3 Aki a fekete golyót húzta…
3
Aki a fekete golyót húzta…
Aki a fekete golyót húzta…
Purglmayer előadásából, amelyet szerencsére nem szakított meg valamely vendég érkezése, rendelése, okvetetlenkedése, az óra megállásának hiteles történetét a következőkben lehetne összeállítani. Már csak abból a szempontból is hitelt érdemlőnek tűnik fel a történet, mert olyan ember adta elő, aki festhette volna bajszát koromfeketére is, mint általában azok a férfiak, akik egy jottányit sem akarnak engedni az éveikhez való örömeikből, de Purglmayer megmaradt a gesztenyebarna, a téli fehérséget alig elfödő, mahagóni szín mellett. A férfi, aki nem akar illetlenül fiatalnak feltűnni, de viszont ősz öregnek se, mielőtt annak ideje valóban elkövetkeznék. Bajusza színét tehát leginkább az özvegyemberek színéhez hasonlíthatnánk, akik nem akarnak többet az élettől, mint nyugalmat.
– A vendéglő harminc és egynéhány esztendő előtt azok közé tartozott, amelyeket „beszálló” néven szoktak emlegetni. Kocsival és lóháton érkeztek meg ide az utasok, néha még az ország messzi vidékeiről is, de a környékről feltétlenül, mert még divat volt, hogy a vidéki úriember a maga fogatán vagy a saját nyergében közlekedjen a főváros utcáin.
Akkoriban a lóval való kupeckedés járta, miután ez bizonyos tekintetben388 úri foglalkozásnak számított az Ormódy Vilmos által kultivált életbiztosítási üzletkötések vagy a varrógép, cséplőgép és egyéb eladás mellett. Lóval kupeckedni szabad volt egy valódi bárónak, de tán még egy megyés püspöknek is, aminthogy például a gyulafehérvári püspök mindig maga vette azokat a lovakat, amelyeket a fogatába ragasztott, de Schlauch Lőrinc, a nagyváradi bíbornok se ült fel Pesten jártában akármilyen rongyos fiákerre, a kocsinak, kocsisnak, lónak, szerszámnak mutatni kellett valamit.
Talán nem volt olyan úriember Magyarországon, aki a lóhoz ne értett volna valamicskét. A vendégfogadó régi lakói pláne mesterei voltak ennek a tudománynak. De különösen a fogadósné, akibe talán tíz kupecnek a lelke szorult bele. Még álmában is meg tudta mondani, hogy miféle az a ló, amely sötét éjszaka, amikor csak istállólámpás mellett lehetett látni a világot, megállott a fogadó udvarán. Kanca vagy csődör? Hány markos? Betyároknál szolgál-e vagy uraknál?
– Megjött Kengyel Bandi – mondta álmából felserkenve, amikor lódobogást hallott az udvaron, és költögetni kezdte a bundáján hortyogó urát.
Az ásítva vette a bundáját, és magában káromkodott:
– No, meg is ette a fene az éjszakai nyugodalmat – szólt, mielőtt az udvarra lépett a vendég fogadására.
Szép, daruhúzásos, kora őszi éjszaka volt, a fogyó holdvilág mutatta az utat, úgy az úton járó embereknek, mint a vándormadaraknak.
Az asszony, bár csak annyira nyitotta ki a szemét, mint egy kemence oldalán szundikáló cica, jól figyelt mindenre, ami a házban történik. (Ilyen volt a természete, mindent akart tudni.)
Kengyel Bandi a maga tompa, gyakorlatlan fülnek alig hallható hangján valami vásárról beszélt a fogadósnak, ahol ekkor meg akkor megfordult, de hát az asszony tudta, hogy nem erről van szó voltaképpen. Azért csak tovább hallgatózott. Hallotta a hátasló felől való intézkedést, amelyet a szolgalegény gondjára bízott Kengyel Bandi. „Aztán ne felejtsd el megcsutakolni, mielőtt inni, enni adnál neki, Gábor.” (Tehát messzi útról jött a lovas.) De a ló baktató, fáradt lépteit is hallotta, amikor az lovas nélkül az istálló felé vette az útját. Ez a ló nem szokott megbotlani máskor a küszöbön, de most mintha megérintette volna lábával az istálló bejáratát.389
Hej, ha ez a ló nem volna olyan titoktartó állat, mint amilyen, vajon hol légtornászkodna Kengyel Bandi? – gondolta magában az asszony. (A légtornászkodás alatt persze nem valami kedvező állapotot gondolt.)
