikában, de műveltséget nem. Délutánonként majd együtt látogatjuk a régi barátnőimet, elrendezem, hogy meghívót kapjál a zsúrjaikra, az uzsonnáikra, a délutáni összejöveteleikre. Majd meglátod, hogy szeretnek engem azokban a körökben, amelyeknek semmi közük sincs az úgynevezett „sajtóhoz”. Úrinők és úriemberek közé fogunk járni, édes szentem, mi ketten, Kilenc csak sétáljon tovább a reporterbottal.
Így és hasonlóképpen ábrándozott Fruzsina azon a délutánon, amikor legtitkosabb gondolatait elmondogatta Rezedának, amilyen gondolatai egy magában élő asszonynak lehetnek.
– Nos és mi lesz a jogcímem arra nézve, hogy ezekben az úri körökben megjelenhessek?
– Az lesz a jogcímed, hogy a szeretőm vagy – felelt Fruzsina, olyanformán ejtvén ki a szerető szót, mint a háború előtt szokásban volt, mint akár egy isten nevét, akinél több nincs a világon. „A szeretőm vagy!” – mondta, és a szótól csaknem megbolondulva: magához szorította Rezeda urat.
…Miután beesteledett: Fruzsina a kesztyűjét gombolgatta:
– Most egyenesen hazamegyünk, nálunk töltöd az estét.
A budai Duna-parton, bár e nyár eleji holdas estén legkevésbé volt elhagyatott, karját Rezeda karjába öltötte, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon.
Kilenc természetesen megörült a vendégnek, akivel Fruzsina „véletlenül” találkozott a budai Duna-parton, ahol egy barátnője látogatására volt:
– Képzelje Rezeda urat, egy nővel ment karonfogva a budai korzón! – kiáltotta a legnagyobb vidámsággal Fruzsina. – Mentek, mendegéltek, andalogtak, én szépen mögöttük az ábrándozóknak, míg a hölgynek egy kapu alatt akadt dolga, valószínűleg foszlott harisnyakötőjének megigazítása szempontjából. Én felhasználtam a kedvező percet, és Rezeda úr karjába fűztem a kezem. És ő gyanútlanul jött tovább velem, mintha a régi hölgyével folytatná a sétát. Még randevút is adott a „Választó Herceg”-nél… Csak az Andrássy út ívlámpásai alatt vette észre a barátod, hogy idegen nő lóg a karján. Így került ide ma este.132
Kilenc, mert általában tisztességesen gondolkozó ember volt, rosszallóan csóválta a fejét:
– Ezt nem jól tette, Fánny. Az elhagyott hölgy bizonyára tűvé tette a Duna-partot.
– Legfeljebb nem megy el a randevúra! A „Választó Herceg”-hez! – hangsúlyozta Fruzsina, és olyan jó kedve volt, hogy keresztülugrott egy széket.
Rezeda hol fehérre váltott arccal, hol pipacspirosan hallgatta a szívhölgy vakmerőségét… Mintha az lett volna a célja, hogy valamely formában közölje férjével a „Választó Herceg” címét.
– Mindig ilyen szeles ez az asszony. Lazac és újburgonya lesz vacsorára – mondta Kilenc kiengesztelőleg, Rezeda felé fordulva.
De Fruzsina már nem sokat törődött a további eseményekkel. Megfelelő formában közölte urával és parancsolójával (ha az véletlenül megtudná), hogy miért ment karonfogva Rezedával a budai parton. Most már a többi feladat elintézéséhez látott, amely bizonyos telefonbeszélgetések után sikerült is neki. A kerti szobából, ahol a telefon várta a rábízandó titkokat, kissé bágyadtan, némi kedvetlenséggel arcán tért vissza, s így szólt Kilenchez:
– Végre megcsípett Rézi. Nem tudtam előle megmenekülni. Holnap délután uzsonna lesz nála, el kell menni. De…
Kilenc gyanakodva nézett: – De?
– Az a kérése, hogy a társaság kedvéért jöjjön el maga is, uram – mond alázatosan Fruzsina, mintha egy nagyon nehéz kérést terjesztene elő.
