A cinkotai bádogos
A cinkotai bádogos
Abban az időben, amikor muladozóban volt a lovagkor – a Nemzeti Szálló és az Arany Sas gavallérjai egymás után adták be a kulcsot a fogadósokkal és fogadókkal együtt – a Váci utcában darab időre felvirágzott az „Aladárok” kora.
Az „Aladárok” nagyon gyenge hajtásai voltak a férfitörzsnek, amelyből nemrégiben a félelem és gáncs nélküli lovagok származtak, de a természetet nem lehet kényszeríteni, hogy mindig Széchenyi Istvánokat, Podmaniczky Frigyeseket és Vidacs Jancsikat (akinek a legtöbb párbaja volt Magyarországon) hozzon a világra, illetőleg a Váci utcai korzóra, ahová a főváros és ország, mutatós hölgy- és férfivirága zarándokolni járt. Miután az „Aladárok” voltak divatban, hősünk, Kompolti, mint a divattal versenyt járó úriember, elhatározta, hogy maga is „Aladár” lesz, habár az új lovagrendről nem a legjobb hírek voltak forgalomban.
Az „Aladárokról” ugyanis azt tartotta a vélemény, hogy csak fattyúhajtásai a régi lovagrendeknek: úgy a Tulipán-lovagoknak, akiket Rákosi Jenő harmincmillió magyarszaporulat érdekében alapított, és jelvényül a kabátjuk gomblyukában bronz tulipánvirágot viseltek, valamint a MAC-lovagoknak (akiket a világért sem szabad összetéveszteni a középkori Bak-lovagokkal), de még a Kotillion-lovagrend is, akik minden farsangkor, a Redoute-bálok idején feltűntek, hogy aztán a következő farsangig aludni menjenek. Nem, még ez álarcosbáli lovagokhoz sem hasonlítottak az „Aladárok”, mert elvük volt a női szolgálat (a „Frauendienst”) örökös eltörlése. Sőt, éppen arra akarták kényszeríteni a véleményük szerint amúgy is elkényeztetett nővilágot, hogy fordítsunk egyet a köpenyegen, a118 nők álljanak az „Aladárok” szolgálatába, könnyítsenek a lovagok életén, dolgozzanak értük, viseljék ugyanazokat a viszontagságokat, amelyeket körülbelül ezer esztendő óta a lovagrendek viseltek a nőkért.
De mit meg nem tenne a divat kedvéért egy Váci utcai gavallér, aki nem akar lemaradni a korszak személyszállító vonatáról, hanem egy vonalban kíván maradni kortársaival, a kor felszínen levő eszméivel?
Kompolti nehéz szívvel közölte elhatározását szerelmesével, Kikericsy kisasszonnyal, akire szokás szerint a Régiposta utca sarkán várt.
– Lehet, hogy utolszor talál ezen a helyen, Johanna, mert ezentúl nem lehet többé nőre várakozni az utcasarkon.
– Talán kigolyózzák a klubjából, ha ezt teszi? – kérdezte Kikericsy, aki nyomban tudta, honnan fúj a szél.
– Nem divat többé nőkre várakozni! – felelt sóhajtva Kompolti. – Árt a karrierjének, aki mindenféle gyengeséget árul el magáról. A nap hőse Neszvada, aki egy úrinőt megvert a Koronaherceg utcában.
– Remélem, hogy nem akarja a sétapálcáját összetörni rajtam? – kérdezte visszafojtott, de sértett önérzettel Kikericsy.
– Biztosítom arról, kedves kisasszony, hogy én a magam részéről megmaradok annál az elvnél, amit apáink vallottak, hogy a nőt még virággal sem szabad megütni… Én sohase fogok tettlegességre vetemedni, akármint hirdetik az új színdarabot a Nemzetiben, hogy „Öld meg a nőt!”, nekem beszélhet Ibsen, Strindberg és a többi beteges hajlamú férfi, amit akar. Én sose fogok egyetlen nőt sem éjszakának idején meztelenül kikorbácsolni házamból, mint legutóbb az az erdélyi gróf tette…
– Habár mentő körülménynek számít ördögi féltékenysége. Nincs mindig a legrosszabb dolga egy asszonynak, akit oly pokolian féltenek, hogy a férfiak megfeledkeznek a jónevelés szabályairól.
– Köszönöm – mond a lovag. – De az új divat szerint nem szabad többé félteni a nőt, mert az megalázó, lekicsinylő, nevetséges egy úriemberhez mérve. Ma már nevetnek az egész világon a féltékeny szerelmeseken, és gúnyt űznek belőlük.
– Tehát?
– A nő törjön meg, áldozza fel magát, vigye a hálószobába a kávét119 vagy az étkezést, hű kutya legyen a férfi lábánál, ezt tanítja az új világnézet.