Gábor elvitte az istállólámpát, de az udvaron maradt annyi világosság, amennyit a későn járóknak a kapuboltozat alatt függő petróleumlámpa szokott mutatni. Ennél a világosságnál megtalálta a vendég az ivószobába az utat, a kesernyés, füstös, áporodott, az esti vendégek szagától, beszélgetésétől fülledt levegőjű ivóba, ahol mintha még mindig ott visszhangzott volna annak az esti vendégnek a szava: „Hej, ha itt volna Kengyel Bandi, majd minden másképpen volna.”
Hát most itt volt Kengyel Bandi, könyökére támaszkodva, annak a hosszú asztalnak a végén, ahol este emlegették.
Az ivószobák (de általában a szobák) úgy voltak akkor építve, hogy mindenütt akadt egy bezárt szekrény, amelybe a fal másik oldaláról, egy másik szekrényből be lehetett lépni, mégpedig olyan észrevétlenül, hogy a szobában tartózkodónak arról fogalma se lehetett.
Hát az asszony abban a percben, amikor Kengyel Bandi kiadta a rendelkezést a fogadósnak, hogy abból az érmelléki bakatorból szeretne inni, melyben valaha annyi jókedvet fedezett fel, az asszony már a szekrényben volt, és tompíthatta hangját Kengyel Bandi, ahogyan akarta: bizony minden szavát meghallotta.
Most az egyszer nem a bálról, asszonyról vagy hasonló, megszokott témáról beszélt Kengyel Bandi, hanem valami még érdekesebb dologról.
Miután megfelelőt hajtott a bakatorból, hogy kellő erőre tegyen szert, így szólalt meg:
– Purglmayer barátom – kezdte –, nekem el kell tűnni a világból, mert én húztam a fekete golyót.
Purglmayer csak nagyot nézett a vendég szavára, és sóhajtva felelt:
– Pedig kár volna ezt a szép világot itt hagyni.
– Én is megsajnáltam, de most már nem tehetek másképpen. El kell tűnni a világból, mintha soha itt se lettem volna – mond Kengyel Bandi, mégpedig olyan határozottan, hogy asztal, szék recsegett alatta.390
– Különösen a „Kisisten földjé”-ért, a legkedvesebb tanyámért fáj a szívem. Ha eszembe jutnak az oda valósi jegenyefák, de még a leghitványabb akácfák is, hát a pokolba kívánok minden bolond ángliust, aki ezt az újmódi párbajt vívja a cilinderkalappal meg a fekete és fehér golyóval.
– Hát párbajt vívott, Kengyel úr? – kérdezte Purglmayer, a fogadós. Csakhogy erre választ adni nem tartotta érdemesnek a vendég.
– Még gazember is tudnék lenni a „Kisisten földjé”-ért – kiáltotta Kengyel Bandi.
Elég gazember vagy te anélkül is – gondolta magában az asszony odabent a szekrényben, amikor fokozódó figyelemmel hallgatta az előadást.
– Tudja, Purglmayer barátom, nagyon a szívemhez van nékem nőve az a föld. Már a nagyapám is itt lakott.
– Tudom, tudom – bólongatott a fogadós.
– Ugyanezért azt gondoltam, hogy mégiscsak gazember leszek a „Kisisten földjé”-ért. Itt maradok ezen a világon, igaz, hogy rejtetten, titkon, mint ahogy a becsületét vesztett emberhez illik. A „Kisisten földjé”-t pedig magának adom a holtig való eltartásért, a lovamnak, magamnak adott szállásért, kosztért. A többi apróság majd csak előkerül valahonnan.
– Majd beszélek a feleségemmel – felelt Purglmayer gazda, mint rendes emberhez illik, aki a felesége nélkül nem tesz semmit.
– Nem addig van ez. Nékem egy órán belül végre kell hajtanom magamon az ítéletet, ha becsületes emberként akarok meghalni, amit ugyancsak elvártam volna az ellenfelemtől is. Azért csak gyerünk azzal a papirossal, tintával, kössük meg egymás között a kontraktust, Purglmayer gazda, mert bizony nem tudom előre megmondani, hogy mi történik egy óra leforgása alatt.
– Hát az órát mindenesetre megállítom! – szólt nyomban Purglmayer, mint bölcs emberhez illik, és miután a régi vendégfogadósok mindenhez értettek, úgy a mezőgazdasághoz, mint az órásmesterséghez, csinált valamit a faliórával, hogy az pont fél tizenegykor megállott, a mutatók nem vitték előbbre az órát, hadd legyen idő a gondolkozásra, mikor élet és halál és „Kisisten földje” felett kell dönteni.391
