2
2
Szent Mihály, miután a fővárosból hazaérkezett a Rigóhoz címzett vendéglőben, szűkebb családi körben, idei bor és szolyvai víz mellett a következőkben mondta el fővárosi kalandjait:
– Püspökladány (ahová körülbelül éjfél felé érkeztünk, és mégis csapolt sört ihattunk a restaurációban) és Szolnok között meglehetősen sok bajom volt egy „nénikével”, aki mindenáron abba a másodosztályú fülkébe szállott, amelyet a kalauz számomra már Nyíregyházán lefoglalt a szokásos egy flóres ellenében. Hát beszállott a „nénike”. A fektemben kissé jobban összehúztam a lábam, hogy helye legyen a leüléshez. Szemügyre vettem a frakkját, rokkját, a sűrű fátyolát, mint már ilyenkor szokás. Amolyan maradhatós asszonykának látszott. Igaz, hogy igen kis pakkja volt, a téli rokkja is kopadozott, de a fátyola olyan volt, mint egy színésznőé. Nagy bársony szem csillogott ki alóla. Alig indult el a vonat a püspökladányi állomásról: mozgolódni kezdett, aztán nagyon nyájasan simogatni kezdte a harisnyás lábomat, amely simogatás nem esett rosszul. Az éjjeli személyvonat döcögött, mindenféle állomások jöttek-mentek, utasok krákogtak, káromkodtak, ásítoztak, jó kiadósokat köhögtek, köpdöstek, mint már ez éjszaka szokás Püspökladány után. Unalmamban, miután nem tudtam aludni, megkérdeztem a nyájas menyecskét, hová utazik. Mindjárt kötélnek állott, s elmondta, hogy Szolnokra megy a válópöre tárgyalására. A tárgyalás órája a szolnoki törvényszéken a reggeli órára van kitűzve, ezért kellett választania az éjszakai vonatot. Megkérdeztem tőle, hogy miért válik az urától. Mire őszintén bevallotta, hogy az ura válik tőle, mert egy nőszeméllyel megismerkedett, aki elcsavarta a fejét a szegény férfinak, hatalmában tartja, most pedig feleségül akarja magát vétetni, mert az312 ura nyugdíjjogosult állami tisztviselő. Azt hiszem, azt mondta, hogy vasúti, de lehet, hogy úgy mondta, hogy az adóhivatalnál van. Ő most is szereti az urát, és nem akarja annak a „cégéres némbernek” átengedni különben jóravaló, tisztességes férjét, aki azelőtt csak a kis családjának élt…
– Hát gyermek is van? – kérdeztem és felültem.
– Nem vagyok már én olyan fiatal asszony, tízesztendős fiam van az uramtól, én tartom el magam kezemmunkájával, zongorázni tanítok X.-ben – felelte az asszonyság, mire természetesen nyomban átengedtem neki a fekvőhelyemet. Az asszonyság megköszönte a szívességemet, bizony ledőlt nyomban szegényke, kibontotta nagy szemérmesen a fűzőjét, a szoknyái zsinórjait, mint már asszonyok szokták, mielőtt lepihennének. Még a harisnyakötőit – piros színűek voltak – a térde alá tolta, hogy ne akadályozzák a vérkeringésben. Mielőtt elaludt volna, megkérdeztem a nevét, mire azt felelte, hogy azt nem mondhatja meg, se az ura, se a kisfia miatt. Háromszor is kérni kellett arra, hogy legalább a keresztnevét mondaná meg.
– Hát azt megmondhatom – felelt bizonyos idő után. – Rózának hívnak, mint annyi sok mást Magyarországon.
Később, mikor megcsókoltam szegénykét, félálomban így szólt:
– Mióta az uram elhagyott, nem csókolt meg senki sem.
…Az irigy Szoboszlai (akinek kijelentését ismerjük abból az időből, amikor a Rigóban azt hangsúlyozta, hogy minden ember maradjon a maga mesterségénél, ő például a vasutat sohase hagyná el, mint Szent Mihály a hadsereget) a szomszéd asztalnál felfigyelt, és magában furcsán nevetni és fejével bólogatni kezdett – de a szomszéd társaság, amelynek központjában a fővárosból hazaérkezett Szent Mihály ült, ügyet se vetett a vén irigyre.
– Így érkeztünk Szolnok előtt a tiszai vashídra, amely az alföldi embert mindig meglepi, mint általában a hidak mindig meglepetést jelentenek utazásainkban. Ekkor fészkelődni kezdett a kedves menyecske, visszatért az éj gyönyörű álmaiból…
– És a retourjegyet kereste – kiáltott közbe Szoboszlai a szomszéd asztaltól. – Azzal gyanúsította önt, hogy alvása közben ellopta ruhájából a retourjegyet, amelyet meg kellett fizetni, annál is inkább, mert a retourjegy valójában sohase létezett. Három forint ötvenbe került a jegy.313
– Én nem alkudoztam, öt flórist vágtam ki – felelt nagyon elvörösödve Szent Mihály.
– Hát öt forintot sem adnak mindig a szolnoki vasúti hídon! – jegyezte meg a gonosz Szoboszlai a szomszéd asztaltól.