– Tisztelem azt az urat, de nem kérek ismeretségéből – mond rövid gondolkodás után Kikericsy. – Én szembeszállok a korszakkal, megkövetelem, hogy a férfiak előre köszönjenek, és kezet csókoljanak. Ami pedig azt illeti, hogy egy kutyaképű férfi megharap az utcán, vagy pláne megöl, mint Erzsébet királynét a kőműveslegény: ennek mindnyájan ki vagyunk téve, akik a korzón vagy a Ringen végigmegyünk. Azzal nem lehet megfélemlíteni egy nőt, hogy a halállal ijesztgetik.
Így beszélt, nagyon okosan, a kor divatja szerint Kikericsy, mert az „Aladárok” akkor már nagyon elhatalmasodtak a városban. Klubjaik, azaz kávéházaik és vendéglőik voltak, ahol találkoztak, és megbeszélték kalandjaikat. Vagy a kávéházi ablakban üldögéltek, mint a vadász a leshelyén, ahonnan szemügyre vették a fővárosi utcákon elmaradó nőket, és gyakran utánavetették magukat a nőknek, akiket kiszemeltek. Követték őket, megszólították, karjukat karjukba fűzték, és másnap nagy hahotával mesélték el gyűldéjükben, hogyan viselkedett a megtámadott. Névsort vezettek azokról a nőkről, akik nem élhettek szerelem, illetve udvarló nélkül. Néha véresen összeverekedtek, ha egy-egy jobb „Aladár”-állás megürült a városban. Tudtak minden titkot a divathölgyekről, mert hiszen elbeszélték egymásnak a nők titkait. Füttyjeleik voltak, mint a vándorlegényeknek, és nagy botokat hordtak a kezükben, amelyekkel szembeszálltak a nem rendjükbe tartozó férfiakkal. Akkoriban az „Aladárok” rendje volt a leghatalmasabb a városban, hozzájuk tartozni dicsőség volt, még ezüst fejű öreguraknak is, fiatalember pedig jóformán magára maradt, ha nem iratkozott be valamely klubba…
Vajon tudta-e Kikericsy, amikor az „Aladárokat” hangosan szidalmazta a Váci utcában, Kompoltival sétálva, hogy mily veszedelmes szektával köt ki? Bizonyosan tudta, mert mielőtt szokásos ájtatoskodására a Barátok templomába bevonult volna, így szólt udvarlójához:
– Megmondhatja lovagtársainak, hogy én nem félek tőlük. Én ismerem a legnagyobb „Aladárt” ebben a városban, az pedig senki más, mint a cinkotai bádogos. Az a barátom.
Ritka szó volt az, amit Kikericsy kisasszony mondott, de bizonyos120 volt, hogy nem hazudott, mert a Váci utcai hölgy azok közé a rendkívüli nők közé tartozott, akik nem szoktak hazudni.
Kompolti még jó darabig állott elámulva a Barátok temploma előtt, habár az „Aladárok” szabályai szerint még az sem volt megengedve, hogy a lovagok a templom előtt várakozzanak, ahol a nők szokásos gyónásaikat végzik, mert törvény szerint a nőnek mindent férjének vagy férjét helyettesítő udvarlójának kell meggyónni. Kikericsy kisasszony ezen a napon sokáig gyónt a barátnak, mert nyilván rendkívüli mondanivalói voltak.
*
Még romantikus korszakot éltek a nők Pesten, divatban voltak a bő gallérok, sarkig érő köpenyek, a nagy, arcot elfödő Rembrandt-kalapok, a fátyolok, amelyek leeresztésével azt gondolhatták a nők, hogy láthatatlanná tudják magukat tenni. Sok kalandos férjet, szeretőt leptek meg a postakocsisok országjáró, szél- és esőálló kabátjában, amikor a köpenyeg alól előkerült az esernyő. Jókai Mórt is ilyen köpönyegben szokta lesni Laborfalvy Róza, amikor a regényíró megunta a regények írását, és maga is regényeket akart átélni.
De a házmesterné ruhájába öltözni, vagy a titoktartó szobalánnyal ruhát cserélni: nemcsak a színdarabokban divat, de minden pesti nő életében, aki szenved a féltékenységtől, titkos szerelemtől vagy a mindennél hatalmasabb kalandvágytól.
Kikericsy az óbudai varrónő ruháját és nevét vette fel, amikor a félelmetes cinkotai bádogos meglátogatására indult, aki zsírosbödönökbe szokta forrasztani női ismerőseit, és kertjében elásni. (Nyolc koporsót leltek a virágágyakban utána.)
Sárga blúza, fekete, rövid, úgynevezett trottőr szoknyája volt az óbudai varrónőnek, rövidlátó szemét kissé összehunyorítva tartotta. Görög kontyba volt csavarva a haja, mint olyané, aki nem ér rá sok időt tölteni a tükör előtt, regényekért élt és halt, de mindig tartózkodott a házasemberektől, mert azok egészen céltalanul szerepelnek a fantáziában. A varrónőt Wulff Lilinek hívták, de nem volt rokonságban a Pesten időző Wulff-cirkusszal.
