TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Az itt következő dolgokat részben Fruzsina őszinte előadásából ismeri Rezeda, mert az asszony az utóbbi időben, szinte érthetetlen (de mégis érthető) nyíltszívűséggel minden apró-cseprő titkát megmondta neki, hogy e kis bizalmas közlemények révén is magához láncolja; részben pedig kitalálgatta a dolgokat, miután az asszonyokkal javarészt megismerkedett.
… Amint a szőnyegeket a ház polgári szokása szerint nyomban visszateregették a táncszobába, miután Zsezsé és Leó urak a háziasszonytól az előszobába kísérve elváltak (ahol a ramslijáték nyereségét átvették), a jelenlevő hölgyek nagy része a férfiak távollétében elhagyta eddigi, szalonias magatartását, és a vastag szőnyegekre telepedett le. Szokás volt ez Pesten a barátnők között, hogy a szőnyegen üljenek, mint az urak klubjaik foteljeiben. Ezek voltak a bizalmas és hazug délutánok, amikor a barátnők feltálalták egymásnak bajaikat, elégedetlenségeiket, különböző szenvedéseiket.
(„Igen jó dolguk volt ezeknek az asszonyoknak, azért nem fértek a bőrükben. Alkalmat kellett keresniök a sírásra, hogy megnyugtassák az idegeiket. Egy túlfűtött korszak, amelyben minden úgynevezett úriasszony királynői igényekkel lépett fel. Elég ok volt a boldogtalansághoz, egy nem sikerült ruha. Nem tudták még, hogy mi az igaz bánat.” Mondta egy kortárs, aki sok időt töltött asszonyok között.)
Fruzsina és régen látott barátnője, Júlia, egy külön kis sarokba ültek, és halkan elmondogatták egymásnak titkaikat.
Hogy Fruzsina mely titkokat vallott be, azokat úgyis sejthette Rezeda, mikor az éjféli utcán hazafelé kísérte Fruzsinát, és az a legnagyobb természetességgel simult mellé, karját karjába öltötte, mintha ez már nem lehetne másként. A Bulyovszky utca nem esett messzire az Aréna úttól, ahol ama bizonyos jó gazdasszony, Rézi éppen a szaftos rostélyosokkal kezdte traktálni vendégeit (főként persze az Ügyészt), ugyanezért Rezeda143 és Fruzsina lassú tempóban mendegéltek, hogy alkalmuk legyen „egymásnak élni”.
Ugyanekkor mesélte el Fruzsina jó barátnője, Júlia titkát, amely a következőképpen maradt meg Rezeda emlékezetében:
Álmában Júlia gyakran látta magát oly vörös hajú, vízszínű szemű és félig mezítelen asszonyságnak, mint a képírók Borgia Lukréciát ábrázolják. (Júlia pontosan ismerte Borgia Lukrécia történetét, Frankfurtban nászútja alkalmával ismerkedett meg életrajzával és arcképével, és azóta körülbelül minden harmadik hónapban visszatért az álmokban a kígyó-hajfürtű, ötszáz esztendős asszony. Átváltozott Júliává, „kicserélte” magát Júliával, pedig csak annyi közük volt egymáshoz, hogy Júlia volt a legszemérmesebb asszony, míg Borgia Lukrécia a legszemérmetlenebb. De azért álom az álom, hogy a végletek találkozzanak.)
Borgia Lukrécia korában (álmában) Júlia is olyan dolgokat követett el, amelyek csaknem a szívverését állították meg másnap, amikor eszébe jutottak. Ezek az álomemlékek rontották meg az életét. Elmondani úgysem lehetett őket senkinek, mert mindenki kinevette volna. Tépelődni rajtuk csak annyit ért volna, mint az esős időjáráson. És az álom mégse tágított mellőle.
Egyszer Borgia Lukrécia korában a következő dolgon ment át.
Úgy mutatta az álom, hogy Szamári bácsi, aki nagybátyja volt a valóságban is Júliának: nagybeteg lett, és mint vagyonos úriembert, a lakásáról egy városligeti fasorban levő szanatóriumba szállították. A szanatóriumban minden nagyon fehér volt, szinte másvilágiasan fehér, hogy aki ide belépett: az nyomban tudhatta, hogy egy olyan helyre került, amelynek a valóságos, eleven élethez nincs köze; betegségek, szenvedések és életből való elmúlások laknak a házban, amelyekhez illik a fehér szín, mint a fehér ruha a halottra.
