3
3
– Puskával járni az őszi tarlón; mesebeli léptekkel belevándorolni a nagyot ásító, október végi délutánba; csak úgy toronyiránt menni olyan tájak felé, amelyek mindig úgy tünedeznek fel, mintha még ott sohase jártunk volna (legfeljebb nagyon régen, álmunkban); a fekete napraforgókórókkal, csövüktől immár megfosztott és özvegyen ottfelejtett tengeritáblákkal beszélgetni; a szél nótáit megunhatatlanul hallgatni, amely nóták mindig valami újat tudnak, mintha együtt tanulnák velünk az érzéseket a múló évekkel… Ritkuló lombozatú jegenyenyárfák felett, szitakötő módjára rezgő, tarka szarkákkal, magános fákon üldögélő vércsékkel, a láthatár szélén, nagy messziségben utazgató felhőkkel tölteni az időt… Ez kell neked, pajtás – mond magában nagyatyám, amint egyedül maradt. De nem sokáig engedték mélázni „Lippert L.” vendéglőjében. Rövid időn belül öreg-időjárást mutató arcú, szinte pirospaprika tekintetű, szóval erélyes főpincér lépett melléje, és halkan üdvözölte nagyatyámat.
– Azt hallom, Elnök úr fél a mi nyúlpecsenyénktől?
– Őszintén megvallva, nem tudom magam elhatározni, Eduárd, a már ön által ismert aggodalmak miatt – felelt nagyatyám, akit általában kemény, kurucos embernek, az ország egyik legfolyamatosabb káromkodójának, cifra beszédű és magaviseletű úriembernek261 ismertek a maga köreiben: öreg honvédek, régi cimborák, sőt keservesen keserű cimborák között is, ellenben Eduárdtól, ettől az igen komoly főpincértől (a Lippert L.-féle vendéglőben), még ő maga is megretirált, amikor az a nyúlpecsenye szidalmazása miatt előjött tartalékjából, és nyúlpecsenyéje védelmére kelt.
Eduárd szavai valóban úgy hangzottak, mint annak a szavai hangozhatnak, aki életre-halálra meg van győződve igazságáról. (Tán hittérítők vagy egyéb küldöncök mondják el ilyenformán a rájuk bízott üzeneteket?)
– A mai étlapon szereplő nyulat maga Lippert úr lőtte Lancaster-vadászfegyverből, mert Lippert úr már nem akarja megtanulni az újabb vadászfegyverekkel való bánásmódot. Az „Együttérzés” vadásztársaság rendezte vasárnap az általa bérelt területen vadászatát, itt, nem messzire Visegrád környékén. Ekkor került puskacső elé a mai nyulunk – szólt Eduárd.
– Miféle úriemberek tartoznak az „Együttérzés” vadásztársasághoz? – vetette fel a kérdést nagyatyám.
– A vadásztársaság tagjai a legkomolyabb vendégei vendéglőnknek; ott szoktak ülni a legjobb helyen, a sarokasztalnál, ahol szarvasagancs és rókafej van az asztal felett a falon – mond Eduárd, és a sarokasztalnál valóban egy rövid pepita nadrágos, kipirult arcú, de láthatólag korosabb úriember ült, aki történetesen éppen nyúlgerincet evett, és az abban található söréteket selyempapirosba rakosgatta maga köré, mintha valamely kedves emlékkel akarna kedveskedni önmagának, amikor az étkezési ceremónia befejezést nyert, így rakják el figyelmes urak az újévi malacnak a fogait, de még a saját fogaikat is, amelyeket helyükről ugyan elvesztettek, de a mellényzsebben még évekig hordozzák őket, és minden fogfájós történet elhangzásakor elővesznek… Lám, a szemfog teljesen egészséges volt, mégis meg kellett tőle válni. Így gyűjtögette a rövidre nyírt hajú és a megpattanásig szűkre szabott ruhájú, igen pirosra borotvált arcú úriember a söréteket, amelyeket a nyúlgerincben talált az „Együttérzés” hubertusi asztalánál.
Miután a pepita nadrágos úriember éppen befejezte étkezését, vidám karmozdulattal intett Eduárdnak, és trombitahangon így szólt hozzá:
– Legyen szíves Lippert úrnak átadni sörétjeit – mond, és egy papírba burkolt csomagocskát (a nyúlgerincben talált ólomgöböcskéket)262 nyújtott át Eduárdnak. – Telitalálat volt, egy oroszlánnal is végzett volna.
Eduárd átvette a csomagocskát, öreg frakkja zsebébe dugta, és diadalmasan nézett id. Krúdy úr felé, aki a nyúlpecsenyéről előterjesztett aggodalmaira a véletlen folytán íme a legjobb választ kapta. – „Lippert L.” maga lőtte a vendéglőjében előterjesztett nyulat, a fennforgó akadályok tehát önmaguktól megszűnnek.
De nagyatyám még gondolkozott, az étlapra függesztve mind borúsabb tekintetét. (Pápaszemet csak azért nem vett elő, mert nyilvános helyen, így vendéglőben se, azt sohase vette elő.)