Wulff Lili nevét vette fel (ruhájával együtt) Kikericsy, miután annyi kalandkereső pesti nő módjára ő is Cinkotára rándult, hogy a félelmetes bádogos titkát kipuhatolja. (Ugyan mit számít egy ilyen121 kalandorhoz mérve a pesti álarcosbálok virágáruslányának öltözve megjelenni?!)
A bádogos név szerint „Szenyorának” szólított minden nőt, akivel megismerkedett, ez volt az ismertetőneve a cinkotai kékszakállnak, aki bár egyszerű kézművességet folytatott, nevezetesebb személyiség volt bármely bárónál. A kézművesek közül már híres emberek teltek ki; egyszerű serfőzőlegény volt Dreher, akinek gyárkéményei benépesítik Budapest környékét, mintha ő csinálná a legnagyobb füstöt a városban, és kézművesek voltak az apostolok is. „Egy lakatos!” – mondták a cinkotaira a Váci utcai hölgyek, de rágondoltak abban az időben, amikor a hírlapok a tetteivel voltak tele. Megszerelmesedik és meghal, aki a cinkotai lakatost meglátja! Nem volt nála érdekesebb ember.
Lili egy csomaggal kezében, amilyennel a varrónők szoktak járni, midőn a rájuk bízott munkát elviszik vagy hazahozzák; sétálgatott Cinkotának abban a részében, ahol hír szerint Kiss Béla (mint a lakatost nevezik), egy kertes házikóban lakott.
És a kékszakáll házikója semmiben sem különbözött azoktól a házaktól, amelyek itt egyforma nagyságú, ház előtti kertecskével, benne két virágággyal, egymás mellett úgy sorakoztak, mint a vasutasok, ugyanazon egyenruhájukban; még a virágágy közepén is fehér karóra tűzött, kék üveggolyó állott, mint akár a tőszomszédban vagy a harmadik szomszédban. Egy talyigás tót járt erre tavaszkor, és kék üveggolyókat adott el olcsó áron a háziuraknak. Ki hitte volna, hogy a kék üveggolyók közül az egyik sírkőként szerepel annyi budapesti nő felett?
És Lili, hogy a veszéllyel játsszon, nyomban azután, hogy a bádogos kertjébe belépett: első útját a fehér karón álló, kék üveggömbnek vette, hogy megnézze benne arcát, mint valami tükörben. Persze eltorzult, elgömbölyödött arcot láthatott a gömbben, mint már előtte mások is, akik ebben a kerti tükörben utoljára megpillantották magukat, mert Kiss Béla házában nem találódott tükör, mint a halottas házakban sincs tükör, nehogy a holt meglássa magát holta után a tükörben.
Itt nézegeté eltorzult arcát a tavaszi virágágyban javában Lili barátnőnk is, amikor a csendes házikóból vidám kurjongatás hallatszott, és a korántsem haragos ugatás után megjelent annak előidézője is: egy fehér szőrű, halványsárga foltos, foxi fajtájú kutyácska, fekete122 orrával, fekete szemével, mint a játékszer, amely a vendégek mulattatására szolgál. Olyan barátságosan közeledett a virágágyban álló hölgyhöz, mintha a házigazdát helyettesítené, aki bizonyos utasításokkal látta el, hogyan kell fogadni az asszonyságokat, akik a házába belépnek. Fekete orrát ugyanezért Lili kezéhez dörzsölte a házőrző, és nevető fekete szemével oly barátságosan nézett rá, mint egy várva várt vendégre. Majd két lábra állott, és nekifeszült a vendégnek, mintha megölelni akarná.
Ez a kutya jól van tanítva! – gondolta magában a varrónő.
És a foxi, hogy további tudományát is bemutassa, körülugrálta Lili bokáit, duruzsolva, dudorászva, szinte vallomást téve harapdálta cipőit, amellyel nyilván azt akarta kifejezni, hogy Lili lábai tetszenek neki. (Ami nem is nagyon csodálható.) Majd mindenáron bokái közé akart férkőzni, mint egy olyan helyre, ahol legjobban erezné magát.
Ez a kutya bármely fővárosi házba is beillene! – gondolta magában Lili, amikor a kutya simára keféltségét, tisztaságát, ízlésességét szemügyre vette, mintha éppen akkor jött volna a fodrásztól.
És mikor a foltos foxi előrefutott a ház bejárata felé (dohányszínű függönyök, rézkilincses üvegajtó felé), mintegy maga után csalogatva a vendéget, azt gondolta magában:
– Ez a kutya közönséges bűntárs. Ahelyett hogy ásná a földet, mint a kutyák szokása, ahelyett hogy vérszomjas szájában emberi karokat és lábakat hordana a piacra, mint ez a kutyák szokása: kedveskedéssel eltereli a figyelmet a ház titkáról.