A szanatórium nagyon fehér folyosóján várakozott öt vagy hat rokonsággal együtt Júlia is Szamári bácsi halálára. Mindnyájan fekete ruhában voltak az asszonyok, kalapban és vizithez öltözve, csak Júlia állott félmeztelenül a csoportban. És abban a színes, a mai ízlésnek meg nem felelő színű ruházatban, amelyben Borgia Lukrécia korában szokott járni. Piri – egy asszony a rokonságból – felbiggyesztette ajkát. Magdi olyan messze húzódott tőle, mintha nem ismernék egymást; Aranka az ablakon nézett az udvarra… Júlia félmeztelenül állott, és a folyosó közepéről nem mozdulhatott. A fehér ajtó mögött fekvő Szamári bácsi ragasztotta őt helyéhez. Mindenáron együtt kellett maradni a gyászolók, a szenvedők,144 a síráshoz készülődő asszonyok nyájával, mert máshová nem mehetett.
Amíg így kínlódva álldogált magában a haldokló fehér ajtaja előtt, a jövő-menő pörge ápolónők, mérnöki unalommal mászkáló orvosok között, a folyosó végén feltűnt egy fiatalember alakja. Ismerős fiatalember volt, nevét azért nem lehet megmondani. Ő is úgy közelgett, mintha Szamári bácsi látogatására jönne.
– Mit szól ehhez a szerencsétlenséghez? – kérdezte Piri, a fiatalember kezét megragadva.
– Tegnapelőtt még májgombóclevest evett nálunk, és kétszer vett a tálból – sírdogált Magdi.
Aranka, aki a család esze volt, felkiáltott:
– Sohasem akart végrendeletet csinálni, így majd most minden Júliára marad.
És mindnyájan gyűlölködő szemmel néztek Júliára.
– Én éppen a végrendelet miatt jöttem el – felelt a fiatalember, és mély hangon, mint egy kántor, énekelni kezdett.
Az énekszóra kinyílott a nagyon fehér ajtó, és Szamári bácsi halottnak öltözve megjelent. Sorban kezet fogott mindenkivel. Még egy öreg boltiszolgával is, aki valahonnan előkerült.
– Ilyen az élet! – hangoztatta többször, mint akár életében is szokása volt, mert ebben a mondatban találta meg a mindennel kibékítő bölcsességet.
– Ilyen az élet! – mondta Szamári bácsi Júliának is, szellemkezével kezet fogott vele, és ugyanezt ismételte ugyanazoknak a rokonoknak, csupa asszonynak, akik most már fekete ruháikban véges-végig megtöltötték a folyosót, mint egy családi ünnepélyen, és hangosan sírtak, vagy némán a szemüket törölgették.
– Öcséim! – kiáltotta még egyszer Szamári bácsi halottasruhájában, kis, fehér kecskeszakállával, gyermekkéznyire zsugorodott kis kezeivel és bojtos házisapkája alól a sok asszonynak. – Ilyen az élet.
Ebben a pillanatban vissza is tért kloroformszagú szobájába, de a kloroform szaga megcsapta az ajtóhoz legközelebb álló Júlia arcát.
Más körülmények között bizonyára undorodott volna ettől a szagtól, de pillanatnyilag jólesett ez a kellemetlenség, mint valami vértanúnak az első bánat. Tudniillik Júlia (az álombéli) nem tudott sírni, se komolyan búslakodni Szamári bácsi elmúlásán, pláne miután az öregúr kijelentette, hogy „Ilyen az élet”. Valami kellemetlenséget, valami „rosszat kellett”145 tehát keresnie, hogy igazán nekiadhassa magát a bánkódásnak, mint a többiek, akik nagy küldöttségben állottak a halál folyosóján. A kloroformszag jó volt az első kellemetlenség megéréséhez, de hogyan keresse tovább a bajokat, a könnyfakasztó bánatokat, hogy komolyan sírni tudjon Szamári bácsi halálán.
