Lovagvár a Váci utcában
Lovagvár a Váci utcában
Az Aranykéz utca éppen úgy a Váci utcához tartozott, mint a Nemzeti Casinóhoz a Park-Club, a Stefánia úthoz a Víztorony, a Somosy orfeumhoz a Mozsár utcai söntés; egyszóval az Aranykéz utca majdnem olyan előkelő volt, mint a Váci utca, csak a boltbérek voltak benne kisebbek, mint ahogy a nagy fogadókban is vannak olcsóbb padlásszobák, amelyeket éppen olyan előkelő emberek laknak, mint akár egy első emeletit, csak éppen a pénzük kevesebb.
Ugyanezért jogosan mondogatta Kompolti, akiről már feljegyezték, hogy foglalkozására nézve Budapest Barátja volt, alaposan mondogathatta, hogy a Váci utcában lehet olcsón élni, nem kell a legdrágább kalapot megvenni, se az indiai maharadzsák számára kirakatokba helyezett ékszereket megvásárolni, hanem a Váci utcában (és környékén) vannak kiskocsmák, ahol igen olcsón megebédelhet az ember, anélkül hogy megszokott miliőjéből, az előkelő Váci utcából kilépett volna.
Kompolti ugyanezért a Kispipába járt „étkezni”, ahol legényember nyugodtan elegyedhetett magához illő úri társaságba, és ízletes főzelékkel megtölthette a gyomrát, amelyről senki sem tudhatja kívülről, hogy kínai fecskefészekkel vagy kolbásszal és paszullyal töltötték-e meg.
Lakása a Nemzetiben volt, igaz, hogy csak egy akkora szobácska, mint egy utazókoffer, de itt mégis függetlenül, nagy szolgaszemélyzettel körülvéve élt, amelynek csengetni annyiszor és annyira kellett, mint a táblán az utasítás mutatta, de Kompolti nem csengetett soha, csak az öreg londinert várta, aki magától is benyitott régi vendégeihez. Ha Kompolti kifizette a szobája bérösszegét: sohasem kellett attól félnie, hogy a szobáját lezárva találja, mint már annyian, akik pontatlanul fizették a bért.
A Nemzetiben általában előkelő úriemberek tartottak kvártélyt.110 Talán nem oly módosak, mint az Újvilág utcai Arany Sasban, akik saját lovaikat, inasaikat küldték előre, ha Pestre szándékoztak, és többnyire négy lovon jöttek Pest megyéből (de nem mindig mentek vissza négy lóval), ám azért körülbelül olyanfajta úriemberek voltak a Nemzeti lakói is, mint az Arany Sas gavallérjai. A portásnál prédikátumos névjegyük függött, úri kényük-kedvük szerint jöttek-mentek. Gyakori volt közöttük az olyanféle, aki átaludta a napot, és csak este hagyta el szobáját. Lakott itt egy Bethlen gróf, aki húsz esztendeje csak éjszaka élt, este ment el, reggel tért haza, miután éjfélkor sétáját elvégezte a Váci utcában, mint más emberek délben. Sajnos, a legújabb divatot nem láthatta a leeresztett bolti redőnyök mögött, így tehát mindig nagy virágos, törökös hálókabátban és papucsban sétált éjszaka, miután a levegőzésre neki is szüksége volt.
Laktak a Nemzeti Szállóban, a Váci utcai fogadóban olyanok is, akik viszont minden este frakkot öltöttek, nem is volt más ruhájuk, mint frakkjuk, ugyanezért akár akarták, akár nem: frakkban kellett megjelenniök, ha nem is mentek bálba. Némelyek két-három frakkot is elnyúztak életükben, de a legtöbben az első frakk után megkomolyodtak, és felhagytak az „arany ifjúsággal”. Szép Ferenc József-kabátot varrattak, és mosolyogva emlegették meg múltjukat.