Kilencnek bizonyos méltatlankodás ült arcára, de mielőtt felelhetett volna, Fruzsina tovább folytatta:
– Sőt azt reményű Rézi, hogy a társaság tarkítása céljából magával hozhatná barátait is.
S ekkor Rezeda úrra mutatott. Aztán Rezedához intézte a szavát, rábeszélően és tréfásan:
– Nem kell megijednie valami nőies uzsonnától. A kávénénikéktől, akik a régi világban voltak divatban. Rézi híres az uzsonnáiról, sonkát, mint ő mondja: sódart egy darabban tesznek az asztalra, mellé tepertős pogácsát, és akinek kedve van, finom bort is ihat szódavízzel, amelyet ugyancsak otthon készít a híres gazdasszony. – Így Fruzsina.
– Igaz, hogy Rézi nagyságos asszony uzsonnái után már nem szokás133 vacsorázni, csak az egy Ügyész nem felejti a maga Esterházy-rostélyosát, mert mióta az Ötödik, ezt ki nem hagyja a napi menüjéből. Koplaljanak az alügyészek!
– De nekem holnap a „Berzseráj”-ban (a Berger kávéház) kell lennem, hogy Sebestyén igazgatóval egyet-mást megbeszéljek.
– Mindenki ezzel a Sebestyénnel akar beszélni Pesten! – felelt duzzogva Fruzsina. – De maga, Rezeda, pláne a mai gyönge koszt után, amellyel mi kínálhatjuk, nem mulasztja el Rézi híres uzsonnáját. Czenner főtisztelendő úr, az erzsébetvárosi káplán és a „czenneriádák” szerzője is megígérte részvételét. Verseket mond az ételekre.
Rezeda válaszára senki se volt kíváncsi. Természetes, hogy ilyen léha fráter nem marad el onnan, ahol „sódarral”, borral és viccekkel traktálják.
Kilencnek vacsora után jókedve kerekedett, bemutatta (a nagy detektívbottal és felgyűrt kabátgallérban), hogyan járt „report után” Slapajjal, aki darab ideig kezére volt bízva. Mikor a mutatványánál egy szekrénybe kellett bebújni az esetleg odarejtett holttest feltárása végett, Fruzsina Rezeda vállára tette a kezét, mintha megölelné.
– Szeretőm! – szólt félhangosan.
Rézit, a Tejigazgatónét ama szilveszteri este óta nem látta Rezeda, legfeljebb színházi páholyban, ahonnan a kivágott ruhából keblei úgy kidagadtak, hogy a sovány karénekesek a színpadról mind hozzá intézték dalaikat.
Rézi valóban kitűnő háziasszony volt, fehér pettyes piros pongyolájában, amit erre az alkalomra magára öltött, hogy senki össze ne tévessze a háziasszonyt a többi kiöltözködött dámával (Fruzsina egy fűzöld látogatóruhában jelent meg). Vendéglátáshoz illő nagy lakása volt a Fővárosi Élelmiszerek Részvénytársaság házában, amelynek nyitott kapuin éjjel-nappal jöttek-mentek a kocsik, hogy a főváros lakosságát ennivalóval ellássák. A legjobb falatok persze a házban maradtak. Még a múlt században is ritkaságosan megterített asztal várta a vendégeket, akiknek holmijaival, felöltőivel úgy megtelt az előszoba, mint egy ruhatár, mert éjszaka előtt senki se szokott innen távozni. Ezüstfogantyús sétapálcák és botesernyők, amilyent csak rendes emberek hordanak, függtek az évek óta szolgáló felöltők mellett. A férfikalapok alig voltak zsírosak. Polgári összejövetelről adott előzetes hírt a ruhatár.134
– A legvendégszeretőbb ház Pesten – mondta Rezeda szomszédja, egy hegyes orrú, minden asztalra rakott ételt és asztal mellett ülő férfit lapos, réveteg szempillantásokkal vizsgálódó asszonyka, akinek az volt a híre (mint Rezeda később megtudta), hogy meleg barátságot (úgynevezett „viszonyt”) akart kezdeni minden ismeretlen férfival, akit a társaságban bemutattak. „Ilonká”-nak hívta mindenki, feltett szándéka volt, hogy jobban kiélvezi az életet, mint barátnői, mert azokhoz mérten szegény sorban volt, és még testi ápoltságára, ruhái kifogástalanságára sem fektethetett annyi gondot. „De a szerelmet nem vehetitek tőlem el”, mondta a hegyes orrocska, amint térdét Rezeda térdéhez érintette az asztal alatt.