(Szamári bácsi az ágyon feküdt, és egész természetesnek vélte, hogy ennyien gyülekeztek össze a tiszteletére, esze ágában sem volt arra gondolni, hogy ő most voltaképpen haldoklik, s ezért van a népgyűlés. A haldoklótól tehát nem nyerhetett „inspirációt” a bánkódáshoz Júlia. Mit talált ki tehát?)
A már említett fiatalember, aki Szamári bácsin kívül egyetlen férfi volt, karját nyújtotta Júliának, mintha éppen a bánatból akarná elvezetni, el, valamely temetési menetből, ahol mindenki szívfacsaró módon szenved.
A fiatalember lengő léptekkel ment, lengő léptekkel Júlia, mert valamely ismeretlen szerelmi vágy ébredt fel benne a haldokló közelségében. Valamely sohasem érzett forrongás ment végbe a sarkától a kontyáig, mintha eszét kezdené veszteni. Belülről szidalmazta magát váratlan megszerelmesedéséért, de mikor legjobban prédikálna magának, valahonnan áthallatszik – tán a túlvilágról – Szamári bácsi szava:
– Ilyen az élet!
Az egyik élet elmúlik, a másik jön, anélkül hogy ezt tulajdonképpen érdemes volna megjegyezni, ugyanezért mindenki rosszul teszi, ha az életével takarékoskodik. Minden percet ki kell használni, nem lehet eltenni holnapra semmit, mert ki tudja, lesz időnk annak elfogyasztásához?
Szerelemre gerjesztőbb szavak még nem hangzottak el Júlia hallatára, mint a haldoklónak azok a szavai: „Ilyen az élet!” Ebben bennfoglaltatott az utasítás, hogy szerelmesnek kell lenni, és a szerelemnek gondolkozás nélkül áldozni. Bűnre csábító szavak voltak ezek egy bakkecske-szakállú vénember részéről, aki mégiscsak látott egyet-mást az életben. Úgyis eljön a haldoklás ideje, addig tehát szeressünk. Ez a haldokló igazi végrendelete, amelyet Júlia megértett, ha a többiek nem is követték példáját.
A fiatalemberrel egy kis folyosóra ment, mintha lábai nem is érintették volna a földet, és itt meghallgatta a fiatalember kérését. Éppen olyan fehér vászonpamlag volt a folyosón, ahol a rokonok a fehér haldoklásokat szokták máskor várni.
És itt a kis folyosón találta meg a bánatot is nyomban Júlia a szerelmi146 perc után. Olyan bánat szakadt egyszerre a szívére, amelyhez hasonlót még nem is érzett. Nem lehetett tudni, hogy mi volt az édesebb, a szerelem vagy a nyomában következő bánat?… Talán mind a kettő együtt volt kellemes. Méz és ecet, csók és verés, lelki kín és testi kéj: együtt. Ki tudná?
Annyi bizonyos, hogy Júliának megeredtek várva várt könnyei. Most már tudta kellően méltányolni, hogy mit jelentenek Szamári bácsi szavai:
– Ilyen az élet! – És többé nem szégyellte Borgia Lukréciához hasonló meztelenségét.
– Álmában? – kérdezte Rezeda úr, amikor ezeket a dolgokat Fruzsinától meghallgatta.
– Természetesen… De még ma is sír, hogyha ez az álma eszébe jut, mint sírt akkor, midőn felébredt, mert véleménye szerint: még álmodni se volna szabad ilyesmit egy rendes asszonynak.
Furcsa kis álomszuszék ez a szentkép arcú Júlia – gondolta magában Rezeda. – Ha amerikai módon átkozódnám, azt mondhatnám, hogy nyomban akasszanak fel, ha nincs valamely igazság is ebben a történetben. Legalábbis Szamári bácsi.
De Fruzsina, mintha gondolatát találta volna ki Rezedának, közbeszólt:
– Szamári bácsi ma is él, és Gotteser és Társa név alatt irodája van a cityben.
– Akkor csak az óbudai kártyavetőnő adhat tanácsot – felelt Rezeda.