*
Ha a cinkotai házikó ajtaján kék szakállt lengetett volna a szél, mint a kocsmák bejáratán gyaluforgácsot, hogy kívülről megismerni lehessen a ház igazi hivatását – a lengő kék szakáll se lehetett volna titokzatosabb a dohányszínű függönynél, amely az üvegajtót födte. Nyilván női kéz volt az, amely először ráncolta, igazította, csinosította az üvegajtóra alkalmazott függönyt. Egy bizalmas, gyanútlan női kéz, amely a függöny fodrozásakor nem sejthette, hogy mily dolgoknak az eltakarására fog egykor szolgálni a függöny. Oly ártatlannak látszott a függöny, mintha csak arra volna jó, hogy az odabent szálldosó pipafüstöt magába szívja, és tőle megszínesedjék.123
Férfiszobák, irodák függönye, ahogy egy jó háziasszony elképzelésében él annak a szobának a képe, ahol majd férje ebéd után pipázik.
A foxi hátra-hátranézegetve ugrándozott az ajtó felé, és maga után csalogatta Lilit, az óbudai varrónőt.
Szívszorongás nélkül nem lehetett a cinkotai bádogos szobájába lépni.
Igaz, hogy az asztalnak, amely a szoba közepén állott, éppen úgy négy lába volt, mint más asztalnak Cinkotán, de nyilvánvaló volt, hogy ezen az asztalon halálos ítéleteket írnak szerelmes, találkára hívó levelek alakjában, és ebéd idején vesevelő helyett női aprólékot tálaltak savanyúan (ecettel) vagy édesen (cukorral) készítve, mint az idevaló szakácskönyv előírja. „Végy vesét, egy fontot Ilonából, velőt fél fontot Rozinából, májat negyedet Irmából, vért Annából, aki úgyis hasonlít egy tömött lúdhoz.” Írta bizonyosan az az idevaló szakácskönyv, a „Kékszakáll szakácskönyve!”
A szerelmes levél, amely az asztalon készült: bizonyára csókolódzó galambpár képét ábrázolta a bal sarkában, a színe rózsaszínű volt, és a tartalma, mint a méz. A dátuma, amikor elküldetett, május havát jelentett.
Két szék volt az asztal mellett. Két szék két ember részére, mint a mesében, ahol azok a mesebeli emberek mindig egymás mellett ülnek.
– Hol van a házigazda? – kérdezte Wulff Lili, amikor az egyik székre fáradtan lehanyatlott.
De még mindig a fehér, sárga foltos kiskutya töltötte be a házigazda szerepét, fáradhatatlanul ugrándozott a vendég körül, mintha ezzel a tőle legkitelhetőbb udvarlással akarná szórakoztatni mind az ideig a vendéget, amíg a házigazda valahonnan megérkezik.
Ám ha a házigazda nem is volt még jelen, feltűnt a képe a falon fotográfia alakjában.
(„Eleganciájára jellemző, hogy egy vasutas altiszt ismerőse egyenruhájában vétette le magát” – írta egy heti szemle a cinkotai bádogosról, amikor viselt dolgai kiderültek. A házigazda valóban vasutas egyenruhában feszített a falon, bár a vasutassághoz nem sok köze volt.
Ő, aki legjobban ismerte a nőket, azt vélte, hogy a meghódításukhoz a vasutas egyenruhája a legalkalmasabb, ezért öltözött vasútinak.)124
Lili szemét a pödrött bajszú és kissé kopaszodó, kerek képű vasútira vetette. Ő azon férfiak közé tartozott, akik bajszuk nevelésével kárpótolják a világot azért, mert homlokukon ritkulni kezd a hajuk. Ők százszor és százszor bebizonyítják, hogy bajusznövesztő kenőcsök igenis vannak a világon, de a hajnövesztő szereket még ők sem tudták kitalálni. Ellenben kerek, egészséges arcuk saját találmánynak látszik, amely arcra úgy tesznek szert, hogy minden körülmények között megőrzik nyugalmukat, nem adják át magukat sem oktalan bánatnak, sem az ugyancsak orcahervasztó örömnek. Természetesen, egészségesen megszokott keretek között élnek, ritkán haragusznak, és még ritkábban szomorkodnak. Ők azok, akik egykedvűségüket minden helyzetben megtartják, mintha vasból volnának alkotva.
Az óbudai varrónő az arcképről rátekintő férfi láttára, ennek az örök nyugalmú, végtelenül flegmatikus, megrendíthetetlen férfinak láttára ugyanazt kezdte érezni, amit a csiricsári nők a szél ingására, az évszakok megújulására, a nappal és az éj óráira váltakozó, gyenge nők egy más anyagból gyúrt, erős férfi mellett éreznek. Azt érezte, hogy egy ilyen férfi mellett lehet biztonságos a helyzete, ilyen férfi mellett megtalálná az élet örömeit, valamint az élet biztonságát.
Kiss Béla olyan ember volt, akit a képe után bármely nő nyugodtan vőlegényének választott volna, hogy kezére bízza hozományát és jövőjét.
– Isten hozta szerény otthonomban! – mondta most egy tömör, teljes, teli hang, mintha tulajdonosának egyéb dolga se volna a vendégfogadásnál.