A háziasszony (miután a barátnők jól ismerték egymást) módot talált, hogy Rezedát maga mellé ültesse, mintha egy fontos kérdésről akarna vele tanácskozni. Valóban meg is kérdezte, hogy tölti napjait, volt-e táncos mulatságban része Szilveszter óta a „Király” szállodában?… Közben antik gyűrűkkel megrakott, elég formás, de kicsit ráncos, fonnyadt kezét, amely külsejével azt is elárulta, hogy tulajdonosa nem ijedezik a házimunkától, olyanformán vezette, hogy megérinthesse Rezeda kezét, amelybe egy rúd nyári szalámit dugott, rábízván Rezeda ízlésére, hogy tetszik-e neki úgy enni a szalámit, mint a kirándulásokon szokás. A legtöbb férfinak tetszik az ilyesmi.
Rézi általában úgy bánt Rezedával, mint egy várva várt vendéggel szokás. Mindazok az erények felébredtek benne, amelyek egy múlt századbeli nagyasszonyt jelképeztek. Lehetőleg maga szolgálta ki Rezedát, bár a fehér kötényes és bóbitás szobalánynak bizonyosan utasítást adott, hogy az új vendéget figyelmesen kezelje. Mint egy vidéki bérlővel, akitől olcsóbban veszik a disznót, vagy egy szegedi paprikamolnárral, hogy a legjavából szállítson: úgy bánt Rézi Rezedával, állapították meg az asztalnál a többi vendégek. (Fruzsina két régen látott barátnőjével volt beszélgetésbe elmerülve, de fél szemmel, mintha véletlenül tenné, figyelt Rezedára.) Rézi elővette mindazt a tudományát, amit nagyanyjától tanult, aki vidéki bérlő felesége volt, és egyformán tudott bánni: betyárral, pandúrral, finánccal és urasággal.
Megmutatta neki a pohárszéket, amely valóban legalább húszesztendős volt, és még poharak voltak benne Kossuth és Garibaldi képével.
– A nagyszüleim jó hazafiak voltak.
Egy sarokban cifra faragványos, magyaros díszítésű, nagy lábas kulacs állott egy asztalkán.
– Egy bakonyi betyár hagyta nálunk emlékben.135
Fából faragott poharakat mutatott, amelyek nem álltak meg gömbölyű talpukon.
– A nagyszüleim poharai. Kiskőrösön volt szőlőjük, ahol Esterházynak. Hát a spájzomra nem kíváncsi? – kérdezte.
(Rézi nagyságos asszony állítólag minden új vendégének meg szokta mutatni a kamráját.)
Valóban tekintélyes, a fővárosban szokatlan spájza volt Rézinek, falusias illatok lebegtek benne, fehér pettyes piros pongyolájában befőttesüvegnek látszott a kis termetű asszony is.
Mielőtt a vendégek közé visszatértek volna, Rézi még egy szobát mutatott meg Rezedának. Hűvös, bezárt spalettájú szoba volt, benne levendulaillat. Egy ablakdeszkát félig kinyitott Rézi. A hálószoba mutatkozott, a maga dupla francia ágyával, fából való ágyával, mert ez volt az igazi. A falon képek, családi olajfestmények.