(Általában e korszakban szokás volt, hogy bizonyos kérdések megoldását Óbudára vitték, mint a korabeli hölgyek tanúskodhatnak ebben az ügyben. Igen felvilágosodott, a különböző babonáktól csak kicsit félő és vidám kedélyű úrihölgyek keltek útra a hidakon át (jó volt a Lánchídon menni), hogy egy kártyavetőnőt meghallgassanak, aki a Vörösvári út egy mellékutcájában lakott. Egyik asszonyság a másiknak szolgált az illető címmel, mindenféle álmok, boldogtalan érzések és lelki betegségek ellen jó volt a kártyavetőnő. Eljártak ugyan a háború előtti hölgyek a különböző nevezetesebb templomokba is gyónni, de a kártyavetőnőhöz is elmentek, ha valami nem volt egészen rendben az állapotukban. A lelkeknek a feszültségét ugyan enyhítette a gyónás, amennyire az ilyen enyhülés egy álvallásos korszakban lehetséges, amelyből aztán a világháború147 fakadt: de a babonákat, a mindenkiben rejtőző babonákat mégiscsak az óbudai asszonysághoz vitték. Pláne, szerelmi ügyekben mindig merev állásponton tartózkodtak a gyóntatóatyák, míg az óbudai asszony könnyebben adott útbaigazítást a legtitkosabb szerelmi ügyekben is. Csak emlékezzenek kissé a ma már tiszteletre méltó életkort élt hölgyeink, hányszor szaladtak át a hídon a kártyavetőnőhöz, amikor nem tudtak más megoldást találni.)
Fruzsina útközben a lába elé nézett, mintha valami felett nagyon gondolkoznék.
– Ez a Júlia egy szent asszony. Ennek az asszonynak még sohase volt egyetlen rossz gondolata sem. Szívemből szeretem, azért szeretnék rajta segíteni. Vállalkozna maga, Rezeda, hogy elkísérje Júliát a kártyavetőnőhöz, de úgy, hogy azt senki meg ne tudja? Ezzel az asszonnyal nagyon kényesen kell bánni. Nem bír magával, mióta azt hiszi, hogy álmában vétkezett, megejtette egy fiatalember, akit véletlenül ismer. Már öngyilkosságra is gondolt…
– Én mindenre vállalkozom, hogy egy jóravaló lelket megmentsek az elpusztulástól – felelt Rezeda, amint nem is felelhetett másképpen.
– Ha engem szeret, segítségére lesz Júliának – ismételte a jóságos Fruzsina, aki a Júliával megújított barátság kedvéért elment a meghatottság végéig: átengedi Rezeda úr szolgálatát másnak. Igaz, hogy jó barátnőjének. Aztán Rezedának se válhatik hátrányára, ha apró szolgálatokat tesz a társaságbeli hölgyeknek, legalább megkedvelik és szívesen, látják Fruzsinával együtt.
Vajon így gondolkozott Fruzsina, amikor egy-két nap múlva elintézte, hogy Júlia végképp leszállott az antik aranyrámák közül, és egy délután leszállott egy villamosról a Flórián téren, ahol Rezeda várta.
Várta, mint egy kisvárosi gavallér, akit gyomorgörcs, nyakmerevülés, tyúkszemfájás, köhögési inger lep meg az izgalomtól, amíg a hölgyre várakozik a tarkabarka, vidékies boltokkal cifrázott, idegen képű, alig fővárosi arculatú emberek jövésével-menésével mozgalmas Flórián téren. Mint egy vidéki randevú, távol a fővárostól, az esetleges meglepetésektől, csak egy kisváros képeivel körülvett randevú: úgy tűnik fel az eset Rezeda előtt. Mintha magyarázatát sem tudná, hogyan került erre a helyre; igaza van a mondásnak, amely az ember életét a véletlenek játékához148 hasonlítja. Óbudán, a Flórián téren! – dörmögte magában Rezeda, megcsípte a tenyerét, ő volt személyesen, és egy hölgyre várt.
A reneszánsz korból visszatért dáma találta meg hamarabb a helyzetet, mint az álmélt úriember.
– A Szőlőskert utca 7. szám alá kell mennünk – szólt sokkal bátrabban, mint az Venezia Bartoló egy híres festményétől (a Borgia Lukrécia arcképétől) várható lett volna. Igaz, hogy Júliának nem is volt oka zavarban lehetni, mert bizonyára semmi gyanúsat nem forgatott a fejében, mikor Óbudára elindult. Szent asszony volt. Csak betegségévé válott kínzó álmától akart megszabadulni, mint némely asszonyok az epegörcsöktől vagy a főfájásoktól.