A második emeleten Kósa Ferkóék laktak… Igen… mindig többes számban, mert ezt a gyanúsan fekete bajuszú, bikaszemű, vállas, recsegő hangú úriembert nem lehetett egyes számban kimondani. Ha egyedül volt is, legalább két embernek számított, de „Kósa Ferkóék” mindig többen voltak, mert így tudták terrorizálni a Váci utcát, a Váci utca közönségét és még a távolabbi városrészeket is, ahol éjszakánkint hangosan, félelmet gerjesztve maguk körül megfordultak a mulatóhelyeken. „Terroristák”-nak nevezték őket, akik „nem mentek a szomszédba”, ha poharakat kellett kiüríteni, vagy párbajt vívni karddal, pisztollyal, „ágyúval”. Mint a francia regényekből itt maradott muskétások, akiknek kalandjain a női szívek annyit dobogtak Magyarországon… Csak a fogadóst nem tudták terrorizálni, mert az „Kósa Ferkóéktól” is követelte a kvártélypénzt, mert rosszmájú fickó volt, akit nem volt érdemes pártolni. De hova mentek volna a lakók, amikor már megszokták a Nemzetit? Hová vitték volna vívókardjaikat, amelyek néha egyetlen vagyonukat képezték a rajtuk lévő ruhán kívül? Hol vezényelhettek volna élők és111 holtak felett olyan tekintéllyel, mint a tamburmajor a zenekarban, ha szobájuk bérét kifizették? Sehol úgy nem becsülték meg „Kósa Ferkóékat”, mint éppen a Nemzetiben, ha adósságukat kiegyenlítették. Itt igazán ünnepnap volt, ha „Kósa Feriék” leordítottak a második emeletről a portásnak:
– Hányszor kérjem a számlámat? El akarok utazni.
De nem utazott el innen soha senki; még maga „Napóleon herceg” sem, aki bizonyos tekintetből jó darabig a szálloda fejedelmi vendégének számított, holott ő sem jött több poggyásszal, mint két vívótőrrel, amelyeket nyomban szobája falára szegezett, és egy pakli francia kártyával, amelyet mindig kivetett ébredés után ágytakaróján, amikor tudni akarta, hogy szerencsés vagy szerencsétlen napja közeledik. Rekedt hangú, nagydarab, vörös ember volt, akiről el lehetett hinni, hogy „menekülése” közben mint egyszerű kikötőmunkás tartotta fenn magát. De ábrándos, szerelmes férfiú is volt, aki letérdepelt azok előtt a női kéztől származott levelek előtt, amelyeket orosz postabélyegzővel ellátva kapott a Nemzeti Szállóba.
– Azt mondják, hogy a haldokló aranygyapjas lovagoknak megengedi a pápa, hogy misét mondassanak maguknak a pappal, és az oltárt az asztalra helyezett aranygyapjas rendjel helyettesíti. Nos, ha én haldokolnék, akkor arra kérném a főtisztelendő urat, hogy a szobámban egy arckép előtt mondjon misét nevemben! – szólt „Napóleon herceg”, és egy női fotográfiát vont elő az orosz levélborítékból. Egy színésznőt ábrázolt a kép, legújabb szerepében, a moszkvai Télikertben. A herceg, miután még nem haldokolt, személyesen végezte a ceremóniákat az arckép előtt, letérdepelt, imára kulcsolta a kezét, a szemét a mennyezet felé emelte, és énekelt is, miután azt hitte, hogy az is a ceremóniához tartozik.
„Napóleon herceg” volt ez idő tájt körülbelül a legelőkelőbb úriember, aki a Váci utcai lovagvárat, a Nemzetit lakta, neki kellett tehát jó példát mutatni itt, a mai kor keresztes lovagjainak arról, hogyan kell tisztelni és szeretni a nőt, akiért életünket áldozzuk. Rekedt, borízű éneke tehát mindig hosszasan hangzott a lovagvár folyosóin, amikor levél jött Oroszországból, és ezt a herceg a maga módja szerint megünnepelte.
A Nemzeti Szállodából persze eljutott a híre a herceg éneklésének a Váci utcába, az Aranykéz utcába, a Régiposta utcába, ahol a herceget ismerték, és a piktorok átkiáltották egymáshoz az újságot,112 amely szerint levél jött Oroszországból. S csakhamar ugyancsak megtudták ezt az utcák járókelői is.
…Kompolti urat, a Párisi utca sarkán, ahol ama kővé válott lovag szerepét töltötte be, aki csak bizonyos hölgy bizonyos megszólítására hajlandó életre kelni, Kompolti urat a Párisi utca sarkán mindig meginterpellálták, amikor a Nemzetiből a herceg gajdolása hallatszott. És Kompolti, amennyire elátkozott helyzete megengedte, felelt is a járókelők hozzá intézett kérdésére:
– Igaz. A herceg levelet kapott Oroszországból.