– A szüleim – mutatott rá Rézi két egymás mellett függő arcképre. Hanem Rezeda nem a képekre nézett a félhomályban, hanem Rézi arcába. Hamvasbarna, kontyba tűzött haja volt, amelyet nyilván maga fésült, és a kolmizóvassal ellátta apró frufrukkal. Férfias formájú orra volt, nyilván az egyébként arcán ülő erélytől. Simogatni valóan gömbölyű nyaka és álla felett ajkak, amelyek furcsán, titkosan mosolyogtak, és elég duzzadtak voltak, hogy meg lehessen őket csókolni.
A Rézi szeme azonban mindennél beszédesebb volt. Ilyen várakozó, biztató, szinte hívogató női tekintetet régen látott Rezeda. Mint két vallomása a belső vágynak fénylett Rézi szeme a néma hálószobában a két öregember olajfestményű arcképe alatt.
Rézi kissé pöszén, gyermekes selypítéssel szólott:
– Ne. Most ne.
De kezével megfogta Rezeda kezét, és szívéhez szorította.
– Maga úgyis nagyon jóban van Késő Jánosnéval. Elárulna… És most nem is lehet – sóhajtott eltávolodva egy lépésnyire. – Majd két-három nap múlva, ha egészségem helyreáll.
A szoba közepén állott Rézi, háziasan készült, örökölt vagy vásárolt, hozományból vagy közös keresményből szerzett szőnyegeken, bútorok között, aminthogy a szolidan gondolkozó polgárok mindig különbséget szoktak tenni vagyoni tárgyak között. Ha tükörből (vagy könyvből) látná valaki ezt az asszonyságot itt férjével közös hálószobájában, régen meghalt szülei arcképei alatt, büszkén viselt piros pongyolájában, valamint kamrakulcsaival, hamvasbarna hajával és jó asszonyos kezeivel,136 semmi esetre se gondolhatna azokra a szavakra, amelyeket ezek az ajkak kimondani tudtak, csak azért, mert Rezeda úr csinos ember, amilyen van annyi, mint a tarka kutya Magyarországon a jól megtermett, szép fajtájú magyar férfiak között.
De még egy pillanatra megint gazdasszony lett Rézi, mielőtt „végleg elvesztené fejét”.
– Megmutatom magának a fehérneműs szekrényemet! – mondta, mintegy menekvést látván a gyönge pillanata elől az új tennivalóban.
Nagy, valóban ódivatú szekrény állott a szoba sarkában, mint egy asszonyvár. A kulcscsomóból nyomban kiválasztotta a megfelelő kulcsot Rézi, és büszkén tárta ki a szekrény két ajtaját. Nagymosáskor van olyan szaga a háznak, amelyet ez a szekrény árasztott magából.
– Vannak ingeim, amelyeket még a nagyanyám viselt, és az anyám alsószoknyái is mind – szólt Rézi nem minden büszkeség nélkül.
– A nagymama ingét mutassa! – szólt bizalmasan Rezeda, miközben megint megsimogatta Rézi nyakszirtjét.
Sárgult vászoning került elő, mint valami régi misemondó ruha a káptalani sekrestyében. Csakhogy ehhez a sarkig érő, magyaros csipkével díszített ruhadarabhoz az előadottak nyomán egy csendbiztos kifent bajszát képzelte Rezeda, nem pedig valami szent életű asszonyságot gondolt bele az ingbe, mint kellett volna.
– És a maga fehérneműje, Rézike?
Az asszony bezárta a szekrényt.
– Majd máskor. Pár nap múlva – felelt selypítve.
Rezeda úr nem állhatta meg, hogy egy csókot ne adjon a derék gazdasszonynak. Rézi előbb az arcát, mégpedig arca bal felét kínálta, majd vonakodva odaadta az ajkát. (Rezeda úgy érezte, hogy az asszony úgy kapaszkodik bele, mint egy fuldokló.)
– Még sohase csókolta meg senki a számat az uramon kívül – rebegte Rézi (de lehet, hogy ezt már többször mondta az életben, mert a szavak szokatlan folyamatossággal jöttek ajkáról).
– Tudja, hol találkozunk? – kérdezte még Rezeda.
– A „Választó Herceg”-nél, de Fanny barátnőmnek soha-soha nem szabad megtudni.