A falon függő arckép után elevenen szólalt meg a házigazda, feszes, cipőtalpához gumiszalaggal erősített, szürke pantallójában, amelyet a régi tiszti világban gróf Pejacsevics tábornokról neveztek; kissé pocakosan, úgynevezett csacsihassal, amelyre nagyon illett a három gombra járó, derékövszerű mellényke, amely nadrágtartó helyett fogta a nadrágot. Világoskék inge volt, mint az életvidám embereknek, és karján felgyűrve az ingujja. De tulajdonképpen a leírt öltönydarabok közül nem számított igazán más, mint a gumiszalagos nadrág, amely feszességével, testhezállóságával úgy a cúgos cipővel, mint a gombokkal összenőve látszott lenni, és a vastag lábszárnak utánozta minden mozdulatát. Persze, tisztiszerek voltak a125 nadrágon, felülről lefelé menő zsebek, amelyekbe könyökig be lehetett dugni a kezet.
– Isten hozta, Isten hozta nálam – ismételte a házigazda, megcsavarintva bajszát, amint nyájasan és tisztelettel szemügyre vette a vendéget, mint egy temetésrendező a holtat, akinek eltakarításával a család megbízta. Csupa barátságosság látszott kerek, hűséges kék szemében, amint mértéket vesz a jövevényről: – a műhelyben készen álló bádogbödönök közül vajon melyik az alkalmas a bekövetkezendő eltakarításhoz?
– Tessék magát jól érezni, mintha otthon volna – nyájaskodott tovább Kiss Béla.
– Itt nagyon nehéz a levegő. Mennénk tán a kertbe – felelt nagy sóhajjal Lili, mintha egy már-már ránehezedő varázslattól akart volna megszabadulni, amikor az asztal szélén végigcsúsztatta kezét, amint ültéből felemelkedve, lépését tette. Olyan ragadós volt az asztal, mint egy festékes női arc.
– Tessék, tessék, méltóztassék – ismételgette a házigazda, aki látszólag minden szavával lekötelezni akarta vendégét.
De a cinkotai bádogos mindhiába udvariaskodott, Lili folyton-folyvást a kopaszodó homlokát nézte, és olyan erősen függesztette rá a szemét a ritkult hajzattal bevont területre, mintha még a gondolatot is látná, amely ott süstörög: „Csak tessék-tessék, méltóztassék, majd elhúzom végül a nótáját, mint Rácz Pali.” Lili követte házigazdáját.
*
Az imént látott kert, amelyen semmi figyelemreméltó nem tűnt fel odáig: a házigazda belépése után megelevenedett, mint egy mesebeli kert, ahol beszélnek a fák, énekelnek a bokrok, zümmögnek a virágok, és döngicsélnek a füvek. A bádogos nevükön szólította a fákat, és a fák válaszoltak.
Egy nyomban így szólt:
– Kocsmárosék fája vagyok, mert bogyómból szokták főzni a borovicskát, amely utasoknak, vándorlóknak kipróbált gyógyszere. Abban az időben ültettek ide, mikor a vendéglősné járt a házba. Dicsőségteljes idő volt az, mert a vendéglősné meghódítása nem könnyű dolog. Egy vendéglősné ismer, lát, tapasztal sokféle férfit ezen a világon, mert vendégei között minden fajtájú akad. Az ölébe ülhetne126 akármelyik vendégének, de ő mégis minket választott, kedves gazdám.
– Igen, a vendéglősnékkel mindig bizonyos kontaktusom volt az életben – felelt a házigazda. – Nemigen fordultam meg olyan vendéglőben, ahol szemügyre ne vettem volna a vendéglősnét, ha az csak egy kicsikét is szemügyre való volt. És a vendéglősné visszanézett, mintha várt volna. Én voltam az a vendég, akit az unatkozó vendéglősnek mindig vártak, hogy majd megjön valahonnan, és telebeszéli a fejüket. Most végleg itt maradt Kenderike, miután már nem győzte lopni a sonkát, szalonnát a férjétől, a vendéglőstől részemre. Sekrestyés voltam érte az amerikai misszionáriusoknál fél esztendeig, miután azok éppen Pest környékén telepedtek meg. Metodista egyházfi voltam Cinkotán! Amíg a vendéglősnékkel való ismeretségeimet megbocsátotta doktor Frank Jeremiák, akkori prédikátorunk.
Az óbudai varrónő nem mert tovább kérdezősködni a borókabokorról és a Kenderike sorsáról, attól félt, hogy valami furcsa dolgot hallhatna.
Most egy Friderika nevű kökénybokorra mutatott a házigazda:
– Friderikáért, akinek férje borbély volt Kispesten, azzal vezekeltem, hogy a nálunk megtelepedett francia apácáknál ingyen vállaltam lakatosmunkát a zárdájukban, és a jó nénék ígérték, hogy majd közbenjárnak értem a másvilágon – folytatta a kékszakáll, amikor egy kökénybokorhoz vezette Lilit, amelyet Friderika emlékére ültetett. (Ki tudja, miért választott éppen kökénybokrot?)