S miközben ezt mondotta: érzett hangjában a vágy, hogy levelet kapni a legnagyobb megtiszteltetésnek vélné ő is. De az a hölgy, akinek nevét hangosan kimondani a becsület szabályai tiltják: sohasem ír levelet.
– Csak egyetlen sort kapnék tőle egyszer, majd megmutatnám én, hogyan kell énekelni a Don Juan belépődalát!
De Kikericsy nem írt.
*
„Napóleon herceg”, mint a történelemből tudjuk, Pesten léha mulatságokkal töltötte az idejét, végigkártyázta a főváros valamennyi klubját, sőt maga is bankadó volt egy Aranykéz utcai szalonban, amíg kártyái nem lettek közismertek, hogy kártyáit már jobban ismerték az öregedő hercegnek, mint ő saját maga.
Egy nap elment az óbudai búcsúra, és onnan nem jött vissza többé a lovagvárba; a levelek Oroszországból azonban továbbra is érkeztek vala címére, mire „Kósa Feriék” a Nemzeti második emeletén kimondják a határozatot, hogy a moszkvai hölgyet nem lehet válasz nélkül hagyni, ugyanezért felelni kell leveleire.
Kezdetben az egész lovagvár valamennyi keresztes vitéz lakójával és szolgájával részt vett a moszkvai levelek megszerkesztésében, mert meg kell adni, minden tudásukra szükség volt, hogy a nagyvilági levelekre megfelelő választ adhassanak.
A múlt században még számosan éltek olyan úrinők Európa különböző részeiben, akik a mindennapi unalom, a csalódottság, az egyedülvalóság, sőt különböző testi nyavalyák ellen is levélírással foglalkoztak. Leveleztek az elhagyott vőlegényükkel, az elvált férjükkel, a régi kedvesükkel vagy a távoli barátnőjükkel. És jól érezték magukat, amikor egy-egy levelet postára adtak, amely levélben113 kiírták magukból fájdalmukat, amely a nők örökös átka az altesti részekben (az epében), vagy kínzó gondolataikat papirosra tehették, hogy mással megosztva a gondolatot: könnyítsenek annak gondjain.
A moszkvai színésznőnek testileg epefájdalmai voltak: a Nemzeti Szálló lovagjai ezt a betegséget is gyógyítgatták leveleikben, miután a nagy műveltségű Bethlen gróf egy éjféli sétáján, a Váci utcában azt közölte az epebajról, hogy az a nők örök útitársa. Éppen abba bolondult bele Semmelweis, aki a szülés utáni gyermekágyi lázat gyógyította, hogy ugyanakkor az epe betegségei ellen nem tudott kellő orvosságot találni. De azért az emberiséget nem kell félteni, a nők tovább szülnek gyermekeket, és az epebajjal is el lehet valahogy éldegélni.
A lovagvár lakói megírták B. gróf kijelentését a moszkvai színésznőnek.
És most a lelki fájdalmak csillapítására került a sor. A színésznő ugyanis azért szenvedett, mert azt hitte, hogy már soha többé az életben nem láthatja hazáját, Budapestet, miután az az öreg asztrakáni bőrkereskedő, aki cobolyprémekkel látja el Európát, aki mellett a sors akaratából a színésznő életét tölti: az asztrakáni sohasem változik meg. Nem engedi haza Budapestre, amelyről nagyon rossz véleménnyel van. Hallani sem akar egy budapesti utazásról, mert véleménye szerint éppen elég baja van neki otthon, Ázsiában a prémvadászaival.
Ismét a nagy olvasottságú Bethlen grófot, a lovagvár húszesztendős lakóját kellett felkérni, hogy ebben az ügyben véleményt mondjon. A gróf járt egyet az első kakaskukorékolás után a Váci utcában, és megszellőztetvén agyát, a következőket mondotta:
– A keresztes lovagok, amikor a Szentföldről visszatértek, tudvalevőleg egy olyan betegséget hoztak magukkal Európába, amely betegséget olvasmányban csak a bibliában, a valóságban Palesztinában ismertek odáig. Mikor aztán a német keresztes lovagok elhatározták Lengyelország feloszlatását, és e célból többször háborút viseltek a lengyel királyok ellen, a szentföldi betegség Lengyelországból átterjedt Oroszországba is. Előbb a bölények kapták el a ragályt, amelyek csordaszámra kipusztultak az orosz erdőkből. Most a kis állatokon, így a cobolyon, hódon, havasi rókán van a sor. Miután a kérdezett úriember állatprémekkel kereskedik, valószínűleg megkapja114 ő is a betegséget, és így rövidesen elpusztul. Ezt kell megírni a nagyon tisztelt ügyfelünknek.