Be kell vallani, hogy Rezeda megszédült erre a szóra.
– Honnan tudja a „Választó”-t?
– Megálmodtam – nevetett Rézi. – Én hiszek az álmaimban. Sok mindent megálmodok előre.137
Az ajtóhoz lépett…
– Azt mondja, hogy a pincét és padlást is megmutattam, hadd nevessenek ki az asszonyok – intette Rézi Rezedát, mielőtt a szobát elhagyták volna.
– Én meg arra kérem, hogy nevezzen engem Gazsinak, mint a férjét szokta, hogy álmában ne áruljon el – szólt Rezeda, miután még egy pillantást vetett a „családi” ágyra.
A vendégek már javában kártyáztak, mégpedig ramslijátékot, egy kövér, öreg asszonyság vezénylete alatt, akit legjobb kártyásnak ismertek el. Mások még ettek-ittak, a két egymásba nyíló szoba valamelyikében beszélgettek, mindenki otthon érezte magát Rézi uzsonnáján, mintha legalábbis a rokonai lettek volna egytől egyig.
Rezeda, mikor az ajtón belépett, Fruzsina tekintetével találta magát szembe; könnyes volt ez a tekintet, a lorgnette üvege alig tudta eltakarni a szemlencsét megtöltő vizet. Kár, hogy Rezeda úr erőltette a vidámságot, amellyel a látnivalókról beszélt, amelyeket a pincétől a padlásig a legvendégszeretőbb házban látott. (Mindenki ismerte már ezeket a dolgokat a társaságból.)
– Hát a vendégkönyvbe beleírta nevét? – kérdezte Fruzsina.
– A vendégkönyvet nem láttam.
Fruzsina lorgnette-jén tovább diskurált barátnőivel, egy kis termetű, hegedűhöz hasonló, igen ábrándos szemű, igen dallamos hangú és nagy orrú hölggyel, akinek bolondos fejecskéjéhez azonban kedves molettségű testalkat tartozott, mint általában Pesten a női testalkat, amely a statisztika szerint is kilencven százalékban ez idő tájt megölelésre termett; Dórinak nevezték, mert igazi nevén talán Dorottya volt, ha két-három szót mondott, utána nyomban halkan, de érzelmesen sóhajtott, mintha másfelé járnának a gondolatai, talán valaki után, aki nem jött el Rézi uzsonnájára; ugyanezért inkább Fruzsina tartotta szóval.
(„Magatartásánál fogva lehetne rajztanárnő is egy polgári iskolában”, vélekedett Rezeda, amint észrevette, hogy Dóri tetőtől talpig végignézi, mintha legalábbis lerajzolni akarná. Pedig egy gazdag lókereskedő felesége volt, aki maga is részt vett az irodai munkában.)
– Ugyebár, igazam van, hogy csak a szívtelen, érzés nélküli, önző emberek élhetnek hosszú életkort, akik mindig csak a saját becses személyükkel törődnek. Ugyanezért egyszerű tévedés az, hogy az emberek tisztelik a pátriárkákat – kezdte a lókereskedőné.
Fruzsina másik barátnője Júlia nevű volt, s külsejében valóban olyanforma,138 mintha egy régi olasz képtárból szállott volna ki, amikor a festők a nők olajbarna szemeibe, déli arcvonásaiba, hajukba és fejtartásukba mindent bele akartak festeni (lehelni), ami a reneszánsz korából érdemes az emlékezetre. És ugyanilyen szótlan is volt, mint egy kedves, drágalátos festmény, amely ugyan mindig a helyén van, de se jó, se rossz tanácsot nem tud mondani. Csak titokzatosan mosolyog, jó időben és rossz időben egyaránt, hogy az ember megőrülhet szépségétől és hallgatagságától.
(„Vajon nem volt ez a nő modell előbb, mikor megtanulta a piktorok műtermeiben a megfelelő mozdulatlanságot?” – kérdezte magában Rezeda és nagyon csodálkozott, amikor később kiderült, hogy a reneszánsz dáma egy papírkereskedőnek a felesége, aki a rotációs papírt szállítja az újságnyomdáknak. „Legtöbb papiros Légrádyéknak kell, mintha ennék a papirost, szokta mondani az uram” – mondta a régi olasz hercegnő külsejű hölgy, amikor arra került a sor, hogy ő megszólaljon.)