– Friderika férje egy kopasz fejű borbély volt, aki néhány szál haját úgy fésülte koponyáján, mintha még haja volna. Kevés dolga lévén: szép bajuszt nevelt, és fehér kabátban, fehér cipőben, mint egy vén francia márki álldogált boltja előtt. Csak nőket fésült volna egész életében, ha rajta múlik, a férfiakat bizonyos utálattal borotválta. Vén kakas volt a borbély, nem csoda, hogy Friderika nem szerette őt. Apránként idehordta a borbély ollóit, borotváit, kendőit, szappanjait, hogy már akár itt is fodrásztermet nyithattunk volna. Emlékét mindig megőrzöm.
Lili nem merte kérdezni, hogy miért kellett Friderikának csak emlékké válni, amikor állítólag olyan jó teremtés volt.
Cserepes virágra mutatott a házigazda, amilyen cserepes virágot hozzája tartozó szerelem ajándékozott azzal a gondolattal, hogy a127 virágot még évek múlva is ápolja az, akinek ajándékba adta, mert általában a cserepes virág a hosszú szerelem jegye. Lecsipdeste a virágról a hervadt leveleket.
– Ő szobalány volt az Andrássy úton, mégpedig abban az időben, amikor az Andrássy út volt a főváros legelőkelőbb utcája, fakockákkal volt kirakva, hogy az ottani lakókat ne zavarja a kocsizörgés. Eleinte, mikor Pest kezdett szegényedni, csak az Andrássy út elejét cserélték ki durva kövekkel, a fakockák megmaradtak az Andrássy út külső részében, s ő itt, a villanegyedben volt szobalány. Mondhatom, hogy finomabb, elegánsabb, divatosabb volt Sir Gizi, mint a Pest megyei főispánné. Mikor a Nemzeti Színházban a művésznők szobalányszerepet játszottak a színdarabban: mindig Sir Gizi jutott eszembe. Ő volt az a szobalány, akivel mindnyájan álmodunk, amikor arról volna szó, hogy szobalányt keressünk. Ő volt az ideális szobalány. Ezt a cserepes virágot ő hozta egy vasárnap délután, és itt hagyta, hogy ablakomat éppen olyan virágossá tegye, mint az Andrássy úti ház ablakát, ahol szolgálatban volt. Sir Gizi emlékét örökké megőrzöm szívemben, mint akár a pesti Andrássy utat, amelyet nem lehet elfelejteni annak, aki egyszer látta. Londonban van hej, számos utca! – mint a Bob herceg-ben éneklik. Pesten csak egy van, s ez az Andrássy út, ahol élni érdemes. Sir Gizivel az Andrássy út bája, eleganciája, jó szaga, a platánfák illata és a paloták hűvös előkelősége jött látogatóba hozzám Cinkotára.
A házigazda olyan megbecsüléssel helyezte állványára a cserepes virágot, mintha annak ápolására örök fogadalmat tett volna.
– Református lettem a kedvéért, mert Sir Gizi is református volt. Ezenkívül a reformátusoknál nem ismerik a gyónást, nem kellett a tiszteletes úrnak minden titkomat elmondani, mint odáig mindent meg kellett gyónnom a barátnak.
Lili nem merte kérdezni, hogy mi volt az, amit a cinkotai Kiss Béla nem akart meggyónni a barátnál, mintha attól félt volna, hogy az elmulasztott gyónás helyett most majd eszébe jut a házigazdának, hogy neki gyónogasson meg mindent. Csak vegyék át a szent barátok, a csodatévő remeték, a kolostorok aggastyánjai a férfiak gyónásait, nekik elég erős szívük van ahhoz, hogy mindent meghallgassanak. S ők ahhoz is elég erősek, hogy felemeljék azt, aki bűnei terhe alatt nyögve, nyögdicsélve, elnyomorodva, térden csúszva, szinte128 megháborodva közeledik hozzájuk… Hol van erre elég acélszíve egy óbudai varrónőnek?
Lili örült, amikor a cserepes virágot helyére tette a házigazda (rozmaringtő volt a cserépben), és a vendég figyelmét kék szarkalábakra hívta fel, amelyek egy csomóban nyíltak a virágágy egyik zugában, ahol árnyék váltakozott a napfénnyel.
– Elizábet mindig szarkalábléptekkel, gyalog jött látogatásomra a hegyek mögül. Turistanő volt, aki nemegyszer leesett mindenféle szakadékokba, megvérezve a lábát, hólyagosra taposta a talpát, mert nem bírt a szívével, amikor órák hosszáig ment gyalog a hegyek között, hogy kijárja magából a szerelmet, mint ő mondta – szólt a házigazda a szarkalábakon elmerengve. – Hosszú, barna lába volt, mint a szarkának. Elizábet ott is talált hegyet magának, ahol nem volt, hogy csak minél nehezebb viszontagságok között látogathasson meg. Pestről Cinkotára indulva a budai oldalon jött, megjárva közben a Hűvösvölgyet, a Csúcs-hegyet, a Hármas-hegyet, és onnan ereszkedett le a Dunához. S mikor már egész nap, órák hosszáig ment, akkor jött a cinkotai oldalra, néha olyan véres lábbal, mintha szarkákkal verekedett volna útközben. Szerette a nehézségeket Elizábet, és én hiába mondtam, hogy vonattal is lehet Cinkotára jönni: „Hagyd, hogy a Szentföldre menjek!” – felelt Elizábet.
