3
3
Mindenki nevethetett volna az álmon, amely a vadőri „kastély” lakóját foglalkoztatta, csak Horizonty dongott állandóan együtt a gang pókhálójába keveredett dongókkal, és Terézzel, ezzel a szelíd, atyja szeszélyeinek híven engedelmeskedő leánykával sokszor elpróbáltatta, hogyan fog viselkedni, ha egyszer mégis arra kerülne a sor, hogy a királynénak bemutattassék. A királynét többnyire Horizonty úr személyesítette egy karosszékben, miután az epegörcsös Horizontyné betegségmentes idejét többnyire arra használta fel, hogy a szomszéd faluban vagy még távolabb lakó barátnőit látogatta meg, akiknek elmondta, hogy mennyit szenved Horizonty szeszélye miatt, aki mindenáron udvarhölgyet akar nevelni Terézből, és hallani sem akar arról, hogy a leányka házi teendőkkel görbítse a derekát és kezét. Mindig úgy kell lépkednie a leánykának, mintha nyársat nyelt volna, büszkébb fejtartással, mint egy királykisasszony, és a francia és német szavakat leereszkedően ejti ki, mintha ajándékba adná azokat még az édesanyjának is. Semmi háziasság nincs Terézben, mert Horizonty inkább maga szolgálja ki, cipőjét keféli és virágoskertjét megöntözi, mintsem megengedné, hogy Teréz432 egyetlen lépéssel rontsa testtartását. – Egy udvarhölgynek mindig unatkozni kell, mert az egész világ arra való, hogy őt mulattassa, kiszolgálja és magasztalja. Ugyan, ki törődne rangunkkal, kívánságainkkal, pozíciónkkal, ha magunk se helyeznénk súlyt arra a tiszteletre, amelyet megérdemlünk? – így beszélt Horizonty, a székvárosba menet, és katonásan szalutálva, mint valamely civilben járó magas rangú katonatiszt fogadta ismerőseinek üdvözletét. A városháza előtt, a nagyvendéglő előtt, egyszóval, ahol a helybeli társadalom korzózni szokott: Horizonty „megmutatta magát”, de leányának, akit a városban mindig Therese-nek szólított: akkor sem adott engedélyt a bricskáról való leszállásra. (Macskafejű, bokaficamító kövezet volt a városban.) Therese a bricskán ült, tarka plédekben, címeres úti takaróban és könyökig érő kesztyűben, mégpedig a cukrászda előtt, ahonnan atyja hajadonfővel, ezüsttálcán hozta ki részére az „oranzsádot”, a Stefánia-tortaszeletet, az Imperial sajtot, az ambróziát, a nektárt, mindazt, ami előkelő csemege csak kapható volt a svájci cukrászdában. (Ő maga egy pohárka „keserűt” hörpintett, mert elhibázott élete miatt egyebet nem érdemelt; „de majd a kisasszony lányom ismét bíborpiros pólyát sző a rozsdás családi címer körül” – mondogatta Horizonty.)
Más apáknak a fiaikról szoktak lenni hihetetlenül hangzó történeteik, míg Horizonty a leányáról való mesemondásokkal árasztotta el azokat a felvidéki fantáziákat, amelyek a mesemondásokat oly szívesen várják, mint a ködös tájak a napsugarat. Horizontynak mindig volt valami mondanivalója Therese (otthon, az anyai hangon néha csak Terkának emlegetett) kisasszony legújabb cselekedeteiről. Hogyan öltözött fel a nyugalmazott kapitány ruhájába, és mit felelt a tréfás Karanzsynak (aki a felvidéki uraságok példájára mindenféle ágenciával is foglalkozott), egyszer évődve azt kérdezte Therese-től: Kisasszony, szereti a sajtot? Mint vélekedett a vadőri kisasszony Tisza Kálmánnak legutóbbi beszédéről, amelyet a Nemzet-ben szó szerint olvasott, és mit mondott a patikáriusnak, aki „őrült köszörűs” módjára vasparipán (egy nagy kereken s egy kis kereken) száguldozott az országúton? Mi volt a megjegyzése, amikor a legutóbbi budai udvari táncestélyre meghívott hölgyek névsorát végigolvasta (és emlékezetből szinte szó szerint idézte), és hogyan igazította helyre Keszlerfy híres mondását („Der Macht die Musik”) midőn lumpolásait a zenészek játékával akarja indokolni. – Originálisán433 „Die Macht der Musik” ennek a mondásnak a helyes kiejtése – mond Therese kisasszony, és Keszlerfy német tudománya megbukott. Ugyancsak Therese fedezte fel, hogy merő nagyképűség az, hogy Rákóczi fejedelemnek gyermekkori korcsolyája a megyei múzeumban őriztetik, mert Rákóczi fejedelem nem ezen a vidéken gyermekeskedett. Therese jobban tudta a hercegnek és más főuraknak járó címzéseket, mint a Szalon Naptár, de barátnőit a kuverteken mindig méltóságos úrnőknek címezte, mert derogált volna a helybeli postamester előtt kisebb rangú személyiségekkel levelezni.
– Igaz, hogy Helene barátnőm atyja csak amolyan hivatalnoki méltóságos úr, bányagróf a magas kincstárnál, de azért a leányának is méltóságos cím dukál, míg az atyja életben van – mondta Therese a postán. És ezer meg ezer ilyen s hasonló társadalmi szokást tudott a vadőri kisasszony, amelyekről másoknak fogalmuk sem lehetett.
Nádaskai, ama köpenyegét rizsporozó kapitány nagy megelégedéssel hallotta a Therese-ről keringő híreket, és komolyan ígérte, hogy amint régi összeköttetései felmelegítése céljából első útját teszi a budai udvarnál, gondoskodik arról, hogy Horizonty kisasszony nevét (Vadőr, Abaúj megye) felvegyék azoknak a névsorába, akiknek bemutatkozás céljából udvari meghívót küldenek. Addig csak várjon sorára mindenki, aki az alkonyatig is tartó, nőies uzsonnázásoknál is megjegyzést tesz a képzelődő atyja hóbortjait biztosan örökölt vadőri kisasszonyra (habár senki se emlékezett, hogy Horizontynak macskabőr mellényén és a gombos sarkantyúján kívül egyebe is lett volna, a „kastélyt” feleségével jussolta).
– Majd ha a királyi koronával hitelesített „Kugler”-eket hazahozom a frakkom szárnyában az udvari bálról – mond Horizonty a szokásos nagyzolásával, és valóban kiforgatta a zsebeket a régi frakkon, amelyet esküvője óta nem öltött magára.