A Nemzeti Szálloda lakói tehát szabatos választ küldöttek a színésznő lelki fájdalmai csillapítására.
A levélírás persze nem ment olyan simán, mint e rövid előadásból gondolhatnánk. Szép kifejezésekért, stílusvirágokért, levélcifrázatokért elővették egymást és a szolgaszemélyzetet a lovagok. – Ki tudná szebben kifejezni a gondolatot? – volt a kérdés, mikor egy-egy moszkvai levélre választ kellett küldeni.
Nagy hasznukra volt a lovagoknak a kifejezések megtalálásánál Bauernhuber Gyula, a fogadó portása, aki sokáig időzött Angliában, és ott műveltségre tett szert. Indítványára „Kedves Cseresznyevirágunknak” szólították a lovagok a moszkvai színésznőt leveleikben.
– Holott csak egyetlen cseresznyevirág van a világon, az pedig nem más, mint az én cseresznyevirágom, aki miatt hiába kutatom át a Váci utcai és környékbeli kalapos-, kesztyűs-, fűzős-, cipősboltokat. Hiába állok az Aranykéz utcai ruhaszalon bejáratánál, ahová annyi páváskodó dáma fordul be a Váci utcából jövet, aki a közhiedelem szerint tetőtől talpig a Váci utcából öltözködik. De hűtlen lesz nyomban a Váci utcához, miután arról értesül, hogy az Aranykéz utcában jobb és olcsóbb szalon nyitott! – kesergett Kompolti, aki az ő cseresznyevirágja alatt nem gondolt mást, mint Kikericsy kisasszonyt, akinek az utóbbi időben még hajcsatra se volt szüksége, nem pedig ruhára. Mintha pusztán cipőzsinórba öltözködött volna, mert ezt kapni korlátlan mennyiségben és elfogadható minőségben Óbudán.
És a moszkvai színésznő komornája kíséretében egy napon, egy napon a sok közül, amelyet a Nemzeti Szálló lovagjai várakozással, alvással, hitelezők elől való rejtőzködéssel, tervkovácsolással töltöttek: megérkezett, és minden előzetes bejelentés nélkül a lovagvárban szállott meg.
– Mi az eleven ördögtől sem félünk – mondta az úrnő komornája, amikor szemügyre vette a portásfülkében a szálloda lakóinak névsorát, és rájött, hogy a szállodában csupa hűtlen férfiember lakik.
És a szobalány maga is olyan volt, mintha valami párizsi divatlapból115 vágták volna ki, ahol az ábrázoltatik, hogyan kell öltözködni a nagyvilági komornáknak.
– A színházban nem játsszák így a szobalány szerepét – volt az általános vélemény a lovagvárban, amikor a moszkvai színésznő szobalánya néhányszor végigsuhant a folyosókon, hogy csipkés, fehér kötényével elhessegesse a numero 15-ből is kihangzó horkolást, a numero 9-ből szakadatlan jégverésként hangzó káromkodást, mintha örökké az ördög húzná a haját annak az úriembernek, aki fogoly a numero 9-ben. És a numero 17-ben is csillapult az a borzalmas, jóízű, úgynevezett gyomorból jövő köhögés, amely innen évek óta hangzott, mintha egyéb mulatsága se volna már az életben az itteni lakónak, mint a saját köhögésében gyönyörködni.
És mikor a bérszolga részére való cipőket kirakták a fogadói ajtó elé, amely ajtó mögött a színésznő lakott: akkor került igazán elvarázsolt állapotba a Nemzeti Szálloda. A folyosón, ahol máskor hanyagul kivetett férfibakancsok, kirúgott csizmák, agyontaposott lakkcipők, gombtalan gombos cipők várták Milánt, a háziszolgát a küszöbön, most kelet pompája és nyugat eleganciája mutatkozott a kirakott, fülelő női lábtyűk alakjában. Párizsi cipők, amelyek karcsú sarkaikkal tán a cári palota báltermét is végiglejtették, hiszen Oroszországból, a fantázia földjéről jöttek, ahol minden megtörténhetik. Majd cserkesz papucsok, ázsiai vásárokról való topánkák tünedeztek fel a színésznő lakosztályának küszöbén, és a papucsok is illatszert árasztottak, a „Rose de Gacsina” nevű parfümöt. Lapos sarkú sportcipők, magas szárú utcai cipők, lakkcsizmácskák várták Milánt, amikor a moszkvai színésznő szobalánya segítségével kipakolta nagy, világjáró hajóbőröndjeit, amelyekben gyűrődés nélkül fért el akár egy koronázási uszály. „Cseresznyevirágunk” színésznő volt, tehát sok ruhára volt szüksége, bármerre járt-kelt a világon.