– Ha már nem járhatott hegyeket értem Elizábet: körmenetekbe elegyedett, hogy értem járhasson. Nem volt olyan búcsújárás, processzió, templomkörmenet, amelyben ott ne lett volna Elizábet, ahol a legnehezebb zászlót zászlótartóban vitték. Olyan zászlókat segített cipelni Óbudán, amelyeket a veteránok akkor is ketten vittek, ha a trombitás zenekarból szólítottak ki egy-egy embert a zászló tovább cipelésére. Elizábet, hogy lelkén könnyítsen, és a búcsújárásban valóban szenvedjen: beugrott a zászló vitelére a keszeg pikulás, a nagy orrú dobos, az aprózva, táncos léptekkel járó karnagy helyett is, mielőtt ezekre került volna a sor. Mindig jól kijárta magát a búcsújárásban, mielőtt Cinkotára jött volna. „Előre vezekelt”, mint mondogatta e vallásos nő.
Menyasszonyvirágos leánderbokor állott zöld hordóban a sarokban. A fácska akkor nyitott virágot ebben a házban is, amikor az egész világon. Szűzies virágai csókolni valók, másvilágiasan fehérek, mintha megannyian az ártatlanság földjéről tévedtek volna erre az udvarra. Itt álmodott a leánderfácska, mint a virágregékben álmodnak129 a virágzó fák. Talán éppen megronthatatlan szűziességük miatt szeretik a leánderokat a nagy városokban.
Ő volt a legszűziesebb a lakatos kertjében.
– Majdnem megölt Libasinszki egy este – mondta a leánderről és zöld hordójáról a házigazda, amint néhány sárguló levélkét tépett le a fáról, és azt tenyerében szétmorzsolta. – Tudtam mindig, hogy azért jár ide, azért ül le a leglyukasabb szalmaszékbe, azért nézegeti kertemet, hogy egy alkalmas pillanatban elszámoljon velem. Éppen azért a keresztnevét se mondta meg soha, nehogy a keresztnevén szólíthassam. Libasinszkinak kellett őt neveznem, mint egy férfit. Nem engedte, hogy kedveskedve, fütyörészve, dúdolgatva, selypítve vagy dédelgetve mondhassam nevét, mint a nők neveit szokás kiejteni. Ő mindvégig megmaradt Libasinszkinek, mint egy pénzbeszedő, egy inkasszáns, aki nem hagy magával tréfálni. Megkérdezte mindennek az árát, jobban tudta, mint én, mennyi egy négyszögöl telek értéke Cinkotán, hány hold kell egy kényelmes családi ház felépítéséhez, és mennyit jövedelmez a lakó a házban. Ha nem tudtam volna, hogy a láb alól akar eltenni, még azt is hihettem volna, hogy spekulációba akar bocsátkozni itt, Cinkotán, pedig már sokan megjárták vele, mert a főváros erre nem fejlődik. Sohase érnek sokat a cinkotai telkek, akárhogy felverik némelyek az árukat. De ő mindenáron háziasszony akart lenni Cinkotán, és ezért gondolta, hogy majd eltesz az útból. Ez volt Libasinszki, a telekspekuláns, aki a házamat akarta elszeretni.
…Lili már azt hitte, hogy éppen eleget tud a cinkotai bádogos hölgyeiről, akik fácskákká, virágokká váltak, miután hír szerint: a bádogos bádogdobozba rakta őket, és a kertjében elásta. Amikor hirtelen kövek kezdtek hullani az égből a kertbe. Ökölnyi és más, még nagyobb tégladarabok és kődarabok érkeztek a kertbe, mintha a felhők közül hajította volna őket valamely láthatatlan kéz.
– A kődobáló kísértet megint jelentkezik, mint mindig, amikor új vendég lépi át házam küszöbét. Ő az én legnagyobb irigyem és ellenségem – mond a házigazda, és a kertből a ház felé tessékelte vendégét: „Amíg kidühöngi magát a kísértet.”
…De alighogy abbamaradt a kődobálás: újabb jövevény zavarta meg az idillt. Gyászjelentést hozott a cinkotai temetésrendező szolgája – egy prédikátor külsejű, sovány, mellbeteg öregember –, és a130 fekete szegélyű, fehér papirost nagy ünnepélyességgel nyújtotta be a kapun.
– Elmenj, te halálmadár! – fakadt ki a házigazda, de a gyászjelentést átvette. Valóban az a hektikás cinkotai asszony halt meg, akire gondolt. Élt huszonhét évet.