És későbben is hiába csavarogtak körülötte azok az óbudai kövezetlen utcák, amelyek csókra, ölelésre csábítják az itt megforduló kiránduló párokat, mert a gyalogjáró igen keskenyre van szabva, két ember csak szorosan egymáshoz simulva mehet tovább. Hiába bújtak ki a kapuk alól azok az ijesztő, sántikáló öregasszonyok, akik minden lépésükkel Pirit és Pócsot mondanak, és a fiatal évek felhasználására intenek búsító vénségükkel. Hiába ment, mendegélt Rezeda, hol jobbról, hol balról, hol mögötte, hol előtte a kék ruhás szent asszonynak, az csak lépkedett, mint egy zarándok, akinek valami jóvátennivalója van. Ha egy búcsúzászlót visznek előtte, akkor se lehetett volna áhítatosabb, alázatosabb, bánkódóbb. „Komolyan vette az óbudai vizitet”, gondolta Rezeda.
És valóban mindenféle varázslat lepattant a szent asszonyról, a kis utcákon kívül a magános terecske varázsa is, ahol csak egy kecske mekegett magában, őrizői messzire elmentek, a kecske előtt tehát lehetett volna néhány melegebb szót is váltani. Nem volt hatással rá a kapubejárat fölé fából kifaragott vízimalom se, amelyben a vízimolnár örökké kedvesét várja (Rezeda megfigyelése szerint). Nem indították a szőlőfürtös kiskocsmák, ahová a kiránduláshoz méltó uzsonnára, piros terítékes udvarba, gesztenyefák alá invitálta Rezeda az égből ideröppent asszonyt, aki úri tartózkodásával „kiparírozta” a legcsábítóbb ajánlatokat is.
– Van itt egy régi híres temető! – próbálkozott Rezeda úr, amely ténymegállapítás régebben néhány romantikus pesti dámánál sikerrel járt.
De Júlia, a szent asszony, a Flórián tértől kezdve egyenletesen törekedett célja, a kártyavetőnő házikója felé. Bár néhány szál virág volt kék kabátja hajtókájára tűzve, erélyesnek bizonyult.
A félig földbe süppedt, az aranjuezi szép napokat, ifjúságot, kacajt,149 szerelmet régen elfelejtett házikó zöld kapuja elnyelte Júlia kedves, alázatos alakját.
– Majd én magam beszélek az asszonnyal, nehogy valami félreértés legyen a dologból – mond, és Rezeda e szavakkal emlékezetében sétálgatott a mesebeli házikó előtt.
A házikón nem jelezte semmi, hogy itt csodák történnek. Egy macska se mutatkozott, Júlia mégis egy félórát töltött a házban. Lehajtott fővel lépett át a küszöbön.
– Nos, mit mondott Jáger Mari? – kérdezte tréfásan Rezeda, a korszak egyik méregkeverő asszonyára célozva.
– Azt mondta, hogy gyermekem lesz – felelt a szent asszony. – És Kázmér lesz a neve. Kázmér? – kérdeztem teljes biztonság okából. „Kazimir” – felelt ő.
Rezeda Kázmérnak valóban nem volt más tennivalója, mint a bealkonyodott utcán Júlia karját karja alá venni, amit az nem is ellenzett. Éppen úgy viselkedett, mint Szamári bácsi körül való álmában, tehetetlenség, szótlanság, megadás lepte meg, mint valami varázslat. Mint egy báránykát, vezette Rezeda a „Választó Herceg”-be, ahol aztán kiderült, hogy huszonkét esztendős, három esztendeje van férjnél, de ő másként képzelte a házaséletet. Kis babakocsit tologatva alkonyattal a szobában, vagy az ágyból lábával ringatni egy bölcsőt. Akárhogy: csak így nem. Nem szégyellte ruhátlanságát, mint Borgia Lukrécia se, aki meztelen mellel festtette le magát a Venezia nevű vándorfestővel, aki bizonyára nem élt tisztességesebb életet, mint az 1500-ik év körüli festők. Akik rablással is foglalkoztak.150