– Ó, ha kozákja lehetnék! – vélekedett Kósa Feri, a „Kósa Feriék” egyike, aki szokás szerint reggel jött haza a mulatozásból, és a folyosón szemlét tartott azon lakóknak lábtyűi felett, akik őt megelőzve hazaérkeztek, és az ajtó mögül nyújtóztatták ki lábaikat.
A sors azt akarta, hogy még többje legyen, mint kozákja Kósa Feri a moszkvai színésznőnek.
Mikor ugyanis „Cseresznyevirágunk” darab ideig a Nemzeti Szállóban lakott, és itt mindenféle ingatlanügynökkel tárgyalásokat folytatott egy kis fekvőség iránt, amelyet megtakarított pénzéből116 lehetőleg a fővároshoz közel szándékozott megvásárolni, az időben, mikor a lovagvár lovagjai már mind tiszteletüket tették előtte, a színésznő tréfásan megkérdezte, hogy ki volt az a kókler, aki az eltűnt „Napóleon herceg” helyett tovább vezette a levelezés fonalát?
A szálloda portása az igazsághoz híven azt felelte, hogy „Kósa Feriéknek” jutott eszébe a moszkvai színésznő megvigasztalása. A színésznő hálásan mosolygott, és megkérdezte:
– És most hol van Kósa Feri úr?
– Jelenleg a rendőrségen van, ahová azért vitték, mert az éjjel a Kékmacskában leütött egy négert, aki két szeitz-táncosnőt megsértett – felelt a portás.
– Csak egy négert! – kiáltott fel indignálódva a moszkvai színésznő. – És az önök törvényei szerint egy négerért a rendőrségre visznek egy ilyen úriembert?
Kósa Feri úr méltatlan helyzete (és talán más körülmény is) annyira meghatotta a színésznőt, hogy a világot járt Bauernhuber Gyula portással közölte óhajtását, hogy Kósa Ferencné szeretne lenni, amennyiben ez lehetséges volna.
Így létrejött a házasság hamarosan, csak Kompolti rótta tovább a Váci utcát mind keserűbb keserűséggel.
– Csak egycseppnyi szerencse ragadna rám a Kósa Feri szerencséjéből! – sóhajtozta tiszta szívből fohászkodva.
És igaz szerelmének lett is jutalma, mert nemsokára azután, miután Kósa Ferencné nevét elkönyvelte a negyedik kerületi anyakönyvi vezetőség, nemsokára ezután az Aranykéz utcában, egy délben és egy kapu alatt, ahol egy jósnő, kártyavetőnő és kuruzslónő szalonjába volt a feljárat, ahol politikus és közéleti urak, szegény, de előkelő dámák szoktak feljárni, hogy sorsukról a szalonban egyet-mást megtudjanak: megcsípte Kikericsy kisasszonyt, aki mint egy csillag lépett ki a homályos kapu alól.
– Mennyi ideig kellett várakoznom, hogy megint láthassam önt! – rebegte Kompolti.
– Éppen annyi ideig vártam önre én is! – felelt a nők kedves furfangjával Kikericsy.
– Engedje meg, hogy megcsókoljam! – esengett Kompolti, a lépcsőházba kísérvén Kikericsy kisasszonyt.
– Semmi kifogásom nincs ellene, csak arra kérem, hogy ne gondoljon rosszat rólam, ha bajuszpedrő szaga van a szájamnak. A jósnőnél117 egy kártyafigurát csókoltam, amely hasonlított önhöz – felelt Kikericsy.
– Maga kártyákat csókolgat helyettem?
– Érzem, hogy még az utca kövét is meg fogom csókolni, ha egyszer elmegy! – válaszolt ajkát röpke, titkos csókra csücsörítve Kikericsy, mint mindig, ha a Váci utcai lovagjával találkozott.