A kődobáló szellem, a figyelmeztető gyászjelentés-kihordó, de a kert összes elvarázsolt fácskái és virágai is mindhiába vigyáztak volna Lilire, az óbudai varrónőre: – sorsát nem kerülheti el, a bádogos kopaszodó homlokán mind merevebben emelkedtek azok a rövidre nyírt hajak, mint a drótszegek, mint valami csendőr vagy finánc homlokán, a varrónő éppen azon az úton volt, mint többi társnője, aki a rendkívüli ember varázsa alá jutott… De ekkor megérkezett Tomasek, a „verklis”.
Tomasek István egyike volt ama húsz verklisnek, aki a főváros és környéke területén főkapitánysági engedéllyel működött. Zenész, aki alkalomadtán harmonikával és énekléssel, máskor zongoraverklijével járván (két verklije is volt) kereste mindennapi kenyerét. Fekete bajuszú, értelmes és a maga körében „tisztességesnek” ismert férfiú volt, akinek gyerekei voltak, akiket nevelt. – Mi lenne a világból, ha mindenki gazember volna? – kérdezte Tomasek gyakran, amikor a vasúti zsebtolvajoknak vagy nők által kitartott férfiaknak zenélt, akik leginkább szoktak elérzékenyedni a zene hangjai mellett. A Kacsa utcában (a második kerületben), a Ganz utcában, a Föld utcában, a Pacsirta utcában, a Liliom utcában, a Lajos utcában, a Conti utcában voltak házak, ahová más hiába tette volna be a lábát, ahol csak Tomaseket és hangszerét szerették. És szerették Cinkotán, ahová hetenként kirándult kereken guruló zongora verklijével, mindig olyankor, amikor valamely divatos nótát „tétetett” Olaszországból származó hangszerébe, mert csak az olasz verklik jók.
A bádogos nagy híve volt Tomaseknek, órák hosszáig játszatta udvarán, ha valamely bánata vagy öröme volt. Tomasek verklijével most is úgy fordult be a kapun, mintha hazajönne. És nyomban rákezdte az akkoriban divatos nótákat. Háromszor-háromszor játszotta egymás után mindegyik nótát, és mire elkészült a nótákkal: a cinkotai bádogos úgy el volt bűvölve, mint egy mérges pálinkával elbódított kappan. Nem tudott ellenállni Tomasek István nótáinak.131 Kieresztette kezéből az óbudai varrónőt, mint a galambot karmai közül a vércse. És a kis galamb megtépázva, de életben maradva futamodott Pest felé. A bádogos nem vetette magát utána. Elbűvölten hallgatta a verklis játékát házában, és ha megmozdult is néha ültében, azt csak azért tette, hogy ráboruljon az asztalra, mikor a verkli a nótának azt a részét játszotta: „…Száz icce bort ide az asztalra!”
*
Lili futva futamodott Pest felé, és talán a Váci utcáig meg sem állott, csak ruhacsere szempontjából, mert az óbudai varrónő ruhájában, a sárga blúzban és fekete, sima szoknyában mégse mutatkozhatott megszokott környezetében.
Amíg távol volt a Váci utcából, amúgy is változás történt a divatban. A férfiak puha, szürke kalapot viseltek, és a kalapjukon olyan színű szalagot, amilyen színű hölgyük ruhája volt. A lovagkor divatja éppen az „Aladárok” korában alakult Pesten, mintha legalább ez a szalag és színdivat emlékeztetné még a világot a régi szép időkre, amikor szíveket vagy tulipánokat hordtak a kabátjukon és kabátjuk alatt a vérbeli lovagok.
Kompoltinak nem volt semmiféle szalag a kalapja mellett, csak egy igen vékony kutyabőr szíj, igaz, hogy nyakkendőcsokorra volt kötve, és a bőrnek fekete színe volt, mint a cipőzsinórnak.
– Azt hittem, hogy már örökké agglegény maradok, sohasem tér többé vissza Cinkotáról – mond az érzelmes Kompolti a kutyabőr szíjas kalapban, amikor mozdulatlanságából a Régiposta utca sarkán Kikericsy kisasszony láttára megmozdult.
– Én se nagyon hittem, hogy még valaha látjuk egymást, amikor abban az elvarázsolt kastélyban voltam – felelt a kisasszony, és a cinkotai kékszakállról ábrándozva beszélt, mint az elmúlt és szerencsésen megúszott kalandokról szokás beszélni.
– De így, kalapszalag nélkül nem maradhatunk, „ártatlan Aladárok”, tartanunk kell magunkat a divathoz. Volna kedve ponzsiból való fehér pettyes, kék szalagot viselni a kalapján? – kérdezte Kikericsy.
– Ha nem túlságosan nagyok a fehér pettyek a kék szalagban…
– Csak akkorák, mint a mákszemek – mond megnyugtatólag Kikericsy, és valóban ezután nemsokára, amikor Kikericsy kisasszony132 új nyári toalettjét (fehér pettyes, kék ruháját) bemutatta a Váci utcában, Kompolti kalapja mellett feltűnt a ruhakelméből való szalag, mint valami „Aladárén”, amint ebben az időben a divatos urakat és úrfiakat nevezték.