A barátnők valóban olyanoknak látszottak, akiktől még a leggyanakvóbb féltékenységgel sem kellett óvni Fruzsinát, ezektől a jómódú kereskedőktől rosszat nem tanulhat. Látszólag a fővárosi lakosság ama kasztjához tartoztak, akik életük nagy részét jól bezárt és jól berendezett lakásokban töltik, a világ eseményeiről legfeljebb az újságból vagy az ebédidőnél, férjük elejtett szavaiból vesznek tudomást, de nem is nagyon érdeklődnek se események, se emberek iránt. Nevelőnő, házi varrónő, szakácsnő, háziorvos, körömvágónő körül oszlik meg az érdeklődésük, mint a háremhölgyeké. A színházi rovatot nézegetik, és a barátnőjüktől hallják, mely színdarabot kell megnézni. A színházból csendes, bizsergő izgalommal mennek haza, egy-két napig rajtakapják magukat, hogy a divatos színésznő mozdulatait, hanglejtéseit utánozzák, míg aztán a nevelőnő szemtelensége vagy egy gyermek megbetegedése másfelé tereli figyelmüket.
Rezeda úr határozottan bizonyos tisztulási folyamatot érzett magában, amikor e szolid, de vagyonos, igényeiket is gondolkozás nélkül kielégítő, úgynevezett tiszta úrnők közé telepedett, akik nagymértékben emelték előtte Fruzsina értékét. Akinek ilyen barátnői vannak, az maga sem lehet értéktelen asszony. (Igaz – mondta egy hátsó gondolat Rezeda gondolatai között –, ezek a barátnők még Fruzsina első házasságának idejéből valók, amikor például az ő részére amúgy is megközelíthetetlen lett volna az egykori vagyonos kereskedőné.)
– Rézi – kérdezte Fruzsina a háziasszonyt, mintha jó barátnő módjára139 figyelmeztetni akarná valamire Rézit –, miért nem írattad be híres vendégkönyvedbe Rezeda urat? Nem válik szégyenére az albumnak.
– Elfelejtettem! Hál’ istennek, annyian vagyunk – felelt Rézi. – De a hibát mingyárt jóvá tesszük.
És Rezeda karjába akasztva kezét, átvezette őt az úgynevezett „irodába”, ahol az aranymetszetű album állott, sok-sok dicső névvel megrakva, mint boldog lakomák résztvevőivel.
Amíg Rezeda a könyv felé hajolt, így kérdezte:
– Jó lesz csütörtökön délután öt órakor?
– Ma vasárnap van…
– Akkor szerdán.
– Szerda szerencsés napom – felelt Rézi selypítve, és keble valóban emelkedett, arca kipirosodott, mert izgalom fogta el.
Talán azért, hogy ilyen gyorsan történt minden.
Rezeda beírta nevét az emlékkönyvbe, és ezt jelentette Fruzsinának.
Estefelé aztán Rezeda úr megtudta azt is, hogy milyen meglepetésről gondoskodott Rézi vendégeinek, mert hírnevére, dicsőségére ügyelő háziasszony módjára minden hivatalos uzsonnáját valamely meglepetéssel kötötte össze, amelyről aztán „beszéltek a városban”.
Megérkezett Zsezsé (Geiger), az ismert pesti táncmester, mégpedig azzal a bejelentéssel, hogy a legújabb táncokat mutatja be. A magas termetű táncmester, a „párizsi mulatóból” a frakkja alatt hozott egy kis termetű, de annál mosolygósabb szemű karmestert is, aki mindig olyan áhítatos kifejezéssel arcán játszotta a kánkánszerű táncdarabokat az éjjeli hölgyek lába alá, mintha mennybéli angyaloknak zongorázna. Leó néven ismerte a táncosvilág, és méltó volt a „mosolygó emberek” triójába, Lantos és Geiger mellé harmadiknak, akik a békebeli Pestet jókedvre tanították.
„Zsezsé”-nek szokásos foglalkozása volt, hogy az úrihölgyeket (akik még akkor nem táncoltak a mulatóhelyek parkettjén, versenyre kelve a hivatásos táncosnőkkel) otthon, a saját szalonjukban tanítgassa a divatos tánclépésekre. A „simi”, a foxtrott és más modern táncok idején Zsezsének minden délutánra esett elfoglaltsága. Cigányos arca, léc lábszára, merev tartása, professzoros leereszkedése ismert volt a pesti előkelő szalonokban, ahol a hölgyek nem akartak „elmaradni a világtól”.
Így a reneszánsz képű Júliáról derült ki legelőször, hogy már többször140 próbálgatta különböző női összejöveteleken a „simit”, és a mester valóban őelőtte hajolt meg, hogy mint „legjobb növendékei egyikével” bemutassa a táncot a második szobában, amelynek szőnyegeit láthatatlan kezek a művészek megérkeztére nyomban felszedték.
Az angyalmosolyú karnagy a klavírhoz ült, és a tánc nyomban megkezdődött (mert Zsezsének és kísérőjének bizonyára még más helyekre is el kellett látogatni).
A hölgyek nevettek, és tanulékonyan követték a mester utasításait. (Pláne, miután Júlia letette a vizsgát.)
Igen hamar megtanulta az új táncot Fruzsina, aki valóban született tánctehetségnek bizonyult az első bizonytalan lépések után.
– Hogyan is kell? – kérdezgette a mestert, de a második körnél már jobban tudott mindent, mint akár Zsezsé.
Dóri ugyancsak megpróbálkozott, sóhajtásait visszafojtotta, de nyilván nem jobban érdekelte őt az új tánc, mint egy divatos szoknyaránc. Felhasználja mindennapi életében, mert divat.
De különösen kitett magáért „Ilonka”, ama hegyes orrú asszonyka, aki, mint mindig, most is minden percét kiélvezni akarta az összejövetelnek, az uzsonnának, az alkalomnak. Addig próbálgatta az új táncot Zsezsével, amíg annak homlokáról vastag verejtékcseppek folytak… De „Ilonka” a táncot megtanulta.
– Lám, én bele se melegedtem – mond „Ilonka”, és kezét nyújtotta Rezedának, amellyel aztán hosszant, jelentőségteljesen megszorította a férfi kezét.
– Maga nagyon hűtlen férfi lehet, mert nyomban elpártolt tőlem. De fehér az én májam is, ne féljen! – szólott, mintha már réges-régen ismeretsége („viszonya”) lenne Rezedával.
Bizonytalan tisztaságú arcával, alattomos tekintetével vakmerően nézett és nevetett, hogy egyenetlen fogsora megmutatkozott.
– Nem ér semmit az a lovag, aki egyetlen nő szoknyájához van odavarrva, mint valami pertli. Maga például nem is tudja rólam, hogy költőnő vagyok, és az egész társaságból én érteném meg igazán. Ezeknek a civil nőknek csak találkozókon jár az eszük, amelyek elveszik a férfiak idejét. Rabszolgát szeretnének maguk körül. Ha nihilistát akar látni, nézzen meg engem. Én még sohase mondtam férfinak, hogy várjon meg itt vagy ott. Még a színházból is magam szoktam hazajárni. Soha gondot, fejtörést nem okozok senkinek.
– Szeretném a verseit ismerni.141
– Holnap gyónni megyek a jezsuitákhoz. A Sándor téren várhat délután öt órakor.
– Rezseda! – selypített a szomszéd szobából a kártyások közül a háziasszony. – Legyen szíves, vegye át darab időre a kártyáimat.
Tudniillik az Ügyész ült Rézi mellett, aki nem tudott kártyázni, ellenben annál többet dörmögött arról, hogy a mai emberek már cigánymuzsika nélkül is táncra kerekednek.142
